III.
III.
Aztán szomorú napok következtek. A katonáskodás, az öregasszonynak a bánata, az öreg Andris betegeskedése s a Szép Ilonka árvasága szegénynek.
Szép Tivadar estig szótlanul feküdt, este aztán szólt még egynéhányat. Szép Ilonkával öreg Andrist hívatta s mikor öreg Andris benyitott, szemet meresztett rá, megfenyegette egyszer s azt mondta, hogy ha Ilonka a Jóska felesége lesz: átkozott legyen Ilonka is, Jóska is, meg öreg Andris is.
–Ámen, mondta öreg Andris. Nem lesz a felesége.
Szép Tivadar akkor lehunyta a szemét s nem nyitotta fel többé…
Szegényes temetése volt, kevés végtisztelővel, kevés imádsággal.
A temetés után, öreg Réti Andris Szép Ilonkát kézen fogta és hazavezette. Jó öreg ember volt, jószívű öreg ember, hazavezette. Hiába klampáciázott az öregasszony, öreg Andris azt mondta, ha sokat klampáciázik, felköti magát, ő már úgy sem sokáig él s ha még az utolsó akaratát se teljesíti az öregasszony, inkább felköti magát.
– Hová menjen a szegény árva?
Igaz is, hová mehetne egy szegény árva? Se gépírni nem tanult, se rózsákat hímezni nem tanult, csak beteget ápolni tanult, meg egy kis ügyetlen szerelmet, aztán se Szép Tivadar nem hagyott rá takarékkönyvet, se az eklézsia nem kegyelte tovább a kis nyugdíjjal, hát hová mehetett volna?
– Győjjék drága kisasszony. Ellehet minálunk. Csak olyan dolga lesz minálunk, mintha az édesapja védő szárnyai védenék.
Szép Ilonka ment. Rendes, körülvágott hajú kislány volt, magától növő mint a vadpipacs, amelyik a kis szél erejének sem tud ellent állni, mert se gépírni nem tanult, se rózsákat hímezni, hanem csak hajolni és engedelmeskedni tanult.
„Olyan dolga lesz, mintha az édes apja védő szárnyai védenék.”
S valóban jó dolga lett. Nem olyan túl jó dolga, mert mégis idegen házban volt, azért elég jó dolga lett. Lassan-lassan az öreg asszony is megbékült a világ sorjával, ha nem is fogadta be a szíve, azért a haragját se éreztette vele. Tűrhető élete volt. Az öreg asszonynak is elég tűrhető volt. Szép Ilonkának is. Öreg Andrisnak is tűrhető lett volna, neki csak azért nem volt tűrhető, hogy a jó egészsége nem volt rendben. Cuggot kapott-e, átázott-e valahol, emelt-e valamit, tudja az Isten. Öreg embernek minden hamar megárt, tudja az Isten. Három hétig, csak húzta valahogy. Nem volt gyenge derekú ember, tovább is elhúzta volna még, csak az öreg asszony ne avatkozott volna bele.
– Hogy néz ki kelmed? Mintha feltámadt halott volna. A szeme gödrei már a feje hátuljára gödröződnek, a képe bőre meg olyan, mintha sárga papiros volna. Megcsömörlött tán valamitől?
Öreg András semmit sem felelt, a tükörhöz ment, belenézett s a papiros bőrét simogatta. Csak mikor jól kinézte magát, akkor válaszolt.
– Mit mondtál az előbb?
– Hogy talán megcsömörlött kend?
– Én?
– Hát nem látja, hogy néz ki?
– Mé' látnám, mikor nem rám néz?
– Nem? Hát nem látta a tükörben?
– Mé' látnám, mikor csak a tükört néztem.
– A tükört?
– Azt hát. A tükör rámáját, hogy nem eszi el a szú?
Az öreg asszony, mintha észbe kapott volna.
– Nem csömörlés lesz az apjuk.
– Hát mi lenne?
– Hátha szú lesz?
– Szú?
– Hátha belekapott a gerincébe? Hiszen az öreg fába is belekap, jól mondja.
Öreg Andris megint a tükörhöz ment, megint csak a tükör rámáját nézte, meg megint csak a képe bőrét simogatta.
Mikor megint kinézte magát, az udvarra ment, a fal tövébe ült, a fejét a vállai közé húzta és a földet nézte. Egy ponton, egy diónagyságú ponton nézte, mintha ürgét lesett volna. Az öreg asszony tyúkhús levest főzött, aranyossárgát. Öreg András egy félkanállal se evett. Se azt nem mondta, hogy nem eszik, se a fejét nem rázta mikor hívták, csak nem evett. Úgy ült a fal tövében, mint ahogy más öreg ember ül mikor a szú kikezdi: egy pontra nézve, egy mozdulatlanságban. Csak este szólalt meg, mikor már egészen elveszett a nap, mikor szolgálatba kellett volna mennie.
– Ereggy ki Nemes úrfihoz, mondd neki, hogy máma te helyettesítel.
Az öreg asszony a kendőjét megtágította, hogy szabadabban legyen a füle, mintha nem jól értette volna.
– Mondja már még egyszer, talán nem jól értettem.
– Azt mondom, hogy máma te helyettesítel. Ha a szú eszi az embert, nem strázsálhat, mond neki.
Az öreg asszony úgy kimeresztette a szemeit, mintha tyúktojás esett volna az égből a papucsa orrára, s hasznavehetetlenné törött volna.
– Apjukom.
Öreg Andris mérgesedni kezdett, csak a kalapján rántott egyet s nem az öreg asszonyra, hanem arra a kert hátuljai semmiségbe nézett.
– Hallja-e mit gondoltam?
– Mit? – mondta öreg Andris, – s olyan hirtelen felállt, mintha kommandóra állt volna fel.
– Mit hát?
– Azt gondoltam, hogy nem ment-e el a tetejébe még az esze is kelmednek? Vagy hogy is mondhatna másképp ilyent? Hát merem én megfogni a puskát? Vagy merek én éccaka még csak az ablakon is kinézni? Hát hogy strázsálhatnék én akkor? Hogy mehetett el így az esze?
Öreg Andris maga sem igen volt tisztában az eszével, a homlokát simogatta s mintha „máson” járt volna az esze, csak jó késő válaszolt.
– Hát nem mégy? Még tés keseríted az életemet. Nem elég keserű mán úgyis? Mért nem mégy hát? Ha nem akarsz strázsálni, legalább mondd neki, hogy beteg létemre felmentést kérek tőle. Ha megadja, megadja, ha nem, akkor se bánom. Azt se bánom, ha ott, ahol van elporlad az egész urasági kastély. Azt se bánom, ha az uraság is beleporlad. Még azt se bánom, ha te, magad is beleporladsz. Porladjon el a kastély is, te is, meg minden a világon.
Az öreg asszony keresztet vetett s hogy ki ne ugorjon a szíve, mind a két kezét rászorította. Nem mert visszaszólni, vagy nem bírt-e visszaszólni, vagy az alkonyati világ kavargott-e a szeme előtt: előbb csak hátra curukkolt, aztán jajgatott egy-két rövidet, a fejét hajtogatta, a lélegzete akadozott és elsietett. Sietett is kocorászott is, mintha nagyon megijesztette volna valaki, mintha kergették volna hátulról. A Nemes-kastélyig sok szent jutott eszébe, mindnek elmondta a nevét, de egy sem felelt vissza, egyik se mondta meg, hogy csakugyan meghibbant-e öreg Andris? Ilyennek még egyszer sem látta, ilyen szavakat még sohasem hallott tőle, ilyen kegyetlen bánat még nem szurkálta életében sem a szívét, mi lesz ennek a vége?
Erre volt kíváncsi öreg Andris is. Másra is kíváncsi volt, de arra is kíváncsi volt, hogy mi vége lehet ennek? Annak mi vége lehet, mikor csak belül fiatalodik meg az ember, kívül meg olyan a képe bőre, mintha sárga papiros volna. Mi lehet ennek a vége? Az eleje csak megvolna, de a vége mi lesz? Katona fia van az embernek, berukkol, a menyasszonyát az édes apjára bízza, az édes apja gondozza is szépen vagy három hétig a menyasszonyát s addig gondozgatja, eccer csak azon veszi magát észre, hogy úgy érzi magát, mint hajdant mikor a tanító szomszéd lányával álmodott, úgy érzi, hogy sehogy sem érzi magát, csak a szemei gödröződnek s a képe bőre sárgul. Hát az eleje csak megvolna valahogy, de a vége mi lesz majd? Ennek mi lesz a vége?
Besötétedett. Olyan sötét lett, mintha pincébe esett volna a világ, csöndös, fekete, félős sötétség. Öregszemű embernek a sötétség is sötétebb mint másnak s ha lopni indul, az ember, félősnek is félősebb.
A kis szoba kis ablakában villant valami, mint mikor csillagocska születik az égen. Szép Ilonka lámpát gyújtott.
Öreg Andris az ablak alatt állt, a szemét a világosságba kapcsolta s úgy nézett, hogy a szempillája se rezdült meg.
Szép Ilonka először a hajtűket szedegette ki a hajából, aztán tovább babrálgatott magán, lefekvéshez készülődött.
Öreg Andris úgy nézett, hogy sem lélegzetet nem vett, sem a szempillái nem rezdültek.
– Mi lesz ennek a vége, Úrjézusom?
Az lett, hogy az ablak felé két liliomfehér kéz nyúlt s az ablakra nagykendőt akasztott.
– Jaj, – sóhajtott öreg Andris s a homlokát végig törülte.
– De megvertél felséges Istenem.
Bizony, az Isten nem bottal ver. S az az a rossz, hogy amikor istenverés van az emberen, mintha csakugyan is, az esze sem volna egészen a helyén. Öreg Andris se tudta mit csinál: a konyhába ment, hogy felakassza magát. A kéményben jó, erős mogyorófarudak voltak keresztbe rakva, sonkaakasztó-madzagok csüngtek le róluk, egybe szépen bedugja a fejét, aztán jó éjszakát kívánok. Legyen Szép Ilonka a gyereké. Legyen a virág a virágnak való kalapnál. Úgy illő. Úgy van megírva, úgy van elrendezve, úgy illő. Legyen meg, ahogy a nagy szent természet kiszabta a földi sorsot. Mikor megöregszik az ember, az a legjobb, ha útjára tér. Nem azért, hiszen nem lehet azt éppen tudni, szeretett már öreg embert más leány is, csakhogy mégis csak. Ami nem lehet, az erős törvény, legjobb ha földre veti magát előtte az ember. Vagy hogy is lehetne másképp? Miképpen is lehetne? Megmondaná neki, hogy szívbelileg is megvan érte betegedve, meg észbelileg is? De hát az öreg asszony? Hát a gyerek? Oztán meg a hatvanöt esztendő legfőképpen. Hiába fiatal belülről az ember, mikor már kívülről nem fiatal, a halál csak inkább a sarkában settenkedik. Mi lenne aztán ha hamarosan elintené a földről? Özvegyet hagyni? Olyan özvegyet? Olyant, a más prédájának? A homlokán kiverejtékezett.
– De meg is vertél Úrjézusom.
Nem sokáig szenvedtette a lelkét. A kémény felé indult.
– Azt verje meg az Isten, aki az öregséget, meg a szerelmi szeretetet kitalálta a földön. Meg azt verje meg, aki idő előtt megházasodik, meg azt, aki egy percig is kibírja tovább.
Ő nem bírta szegény. Gyenge volt már hozzá, nem neki való istenverés égette a szívét, nem bírta.
– Úgy álgyon meg az Isten, ahogy igazán szerettem.
Ezt úgy mondta, mint a régi szegénylegények, a legutolsó szavukat szokták kimondani.
Lépett egyet-kettőt, előre tapogatott, a fal mellett is tapogatott, a sötét levegőben is, oldalt is fordult, másik oldalt is, hátra is egy kicsit rézsútosan is, addig erre-arra, össze-vissza: nagynehezen, a szalonnafelkötő-madzagra talált s a nyakára kötötte.
Rákötötte-e vagy csak akarta rákötni. A nyaka felé húzta, gyöngén, reszkető ujjakkal húzta s mégis, mintha elszakadt volna a madzag, pattant egyet, csittantott, aztán már mintha végzett is volna magával, mintha a menyország kapuja nyílott volna meg a lelke előtt: a kis szoba ajtaja szép lassacskán, egész sarkig kinyílott. A kilincse madzaggal járt s az öreg Andris kezébe, véletlenül, a kis szobaajtó madzagja került. Hogy történhetett, miféle szent nagy természeti törvény forgatta oda a kezét a sötétben, ki tudja?
Megy az ember, topogat, a kémény felé tart, a szalonnafelkötő madzagot keresi, meg is találja, a lába is reszket, a keze is, a madzagot a nyaka felé húzza és pattan valami, és… ki tehet arról? Ha meg már a menyország kapujában van az ember, nem bolond, hogy visszaforduljon.
Állva maradt. Se vissza nem fordult, se előre nem ment, állt, mint más szegény megtért lélek, aki vagy a mennyben marad, vagy a pokol fenekére lódíttatik.
Szép Ilonka már ágyban feküdt, s mikor az ajtó felnyílt, feltekintett s csak azt mondta:
– Jaj.
Öreg Andrisra nézett, öreg Andris meg ő rá nézett. Szép Ilonkának sem forgott a nyelve, öreg Andrisnak sem. Furcsa állapot volt, nem maradhatott így örökké, valamelyiknek szólni kellett. Szép Ilonka szólt.
– Mit akar Andris bácsi? – kérdezte s a paplant egészen az orráig magára húzta.
Öreg András nem sokat akart. Lehet, hogy semmit sem akart, ő azt mondta, hogy semmit nem akar.
– Semmit nem akarok kislányom. Mit akarhatnék én?
Hát igaz, ha csak úgy véletlenül, akarata ellenére téved be az ember valahová, mit is akarhatna?
Azért az ágy felé indult. Nem sebesen, csak úgy mint mikor semmit sem akar az ember. Csak úgy kérdezte.
– Alszol már kislányom?
Jól látta, hogy nem alszik, okosabbat is mondhatott volna, de mikor csak bolondsággal van tele az ember feje, nem igen válogathat.
Mikor az ágy elébe ért, mikor az ágy előtt megállt, akkor is csak úgy kérdezte.
– Nem fázol kislányom?
Szép Ilonka nem fázott. Se nem fázott, se melege nem volt. Lassan-lassan az első ijedsége is elszállt s az ő nyelve már sokkal okosabban forgott. Öreg Andrist hellyel kínálta. A paplan alá beszélt, isten világért sem húzta volna lejjebb egy picit a takarót, de azért úgy is meg lehetett érteni.
– Üljön le Andris bácsi. Én se nem fázok, se melegem nincs. Hála Istennek jól érzem magam. Üljön le Andris bácsi.
Öreg Andris szétnézett. Az egyetlen széken a Szép Ilonka ruhája volt, arra csak nem ülhetett rá.
– Hová üljek kis lányom?
– Oda a székre Andris bácsi.
– De összegyűröm.
– Tegye az asztalra Andris bácsi.
– De hátha akkor is összegyűröm? Nehéz az én kezem az olyan finom ruhához: ha megfogom, biztosan összegyűrődik.
– Nem árt annak, csak tegye Andris bácsi.
– Tedd te kis lányom.
Tegye Szép Ilonka! Keljen fel az ágyból és tegye ő az asztalra.
– Én nem nyúlok hozzá, nehogy összepiszkolódjék.
Igaz, nehéz kezek közé, nem is való finom ruha. Hiába mondta Szép Ilonka: olyasmit nem tudhat egy leány.
– Kelj csak fel kis lányom, tedd te, a hozzávaló szép kezeddel.
Szép Ilonka mozgott egy kicsit, de a piros paplan nem lejjebb, hanem még feljebb csúszott.
– Nem mehetek így Andris bácsi.
– Hogy nem mehetsz?
– Így ilyen… hiszen már fekszek, Andris bácsi. Levetkőztem már.
– Nem baj az kislányom. Hogy volna az baj? Talán szégyelled magad.
– Szégyellem egy kicsit.
– Hát hogyha hátat fordítok, akkor is szégyelled?
Hátrafordult.
– Na nézzed kis lányom.
Szép Ilonka nézte egy kis darabig, aztán mozogni kezdett, először a kezeit húzta ki a paplan alól, aztán felült, aztán még feljebb ült. Öreg Andrisnak, mintha hátulról is lettek volna szemei: akkor nézett vissza, mikor Szép Ilonkának már csak az egyik lába volt az ágyon.
– Eltetted már?
Szép Ilonka úgy visszaugrott az ágyba, mintha víz ömlött volna a lábára az ágy alól.
– Még nem tettem el Andris bácsi.
– Tegyed hát kis lányom. Azt gondoltam eltetted már, hiszen nincs szemem hátulról.
Megint hátrafordult. Hallgatózott. Szép Ilonka nem mozdult. Nem hallotta mozogni. Először csak félszemmel kezdett lesni. Mikor jó ideig lesett és semmit sem látott, se semmit sem hallott, a fejével Szép Ilonka felé fordult.
– Fekszel még?
– Fekszek Andris bácsi.
– Hát a ruha?
– Üljön rá Andris bácsi. Ráülhet.
– Nem vagyok én olyan ember kis lányom. Mé' gyűrném össze?
Most már aztán mi következik? Nem olyan az ember, hogy összegyűrje a más ruháját, de egyben olyan fáradt is, mintha gyalog ment volna a mennyországba. Mi következik most már ebből. Ha fáradt az ember, muszáj leülnie.
– Inkább ide, – az ágy szélére ülök kislányom.
Odaült. Nem nagyon be az ágyra csak a legislegszélére.
– Elférek én itt is egy kicsit. Ha el van fáradva az ember, akárhol jó neki. Ne nagyon válogasson.
Jó öreg ember, okos öreg ember. Ha fáradt valaki ne nagyon válogasson. Ott is jó, a fehér ágy, szélén a piros paplan tetején. Ne nagyon válogasson.
Szép Ilonka csak egy picit húzódott arrébb, nem mondhatni, hogy félt volna, nem is volt eszébe sem ilyesmi, csak azért mégis arrébb húzódott egy kicsit.
Sokáig nem szóltak. Öreg Andris a fáradalmait pihente ki, Szép Ilonka meg azt csinálta, hogy mikor öreg Andris beljebb húzódott egy-egy kicsit, ő a fal felé húzódott. Mikor már egészen a falnál volt, ha nem akart is szólnia kellett.
– Andris bácsi, én már nagyon álmos vagyok. Alig bírom a szemem nyitva tartani.
– Hunyd le kislányom – mondta öreg Andris. Aludhatsz én tőlem nyugodalmasan. Csak azt akarnám megkérdezni tőled, hogy mit szólnál, ha elmondanám a fejem gondolatait?
Szép Ilonka azt mondta, hogy mondja meghallgatja, pedig ha tudta volna mennyi bolond gondolat kergeti egymást az öreg Andris fejébe, semmit sem szólt volna.
Mikor a kis szoba ablaka megvillant, mikor a kéménybe indult, mikor a madzagot igazította a nyakára, már akkor tele volt a feje, de mióta a fáradalmait leült kipihenni egyre jobban belezavarodott a gondolataiba s mire Szép Ilonka a falig ért, olyan volt a feje, mintha úrikonyakot ivott volna. Olyan volt, mintha fehér liliomok közt lett volna a feje.
– Mondjam kislányom?
– Mondja Andris bácsi.
Belekezdett. A Szép Ilonka szép arcát nézte a fejét félrehajtotta, mint a szenvedő apostolok és belekezdett. A kínzó tépelmeit kezdte sorolni, a szívével sorolta, az esdeklő, rimánkodó öreg szívével, mintha a szíve vére folyt volna s a piros paplan a kifolyt szíve vérétől lett volna piros.
Sokáig beszélt, az ágy is mozgott vele, a kis szoba is, szédülő feje a Szép Ilonka fehér arcához egyre közelebb hajolt.
Az arca lett-e sárgább a sárga papirosnál, vagy a begödröződött szemei haladtak-e kifelé vagy túl közel ért-e már a feje a fehér arcához: Szép Ilonka megijedt egy kicsit.
– Andris bácsi!… Beteg?
Öreg Andris nem józanodott kisusogott, mintha liliomillattól aludt volna el s álmában susogott volna.
– Kislányom.
A szédülő feje nem bírta tovább egészen odahajolt a Szép Ilonka arcára.
Szép Ilonka felkönyökölt: most már jobban megijedt: egészen megijedt. Nagyot kiáltott.
– Mit akar?
Öreg Andris úgy érezte, mintha puskagolyó csapódott volna a homlokához. Hamarjában nem tudta mi történt, tekingetett, mint mikor a fáról esik valami az ember fejére s azt hiszi, hogy kővel dobták meg.
Szép Ilonka, a paplannal a párnák tetejére ült s most már szelídebben kérdezte:
– Beteg talán Andris bácsi?
Öreg Andris felállt, mintha görbébb lett volna egy kicsit mint mikor leült s mintha öregedett is volna pár évecskét.
A szemöldökeit összeráncolta, a földet nézte, aztán úgy felvetette mintha megint a kéményre gondolt volna.
– Jó éjszakát, – mondta s az ajtó felé indult.
Szép Ilonka nem tudta, mit gondoljon, nem érte fel ésszel mit kéne gondolni, azt gondolta, hogy valami nagy baj történhetett a házban, vagy meg lehet talán, hogy éppen Jóskával történt valami, öreg Andris panaszkodni jött, csak azért borult rá, hogy kisírja magát, ő meg most megharagította, rákiáltott, sikoltott mintha tolvajok mentek volna a szobájába. Jóska azt mondta, hízelegjen az apjának, hízelgett is, jó dolga is lett, hogy is lehetett ilyen neveletlen egyszerre? Könyörögni kezdett.
– Édes Andris bácsi.
Öreg Andrist az ajtóban érte utol a szava s úgy megbizsergette a hátát, mintha lúdtollal cirógatták volna.
Visszanézett.
– Szólottál?
– Miért hagy itt édes Andris bácsi? Haragszik talán? Engedelmet, hiszen nem akartam. Jól tudja mennyire szeretem Andris bácsit, nem akarhattam.
Öreg Andrisnak semmise mászott a nyakára azért mintha szúnyog csípte volna a nyakát, olyant csapott rá, hogy mind az öt ujja helye ott maradt.
– Légy csípi Andris bácsit?
– Nem a kislányom, – mondta öreg Andris, – hanem valami szúnyog vagy mi az ördög, akkora volt mint egy vadméhecske.
Úgy örült, mintha angyalok éneke hallatszott volna a piros paplan mögül. Tipegett, izgett-mozgott majd hogy a kalapját is a földhöz nem vágta.
Szép Ilonka szépen kérdezte:
– Beteg Andris bácsi?
Öreg Andris az öreg karjait szélesre tárta.
– Kislányom!
Az ágy felé ment.
– Akarod-e ezt a házat?
– Ezt az Andris bácsiék házát?
– Ezt! Neked adom ha akarod.
– Én nekem?
– Teneked.
– Ezt amelyikben most vagyunk?
– Ezt kertestől, mindenestől neked adom. Mondjad még egyszer mit mondtál?
– Azt kérdeztem, hogy beteg – Andris bácsi?
– Nem azt, hanem azonfelül mit mondtál?
– Azt mondtam, hogy haragszik Andris bácsi?
– Azt is, de még azonfelül.
Hogy nem akartam megbántani.
– Toldjál még hozzá egy kicsit, mert mingyárt meghalok, úgy örülök.
– Azt mondtam, hogy nem akarattal, hiszen én nagyon szeretem Andris bácsit.
– Azt kislányom. Szentül igaz. Megcsókolhatlak akkor ugye egy kicsit.
Szép Ilonka elvörösödött. Igaz, hogy Jóska után apja már félig-meddig öreg Andris, de azért mégis csak. Furcsa egy kicsit. Egy csók, nem gyöngyház gomb. Az apai csók, az is csak csók azért. A felelettel küszködött. S ki tudja mit felelt volna ha felelhetett volna. S ki tudja várt volna-e sokáig öreg Andris a feleletre, ha közbe nem jő valami?
Az jött közbe, hogy valaki mintha megszólalt volna a kis szoba ajtóban s mintha ösmerős hang szólalt volna meg.
– Hun van kend apjuk? Nemes úrfi nincs otthon.
Öreg Andris olyan mérges lett mintha csakugyan vadméhecske csípte volna meg a nyakát.
A kis szoba ajtó felnyílt először egy ráncos kéz nyúlt be a szobába, aztán egy fekete kendős fej, aztán maga, öreg Réti Andrisné.
– Nem hallja kend, hogy kiabálok? Hun reszelik itt?
– Engem? – mondta öreg Andris. – Ott reszelnek ahol reszelnek. Mi keresni valód van itt?
Az öreg asszony széttekintett, a lány az ágyon, a kalap az ágyon, öreg Andris egészen megvan zavarodva: miféle állapot lehet ez?
– Azt kérdezi, hogy nekem mi keresni valóm van? Hát kelmednek vajon? Mi keresni valója van itt kelmednek?
Erre feleljen Andris bácsi. Szedje össze minden összeszedhető eszét és erre feleljen ha tud, mert egyszeribe olyan csetepaté lesz, hogy a fél utca összeszalad.
Öreg Andris megfelelt.
– Énnékem? Mi közöd van hozzá? Kinek van hozzá köze?
Az öreg asszonyt nem nagyon elégítette ki ez a felelet a feketekendőt hátrataszította, az ajtót sarkig kinyitotta: hadd hallja a világ.
– Kinek van köze? Hajajajajaj!
Az ajtó felé fordult, hogy jobban kihallatszon:
– Réti Andris szeretőt hozott a házba! Réti Andris elszerette a fia szeretőjét. Réti Andris, a saját hites uram!
Szép Ilonka úgy kipirosodott mintha lángok csapkodták volna az arcát. Öreg Andris meg még nagyobb méregbe jött, az öreg asszonyt derékon ölelte s a tenyerével a szája elé zsilipet csinált.
– Hej a vén nyelvedet, nem hallgatsz el mingyárt?
Az öreg asszony nem akart hallgatni, csak a zsilip miatt nem kiabálhatott.
De meddig maradhatott ott a zsilip? Öreg Andris tudta, hogy kiszakad egyszer: ha ma nem holnap, hiszen örökké csak nem tarthatja az ember a kezét a felesége száján, okosabbat gondolt.
– Te vétkes nyelvű hárpia! Mit kiabálsz még meg nem hallgatod az embert? Tudod-e hogy a Jóska fiad már nincs az élők sorában?
Okos hazugság volt, jó zsilip, csak túl kemény egy kicsit. Szép Ilonkának is a szívéhez ütődött, az öreg asszonynak is. Csöndösség lett. Olyan nagy csöndösség, mint villámcsapás után szokott lenni a jó lelkek házában.
Öreg Andris még tódította is.
– Levél gyött róla, hivatalos írás, az volt benne, hogy szegény Jóska az ágyú kerekei alá került s azt sem mondta, hogy jaj édes anyám.
A kis szobában, mintha kétféle hangon kezdtek volna muzsikálni az ágyon is megszólalt a csengő muzsika meg az öreg asszony szája körül is.
– Na hát akkor! – mondta öreg Andris.
Kisietett. A nagy szobába ment.
Az öreg asszony utána.
Szép Ilonka meg csak azt várta, hogy az öreg asszony is ki menjen. A fejét a párna alá dugta s úgy sírt, mintha a Jóska temetéséről jött volna haza. Elveszett.
– Elvesztem, – mondta.
Azt hitte elveszett. Mint mikor dúvadas éjszakában csatangol az ember s az egyetlen világító pont is kialszik előtte.
Öreg Andrisné nem dugta a fejét a párna közé, ő nem törődött vele, hogy más is hallja: jajgatott, a kezeit tördelte s a Jóska nevét kiabálta.
– Jaj édes magzatom Jóska, jaj szívem vére Jóska.
Öreg Andris meg az asztalra könyökölt: az asztal közepét nézte mintha Szép Ilonka táncolt volna az asztalon. A szava a fülében csengett, a szép tekintete a szívét cirógatta. Szereti. Őtet szereti, nem a fiát. Okos leány. Nagy világi tapasztalatokkal bír. Tudja kihez kösse a sorsát s tudja miért kösse. Nem lesz ő vele semmi baja. Tehenet vesz neki, kávé is lesz. Más az, ha már megállapodott ember az ember. Jóskának még nagy küzdelmei lennének az élettel, talán el – sem tudná tartani. Ha el is talán de nagyon gyöngécskén. Tudja ezt Szép Ilonka is. Jóska nem neki való. Olyan lánynak nem való Jóska. Meg még Jóska is ráér a házassággal. Nem úgy van, mint más ember. Neki még van ideje. Más ember nem várhat. A természet komisz rendje közelebb érheti. Nem azért, mert hiszen nem olyan túl öreg ő éppen még Jóskánál is sokkal tovább elélhet, hanem mégis csak. Mégse várhat úgy, mint egy fiatalabb. Jóskának a számára, még elég sok szép lány nevelkedhetik. Ráér. Nem úgy, mint más ember.
Csakhogy: hát az öreg asszony?
Úgy határozott, hogy törvényt ül felette. Irtóztató gondolat volt, de a legnagyobb akadály mégis csak ő volt. Vele legelőször kell elintézni, különben minden hiába.
Belekötött.
Úgy kezdett belekötni, hogy kurtán felelgetett neki.
Az öreg asszony Jóskáról kérdezősködött.
– Meghalt! – mondta öreg Andris.
Mindig csak ezt mondta. Se többet se kevesebbet.
– Meghalt. Pont.
Mikor a lámpa kialvófélben volt, felemelkedett.
– Törvényt ülök feletted asszony… Akkor éjszaka nem ült törvényt. Elaludtak. Szép Ilonka is, az öreg asszony is, a lámpa is, öreg Andris is. Százféle kínnal lassú kínlódással mindegyik.
Mit hoz majd a reggel? Az öreg asszony, hogy kibírja-e a nagy szívfájdalmat reggelig, Szép Ilonka, hogy merre veti majd az árvák sorsa? Öreg Andris meg… tudja az Isten. Neki mégis csak a legtöbb gondja volt. Szép Ilonkára is gondolt az öreg asszonyra is, Jóskára is azért.
– Mi lenne, ha reggelre betoppanna?
(Folyt. köv.)
