Hajdu Henrik: Patthy Károly Peer Gynt-fordítása
Hajdu Henrik: Patthy Károly Peer Gynt-fordítása
Ibsen Peer Gyntje a norvég irodalom legharcosabb napjaiban született. A pán-norvégek háborút üzentek régi költőik nyelvének, a művelt dán testvér-nyelvnek s hazafias lelkesedésükben – ó örök analógiák! – a népdal “keresetlenül egyszerű hangjait” horgászván ki ürügyül, az idegeneknek bélyegzett fiatalokra rontottak. Ibsen, a paraszti vaskalaposság száműzöttje, Peer Gyntjében a Dovre-manó és Huhu szavain keresztül tiltakozott Aasmund Vinje-ék barbarizmusa ellen. A magyar irodalmi küzdelmek kitörésekor egy jó Peer Gynt-fordítás e szomorú aktualitás révén bizonyára nálunk is erősen hatott volna, most, hogy a mi harcaink véget értek, Ibsent meg már-már a hivatalos nagyságok közé skatulyázták, Patthy késői fordítása minden külső vonatkozástól menten kultúránk egy nagy adósságának lerovása lett. (Igaz, hogy Peer Gynt már tizenöt éve megjelent magyarul, de ez a vaskos félreértésekkel tele munka még Ibsen-paródiának is gyönge volt.)
Patthy a megértő szeretetével fordította Ibsen verseit, azzal a tudatos szerénységgel, amely sohasem engedte, hogy a költő és az olvasó közé álljon. Nemcsak filológiai hűségre törekedett, legmagasabb célja az volt, hogy az eredeti gondolatait a maguk különös fényében lássuk, ami Ibsennél világos, nála is világos, ami rejtelmes, nála is az. S ha az olvasó az Ibsen-magyarázók csábító tintaáradatára gondol, e kemény következetességen magát a fordítást is megmérheti. Valóban: Patthy minden erényének és minden hibájának az a meggyőződés a kulcsa, mely a műfordítás legfőbb értékét az eredetihez való hűségben kereste.
*
Abban a friss és erős levegőben, melyben újabb irodalmunk annyi nagy szépsége sarjadt ki, a fordítás művészete is megifjodott. E művészet fölszabadítása néhány fiatal költőnk érdeme, akik a fordítói munka kisebbségével nem törődve, idegen literatúrák idegen lelkével próbálták a magyar verset megtermékenyíteni. A nyelvi különbségeket, melyeket az eredeti meghatározott formáiban kellett áthidalniuk, gyakran csak a legnagyobb erőfeszítések árán tudták legyőzni, de éppen erőfeszítéseik lendületében gazdagították kifejezési eszközeinket új színekkel és új tartalmakkal. Közös céljuk felé azonban különböző utakon haladtak. Voltak olyanok, akik kész formáinkba akarták az eredeti hangulatát átmenteni, mások, a szó ötvösei, a legegyénibb verstechnikai bravúrokkal küzdötték le a nyelvi ellentéteket.
Természetes, Patthy stílusában, mely már a remekbe készült Echegaray-fordításokban teljesen egységesen forrt ki, e törekvéseknek nincs nyoma. Ennek egyik oka az, hogy Patthy legutolsó munkája, a most megjelent Ibsen-fordítás is megelőzte az új fordítói célok kialakulását, (a magyar Peer Gynt első jelenetei még a kilencszázas évek elején készültek), a másik s bizonyára nem kevésbé fontos okot abban a nemes impasszibilitásban kell keresnünk, melynek a szöveghez való hűség az első és egyetlen normája. S ez az impasszibilitás nagyon is érthető. Mikor Patthy a Peer Gynt-fordításba belefogott, Ibsen neve még zászlót és programot jelentett. Drámáiból egy apostol hangja dörgött, aki a minoritás igazságát hirdette s a tespesztő konzervativizmus halálos bűneit merte prédikálni. Az élet azóta utolérte Ibsent, gondolatait teljesen fölszívta az új nemzedék, mely a hatalmas előd költészetéből a maga szent hálátlanságában már csak a mechanikát látja. Patthy még egész nagyságában érezte a költőt s bizonyosan szentségtörésnek tűnt volna neki az a gondolat, hogy a magáéból kölcsönözzön Ibsennek. Fordításának minden során látni, hogy ünnepi érzésekkel közeledett a költőhöz s volt is ereje behatolni e drámai költemény titokzatos mélységeibe.
Igaz: Patthy rímeiből csak elvétve csattan ki az egymásra találás boldog mámora, mely az eredeti szavait már értelmük fellángolása előtt belezengi az olvasó agyába… S csodálatosnak látszik, hogy Ibsennek ez a nagyszerű tolmácsa nem érezte, hogy a technika játékos mesterkéltsége itt nem külsőség, hanem a költemény egyik organikus része s hogy hangsúlyozását éppen a magasabb hűség követeli. (Megjegyzem, a rímek csengését figyelve gyakran megkapott az a furcsa gondolat, hogy a megfelelő sorok csak véletlenül, az azonos ritmusok hullámcsapásaiban sodródtak össze). Ibsen, mint egy korábbi kritikámban említettem, nem ismeri az asszonáncot. Mindig tiszta rímekkel dolgozik s a magyar fordítót, kinek fülébe úgyis folyton nyelvünk rímszegénységét károgják, éppen ennek a teljesítménynek kellett volna sarkantyúznia. Patthyt azonban nem ejtette meg a rímek varázsa, sőt: különös sajátságként kell megemlítenem, hogy fordításában gyakran olyan asszonáncok felelgetnek egymásnak, mint aztán – gazdát, menekülve – hidegülnek stb.
De mivel kárpótol Patthy e fogyatékosságáért!
*
Próbáljuk csak hangosan olvasni a verseket. – Íme, alighogy az első sorok felhangzanak, az egyszerű szavakból valami különös fény, egy nagy egyéniség sugárzó üdesége árad felénk. Megszólal a ritmus csöngettyűje s egyszerre benne vagyunk a skandináv mesevilágban. Előttünk áll Peer Gynt, az álomcsászár és anyja, a tragikus sorsú Aase* s szívünkbe csillog Solvejg könnyes mosolya. S jön, sorba, az egész rettentő kíséret, a Dovre-manó, a nagy Görbe, Begriffenfeldt és a bolondjai, az idegen utas és a Gomböntő, valamennyien. S egyszerre belelátunk a fordító műhelytitkaiba. Patthy tudta, hogy Peer Gyntnek, ennek a csodás konstrukciónak az Asbjörnsen Peer Gynt-balladájából átemelt ritmus a gerince, hogy ez tartja azt az égdarabot, melyet Ibsen e drámai költeményben a XIX. század fölé feszített. Ez a zene különben sem idegen a mi fülünknek, Gábor Ignác éppen a magyar és az ó-germán ritmus rokonsága alapján vezette le nemzeti versünk törvényeit.* A magyar fordítót tehát kétszeresen kötötte Ibsen költeményének ritmusa. S Patthy mély és bensőséges művészetét semmi sem dicséri méltóbban, minthogy fordítása éppúgy túlnő a könyvdráma keretein, mint maga az eredeti. (Érdekes, hogy az angol Archer, aki az olaszok példájára prózában akarta Peer Gyntet lefordítani, Ibsen tanácsára mégis csak a norvég versmértékhez tért vissza, de a rímet teljesen elhagyta. Megjegyzem, az eredeti rímképéhez Patthy is csak ott ragaszkodik, ahol Ibsen a népballada formáit veszi át, tehát a III. felvonás elején, Aase halálában s még néhány jelenetben, – egyébként azonban csak nyelvünk strukturális törvényeihez igazodik).
* “Ebbe a költeménybe sok került bele a magam ifjúságából, Aase alakját, a kellő túlzásokkal, anyámról mintáztam.” – Ibsen Peter Hansenhez intézett leveléből.
“Mikor első Edda-fordításaim megjelentek, magamnak is, másoknak is feltűnt, hogy ezeknek az ó-germán alliterációs formába öntött strófáknak a ritmusa olyan jó magyaros csengésű és minden idegenszerűség nélkül való, mintha tősgyökeres magyar ritmus volna.” – Gábor Ignác: Az ó-germán vers és az ősi magyar ritmus.
*
Még csak egy jellemző kuriózumra akarom figyelmeztetni az olvasót. Ezt a sort:
Han baer' hende, mor, som en baer' en gris!
Ibsen legkitűnőbb német fordítói is félreértették. Mint látjuk, az eredetiben kétszer fordul elő ez a szó: baer' mely jelent medvét is és azt is jelenti, hogy: viszi. A németek egyszerűen megbíztak Ibsen auktoritásában s elhitték, hogy az ő medvéje az a különös medve, mely disznólopásból él, ha figyelmesebben megnézik a szöveget, a két hiányjelből is megérthették volna, hogy itt medvéről szó sincs!
Morgenstern így fordítja ezt a helyet:
Er trägt sie, Mutter, wie ein Bär ein Schwein!
Fuldánál ezt olvassuk:
Er trägt sie, Mutter, wie ein Schwein der Bär!
Nos, Patthy fordításában ez a sor így hangzik:
Mint egy süldőt, viszi lóbázva!
*
Mivel búcsúzzam a magyar Peer Gynttől? Hol lelek méltó szavakat, melyek kifejezhetik a fordítás olvasásakor érzett új meg új örömömet? S hol lelek szavakat, melyek fölérnek Patthy másfél évtizedes munkájának érdemével? Mivel dicsérjem őt, aki ily teljes ragyogásban adta át nekünk Ibsen remekét?
