II. Balázs Béla „Hét meséje.”
II. Balázs Béla „Hét meséje.”
Évekkel ezelőtt a Nyugat egyik legelső számában olvastam Balázs Béla „Csend” meséjét. A szerzőt hírből sem ismertem akkor, de az az érzés fogott el, hogy megszeretném neki köszönni örömömet. „Szabad és lehet tehát ma is mesehittel mondott valódi mesét írni, mely megállhat Hamupipőke, a Zöld Disznó és más örök ifjúságú gyönyörűségek társaságában”. A mese ma sem kopott ruha mondanivalónk testén, nem szószaporító allegória, van ma is olyan lelki tartalom, amit mese alakba - nem másba - kell kerekíteni. Azóta várom szeretettel Balázs Béla mesekötetét. Most hogy kezembe jutott a megjelent könyv, örvendek, hogy külső alakja, a jó, magukat szemünkbe mesélő betűk, a Kozma szép iniciáléi és díszei, a meglepően tökéletes kiadás, csak fokozhatják az olvasó gyönyörűségét. Sorra veszem a meséket „A Csend” és a „Muzsikus mese” kivételével, mind születésük perce óta ismerem őket. „Találtam egy mesét” szoktuk mondani Balázs Bélával és ez helyesen van így. A mesék valamiképpen készen vannak, meseországban készen várják felfedezőjüket s ha „emberi alkotójuk” rájuk lel, hamar szavakba bújnak, hogy senki se láthassa őket mezítelenül. De minden mese mindenkié, csak rá kell bukkanni. A kötetben három tökéletes mese van. A „Csend”, „A három hűséges királylány”, „Wan-Hu-Cseng könyve”.
A „Csend” mágikusabb a két másiknál (annak ellenére, hogy itt-ott akadnak benne novellisztikus beszüremlések, főleg stilárisak). Többet emlékszik mint sejt benne a lélek, borzongós kissé, mint gyermekkori vak félelmek, éjszaka fenyegető mozdulatlan fák üldözése a sötétben. Ősmesék racionálisan megfejthetetlen motívumaival rokon „a vén Muharos” s a mese legvége is, mikor Péter sorra elvándorol az őt nem látó holt és mégis élő kedvesei mellett. Nem áll meg náluk, mágikusan vonzza őt az ősi, örökifjú Csend - ki valóban tündére a mozdulatlan azonosságnak. A „Csend”-ben - bár történésben jut kifejezésre - majdnem történés előtti mesét érzek. Péter útja annyira determinált, hogy nem is valóságos út - ő örök idők óta a „Csend”-é.
„A három hűséges királylány” párja valóban indul, vándorol és céljához - önmagához - ér. A mese hindu ruhájához - inkább bőrt mondanék, annyira hozzátartozik exotikuma lényegéhez - illik, hogy a hős nem küzd, nem győz, de Anangarágának, a kedvesnek szemei előtt szétoszlik a varázslat, a király szeretője szívével látja meg, leli meg igazi önmagát. Suryakanta meséje újabb, lélekből fakadt, mint Péteré, míg a „Csend”-ben az azonosság bűvös vonzása zsong, úgy a hindu mese sejtés, unszolás és ígéret. A lélek elindult saját ösvényén és minél mélyebben merül útvesztő erdejébe, annál közelebb jut önmagához, hatalmasságához.
„Wan-Hu-Cseng könyve” a „valótlan valóság” - művészet meséje. Szelíd szomorú kis gúnymosoly simítja végig: olyan, mint a szerelmes, ki szerelmese törékenységén mosolyog. Kétszeresen jelenti a valóság duplarétűségét, - mint műfajmese „kicsiny mellékvalóság” és mint a művészetnek „a világ melletti világnak” meséje. Csodálatos művészi tökéletességét bizonyítja, hogy ez a kettősség nem szakadást, de gazdaságot jelent, ritmust és irányt, mint két, lendülettel egyensúlyozott forma, mely végtelen folytathatóságra utal. Ez a mese nem emlékszik, nem ígér, teljesülését nem a múlt és jövő terén, de az örök jelen sokrétűségében ünnepli.
A Szent Rabló legendáját kiemeli legenda volta a mesekönyvből. A legenda dogmatikus valláshoz kötött, tehát nem teljesen korlátlan, nem tökéletesen egy a mesével. A vallásos valóság pótolja számára a mese lélekvalóságát. Egyébként a Szent Rabló - mint Balázs minden költői alkotása - a lélek centrális problémáját, önnön lényegéhez való viszonyát világítja meg. A Szent Rablóban a vallásos valóság kirabolja az életből azt, ki őt megközelíti.
„A Csend” „A három hűséges királylány” „Wan-Hu-Cseng-könyve” a „Szent Rabló” - nem történésbe ékelt mese-sallagnok, nemcsak a mese-világnézet szemüvegén át nézett történések, de bennük mese és történés elválaszthatatlanul egyek. Minden szavuk egyszersmind történés és mese-varázs, mint ahogy a kalácsnak minden morzsája kalács. Mondanivalójuk ilyen teljességgel csak mesével fejezhető ki. Példaképpen említem: - Trisztánt és Isoldát, bármily műfaj alakjában mondják el - mindig mese marad. A varázsital motívum elmozdíthatatlan központja a történésnek és ez rendeli, dönti el egyszersmind a történés mese - voltát is. Ez a motívum, képviseli az egész művet, determinál benne minden részletet. Rómeó és Júliából lehet tragédiát, regényt, talán ponyvát is csinálni. Át lehetne helyezni más pillanatra, más motívumra a cselekmény súlypontját (megismerkedés, nászéjjel, halál, családi viszály.) Hogy ez Trisztánban lehetetlen, jelenti a tökéletes mese mivoltát, mese és történés teljesedett azonosságát. Ugyanezt a műfajbeli tisztaságot találjuk Balázs Béla legszebb meséiben is.
A kis gyermekeknek mesélt háborús mese, bár kedves, okos, mulatságos és keletkezése körülményeinek kiválóan megfelelő, benső szakadást tár fel. Lelki tartalma jelentősebb a formájánál - hibázik az igaz mese formatartalom-azonossága és az igaz mesében feltételezett egy léleknívó is. Látszik, hogy a szerző nem a saját lelkének mesél, elsősorban gyermekeket akar mulattatni.
Sok Andersen mese esik ebbe a „leereszkedési hibába” - de a legszebbek mentek tőle. - Ennek elkerülésén függ a művészileg értékes gyermek-irodalom lehetőségének problémája is. Aki gyermekeknek ír, az „hagyjon ki” illetve válogassa meg mondani valóját, - de „másképp mondani” tilos. „Mosolygó Tündér Ilonában” „A Muzsikus mesében” mese motívumok ékelődnek novella világnézésbe és elbeszélésbe - ez a két mese történhetett volna másképpen is. Mert ez a csodálatos a mesében: minél korlátlanabb benne a lélek, minél mesébe szűrtebb a kifejezést szolgáló valóság - annál törvényszerűbb a forma, a történés rendje, a stílus. Elébb azt mondottam: a mese folytatható - most meg azt: a jó mese történés csak egyképpen történhetik. Ezt a látszólagos ellentmondást az oldja meg, hogy minden igaz mesének egyféleképpen kell játszódnia, de a mese sohasem játszódik le, folytatható: természetesen a mesét útnak indító törvényszerűség határozza meg a folytatást is. Azonban ugyanaz a mese többféleképpen is szőhető tovább. Ez azért van, mert a világ minden meséje összefügg egymással. Minden mesevég egyszersmind ezer új mese magot tartalmaz, mint a magában kész és teljesedett, mégis számtalan új sorsot rejtő kenyérfa gyümölcse. Lukács Györgytől hallottam, hogy az ő hite szerint sokféle valóság között választott a lélek. Bizonyára azért is fáj nekünk a világ minden bűne, tökéletlensége - mert a valóság ilyetén voltában valami döntő teremtő részünk van nekünk. Nos, én azt hiszem, minden valóságra rá kerülhet a sor a megvalósulásban, így kerülhet sor minden mesére is. De egyféle valóság formája életben és művészetben egyaránt csak egyféle, parancsolóan egy lehet.
