Gábor Ignác: Zrínyi verselése és a magyar ősi ritmus

Teljes szövegű keresés

Gábor Ignác: Zrínyi verselése és a magyar ősi ritmus
Akik a magyar ősi ritmusról írt könyvemet ismerik, tudják, hogy én a magyar ritmus mivoltát a történeti módszer világításánál kerestem, hogy én a ritmust valami élőnek, folyton fejlődőnek, a nyelvvel együtt változónak és átalakulónak tekintem, ellentétben azokkal, akik a legkezdetlegesebb és legkifejlettebb ritmikai formák közt megkülönböztetést nem tesznek, akik a régi magyar költészet termékeire a legújabb mű- és népköltészetben kialakult versformákat akarják ráhúzni (p. o. a Königsbergi Töredék énekére a Himfy szerelme, a Pannonia megvételéről szóló énekre a “Száll a madár ágrul ágra” ritmusát!) és ha az ilyen ritmizálással nehezen vagy sehogy sem boldogulnak, a hibát a másolók és nyomdászok tévedésében vagy a költők fogyatékos ritmusérzékében keresik, és nem ott – ahol igazán keresniük kellene – a saját téves ritmusteóriájukban.
A történeti gondolkodással végzett ritmikai kutatásaim eredményei közül ezúttal csak a magyar “alexandrinus” fejlődéséről kialakult teóriámat akarom ismertetni, első sorban azért, mert ez függ össze szorosan cikkem tárgyával, Zrínyi verselésének kérdésével, aztán meg azért is, mert az alexandrinusról megállapított ritmikai igazságok megfelelő változtatással a többi versformákra is alkalmazhatók.
Az alexandrinus fejlődését és mai formájának kialakulását én – röviden elmondva – így látom:
A magyar ősi versforma a négyütemes sor, mely más népek költészetében is a hangsúlyos verselés legkezdetlegesebb formája. Ebben a négyütemes sorban az ütemek szótagszáma a legnagyobb szabadsággal folyton változhatik, az ütemek azért időtartamra mégis egyenlők, mert azáltal, hogy a szótagokat a szükséghez képest megnyújtva vagy szaporázva ejtjük, a különbségek kiegyenlítődnek.
A négyütemes sorban egy szótagú, tehát súlytalan rész nélkül csupán a lüktetőből álló ütemek is előfordulhatnak. Ezek az egytagú ütemek, melyeknek a zenében a súlytalanok beolvasztása (Synkope) felel meg, természetesen a legerősebb nyújtást kívánják, hogy a többszótagú ütemek időtartamát elérhessék.
A négyütemes sor két félsorra, két kétütemesre oszlik, ezeket a régi magyar költészetben – mindaddig, míg a rím fel nem lépett – az ütemek ictusainak (lüktetőinek) összecsendülése, alliterációja fűzte össze.
Az ütemek a mondatbeli (logikai, értelmi) hangsúlyból merítik lüktető erejüket. Az ütemek ictusa tehát mindig a hangsúlyos szótagra esik. A hangsúlyos ritmus alaptörvénye szigorúan megköveteli az értelmi és ritmikai hangsúly azonosságát.
A magyar ütem ereszkedő, azaz a lüktető erőt adó hangsúlyos szótaggal kezdődik. A verssor első hangsúlyos szótagja tehát egyszersmind a verssor első ütemének lüktetője. Hogy ezen hangsúlyos előtt van-e még egy vagy két súlytalan szótag vagy nincs, az a verssor ritmusára teljesen közömbös. Ha van, az már úgyszólván kívül esik az ütemen, azaz ütemelőzőnek tekintendő.
E tételek megvilágítására vegyünk néhány sort a Königsbergi Töredékből, melyben én a magyar ősi négyütemes ritmus lüktetését kimutattam:
Világnak kezdetvitül           ez nem lött vala,
Hogy szűz leány                     fiot szülhessen
Szűzségnek köre           tisztán maradhasson
És künk rönk                     benne ne lehessen.
Látjuk az ütemek egyre változó szótagszámát:
3, 4, 2, 2 – 1, 2, 2, 3 – 3, 2, 2, 4 – 2, 2, 2, 4
a második sorban az egy szótagú, erős nyújtással ritmizálandó ütemet: szűz.
A kétütemeseket összefűző alliterációkat: világnak – vala, szűz – szülhessen, köre – tisztán, künk – ne lehessen.
A második sorban az első ütem előtt egy súlytalan szótagot látunk: hogy. Ez, mint az imént kifejtettem, a sor ritmusán mit sem változtat. Nélküle a négyütemes sor ritmusa ugyanaz volna. Viszont a harmadik sorban, melynek ütemelőzője nincsen, szintén lehetne egy súlytalan szótagot az első ütem elé tenni, p. o. így:
a szűzségnek köre
vagy akár kettőt:
hogy a szűzségnek köre
a sor ritmusa azért ugyanaz maradna.
Észrevehettük azt is, hogy az idézett verssorok szótagszámra nem egyenlők. Az első 12, a második 9, a harmadik 12, a negyedik 11 szótagot foglal magában. Ez az ütemek szabadon váltakozó szótagszámának természetes következménye. A verssorok terjedelmének ezt a szabadságát láthatjuk a Szent László énekében is, melyben én a magyar szöveg eredeti voltát a latin szöveggel történt tüzetes egybevetés alapján kimutattam és melyben szintén az ősi négyütemes ritmus cseng elejétől végig, nem pedig a “Kis kacsa fürdik” ritmusa, melyet verstanaink néhány kiválogatott verssor alapján ráerőszakoltak.
Fénlik mint nap                     sajog mint arany                     9 szótag
Csak szépséged                     császárságra méltó           10 szótag
Kezdéd vetni                     atyádnak életét                     11 szótag
zsákat szaggatál           koronádban zéd                     12 szótag
Kihozza Béla király           Magyarországba           13 szótag
Sőt a Königsbergi Töredékben 15 szótagú verssor is akad:
Ez az isten, mint esmérjük           kit szepnem illethet.
Ezt a szabadságot a rím fellépése természetesen megszorította, mert csak egyenlő vagy legalább megközelítőleg egyenlő sorokat lehetett teljes erővel összecsendítenie. A költők tehát a két végletet, a túl hosszú és a túl rövid sorokat kikerülni igyekezvén, a közepes hosszúságú, tehát 11–12–13 szótagú sorok határain belül maradtak. Ennek nagyon érdekes analógiáját találtam a német költészetben, melyben a nyolcas sor végleges kialakulása előtt az eleinte igen nagy latitude-del mozgó verssor a XIV. században a 7–8–9 szótag korlátai közé szorult, amint ezt egy egykorú költő kifejezetten meg is mondja:
vumf silben sin zu kurz,
zene han zu langen schurz,
zwischen den zwen endin
rimen die behendin
di buchir pflegin tichtin.
Nicolaus von Jeroschin
Reimchronik 250.
A XVI. század magyar költészetében sűrűn előforduló 11 és 13 szótagú verssorokról tehát nem szabad azt tanítani, hogy “az alexandrini sorok némelyike megrövidült, másika megnyúlt egy-egy szótaggal, ami hihetően csak az énekes könyvek nyomásának tulajdonítható”, hanem tudni kell, hogy ezek a 11 és 13 szótagú sorok a magyar ősi ritmus akkori fejlődése fokának megfelelő, a tizenkettesekkel ritmikailag teljesen egyenrangú verssorok.
Könnyen érthető, hogy végül a tizenkettes, mint legarányosabb, legtetszetősebb és a rím követelményeihez legjobban alkalmazkodó forma a többit teljesen kiszorította. De még ebben a tizenkettesben sem szabad ritmikailag véve egyebet látnunk, mint – a rím által terjedelmében korlátozott – ősi négyütemes sort, annak minden jellegzetes sajátságával. És a tizenkettesen belül a félsorok (kétütemesek) még soká megőrizték azt az ősi szabadságukat, hogy terjedelemre, azaz szótagszámra különbözők lehettek, csak azzal a korlátozással, hogy most már együttvéve 12 szótagot kellett adniuk lehetséges volt tehát a 6+6-os caesurán kívül 5+7, 7+5, sőt 4+8 és 8+4-es összetétel is, mint a tizenkettesnek teljesen kifogástalan és a többivel egyenlő értékű formája.
A négyütemes sor fejlődésének ezt a fokát mutatják Zrínyi verssorai.
Akik Négyesyt követve azt vallják, hogy a magyar alexandrinus két ősi hatos sor összeforrásából lett, és eszerint az alexandrinusnak már keletkezésekor megvolt a mai 6+6-os caesurája, amint Négyesy kifejezetten mondja is verstanában, hogy “Költészettörténetünk kezdetétől a XIX. század közepéig az alexandrinus architecturájában fejlődés alig történt és a XVI. század költőinél jóformán ugyanaz a forma, mi negyedfél századdal később Petőfinél”, azok természetesen Zrínyi verseiben is ezt a 6+6-os caesurát keresik és mivel eszerint így kell ritmizálniok:
Véghetetlen irgal                     mú szentséges Isten,
Az ki engem segí                     tesz minden ügyemben,
Te vagy énnékem győz           hetetlen fegyverem
II. 65.
Vagy:
Mosolyogva magá           ban ily választ ada:
“Köszönöm tanácso           dat, Szkender Alboda,
De megbocsásd, tábo           rom helyét nem váltja”.
II. 20.
azért aztán Zrínyi verselését szabálytalannak és fülsértőnek mondják. De ha az én imént kifejtett teóriám szerint Zrínyi verseiben az ősi négyütemes ritmus fejlődésének azt a fázisát látjuk, melyben a rím még csak a teljes verssorok hosszúságát nyesegette meg 12 szótagra, ezen belül azonban a félsorok, a kétütemesek terjedelmét nem korlátozta, akkor Zrínyi verseit ritmikailag teljesen szabályosoknak, sőt határozottan zengzeteseknek fogjuk találni, így:
Véghetetlen irgalmú           szentséges Isten,
Az ki engem segítesz           minden ügyemben,
Te vagy énnékem                     győzhetetlen fegyverem
vagy:
Mosolyogva magában           ily választ ada:
“Köszönöm tanácsodat,           Szkender Alboda,
De megbocsásd, borom           helyét nem váltja.”
Ilyeneket a Zrínyiászból százával idézhetnék. Összesen körülbelül 1500 sora van Zrínyinek, mely a 6+6-os formába semmiféle erőszakkal bele nem szorítható, 6000 sor közül 1500, tehát a negyedrészét teszik azok a sorok, melyek metrikusaink fülét olyan rettenetesen sértik, az én fülemnek azonban a legpompásabb ritmust csendítik meg.
Próbálja meg akárki, akinek ritmusérzékét verstanaink még nem rontották meg és akinek éppúgy nem jut eszébe a Szigeti Veszedelemben a Buda Halála ritmusát keresni, mint ahogy nem keresi benne Ady Endre nyelvezetét, próbálja meg az én ütemjelzésem nyomán elritmizálni a II. ének következő strófáját:
Magassan költ nyakán           fejét alá hajtja,
Szálos rövid s erényét           szél hajtogatja,
Széles mellyel                     elefántot hasonlítja
Körmmel, száraz innal           szarvast meghaladja.
és miután elgyönyörködött e sorok zengzetes ritmusán, nézze meg közelebbről a caesurákat, meglepődve fogja észrevenni, hogy csak az első és negyedik soré 6+6, a másodiké már 7+5, a harmadiké pláne 4+8. De szótagolvasás nélkül e sorok négyütemes ritmusában semmiféle különbséget nem fog találni.
Vannak aztán Zrínyinek verssorai, melyekben már az alliteráció is világosan tiltja a 6+6-os ütemezést, p. o.
Világtalan világon           veszett világon
Orpheusz keserve 8.
Vidámétá világot                     ékes voltával
Szig. Vesz. IV. 12.
Fejeddel Tajelérit           fogod fizetni
IV. 64.
Mert hasonló hadverő           haragos Márshoz
IX. 96.
Másutt pedig a vers értelme lázad fel az ilyen ritmizálás ellen:
Az az jó, az az i           gaz az nagy Jehova
holott helyesen ütemezve pompás ritmust ad, mely a gondolatot is erősen kiemeli:
Az az az az igaz           az nagy Jehova
De azt fogják mondani, hogy hiszen ez nem más, mint a rendes beszéd ritmusa. Hát persze hogy az! Hiszen a hangsúlyos ritmus éppen azt jelenti, hogy a rendes beszéd mondatbeli hangsúlyai adják az ütemek lüktetőit, amint ezt Négyesy is nagyon szabatosan meghatározta. Csakhogy én következetesen megtartom a hangsúlyos verselésnek ezt a törvényét, mely minden más nyelvben is a hangsúlyon felépült ritmusnak sarktétele, hogy a ritmikai hangsúlynak mindig össze kell esnie az értelmi hangsúllyal, Négyesy azonban, aki olyan világosan megállapította a hangsúlyos verselés alaptörvényét, hogy
“az ütemek a maguk lüktetőit a szólamok logikai, mondatbeli, hangsúlyából nyerik, vagyis a rendes beszédnek az a hangsúlya lesz a ritmusban az ütem lüktetője, melyet minden gondolati egységnek (szólamnak) meg szoktunk adni”
a gyakorlatban, a ritmizálásnál ellenkezésbe jön a saját törvényével és lépte-nyomon az ütem mélyébe szorítja a rendes beszéd hangsúlyait. A verssor közepében a 6+6-os caesura kedvéért, a verssor elején pedig azért, mert irtózik az ütemelőző gondolatától és törik-szakad a verssor első szótagját teszi meg lüktetőnek, akkor is, ha az értelmileg súlytalan.
És erre a következő formulát találja:
“A versictus akkor is az első szótagon van, mikor az értelmileg nem volna nyomatékos, hanem egy másik, hátrább eső szó. A logikai nyomatékot ily esetben elhallgattatja a versnyomaték.”
Értsük meg jól. Az ütem a maga lüktetőjét, a versnyomatékot a logikai hangsúlyból meríti, ennélfogva ezekben a sorokban:
Mert hasonló hadverő haragos Márshoz
Az az , az az igaz, az nagy Jehova
Ki csül, ki tisztel, ki imád gedet
Hogy szeressen az szű, az szem cselekedte
a verssor első lüktetőjét ezek a hangsúlyos szavak
hasonló, , csül, szeressen, illetve ezeknek első szótagjai kell hogy adják. De aztán Négyesy szerint még sem így kell ritmizálni, hanem így:
Mert hasonló – az az jó – ki böcsül – hogy szeressen. És miért? Mert ezeknek a szócskáknak mert, az, ki, hogy “a versnyomatéka elhallgattatja az utánuk következő szó logikai nyomatékát.”
Igazán szomorú volna, ha a középiskolák V. osztályában, mikor a magyar nyelv tanára verstani kézikönyve nyomán ezt így előadja, nem akadna legalább egy gondolkodáshoz szokott diák, aki bátran felállna és azt kérdezné:
“Kérem, Tanár úr, hiszen ezeknek a szócskáknak mert, az, ki, hogy nincs is versnyomatékuk! Hiszen az imént tetszett magyarázni, hogy a vers nyomatékát a logikai hangsúly adja. Ezeknek a szócskáknak tehát, melyeknek logikai hangsúlyok nincsenek, versnyomatékuk sincsen. Már most azzal a versnyomatékkal, ami nincs, hogyan hallgattathatják el az utánuk következő szó nyomatékát, amely kétségtelenül megvan?”
De ha a diákokban nincs annyi bátorság, hogy tanáruktól is csak azt fogadják el igazságnak, amit tisztán és világosan megértenek, a tanárok maguk nem érzik-e az előadott verstani tételekben rejlő nagy ellentmondást, nem veszik-e észre, hogy Négyesy ezzel a formulával nemcsak a logikai nyomatékot hallgattatta el, hanem magát a logikát is?
Négyesy akkor követte el a magyar ritmikára végzetessé vált hibáját, mikor Arany János ritmizálásától eltért, csak azért, mert Arany ritmikai meghatározásával nem értett egyet. Pedig ha szabad is volt negyven évvel Arany úttörő verstani értekezésének megjelenése után annak egyik-másik ritmikai meghatározását mint elavultat kifogásolni, de magában a magyar vers ütemezésében Arany János csalhatatlan ritmusérzékével ellenkezésbe jönni és a magyar versben másféle ritmust keresni, mint amilyet Arany érzett benne, ezt semmi esetre sem lett volna szabad Négyesynek megtenni. Arany János ugyanis az ütemek lüktetőit mindenütt az értelmi hangsúlyokon érezte, azaz úgy ritmizált, mint az imént kifejtettem ritmikai alaptörvény szerint ritmizálni kell. Ez világosan kitűnik az értekezésében idézett példákból, melyekben az ictusokat dőlt betűkkel jelezte, így:
Hogy soha acélnak őtet ne mondhassák
Tinódi
Az elmúlt időkben jó Toldi Miklósról
Ilosvai
Egy szép dologról én emlékezném ha meghallgatnátok
Szendrői névtelen
De kitűnik ez Arany saját verseiből is, melyekben szintén dőlt betűkkel jelzi, hogy a súlytalan sorkezdet után következő hangsúlyos szótagon érzi a versnyomatékot:
Hogy ne örült volna, abból semmi sincsen.
T. X. 89.
Az én fiam, Miklós, cselekedett olyast?
T. Sz. VII. 14.
Ha neki veszélyes, hát a nagyanyjának!
T. Sz. VIII. 23.
De Lajost szerettem, most is szeretem még.
T. E. IV. 9.
Hogy karra se légyen gyöngébb mint az atyja
T. E. V. 13. stb. stb.
Csakhogy Arany János úgy fogta fel az ütemet, hogy az ütemet kiemelő hangsúly köré, “mint góc köré” csoportosulnak a súlytalanok. És Négyesynek igaza volt abban, hogy ezt a ritmikai formulázást – mely különben a Lachmann-féle Vierhebungstheorie-nak felelt meg – el nem fogadta, mert a magyar ütemben – most már tudjuk – a súlytalanok csak követhetik a hangsúlyt, de nem csoportosulhatnak köréje. De azért magát a ritmust megbolygatni nem lett volna szabad és nem is volt szükséges. Ha Négyesy erősebben bízott volna Arany János ritmusérzékében, mint a saját “elhallgattatási” teóriájában, akkor így kellett volna okoskodnia:
Arany János úgy érezte e verssorok ritmusát, hogy az ictusok ide essenek ezekre a hangsúlyos szótagokra. Az tehát kétségtelen, hogy az ictusok ezeken a szótagokon vannak. De mivel a magyar ütem ereszkedő, azaz a súlyostól halad a súlytalan felé, ennélfogva az ütem ezekkel a súlyos szótagokkal kezdődik. És ami ezek előtt van – a súlytalan hogy, az, de, ha stb. szócskákat – nevezhetjük akárminek, nevezhetjük súlytalan kezdetnek, vagy az ütemen kívül álló súlytalannak vagy akár – Uram bocsá! – ütemelőzőnek is, de magához az ütemhez ez már nem tartozik. A verssor első ictusa tehát a verssor első hangsúlyos szótagjára esik. És ezzel a gondolatmenettel Négyesy Arany János útját követve eljutott volna ugyanoda, ahova engemet a történetimódszer és más költészetek analógiája vezetett el.
Négyesy különben maga is érezhette a definitiója és ritmizálása között tátongó ellentmondást, mert a saját elhallgattatási teóriájától megijedve hozzáteszi, hogy “bár az erős ritmusérzék oda is teremt súlyt, ahol a logika szerint nincsen, azért elméletileg mégis az a leghelyesebb, ha nem kell ahhoz a módhoz folyamodni s a logikai nyomaték fordítható ictusul.” Tehát Négyesy maga is érzi, hogy a hangsúlyos verselésben a súlytalan szótag lüktetése ritmikai abszurdum. De mivel az ütemelőző gondolatát a priori elutasítja, nem tudja, hogy mihez fogjon azokkal a súlytalan kezdetű sorokkal, melyek minden költőnél – Arany Jánosnál is – százával találhatók. Azzal érvel tehát, hogy a tiszta ritmus – értsd: a hangsúllyal összeeső ictus – nagyon élénk lenne és “nem kísérője, hanem versenytársa lenne a tartalomnak”. Azért kell ilyen kevésbé tiszta ritmusú sorokkal változatosságot hozni a versbe.
De ennek az érvelésnek megint igen nagy hibája van. Mert ha úgy ritmizáljuk a magyar verset, mint Arany János ritmizálta, és – si licet! – mint az én teóriám szerint ritmizálni kell, akkor a ritmusnak ez a változatossága csakugyan megvan, mert a hangsúllyal kezdődő sorban a ritmust keményen ropogtatjuk, a súlytalan kezdetű sorban aztán az ictus előtt álló súlytalan (az ütemelőző!) enyhíti a ritmusnak ezt a keménységét, mint p. o. e strófa 3. és 4. sorában:
Örülsz, Zrini Miklós, törököt megveréd
Nem sokáig talán nagy áron megvennéd,
Hogy ne láttad volna az bassát, Mehmetet,
Mert halált és romlást csak ez hoz tenéked.
IV. 7.
De Négyesy ritmizálásában, aki az ilyen súlytalan kezdetű sorokban a hangsúlyt “elhallgattatva” a strófa utolsó két sorában éppúgy ropogtatja a sorkezdő szótagot, mint az első kettőben: hogy ne láttad volna – Mert halált és romlást, – hol van a ritmus változatossága?
És Négyesy, aki azt mondja, hogy a ritmus ne legyen versenytársa a tartalomnak, nem veszi-e észre, hogy nála a versritmus már nem is versenytársa, hanem valósággal zsarnoka a vers értelmének. Négyesy tulajdonképpen önkényesen felvett egy ropogós, pattogó ritmust és a mondattani hangsúly, melynek a hangsúlyos verselés alaptörvénye szerint a ritmust lüktetni kellene, nála csak akkor érvényesülhet, ha azzal a priori önkényesen felvett ritmussal egyezik. Ha nem egyezik vele, irgalmatlanul elhallgattatja. Körülbelül olyan szerep jut a hangsúlynak Négyesynél, mint valamikor – haj de régen volt! – Oroszországban jutott a dumának, – közelebbről is tudnék példát hozni, ha a cenzúra megengedné, de hát maradjunk csak a dumánál, – melyet alkotmány szerint megilletett a törvényhozás joga, de ez a jog csak akkor érvényesülhetett, ha az autokrata kormány akaratával egyezett. Ha nem, azt is irgalmatlanul elhallgattatták. Csakhogy Oroszországot senki sem tekintette alkotmányos államnak, Négyesy ellenben az ilyen verselést:
Hogy szeressen az szü           az szem cselekedte
Az az jó, az az i           gaz az nagy Jehova
melyben az értelmi hangsúlynak már teljesen el kell némulnia, még mindig hangsúlyos verselésnek nevezi!
Én tehát következetesen ragaszkodom a hangsúlyos verselés sarkalatos tételéhez, mikor mindenütt az értelmileg hangsúlyos szótagokat veszem lüketőknek és így ritmizálok:
Mert hasonló hadverő haragos Márshoz.
Ki csül, ki tisztel, ki imád tégedet.
Az az , az az igaz, az nagy Jehova.
És akkor az, amit az alliterációról mondtam valahol, hogy az én ritmizálásomban egyszerre élesen előtűnnek az alliterációs lüktetők hatalmas ormai, melyeket eddig a téves ritmizálás felhői szemünk előtt elfedtek, ugyanezt elmondhatom a gondolat kiemelkedő csúcsairól is, mert az eddigi ritmizálásban ezek is el voltak takarva.
Hogy Zrínyit csakugyan így kell ritmizálni az értelmi hangsúly ütemjelzése szerint, arra klasszikus tanúnak idézhetem Gr. Ráday Gedeont, aki egy Kazinczyhoz intézett levelében ezt mondja:
“Tanácslanám, hogy az, ki Zrínyit olvassa, azt ne a szokott hemistichiumok szerént, hanem kommák szerént olvassa, eleinte ugyan még hozzá nem szokik (eddig másként lévén szoktatva) csudálatosnak fog látszani ezen olvasás, de végtére szépséget fog benne találni.”
Ráday tehát szintén nem a szokott hemistichiumok (a 6+6-os caesura) szerint ritmizálta Zrínyi verseit, hanem a kommák, az értelem szerint, a logikai hangsúlyok ütemjelzése nyomán, úgy, ahogy én az alexandrinus fejlődésének megismerése alapján ritmizáltam.
Egy másik érdekes bizonyítékát annak, hogy régente az alexandrinusnak 6+6-os formája mellett a verssorok másminő caesuráját is szabályosnak tekintették, Csokonainál találjuk, aki “A magyar verscsinálásról közönségesen” című kis értekezésében a tizenkét tagú sor “megszakasztásának” – “mely a csinos Músák törvénye szerént elmúlhatatlan, és aki elmulasztja, letakarodjék a Heliconról!” – tehát ennek a megszakasztásnak, azaz caesurának különböző formáit ezzel a sémával ábrázolja:
000000 000000
000000'0 00000           12
00000 0'000000
amiből látni, hogy a 7+5 és 5+7-es összetételeket a 6+6-ossal teljesen egyenértékűnek ismerte.
De az én ritmizálásom mellett szól a ritmikai érvek egész sora:
Először: Az én teóriám szerint, mely – mint láttuk – a tizenkettes sort a szótag számát nagy szabadsággal váltakoztató ősi négyütemes sor végső kialakulásának mutatta ki, egészen jól megértjük az átmeneti formáknak megismert 13-as és 11-es sorokat. De Négyesy, aki a tizenkettest két ősi hatos összeforrásából származtatja, magyarázza meg, hogyan lettek két hatos sorból 13-asok és 11-esek? Pedig ilyenek a XVI. század költészetében nagyon sűrűn előfordulnak a 12-esek közé keverve. Még Zrínyinél is akad vagy száz.
Aztán, ha a 12-es két hatosból forrt össze, tehát már úgyszólván úgy született ezzel a 6+6-os caesurával, miért nem maradt meg ez az erős, kifejlett caesura Tinódinál, Ilosvainál és Zrínyinél? Hogyan adhatott két 6-os egy 5+7-es vagy 4+8-as összetételt?
És végre hogyan magyarázható az, hogy Gyöngyösitől kezdve, amikor az én teóriám szerint az alexandrinus mai formája már teljesen kialakult, a legkontárabb fűzfapoéta sem téveszti el többé sem a 12-es szótagszámot, sem a 6+6-os caesurát? Hát csak Gyöngyösitől kezdve tanultak meg a költők 6-ig vagy 12-ig olvasni, azelőtt nem akadt egy sem, aki képes lett volna a szabályos szótagszámot betartani?
De hiszen – így szoktak érvelni Zrínyi verselésének gáncsolói – hiszen Zrínyi maga is beismeri verseinek fogyatkozásait! Nos hát, én úgy látom, itt alaposan félreértették a költő szavait. Mert mikor Zrínyi azt mondja “az olvasónak”: “Vagyon fogyatkozás verseimben, de vagyon mind az holdban, mind a napban” én – megvallom – ebben a szerénykedésben ugyanazt az önérzetes hangot hallom csengeni, melyen más helyütt büszkélkedik verseivel:
Versent verset Licaon ha mond énvelem,
Ugy jár, mint Marsias az Apollo ellen.
Vadász 57.
Mert ennyi szép verssel csillagokat égbül,
Elhoznám Euridicét Pluto kezébül.
Tityrus és Viola 19.
hogy “a Berekesztésnek” ismeretes büszke sorait ne is említsem. De semmi esetre sem láthatom azokban a szavakban annak beismerését, hogy oly kevés ritmusérzékkel, a verselés legelemibb szabályainak ismerete nélkül fogott volna “nagyhírű munkájához”, mint verseinek ócsárlói felteszik.
És végre mit szólnak metrikusaink ahhoz, hogy Balassa Bálint alexandrinusai közt szintén tucatszám találni ilyen “rettenetes” caesurájú sorokat:
Heródes előtt fu                     tó szűz Máriának
Gonddal tele czellá           mat mutattam: nézze,
Virradta felém szen           deredve aludván.
Hát csakugyan azt kell hinnünk, hogy a mi költőink mind botfülűek voltak és csak metrikusainknak adatott meg a helyes ritmusérzék isteni szikrája!
Mindezekből látni, hogy Zrínyi verselésének kérdése – az a kérdés, hogy hibás-e a Zrínyi ritmusa, mint metrikusaink állítják, vagy kifogástalanul cseng, mint ahogy én ritmizálásomban kimutattam – csak a magyar ősi ritmusnak könyvemben felvetett porbélmájával kapcsolatban tisztázható. És ezért érthető az a kíváncsiság, mellyel nemcsak én, hanem bizonyára mások is Négyesy Zrínyi kiadásának megjelenését várták, mert bizton remélhettük, hogy Négyesy, aki tíz év előtt megjelent könyvemre, mely a magyar ritmikát teljesen felforgatta, azóta egy árva szóval sem válaszolt, a Zrínyi-kiadás előszavában Zrínyi verselését tárgyalva ezekről a kérdésekről végre behatóan fog nyilatkozni. Nos a várva-várt könyv megjelent és mindenkit meglepett, hogy Négyesy, a magyar ritmikai tudomány legrégibb és legtekintélyesebb művelője, azt a kérdést, mely a magyar ritmika iránt érdeklődőket néhány év óta nyugtalanítja, 80 oldalra terjedő előszavában egy rövidke oldalon intézi el. De ha Négyesy jónak látta ilyen tömören összefoglalni mondanivalóját, nekünk annál inkább kötelességünk az oly soká várt kijelentésnek minden sorát mikroszkopikus vizsgálat alá venni. Lássuk tehát, mit mond.
Négyesy előbb idézi gr. Ráday Gedeonnak Kazinczyhoz írt levelét, melyről az imént említést tettem. Ez után az idézet után mindenki, aki az én ritmikai teóriámat ismeri, ezt a kijelentést várná: “Úgy látszik tehát, igaza volt Gábor Ignácnak, mikor azt vitatta, hogy Zrínyi verseiben nem szabad a később kialakult 6+6-os caesurát keresni, hanem az ősi négyütemes sornak azt a fejődési fokát, melyen a félsorok szótagszáma még nem volt korlátozva.” Négyesy azonban nem ezt mondja, vagy legalább nem ilyen világosan. Kénytelen elismerni igazamat, de úgy tesz, mintha cáfolna, közeledik az én ritmikai álláspontomhoz, de háttal fordulva, mintha eltávolodna tőle. Ezeket mondja:
“Újabban Gábor Ignác Zrínyiben éppen azt dicséri, hogy t. i. a szabad mozgású, egyetlen tagolódáshoz nem kötött ősi magyar ritmust Zrínyi mintegy feltámasztotta (?) s versművészetét az alliteráció erejével is fokozta. Mi azt hisszük, hogy Zrínyi nem más valami versformát akart választani, mint azt a tizenkét tagú formát, mely eredetileg két hatszótagú sorból forrt össze, de a versforma ritmikai szerkezetének nem rendeli alá egészen a hathatós beszéd mozgását: hangsúlyait, szólamait. Őt csakugyan jobb vesszők szerint olvasni, a vesszők sokszor pompásan összeesnek a vers szerkezetével, sokszor azonban bizonyos eltérés van köztük, ilyenkor rendszerint a beszéd ritmusa érvényesül.”
Az én felfogásomat Zrínyi ritmusáról Négyesy nem a legprecízebben adja ugyan elő, hiszen mindenki láthatta, hogy én Zrínyi verselésében nem az ősi versforma feltámasztását, hanem a soha meg nem halt és még legmodernebb költészetünkben is elevenen lüktető ősi ritmus fejlődésének egy fázisát látom. De ezt most ne firtassuk. Azt a kérdést pedig, hogy a 12-es két 6-os összeforrásából lett-e vagy sem, már az imént elintéztem. Sokkal fontosabb Négyesy kijelentésének befejező része, hogy Zrínyit csakugyan jobb vesszők szerint olvasni és ahol a vessző (a beszéd ritmusa) nem esik össze a versszerkezettel, ott rendszerint a beszéd ritmusa érvényesül.
Első pillantásra el sem hisszük szemünknek, hogy Négyesy csakugyan ezt írta. Mert meg kell érteni, hogy ez a kissé félhomályban tartott mondat, a Négyesy rendesen nagyon szabatos verstani terminológiájára lefordítva mit jelent. Azt jelenti, hogy ott, ahol a beszéd ritmusa, azaz: az értelmi, mondattani hangsúly és a versszerkezet között eltérés mutatkozik, a beszéd ritmusa, tehát az értelmi hangsúly érvényesül. De hiszen Négyesy eddig körömszakadtáig védelmezte azt a teóriáját, hogy az olyan esetekben, mikor a logikai hangsúly nem esik össze a vers szerkezetével, a “versnyomaték elhallgattatja a logikai nyomatékot.” És inkább rásütötte Arany Jánosnak száz meg száz súlytalan kezdetű verssorára a nem egészen tiszta ritmus bélyegét, de az ő önkényesen felvett versszerkezetével szemben az értelmi hangsúly nem érvényesülhetett.
Most tehát már Négyesy is azt vallja, hogy a beszéd ritmusának, a közönséges beszéd értelmi nyomatékainak kell a versben érvényesülniük, azoknak kell mindig a magyar vers lüktetőit adniuk, amint én ezt eddig következetesen hirdettem és amint ez a hangsúlyos verselés természetéből folyik.
Csak az a kár, hogy Négyesy ezt a kijelentést, mely nemcsak az ő ritmikai felfogásában, hanem – úgy érzem – a magyar ritmikában is fordulópontot jelent, erősebben alá nem húzta és hogy Zrínyinek legalább egy-két verssorán nem mutatta meg, hogy a beszéd ritmusa után indulva, most már ő is így ritmizál:
Mert Tommem bejtől vitézséget tanultak,
És noha külömb nemzetekből állottak,
De okos vezér alatt eggyesek voltak.
I. 87.
Akkor mindenki világosan láthatta volna, hogy ezzel az ütemezéssel együtt jár nemcsak a 6+6-os caesura feladása, hanem vele jár az ütemek váltakozó szótagszámának és – hiábavaló minden ellenkezés! – bizony, vele jár az ütemelőzőnek elismerése is. És magától értetődik, hogy teóriámnak ez az elismerése nem szorítkozhatik csupán Zrínyi verselésére – mint ez a mondat: “Őt csakugyan jobb vesszők szerint olvasni” a dolgot feltüntetni akarná – hanem maga után kell, hogy vonja Négyesy egész ritmikai teóriájának gyökeres revízióját. Hiszen éppen azért intéztem én a legerősebb támadást az uralkodó ritmikának Zrínyire vonatkozó felfogása ellen, mert tisztában voltam vele, hogy – stratégiai kifejezéssel élve, hiszen most mindnyájan stratégák vagyunk – ennek a fontos pontnak elfoglalásával tudományos ellenfeleimet ritmikai teóriájuk egész vonalának feladására kényszeríthetem. És így az értelmi hangsúly, mely Négyesy teóriája által elhallgattatva 30 éven át kénytelen volt az uralmát bitorló u. n. versszerkezet zsarnokságát tűrni, most végre visszanyeri azt a hatalmat, mely őt a hangsúlyos verselés birodalmában ősi jogánál fogva megilleti.
Hogy az értelmi hangsúly uralmának restaurációja a magyar ritmikában – az én történeti módszerrel végzett kutatásaim eredményei alapján – már megkezdődött, annak – Négyesy palinodiáján kívül – még két örvendetes jelét láttam a közelmúlt időben. Az egyiket Horváth Jánosnak “Ősi nyolcas szerkezetek időrendje” c. cikkében, (Magyar Nyelv 1918 márc.-ápr.)”, mely könyvemnek az “Ősi nyolcas” fejlődése különböző fokait tárgyaló XI. fejezete nyomán az ősi nyolcas szerkezet kronológiáját próbálja – négy időrendben egymást követő alaptípus felállításával – megállapítani.
A másikat Sík Sándor dolgozatában (Irodalomtörténet 1918 márc.-jún.), aki verselésünk legújabb fejlődésének törvényeit keresve, a magyar hangsúlyos ritmus legjellemzőbb tulajdonságainak – egészen az én könyvem új tanításait követve – megállapítja a hangsúlyok egymástól való távolságának szabadságát, tehát: az ütemek egyre változó szótagszámát, két hangsúlyos szótag egymás mellé kerülését, azaz a súlytalan szótagok nélkül csupán a hangsúlyosból álló egy szótagú ütemet, tehát: az én teóriám két sarkalatos tételét, sőt végre ki meri mondani azt a magyar ritmikában eddig eretnekségszámba ment igazságot, melynek hirdetéséért engem majdnem megköveztek, ki meri mondani, hogy a “sor elején álló súlytalanok (névelők, és, de stb.) az ütemen kívül eső ütemelőzőknek tekintendők.
Nagy örömmel látom teóriámnak e térhódítását, és örömömbe egy csepp keserűséget sem vegyít az a tény, hogy Horváth János éppenséggel nem, Sík Sándor pedig alig egy-két szóval hivatkozik az én úttörő munkám eredményeire. Mikor most tíz éve a magyar ritmika igazi útját keresve felfedeztem a magyar ősi ritmus aranybányáját, a céhbeli tudósok a bemutatott ritmikai igazságokat, mint értéktelen köveket, fitymálva dobták félre. Örömmel látom tehát, hogy a magyar ritmika művelői most már egymásután rátérnek az én utamra, az én teóriám nyomdokait követve leszállnak az ősi ritmus mélységeibe és hozzák felszínre a magyar ritmika értékes igazságait. Ha megfeledkeznek arról, hogy ezt az utat a tévedések és felületességek sűrű bozótjától én tettem szabaddá, hogy a magyar ritmikára évtizedeken át ránehezedett tekintély hatalmas kőszikláját az én két kezem emelte ki és gördítette el az útból, – vagy ha nem tartják kötelességüknek ezt megemlíteni, hát azt se nagyon bánom. Valamikor ugyan naiv lélekkel egy új igazságnak, a magyar ritmikára, a magyar nyelvészetre és zenetudományra egyaránt kiható alapvető igazságnak, a diadalútját nem így képzeltem el. És eleinte fájt a tudományos világ tiszta idealizmusába vetett hitemet eltaposva látni. De aztán kihevertem ezt a csalódást, és most már megértő filozófiával mosolyogva nézem a tudományos életnek emberi, nagyon is emberi gyarlóságait…
De ez mind nem fontos. Az a fontos, hogy most már jöjjenek a magyar ritmika bányászai és két kézre fogva csákányukat lássanak hozzá a munkához. Jöjjenek minél számosabban, és dolgozzanak minél serényebben, mert évtizedek mulasztását kell pótolni. Jöjjenek a nyelvészek is és a magyar ritmus, főleg pedig az alliteráció ütemjelzése nyomán keressék a magyar hangsúly fejlődésének és átalakulásának törvényeit. Jöjjenek a filológusok és a régi magyar költészet termékeinek ritmikai sajátosságaiból igyekezzenek keletkezésük idejét megállapítani. Jöjjenek a zenetudósok és szabadítsák meg a magyar zenét a kötelező súlyos kezdet kölöncétől, mellyel a magyar verstan eddig megnyomorította! És végre jöjjenek a pedagógusok és tanítsák meg már gyermekeinket az igazi magyar ritmusra, olyan ritmusra, amellyel ritmizálni is lehet és amelynek a kedvéért nem kell a tanulóifjúság előtt valamennyi régi költőinket kontár verselőknek megbélyegezni.
A magyar ritmika művelőinek pedig útravalóul a következő három igazságot szeretném adni. Csupa egyszerű, magától értetődő igazságot, melyet leírni is restellnék, ha nem látnám, hogy éppen ezeknek az egyszerű igazságoknak fel nem ismerése okozta eddig a magyar ritmika botlásait.
1. Valamely versnek ritmusát nem szabad néhány kiválasztott verssor alapján meghatározni, hanem a vers igazi ritmusának csak az tekinthető, amellyel a verset elejétől végig akadálytalanul el lehet ritmizálni.
2. Nem szabad abból a feltevésből kiindulni, hogy a magyar másoló barátok nem tudtak másolni, hogy a magyar nyomdászok nem értettek a mesterségükhöz és hogy a magyar költőknek nem volt helyes ritmusérzékük. Az a ritmika tehát, mely csak másolási és nyomtatási hibák és botfülű költők feltevésével tudja tételeit fenntartani, komoly ritmikai tudományszámba nem mehet.
3. A hangsúlyos ritmusnak azt a sarkalatos törvényét, hogy az ütem lüktetője a hangsúlyos szótagra esik, sohasem szabad megszegni. Tehát az értelmileg súlyos szótag természetes lüktetőjét nem szabad elnyomni vagy elhallgattatni egy értelmileg súlytalan szótaggal, csak azért, mert ez véletlenül a verssor elején áll. Ha már az életben bele kell törődnünk abba az úton-útfélen látható igazságtalanságba, hogy az értelmileg súlytalan, aki valahogy a társadalmi sor élére került, elnyomja s elhallgattatja a sorban hátrább álló értelmi súlyát, legalább a magyar ritmikában ne engedjük elhomályosítani azt a jó demokratikus elvet, mely egyszersmind a hangsúlyos verselésnek is sarkalatos elve, hogy csak az értelmi súlyt illeti meg a vezetés, a lüktető erő, – a súlytalant soha!
Ha a magyar ritmikában az értelmi hangsúly visszanyeri ősi jogait, az csakhamar megfogja szüntetni a ritmikai felfogások összevisszaságát és régi költőinket is tisztázni fogja a hibás és szabálytalan verselés vádja alól, mellyel eddig oly igazságtalanul bántották őket. Leginkább pedig Zrínyi versei fogják az önkényesen rájuk erőszakolt versszerkezet zsarnoksága alól felszabadulva régi jó zengzetes ritmusukat visszakapni.
Azok pedig, akik a magyar ritmus törvényeit másképpen megtanulni és másképpen tanítani már nem akarják, akik könnyebben beletörődnek abba a gondolatba, hogy Zrínyinek a verseléshez semmi érzéke sem volt, mint abba, hogy az ő ritmusteóriájukban valami tévedés lehetne – azok hallgassák meg a Szigeti Veszedelem költőjének válaszát, mely a minap, mikor éjféltájban verseit újra meg újra elritmizálva végre elszenderedtem, az éjszaka csendjében fülembe csengett.
Ez a válasz így hangzott:
 
Heában fáradtam magas Parnassusban, hangas kobzommal heában indítottam nagy gyönyörűségre Apollót és az Musákat, az magyar metrumtudók mégis csúfot csinálnak verseimből és ujítton ujítva ocsáló beszédeket, vakmerő kézzel szaggatják laurusomat. Az én versemre, az mely szégyent tett szerelmes fülemile éneklésének, azt mondják, hogy holló kákogását hasomlítja, és nem vészik eszekben, hogy az csorba az ő tudományok rozsdás fringiájában vagyon, nem penig az én poesisem fényes demecki acéljában.
Eredj azért, én jó szólgám, és ocsálóimnak vidd el választomat Ovidiusnak aval az versével:
Barbarus hic ego sum, quia non intelligor illis.
Lá! barbarusnak csúfolnak engemet is, mert nem értik meg verseimnek musikáját!

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages