Várnai Dániel: Kerenszkij • - Vázlat -
Várnai Dániel: Kerenszkij •
- Vázlat -
- Vázlat -
Az a rövid pár nap, amely Trepov groteszken csúnya bukása és Goliczin herceg kinevezése között a forradalom izgalmas prelúdiuma volt, ez a várakozással, kételkedéssel és kétségbeeséssel túlfűtött idő volt az, amelyben egész Oroszország kezdett felfigyelni a nevére.
Ah, Kerenszkij… Ah, Alexandr Fjodorovics…
A hajdani taskenti kis államügyész nőni kezdett. A fogolytábor sárfalai alatt is meg kellett tanulni Alexandr Fjodorovics nevét és meg kellett tanultatni másokkal, deklamálván előttük azokat a beszédeket, amelyek súlyos csapások voltak az orosz imperializmus érckapuján és amelyek szomorú, boldogtalan fogolyszívekben virágoztatták ki leginkább a szabadulás reménységét.
A Markovok vad sötétsége, a Singarevek és Rodicsevek dadogó bátortalansága és a Miljukovoknak, ez elszánt angolimádóknak lobogó imperialista szenvedélye mellett mi is lehetett volna a Kerenszkij csodálatos bátorsága abban a zord és boldogtalan időben, amikor a Trepovtól ellenjegyzett cári prikáz véglegesen megfojtotta a német békeakciót és gyűlölködő elszántsággal proklamálta a tengerszorosokhoz és a Konstantinápolyhoz ragaszkodó moszkovita ősjogot? Mi lehetett volna, bizony? A sötét égből kisülő villanás vagy kis gyertyácska csak? A nagy lángolás első szikrája vagy egy hosszú, vészes üvöltés, amelyre az egész birodalom visszhangot ad? Valami volt már és figyelni kellett reá. Amikor ököllel csapott a birodalmi duma szószékére: “Mit akartok Konstantinápolytól? kenyeret és szabadságot adjatok az éhező és rabszolga Oroszországnak!” – Rodzjanko még lecsöngette és a kadettek és oktobristák méltatlankodva pisszegtek, noha tíz nap múlva kénytelenek voltak odaállani a vitorlákhoz, nehogy magukat is elsodorja a petrográdi orkán. A napról-napra kirobbanó munkástüntetések és Kerenszkij beszédei… – ezek már egymásba kapcsolódtak akkor, már volt formája az idő alakulásának és innen volt az, hogy a jól látó és jól halló kadett-csillagok, szinte egyik percről a másikra, egyszerre Kerenszkij hangján kezdtek beszélni.
A tauriai palota kénytelen volt az utcához csatlakozni és amikor Oroszországhoz már nem a duma szószékéről, hanem a Jelizavet-szála asztalairól, ablakaiból és balkonjairól beszéltek, akkor Kerenszkij már három fejjel volt magasabb a többinél. Hiába beszélt Miljukov, hiába a ravasz Gucskov vagy a finomkodó Nekraszov, mindennek csak úgy volt valamelyes értéke, ha ott volt mellettük, vagy utánuk Alexandr Fjodorovics szónoki ellenjegyzése.
Az igazságügyminisztériumban hurráztak első gesztusán. Valami olyasmit mondott a bemutatkozóknak, hogy goszpoda, mi mindnyájan egyenlőek vagyunk és itt nincs többé “váse vüszoko-prevoszchoditelysztvo”, holmi “kegyelmes úr”, én csak egyszerűen “goszpodin minisztr” vagyok. Azután egy aláírás és az emigráltak, a politikai száműzöttek egyszerre szabadokká lettek. Megnyílt az útjuk Petrográd felé. A nap támadt föl velük és az egyszerű kis bolygók lassanként tompábban kezdtek világítani. A petrográdi szovjet élén a zord grúz, Cskejdze, megkapta a maga társait. Ceretelli és Kamenev, Csernov és Szkobelev sokkal hamarább megérkeztek, mint várhatták volna. És – bár Németországon át – megjöttek Lenin és Zinovjev és ezer angol akadályon át betoppantak Trockij, Lunacsarszkij és a többiek. Plechanov levelet küldött maga előtt a “Ruszkoje Szlovó”-ba és mire megjött, már várta otthon az orosz proletariátus szánakozással enyhített megvetése.
Amilyen gyorsan haladt Kerenszkij bal felé, olyan hirtelenséggel meg is torpant. Talán nem látott jól előre? Bizonyos, benne is sok volt a naivság és sok a szentimentalizmus és aki büszkén hirdette egyszer egy éjszakai szovjet-ülésen, hogy nem érdeklik a marxi történelemfilozófia megállapításai, az már akkor is sokszor megrekedt absztrakt frázisainak dágványaiban. De nagy volt mégis a Miljukovok idején, a burzsoá bízott benne, a kisburzsoá imádta és még kevésbé kezdte ki őt magát és tetteit a szovjetek igazi forradalmár-bírálata. Amikor megállott a bal felé vezető úton, mintegy nagy forradalmi nevek és kötelezettségek gátja előtt, a féltékenységnél csak a tétova bizonytalanság volt benne nagyobb. Még nem tudta mi legyen? Danton vagy Gambetta? A két Bonaparte közül Louis vagy Napóleon? Arról sem határozott – igaz, később sem, – kit válasszon társakul a forradalom vezetésében? Miljukov vagy Ceretelli? A duma vagy a szovjet? A gyeplő a száguldó lovak közé esett ki kezeiből és májustól októberig egyebet sem csinált, csak sikertelenül az elveszett gyeplő után kapkodott. A kadettek nem tudták, mit csináljanak vele, amikor a duma utolsó nagy ülésén nyílt színen csókolta meg a Szibériából hazatért Ceretellit. Miljukov meg csúfondárosan elhúzta a száját, amikor elsőnek ölelte meg a “kellemetlen szocialistát” ama kijelentése után, hogy “A duma meghalt, éljen az alkotmányozó gyűlés…” Miljukovék a cári alkotmány dumájával akartak tovább kormányozni, Alexandr Fjodorovics színmögötti teljes beleegyezésével, és akkor… a miljukovi grimasz és Alexandr Fjodorovics csókjai és ölelése… maga a helyzet, kissé még homályos színpadi világításban… Miljukov vitézei és Rodicsev csatlósai eszmélni és aggódni kezdtek, – valami volt bennük, formátlan érzéstömeg, nem féltékenység és nem bizalmatlanság még. Sokkal inkább ujjongtak a cári alkotmány és a cári bürokrácia romjain, semhogy elegendő nyugalmuk lett volna valami komolyabb fontolgatásra. Csak egy hónappal később mondhatták volna, hogy az akkor a kiábrándulás és a gyűlölet kezdete volt.
Egy hónappal később? Akkor már április 23-a volt… Egy nappal előbb még a forradalom lobogóival volt tele tauriai tér és Miljukov még dühönghetett: “Vigyétek ezeket a vörös rongyokat”, – de egy nappal később a zászlók mellett már szuronyok is csillámlottak és – mekkora rémület sír Buchanan szívében – Miljukov már nem volt, Gucskov sem volt és Rodicsev sem volt… Ellenben meg volt a béke formulája a népek önkormányzó jogáról, a hadisarc meg a hódítás politikája ellen. Ugyan volt még valami, Kerenszkij kezében a hadügyminisztérium, a hadsereg és a tengerészetügy, azonban hogy érték volt-e ez? érték a demokrácia és a forradalom számára? – ki mert volna még akkor kételkedni ebben: a békeformula virágzása és a demokrácia győzelmes ujjongása idején.
Minden esetre: az egész burzsoázia túlságos izgalomba esett. A Miljukov helyére került és túlságosan fiatal Tereszcsenkot még nem ismerték, a hadügyminisztériumba bevonult Alexandr Fjodorovicsot pedig már kezdték kissé megismerni. A nagy front is felborzolódott. Idegesen kezdett hullámzani és mint rikoltozó sirályok, jöttek északról és délnyugatról a nyugtalanító hírmadarak. Ez lemond… az távozik… csupa szolidaritásból, Gucskov miatt… nem lesz főparancsnok, nem lesznek frontparancsnokok, …Ki lesz, “rágyi Boga”, ha nem lesz Alexejev, Bruszilov, Ruszkij? Ki lesz?
Kerenszkij egy paranccsal elintézett vagy látszólag elintézett mindent. Tudatta a hadsereggel és a flottával, hogy hivatalba lépett. A parancs rövid volt és erélyes. “A parancsnokok lemondását nem fogadom el. Ilyesmi hozzám elő sem terjeszthető.” Annyi bizonyos, hogy következetesség dolgában Bismarck iskolájába járt. Csak éppen hogy nem a bismarcki gondolat szerint volt ma fekete, holnap meg fehér. Ámítás és csalás nem eszköz a kezében, hanem csúnya szenvedélye – nagy célok és koncepciók nélkül. Ma kiment a parancs és holnap már elcsapta Alexejevet. Igaz, nem a maga kedvéért, hanem inkább a petrográdi szovjet nyomására. Ő is hallotta a dvinszki szapőr-kaszárnya udvarán elhangzott imperialista igéket, de ha csak rajta áll, Alexejev megmarad az orosz imperializmus katonaképviselőjének. A főparancsnok helyén. Mert hiszen a háborúnak meg a forradalomnak megítélésében majdnem egyek voltak ők, csak Alexejev katona volt és szókimondó, Kerenszkij pedig politikus és főképpen Kerenszkij, aki másként beszélt a szovjetek számára és másként suttogott az angol nagykövet bizalmasaival.
*
A filmképek pergése nem olyan gyors, mint Alexandr Fjodorovics színe változása. Pedig akkor úgy állt az idő, úgy kínálta magát neki, hogy lehetett volna a forradalom igazi vezére is és nemcsak egy kis jogász karrierjének ügyeskezű kovácsa. A szovjetek központi végrehajtó bizottságának békefelhívását már olvasták a világ népei. És Kerenszkij, aki az éles körvonalú helyzetek és az ordító jelenségek tömegében nem látta, vagy nem akarta látni az érvényesülésre törő igazi erőket és vakon vagy vakságot szimulálva állt a megoldás útjai előtt, elfordult a még rendelkezésére álló hatalmas morális és anyagi erőktől: a szovjetekbe organizált orosz néptől és a hadseregtől. Nem a békeprogram végrehajtója, hanem az offenzíva-politika megindítója lett.
A forradalom elbámult és fölsziszegett.
Május 25-ének, a békeproklamációnak íze még édesedett a reménykedő lelkekben és íme, Kerenszkij a fronton már előnyomulásért – harc a győzelemig – agitált. Mi volt ez voltaképpen, ez a végzetes tévedése a forró Kerenszkij-világnak? A hajthatatlan meggyőződés motorjai dolgoztak, vagy csak Buchanan volt túlságosan ügyes? Vagy Paleologue túlságosan szemtelen? esetleg az amerikai Frenszisz állította meg a dollár gurulását? Akkor nem tudták megérteni. Egy ember, aki elfogadta udvarlóitól a koszorút és a forradalom rengeteg tekintélyével állhatott volna ellen minden kísértésnek, fenyegetésnek és intrikának, a gumilabda gördülékenységével szolgált az óriási megmozdulás ellenfeleinek.
Azt mondják, Kerenszkij csodálatos hatású szónokvirtuóz. Lehet. Propaganda-útján – ha szónoklatainak számát és fizikai fáradozását vesszük figyelembe – mindenesetre gambettai méreteket ért el és a sikerei voltak olyan nagyok, hogy elérte velük a brzezsáni áttörést és az orosz seregek egész délnyugati katasztrófáját. Orgánuma talán szép, de nem több mint a kanári csattogása, beszédei, érvei, úgynevezett gyújtó szavai hatástalanul elfüstölögtek, nem tudták megérinteni az orosz katona szívét, pozőrsége, látszólagos erélye és szigorúsága inkább groteszk, mint megfélemlítő. Olvastuk és nevetnünk kellett beszédein és párbeszédein, ahogyan a háborút és a “burzsujt” tökéletesen megutált fegyveres paraszttömegeknek kellette magát és szent offenzíva-politikáját.
Valahol Tarnopol alatt egyszer egy petrográdi tüzérrel állott erős vitában. Bár mindig ő maga csinálta közte és katonái között a helyzet közvetlenségét, a vita végén mégis így rivallt a tüzérre:
– Ön nagyon jól tudja, hogy hadügyminisztere előtt áll és mégis zsebében tartja a kezét. Ha az áruló Szuchomlinov előtt állana, bizonyára kihúzná magát és tenyerét ott tartaná a sapkája előtt.
A tüzér a szívére tette a kezét.
– Elvtárs, – mondta – a fegyelmet ne féltse. Az itt benn van jó mélyen. De, Bozse moj, a kérdésemre még nem válaszolt…
Sokszor megesett, hogy szónoki elragadottsága legforróbb pillanataiban hatalmas vörös palánk emelkedett ki a tömeg közepéből: Le a háborúval! Éljen a népek békéje! – és akkor rendesen odafordult a hallgatag Bruszilovhoz:
– Tábornok! Íme, a hadosztály rendelkezésére áll…
Nem lehet annyit megengedni neki, hogy az okok rajta kívül állóak voltak, hogy mindezt vérző szívvel és síró lélekkel, az angoloktól és franciáktól teremtett kényszerhelyzetben csinálta így. Talán Kamenevnek volt igaza, aki bonapartizmussal vádolta, vagy Martovnak, aki heves szemrehányásokkal illette és nyíltan megmondotta neki, hogy az offenzíva nem a forradalom politikája, ami felelősség pedig kijár érte, azt egyedül ő maga viseli.
Hiszen, ha csak felelősség… Alexandr Fjodorovics nyomban kapható volt. Csak éppen hogy a számadásnál sohasem ő volt a fizető. Most is, – mialatt a “Rjecs”-től kezdve az egyébként sok mindent megértő “Utro Rosszijá”-ig az orosz polgári sajtó tele volt rágalmakkal a hadsereg, különösen a gárdahadosztályok ellen, – ő az offenzíva-politikát hirtelen defenzívvé gyúrta át… Az ő politikája már más volt, – a régi bukásáért a hadsereg kapta a kétségbeesett nacionalizmus ütlegeit. Már akkor a legnagyobb úr, pedig miniszterelnöke a birodalomnak. De nem találta meg az erős kezek gesztusát és a nagy jellemek útját a birodalomnak e végzetes napjaiban. Ellenben – bár sokáig ingadozva – Kornilyovval együtt megkezdte a halálbüntetés visszaállításával a diszciplina visszaállításának mozgalmát. Éppen azt, amelyben leghevesebb a monarchista agitáció volt és gyönge lelkek már a cár után kezdtek sóhajtozni. Úgy látta, jobbra kell táncolnia, nagyon is jobbra, hogy a kispolgári demokrácia soraiban ingadozni kezdő népszerűségét ismét megerősítse és holmi tekintélyt szerezzen a burzsoá és földbirtokos Oroszország mindjobban élénkülni kezdő erői előtt is. A nacionalista Oroszország reményét, Kornilyov tábornokot állította főparancsnokká a hirtelen elcsapott Bruszilov helyére s hogy alaposan előkészítse a forradalmi demokráciával való szakítását is, kiadatta az ifjú és zöld Tereszcsenkoval a “Békéről most már beszélni sem lehet…” kezdetű külügyi enciklikát.
*
Aztán proklamálta a köztársaságot.
De ennél tovább nem ment, amikor legalább is trónfosztottnak kellett volna nyilváníttatnia a Romanov-családot. A trónról nem mondtak le a Romanovok, csak föltételesen léptek el mellőle Michael Alexandrovics manifesztumában, amely az alkotmányozó nemzetgyűlésre bízta az államforma megválasztását. Az elnökség kérdését nem nagyon bántotta, noha lesték néhány dumai bokorból, hogy a respublika mikor csábítja elnöki méltóságra? Lehet, nem volt elegendő bátorsága, vagy talán, ami nem igen hihető, szemérem volt benne még… Vagy meg kellett gondolnia a dolgot, amelyhez most már nem egy egyszerű proklamáció, hanem nagyon is nem egyszerű alkotmány, ehhez meg nemzetgyűlés szükségeltetett… Hiszen, persze, ezek apró dolgok egy forradalom útjában. Formalitások, amelyeket kisebb erejű viharok is könnyedén fellöknek. Mindenesetre: Alexandr Fjodorovicsnak ravasz céljai lehettek a proklamációval, hanem ami visszhangot reá kapott, azzal aligha volt megelégedett. Azt talán elérte vele, hogy eztán “a köztársaság megmentését” szegezhette szembe a “forradalom megmentésének” jelszavával és kilépvén minden pártkötelékből, véglegesen eltávolodhatott a forradalomtól. Amit valójában akart, a polgárság és a nemesség bizalmát, az így sem lett az övé. Július 18–20-a után, Leninék első próbálkozásának véres leverésével, lassanként kezdtek kiválni a ködből a polgári ellenforradalom kontúrjai. Noha a kadettek tagadtak ezzel minden közösséget, épp az ő hangjuk lett bátrabb és erélyesebb Kerenszkij személyével és politikai cselekedeteivel szemben. Először is eléggé érthető nyilatkozatokban adták tudomására, hogy a köztársaság-proklamáció nem gilt, az “nyet váse gyelo” – nem az ön dolga, és másodszor: a polgári pártok döntő számbeli túlsúlyát követelték tőle az ideiglenes kormányban.
Csakhogy az út akkor már nem volt oly közeli hozzá, – igazi ceremóniák felhőjében tűnt el ez a rejtélyes lélek. A minisztertanácsban Nekraszov ült a helyén, a hadügyminisztériumban meg Szavinykov. Csak parádés alkalmakkor volt látható. Ilyenkor pozőri tehetsége minden bűbájával ejtette meg ezt a kispolgári tömeget, amely tapsorkánnal jutalmazta már azt is, ha nyílt színen kezet csókolt az agg Bresko-Breskovszkájának, vagy Vera Fignernek. (Vera Zaszulics ilyen megtiszteltetésben sohasem részesült, az ő igazi forradalmár múltját nem rehabilitálhatta egy Alexander Fjodorovics kézcsókja.) Szeretett volna Zeuszként a viharok felett trónolni, csakhogy a viharok – minden erőlködése ellenére – elértek hozzá és nemcsak felborzolták, de sokszor meg is tépázták látszattekintélyét. De még mindig nem volt groteszk – vagy még nem kezelték így. Ellenfelei sokkal inkább gyűlölték már, semhogy a nevetségesség egyszerű csörgősipkáját nyomták volna a fejébe. Az nem ölte volna meg elég alaposan.
Különben Kerenszkijnek az ellenfelei voltak a szerencséje. Nem a szovjetek oldaláról, – nem Leninék, akik akkor már bujdokoltak valahol, vagy éhségsztrájkoltak a “Kreszt” börtöncelláiban, – hanem eminnenről inkább, a tőkés és nagybirtokos érdekeltség partjairól. Soha egy forradalomban annyi tétovázást, az elhatározásnak annyi hiányát, vagy a nehezen kifundált és végrehajtott “ellenforradalmi” mentőakciók mögött annyi ostoba szervezetlenséget még nem produkált a történelem, mint amennyit ott, odaát, ebben az időtájban.
Ellenforradalom… ez talán kissé komoly és túlságosan megtisztelő jelző arra a sántikáló, mankón járó valamire, amiről a burzsoá komolyan azt hitte, hogy az már csakugyan az ő ellenforradalma. Kedélytelen óráiban talán maga Kerenszkij is hitte, különben moszkvai államügyészével, Stahl úrral, nem üldöztetett volna némely ellenforradalmi urakat és hölgyeket ugyanakkor, amikor minden fogással az “ellenforradalom” kegyét óhajtotta megszerezni. Erre alkalmasnak kínálkozott akkor – augusztus elején – a moszkvai országos tanácskozás, amelyen – csak természetes – életének legviharosabb sikertelenségét aratta. Hiába szónokolta már, hogy “átkozott legyen az, aki most békéről beszél”, a pénztőke, a gyáripar, a földbirtok kielégítetlen maradt. Nem látta, hogy nem a “nemzeti háború” volt már a fontos, hanem a megbántott, a fenyegetett osztályérdek követelt védelmet, különösen a “gyújtogató” Csernov agrárreformátori kísérletei ellenében. Azt megtette, hogy Csernovot a sok támadással szemben némaságra kényszerítette, de elbocsátani nem merte. Általában: nem mert csinálni semmit (egyszerűen megállott: kezdett haldokolni) – és még inkább, egész Oroszország azt kérdezte tőle is, meg önmagától is, mire volt jó az egész moszkvai cécó és micsoda eredményeket ringat a hátán a szónak akkora nagy tengere?
A hajlandóság megvolt a birodalomban a hosszabb tépelődésre, de Riga eleste, majd Kornilyovék ellenforradalmi kalandja nem engedte túlságba ezt az ártó orosz szórakozást. Ami Rigát illeti, az nem volt meglepetés. Kornilyov már a moszkvai tanácskozáson bejelentette, hogy Riga rövidesen elesik és akiknek bejelentette, azok szinte vágyták ezt az újabb harctéri balsorsot, mert általa a hadsereg forradalmi bizottságait hitték súlyosan kompromittálva, Riga falai alá temetkezni.
A forradalomnak a hadsereg bizottságaiba vetett hite nem törött össze és Kornilyovék sem tudtak medret ásni az idő folyásának az ellenforradalom zord osztályérdekei felé.
Ez meglepetés volt.
Nem az, hogy Kornilyovék kezdtek valamit, de inkább: hogy a nagynak és döntőnek induló megmozdulás máról-holnapra összeroppant, szinte nyavalyásan elfüstölgött. Hiszen egész Oroszország – a legtávolabbi provincia is – lázban volt és a hír szétvillámlásának első óráiban mindenki azt hitte: vége a forradalomnak. Szerencséje Kerenszkijnek – nem a forradalomnak, hanem neki egyedül magának – hogy ezekben az órákban a sarkára állott és minden gesztusa, minden beszéde, megint a forradalomé volt. “Goszpodin pervüj tancovcsik”, az “előtáncos úr”, megint balra táncolt és egyet: a miniszterelnökséget, mindenesetre megmentette magának. Lyvov, aki az előző kormányban a szinódus főügyésze volt, s aki egy jámbor viziten Kornilyov nevében a központi hatalom átadását követelte, talán Odillon Barrot-nak indult, de egyszerre a Petro-Pavlovszkij Trubeckoj-bástyájában találta magát. A tatárképű kis gnóm pedig: Kornilyov, noha Cavaignac szerepét óhajtotta eljátszani, esetleg Louis Bonaparte karrierjét modernné és oroszra – saját magának – átkovácsolni, egy héten belül többedmagával a vüchovi börtön lakója lett. Nem védte őket ezekben a napokban senki, szinte dacból, nyilván őszinte megvetéssel a meglapult burzsoá- és földbirtokos-társadalom iránt, kimagyarázkodó szó nélkül adták magukat Kerenszkij kezére. A haditörvényszék, amelynek színe elé nem kerültek, bizonyára eldöntötte volna, mik voltak ők voltaképpen: egyszerű lázadók? mártírok vagy hősök? mártírjai annak a nemzeti átoknak, amelynek oblomovizmus a neve, vagy hősei az ebből fakadó szervezetlenségnek? Vagy hős mártírok, akiknek vére legfeljebb csak az orrukból folyt el, avagy beképzelt hatalmasok, akik döntő pillanatokra csak egy-két turkomán divíziót szerveztek a hátuk mögé, huszonöt, legfeljebb harmincezer konyhakést hárommillió szuronnyal szemben.
*
Becsületére legyen mondva: maga a demokrácia nem csinált nagy tételt Kornilyov tábornok ellenforradalmi kalandjából, tökéletes ellentétben Alexander Fjodoroviccsal, aki erről a szerény rókáról hét bőrt akart lenyúzni személye fölékesítésére. Hanem amikor Kerenszkij az imperialista tábornokot, Alexejevet tette újra a vezérkar főnökévé, maga pedig a főparancsnoki “tárcát” vállalta látható nagy komolysággal, ez – meg más ellenforradalmi és békeellenes tények és jelenségek hetyke szemérmetlensége – sokkal több volt, mint amit a megerősödött demokrácia nagylelkűen továbbnőni engedhetett volna. Megindult hát a harc a tiszta szocialista és a koalíciós kormányzás jelszavai között, amelyet végre is a fölhatalmasodott harmadik: a bolsevizmus döntött el október 27-e éjszakáján.
Ami azonban még addig történt – beszédek, tények, hibák – az sokat nyújtott Kereniszkij politikai egyéniségének értékeléséhez és jellemzéséhez. Az orosz demokrácia országos tanácskozásán való tojástánca, a forradalom, majd meg az ellenforradalom felé hajló bizonytalansága, ingadozása és bőszítően következetlen és provokáló nyilatkozatai, súlyos hibái, amelyeknek elkövetése során az ellenforradalom szavazataival győzette le a forradalom minden akaratát ugyanakkor, amikor állandóan Kornilyov volt mesterkélten ádáz dühének célpontja, gyengesége, mely nem engedte meg neki, hogy őszintén és nyíltan jobbra, vagy balra álljon, és végül saját külön kreációja, híg patikaszere a forradalom ellen: a köztársaság ideiglenes tanácsa, ahol a szereplése parlamenti krakélereskedésnél egyéb nem volt – maguk e rövid pár hétbe szorult dolgok is elegendőek volnának politikai portréjának megmintázásához.
A történelem, ha egyszer mérlegbe veti cselekedeteit, bizonyára nem lesz hozzá igazságtalan, ha kis érdemeit nagy hibáival és tévedéseivel fogja agyonnyomni, vagy ha érdemeiről egyáltalán említést sem tesz.
Voltak, vannak, akik azt mondták rá: szerencsétlen, mások mártírnak, korlátolt makacskodónak hiszik. Akik jobban látják, úgy vélik: ő az új Robespierre aki öletni is tudott volna, de időnek előtte belefúlt egy híg filozófia levébe, akik rosszmájúak zordabbnak és Dantonnak tartották, sajnálták karrierjéből a vérpad hiányát, mert így nem volt történelmi tökéletességű. Végül más kortársai, az úgynevezett “objektívek”, még várnak az ítélettel. Nem szólnak róla semmit, megelégszenek azzal, hogy eltűnt az orosz politikából. Mindez politikai életének utolsó napjaiban volt így látható. Amikor kapkodott, amikor haldoklott már. A szovjetküldöttek együtt voltak Petrográdon és elsöpréssel fenyegettek mindent, de leginkább őt magát. Talán az ellenszenv homályosította tábornokai szemét és ezek sem hitték komolyan, hogy nem csak Kerenszkij megy, hanem a proletárforradalom viharát hozta az idő Oroszországra… az északi fronton Cseremiszov nem adott neki egy katonát sem, vezérkari főnöke pedig, Duchonin, csak nagy könyörgésre pár kozákezredet. De ezek is távirati parancsot kaptak a doni atamántól: egy szablyát ki nem húzni, a “kalandort” elkísérni Petrográdig, aztán otthagyni… Mert Kerenszkij kongatta a vészharangot, senki sem hitte, hogy vihar van készülőben.
Bonyolult, nehéz jellem, bizonyára. Aki festeni akarja, nem tudja melyik színhez kapjon legelébb.
*
Január végén egy Kaszpi-tengeri hajón beszélgettünk róla.
A hajó Krasznovodszkból indult Bakuba, fedélzetén Kelet minden színével és zagyva hangosságával. A “professzorka”, földrajzszakos a bakui leány-gimnáziumban, típusa a politizáló orosz nőnek, heves és exaltált, a turkomán part zord szikláit nézegette és a zöld vízhegyek madarait, a rikoltó, fehér sirályokat. Okos, szőke fejét megütközve fordította felénk. Valami nagyon elítélő vélemény hangzott éppen Kerenszkijről. Csak egy szó, amit jó magyarra úgy lehetne lefordítani: Szélhámos.
– Pedig úgy van, madame, – mondta az illető, aki megérezte, hogy szavainak erősen sértő hatása lehetett. – Nézze, nézze “kak gyelo sztoit”, ez az ember, mintha egész életében semmit sem tanult volna, szinte lenézte azokat az erőket, amelyek rengeteg motorokként dolgoztak és dolgoznak a mi nagy mozgalmunkban. Egy ember, aki saját nézeteit akarja rátukmálni az időre és történelmi fejlődésnek hiszi azt a pár tánclépést, amit nem is előre, hanem jobbra meg balra elkövetett. Aki ostoba vakságában a tüzet akarta a vízzel kibékíteni és kártékony kísérletezéseivel megállított minden fejlődést, csak azt érte el, hogy nem haladtunk, nem fejlődtünk, vagy ha volt itt fejlődés, csak olyan volt, aminek – mint valaki mondotta – egyetlen hajtóereje a kalendárium.
– Ön igazságtalan.
– Ön pedig elfogult, madame. Olvasta a népbiztosok tanácsának közléseit a külügyminisztérium titkos aktáiról? Olvassa el, amelyik rá vonatkozik. Meg fogja látni, hogy Kerenszkij nagyot vétkezett a birodalom ellen. Minden akta egy-egy árulás. Gyönge és hazudozó ember. A hatalom, a nagy orosz kard, csak annyi volt a kezében, mintha vásári kócevő vagy kardnyelő tartotta volna. Ettől a kompromittált hatalomtól senki ellenfelünk nem riadt meg, mert mindegyik tudta, hogy ez csak annyira hatalom, amennyire oroszlán Gyalu a Szentivánéji álomban. Eh, higgye meg, még azt a hősi gesztust is kicsalta a történelemtől, amellyel a gacsinai csatában, mint férfi és bajnok búcsúzott az orosz politikától – hála istennek, talán örök időkre…
– Akármit mond, mégis politikai zseni volt.
– Akármit hisz, madame, kalandor volt.
