II.
II.
Az ég alja szépen egyenletesen pirosodott, szépen egyenletesen virradt. A Jóska édes anyja a lámpát lecsavarta s miután meggyőződött róla, hogy világítás nélkül is elég világos lesz már, a lámpába fújt. Nem a petróleum miatt, se nem egészen a világosság miatt, hanem tudja a jó ég mi miatt?
Jóska a kemence előtt állt, a kierőszakoskodó könnyeit szárítgatta, az is meglehet, hogy azért fújta el az öregasszony a lámpát. A Jóska könnyei miatt. Nem nagyon jó azt nézni s hogy ne lássa az ember, inkább sötétet csinál. Csakhogy a füleinek nem csinálhat sötétet, a sírós szavak csak eljutnak a szívéhez s csak épp úgy fájnak, mintha a könnyeket is látná az ember.
– Édes anyám meghalok.
Hát melyik édes anyának ne fájna ez?
– Úgy fáj a szívem, mintha vasszegeket kalapálnának bele.
Melyik édes anya ne fújná el ilyenkor a lámpát?
– Úgy égeti a könny a képem, mintha láng folyna ki a szememből.
A könny is égette az arcát, a kemence melege is, meg a Szép Ilonka bűbája is. Azon a helyen égett az arca, ahol a búcsúcsókok égették, mindenütt égett. Rongyos két hónapra hívta a király, csak póttartalékos katonaiskolára, rövid kis hatvan napocskára, nyolc vasárnapra, meg a közbeeső kevéske hétköznapra, mégis úgy égett az arca, mintha láng folyt volna ki a szeméből s úgy fájt a szíve, mintha vasszeget kalapáltak volna bele.
– Jóságos édes anyám.
– Mondjad gyerekem.
– Üljék ide a fia mellé, hátha nem ül többet.
Az öreg asszony mellé ült, egy szemernyi füst sem volt a konyhában, mégis úgy fojtogatta a füst a torkát, mintha puskaport gyújtottak volna meg az orra alatt.
– Mondjad gyerekem.
– Én most katonának megyek.
– Annak gyerekem.
– Tudja az Isten mi lesz ott velem?
– Megráncigálnak egy kicsit, aztán hazagyössz.
– De nem az a fő, hogy mi lesz ott velem, hanem, hogy Szép Ilonkával itthon mi lesz?
– Avval? Hát az lesz vele, hogy semmi se lesz. Nem az én gyerekem, minek gondolnék én őrá.
– Nem az édes anyám gyereke? De mit ér az, ha én meg mégis csak nagyon gondolok rá? Mit ér az, ha nem az édes gyereke is, mikor én mégis úgy gondolok rá, mintha kígyók bántanák a szívem. Akkor mi lesz belőle, ha az igaz lesz, amit az orvos Szép Ilonkának mondott? Akkor mi lesz, ha csakugyan ma vagy holnap meghal az apja?
Az öregasszony a kemencébe nézett, a pernyét fuvogatta.
– A túrós rétes már pirosodik, – mondta. Az vékonyabb, mint a fonottkalács, azért pirosodik.
– Én tőlem pirosodhat édes anyám, meg nem is pirosodhat. Én tőlem még a ház is kigyulladhat. Azt mondja meg, mi lesz Szép Ilonkából, ha az édes apja meghal?
Az öregasszony a tepsiket forgatta.
– Az lesz belőle, hogy szolgálni megyen.
– Kicsoda édes anyám?
– Kicsoda. Hát kiről beszélsz?
– Szép Ilonkáról édes anyám.
– Hát akkor az megy szolgálni.
– Az?
– Az hát.
– Ilonka?
– Hát ha nem lesz másból megélni valója, mit csináljon?
– Ilonka?
– Ő hát,
– Szolgálni?
– Ahhát.
– A szép úri kezeivel?
– Úgyse való másra, az urak mellett meg csak elvan az ilyen.
Réti Jóska felállt, úgy bizsergett a szíve körül, mintha hangyák szaladtak volna a szíve környékére.
– Édes anyám.
– Mondjad hát.
– Adnak a katonának puskát úgy-e?
– Hogyne. Hanem mingyárt a kegyetlen szádra ütök, csak ilyeneket beszélj.
– Nohát, – mondta Jóska, – egy hónap múlva engem már se a nap nem lát többé, se édes anyám.
Az öregasszony felcsuklott, mintha lágykenyeret evett volna.
– Ezért neveltelek, hogy így beszélj?
– Azért nevelt édes anyám, – mondta Jóska – hogy a síromra virágot hozzon. Azért nevelt, hogy vagy a síromra hozzon virágot vagy Szép Ilonkát hozzák haza.
Az öregasszonynak olyant rándult a könyöke, mintha a tepsi sütötte volna meg.
– Jól hallom-e mit mondtál kegyetlen nyelvű?
– Jól édes anyám. Biztosan jól hallja, mert jó fülei vannak. Azt akarom, hogyha az apja meghal Szép Ilonkának, ne menjen szolgálni, hanem ide, mihozzánk jöjjön. Ide hozzák haza mihozzánk, vagy nincsen többé édes anyám.
Az öregasszonynak eddig csak azért fájt a szíve, hogy a fia katonának megy, most meg azért is kezdett fájni, hogy azt kell megérnie, hogy a fia kitagadja. Nem merte megkérdezni, hogy minek hoznák ők Szép Ilonkát a házukba, nem mert szólni többet, félt valamitől: attól félt, hogy olyas valamit kell hallania, amitől a tüzes kemencébe is bele szédülhet. Gondolta már hogy mit, már a fejébe motoszkált az átkozott szó, éppen csak azért nem szédült még bele a kemencébe, hogy Jóska ki nem mondta. A gyereke szerelmes, kisasszonyba szerelmes, kávézó lányba, virágot szagolgató lányba, cipőbe járó lányba, kesztyűs, legyezős cingár fehérségbe, fehér ágyhoz szokott lányba, úri dologtalanba, úri szegénységűbe.
Úgy kirántotta a kalácsos tepsit, mintha a kemence akart volna a kalácsra dőlni. Aztán a fekete kendőjén szorított egyet, aztán olyan hirtelen Jóska felé fordult, mintha forgószél fordította volna arra.
– Mered-e kimondani a szádon?
Jóska még nem mondta ki, csak most mondta ki.
– Merem édes anyám. Mert úgy szeretem, hogy még édes anyámnál is jobban szeretem.
Az öregasszonnyal olyant fordult a világ, mintha kettőt is fordult volna egyszerre.
– Jól hallottam-e irgalmas jó Istenem?
– Jól, – mondta Jóska. Biztosan jól hallotta édes anyám, mert jó fülei vannak. Azt mondom, hogy ha Szép Ilonka a feleségem nem lesz, letagadom még Krisztus urunkat is az égből. Ha feleségem nem lesz, azt mondom, hogy… jobb ha nem is mondom ki, amit mondani akarok, mert azt mondom, hogy inkább itt, így ahogy állok, élő elevenségemben vigyen el az ördög, de amit a szívembe fogadtam, azt ki nem vetem onnan.
– Aztán, hát édes apád mit szól majd ehhez, hallod-e?
– Édes apám? Hát… mit szólna? Azt szólja, hogy… Ő is hiába szólna. Meg aztán őneki nem jól esett, mikor elvette édes anyámat? Vagy édes anyámnak nem jól esett, mikor elvette édes apám? Hát mit szólna? Vagy akármit is szól? Én belőlem úgyse' verik már ki ezt a keserves érzelmet, hiába szólnak.
Az öregasszony a kezét a szívén tartotta, az ég felé pislogott, mély lélegzetet vett, neki is elég keserves érzései voltak s úgy látszott, hogy a keserves érzései miatt nem bír szóhoz jutni, pedig csak azért nem szólt, hogy az udvarról lépéseket hallott. Nem volt egészen biztos benne, hogy az udvarról hallotta-e, csak hallott valahonnan. Az ura, öreg Réti Andris is felébredhetett, meglehet, hogy a szobából hallotta. Az öreg lépteit hallotta. Hogy aztán megint semmit nem hallott, azt hitte, hogy biztosan az öreg lépteit hallotta. Jóskához hajolt, a nyakát nyújtogatta.
– Apád, istentelen.
Jóska vállat rántott.
– Csak mondja neki édes anyám. Mondja csak. Majd meglátják mi lesz a vége.
Az öreg asszony mondta volna is. Felállt, a szobaajtó felé ment, s mikor már közel volt a szobaajtóhoz, a konyhaajtóban egy fekete árnyékocska libbent meg, eleven árnyékocska, keskeny árnyék, karcsú, nagykendővel letakart árnyék s olyan keservesen sírt, mintha síró lelkek árnyéka lett volna.
Jóska azt hitte, hogy irigy szellemek játszanak vele, az öreg asszony pedig olyan piros lett, mintha a kalácssütéstől pirosodott volna ki.
Jóska a kemence előtt állt, az anyja a szobaajtóban, Szép Ilonka meg a konyhaajtó küszöbén. Nem mert beljebb menni… talán nem akart beljebb menni, az ajtófélfához támaszkodott s azt mondta, hogy menjen valaki, legyen szíves, menjen valaki vele, mert az apja meghalt.
Jóska megszédült egy kicsit, arra Szép Ilonka felé szédült, átölelte, a fejét a nagykendőjéhez szorította és sírt ő is, hangosan… egyforma hangosan Jóska és Szép Ilonka is.
Az öreg asszony közéjük bújt, szétválasztotta őket, Jóskát hátra taszigálta, aztán Szép Ilonkához fordult.
– Mit mondott drága kisasszony? Hogy az édes apja? A tanító szomszéd? Ó', Ó'… Hát hogyne mennék? Átmék akkor, hogyne. Hogyne. Szaladok drága kisasszonykám. Persze, hogy szaladok. Győjjön csak a kisasszony.
A karjába ragadt, elvezette, elsietett vele. S nehogy Jóska is utánuk menjen, a kaput jól bezárta maga után.
Jóska nem ment utánuk, a nagy tökfejét a kapukilincsre hajtotta s úgy állt a kapuban, mintha kaputámasztó-oszlop lett volna.
Öreg András azalatt ébredezni kezdett. Jó régen nem aludt már éjszaka: éjjeli őr volt, a Nemes úrfi kastélyát kerülgette éjszakánként, erre az éjjelre csak a fia miatt maradt itthon, jóízűen aludt, mégis felébredt. Arra ébredt, hogy a kemence nagyon melegítette. Olyan meleg volt bent a levegő, hogy belehelve se' hidegebb mint kilehelve. Úgy nézett ki mikor felébredt, mintha mekkai szent olajba áztatta volna valaki álmában. Úgy izzadt, mintha foghúzást állott volna ki álmában. Felült, a ragacsos haját lesimította s tenyerébe nézett.
– Hm.
A képit is megsimogatta s megint a tenyerébe nézett.
– De komisz világ.
A nagygerendát vette szemügyre, hogy nem-e ég a ház?
– Ej de komisz egy világ.
Az ablakon is kitekintett, hogy nem-e lát valami pirosságot! Ott se semmi.
Sehol se semmi, csak a levegő volt túl meleg. Kikiáltott.
– Miféle özönvíz támadt a világra, hogy ilyen komisz világ van idebent?
Senki nem felelt, mintha tűz hamvasztotta volna el a házbelieket. Feltápászkodott, papucsot keresett. Úgy kereste a papucsot, hogy négykézláb állt és az ágy alá kukucskált. A falig be akart nézni, s hogy jól belásson hátracurukkolt. Mérges volt már egy kicsit, sebesen curukkolt s ahogy curukkolt, a kemencéhez curukkolt s akkorát kiáltott, mintha kísértetet látott volna az ágy alatt.
– Hij a márijáját!
Úgy elkezdett ugrálni, mintha névnapi muzsika zendített volna rá az ablak alatt. Mikor kiugrálta magát, az udvarra ment.
– Jóska te!
Jóskának kisebb gondja is nagyobb volt, úgy zúgott a feje, mintha kendert motolláltak volna benne.
– Jóska fiam!
Jóska nem mozdult, még mindig úgy állt, mintha még mindig kapuoszlop lett volna.
– Joszi! Tán engem nevetsz, hogy úgy eldugod a fejed?
Jóska ránézett, olyanok voltak a szemei, mintha piros paradicsomokból lettek volna.
– Mi az ördög lelt ebadta?
Jóska csak a szemeit dörzsölgette.
– Hun van az a vén anyád?
– Nem tudom. Világgá ment.
– Ki?
– Édes anyám is, meg a boldogság is a földről.
Ez már okos beszéd volt. Okos ember mindent megérthet belőle. A gyerek a gyöngyélettől fél. Hát hiszen nem olyan nagy csuda épen: pöttömnyi még, a pipa se igen áll meg a szájában, a huszat is alig lépte át.
– Nem tart az örökké, mit pityeregsz? Mire hazakerülsz, legalább asszony után is nézhetsz.
Jó, hogy még mindig a kapunál álltak. Jóskánál kéznél volt a támaszték, nem kellett nagyot hátra tántorognia, hamar megtámaszkodhatott. Ha azonban, úgy hozta volna a sors, hogy most lett volna muszáj táncolnia öreg Andrisnak, biztosan vele ugrált volna.
– Ne beszéljen már édes apám, mert mingyárt, itt ebben a minutumban meghalok. Úgy ver a szívem, mintha édes apám volna bennem, oszt az öklével verné a mellemet.
– Hát mán mér' vernélek? mondta öreg András. Az annak a rendje, hogy mikor kitavaszodik, bimbózzon a fa.
Ez igaz. Mikor kitavaszodik, mikor a nagy örökistenség melege fürdeti a fát, bimbózzon, ha bimbózhat. Úgyse' sokáig bimbózhat.
– Úgyis hamar leszalad az ember ideje, mért vernélek meg?
Jólelkű öreg ember volt, mért verte volna meg a fiát?
– Bárcsak az öreg fa is bimbózhatna, az öreg ember is.
Bárcsak az öreg fa is bimbózhatna, az öreg ember is, meg a több része is bárcsak olyan volna a világnak, hogy minden bimbó volna benne.
Öreg Andris, az öreg kezével a maszatos hajába fúrt s ha kalap lett volna a fején, biztosan a szemére húzta volna és biztosan felfelé nézett volna, az örökistenség országa felé, ahonnan a tavaszi meleget szórják, meg ahol a tavaszi meleget szedegetik el az embertől.
– Miért vernélek meg? Csak ne pityeregj. Mire való az?
Jóska nem azért pityergett, hanem azért pityergett, hogy azért pityergett…
– Hiszen nem azért pityergek édes apám. Hanem azért pityergek, hogy azért pityergek… hogy azért pityergek…
– Hát azért se pityeregj.
– De azért se pityergek édes apám.
– Hát miért pityeregsz hát akkor?
– Azért pityergek édes apám, hogy nem azért, mert azért pityeregnék, hanem azért édes apám, hogy úgy ver a szívem, mintha édes apám volna bennem, és az öklével verné a mellemet.
Hát ez már nem nagyon okos beszéd volt, nem is sokat érthet belőle az ember, valamit azért mégis érthet.
– Osztán miért ver hát úgy a szíved, mikor jól látod, hogy én egy ujjal se verlek?
– Azért édes apám, csak azért ver, hogy Szép Ilonka a világon van.
Nem mondhatni, ez sem volt valami túl okos felelet, okos ember azért érthet belőle.
– Tán aztat szereted?
Jóskának úgy rángatóztak a szempillái, mintha homokot vitt volna a szemébe a szél.
Okos ember ebből is érthet egy kicsit, öreg András is értett valamit.
– Hát ha szereted, az a magad dolga. Hanem azt úgyse veheted el, mert az, úgyse menne tehozzád. Más ember való annak.
– Mé ne gyönne? örvendezett Jóska. Ő is szeret, meg én is szeretem őtet, ő is úgy szeret, mint én szeretem őtet, mé ne gyönne akkor? Csak az a legnagyobb baj, hogy mi lesz belőle még én odaleszek?
– Mi lenne belőle? Ne gondold nem hal utánad.
– De hogy az apja meghalt, azért mi lesz belőle?
– Az apja?
– Az szegénynek.
– Megbolondultál?
– Nem, hanem azért mi lesz belőle édes apám.
– A tanító szomszéd halt meg?
– Az édes apám.
– Meghalt?
– Meg.
– Hát akkor az lesz a lányából, hogy ide hozzuk haza mihozzánk. Jó lesz-e?
Jóska a fejét csavargatta, mint, mikor méregsírás fojtogatja az embert. Így még nem beszélt ember a fiához, ilyen váratlan mennybejutás még senkit sem ért elevenen, így csak egyszer szólottak mióta a világ fennáll, azt is most szólották.
– Édes apám.
– Na.
– Megígéri ezt?
Öreg Andris megígérte. Jó öreg ember volt, miért ne ígérte volna meg?
– Miért ne ígérném meg? Hanem anyád hová lett?
Jóska úgy értette, hogy az anyjáért küldi az apja s a kerítés tetejére mászott.
– Híjom édes apám.
Az öreg asszony meg már a kaput zárta s éppen akkor lépett be mikor Jóska kiugrott.
– Itthon vagyok.
– Hun kódorogtál?
– Szépéknél.
– Meghalt?
– Dehogy halt. Mozog az még, csak éppen, nem nagyon mozog.
– Rosszul van?
– Dehogy van. Csak éppen, hogy beszélni nem tud.
– Hát akkor mit hazudott az a kölök, hogy megholt.
– Joszi?
– Az. Azt mondta megholt már.
– Hát hun van Joszi?
– Joszi? Honnét tudjam én?
Az öreg asszonynak a kalács jutott eszébe, besietett, öreg Andrisnak meg a papucskeresés jutott eszébe, ő meg utána sietett.
– Jobb volna, – mondta az öregasszony a konyhában, – jobb volna, ha a gyerek után nézne, hová csavargott el?
– Nem kis gyerek az mán hékám, gerebenyezzék meg a derekadat.
Az öregasszony ránézett.
– Mé gerebenyeznék meg? Valami baja van talán kendnek? Hátha még azt tudná amit én tudok.
Öreg Andris közelebb lépett hozzá.
– Azt? Hát a házat ki gyújtotta rám álmomban?
– Ki? Senki. Ki gyújtotta volna? Nem látja, hogy nem kormos a tető?
– A tető? Hát akkor mi volt az a melegség ami felébresztett?
– Hát nem kalácsot sütök Jóskának?
– Jóskának? De hát akkor mé' nem készítetted az ágy alá a papucsot?
– Az ágy alatt van, mért nem kereste ki?
– Én? Minek bujkálnék, mikor úgyis jó nekem?
Jó hát! Mért ne volna jó? Ha nem akarja az ember, hogy kinevesse a felesége, mért ne volna jó?
Jóskáról egyik se' szólt. Az öregasszony nem akarta felmérgesíteni öreg Andrist, öreg Andris meg egyszer, tudja az ördög, hogy történt, olyan szépet álmodott a tanító szomszéd lányáról, mintha bimbózó korban lett volna s mintha se' Jóska, se' az öregasszony nem lett volna a világon. Nem akarta felmérgesíteni az öregasszonyt, hátha nem engedi be akkor a házba a tanító szomszéd lányát. Így hát minden jó volt. A kalács is jó volt, a papucs is jó helyen állt, Jóska is szólhatott még egy-két szót a tanító szomszéd kislányával, így aztán minden jó volt.
– Csak édes apámnak hízelegj, – mondta Jóska, – akkor minden jó lesz. Édes anyámra nem muszáj hallgatni.
Hazament, az öregasszony szép nagy pakkot csinált, öreg Andris homlokon csókolta, az anyjával is összecsókolózott egy kicsit Jóska, aztán elmasírozott.
Kísérje az Úr, szerencsével.
