Kádár Endre: Balalajka • Regény
Kádár Endre: Balalajka •
Regény
Regény
Újév után újra elkezdte Marie az óráit van de Meene-nél. Jó, barátságos: de nem a régi. Ugyan miért? Többet nem az a személytelen jóság, valami tendencia van a viselkedésében, fiúsabb, frivolabb.
Valami új komédia kezdődik! Sokáig volt boldog: két hosszú hónap s most kezdődik megint valami. Unja e mindennapos konverzációt, terhére van a mindennapos kötöttség? Félteni kezdte a jövő napjait. - Ugyan mi van vele?
- Mit szól hozzá - szólította meg néhány napja az amerikai, akihez Mariet éppen ő ajánlotta - mit szól hozzá? A kis francia, a mi Marienk, nem velünk neutrálisokkal tart barátságos viszonyt, hanem egy ellenséges magyarral.
- Honnan tudja?
- Tudom. Két francia hölggyel, (madame Malavant-nal és madame de Verneuil-jel) ismerkedtem meg, kik jól ismerik a kicsit s tőlük tudom.
A hollandus hitetlenkedve rázta a fejét. S ez a tisztaság, ez a tiszta fantázia, ez az őszinteség, amivel nekem tudott beszélni. - Bolondság. - Lehet, hogy ő nem is akart különbnek látszani, mint amilyen, én szuggeráltam neki, én láttam olyannak.
Mire Marie újra jött, félig tudatlanul, teljesedni kezdett benne egy folyamat.
Harmadnap, mikor Marie menni akart:
Feléje megy, feladja boáját: nem meri, de mikor szembe fordul rá és búcsúzóra nyújtja kezét, a gyönyörű teint, a mosolygó száj felgyújtja és át akarja ölelni a nőt. Mindenesetre ügyetlenül, a negyvenhárom éves gyakorlatlan félszével és balosságával.
Marie minden más helyett, enged magának és ideges, szeles, bő nevetéssel reagál a hollandus szerelmi közeledésére.
Az halálsápadt lesz. - Nem lökte vissza, nem is tiltakozott, kinevette. Sértettsége, dühe olyan, hogy nem tud magáról, szeplős szőkesége sötét és gonosz lesz.
- Kinevet, mi? Nem kellek?! A magyar, az igen!
Marie elmered. Ez is olyan, mint a többi. Megint nincs senkije. Ez is önzés! ennek is csak azért voltak jó szavai, ez is csak azért segítette.
Ez hát a jóság, szépség, morál, emberiesség, amit ebben látott s amiben hinni kezdett?
Ez, akitől annyi illúziója volt, aki oly gyöngéd volt, ez, ez tud olyan aljas, alacsony szavakat az arcába dobni, mint amilyet még nem hallott. Nohát:
- Igen, vele viszonyom van. Mert fiatal és csinos.
Cenzúrázva
Kell hogy agyunk körzetén bizonyos sejtek legyenek, amelyek lényünknek szubsztanciáját termelik. Valaki egy darabig erősen hat rád, aztán tovább mosolyog, vagy játszik veled, vagy éppen szomorú jelenlétedben s azzal hat, egyszerre észreveszed, hogy mosoly, játék, melankólia üres, valami hiányzik belőle. A játékosnak napjai, órái vannak és érzi pillanatait. - Szerettél X-el lenni s egy idő múlva találkozol vele: nem érted, húzódozol tőle, szinte nem hat érzékin, hamis, hamisa önmagának. - Egyszerre észreveszed, hogy a roppant bájos Z. nem szimpatikus, egyszerre, s kérded s hallod neki se, a tizediknek, a huszadiknak se. - Egyszerre nem tud hatni. A lélek valahogy úgy mozog, mint egy drótnélküli, amelyet ráznak s amely nem tud áramot felverni. Nem tudsz hatni. S hiába nevetsz, hiába gondolkozol, hiába ravaszkodsz, nem használ. Az élet legelkoptatottabb fordulata: „Megindult a lavina”, „nem sikerült többet semmi”, vagy az ellenkező: „Nem is akartam és jött”, „amihez fogott, bolondul megfordult és sikerült”. Kell valami aktív szubsztanciának lenni. Ha elfogy, a lélek oly mozdulatlan, játéktalan, mint az üveg szem.
Attól fogva, hogy elvesztette van de Meenet, Marienál egyszerre jelentkezni kezdett ez az állapot. Nem sikerült többet semmi. Körülbelül azóta, hogy az ura elment. Hogy van de Meenenel idáig juthatott a dolog s úgy fejlődött tovább, oly helyrehozhatatlanul, az épp oly érthetetlen volt neki, mint mikor egy időben innen és onnan jelentkeztek kellemetlenségek. Amikor a kosztadó asszonynál, ki mindig a legalázatosabb volt hozzá, Natasa miatt reklamált, hogy a gyerek rossz színben van, az haragosan rászólt: „Azt hiszi, én eszem el a gyereke elől az ételt, mi?” „De kedves madame!” „Semmi kedves madame! Még a becsületemben akar gázolni.” „De madame!” „Mért nem fizet többet, maga oly könnyen keresi a pénzt.” „De madame!” „Hát minek hozza ki az embert a türelemből!”
- Micsoda frivol, romlott teremtés - mondja egyszer madame Bechstein Mária Pavlovnának. Marie ott nevetgél a zongora körül madame Malavant-nal és madame de Verneuil-jel.
- De hisz önnek nagyon tetszett.
- Az igaz. De annak vége. Ez az örökös mosoly, üres, léha kis hisztérika.
Egyszerre ürességet érez maga körül és ezzel a bizonytalan érzéssel megy a barátjához. S mert ösztöne figyelmeztette, hogy nevetése másoknak nem tetszett, óvatosan hallgat. A másik megérzi, hogy szándékosan hallgat, érzi kivájt lényét s még tartózkodóbb lesz.
- C'est triste!
Két legjobb leckéje egymás után elmarad. „Mi az monsieur, mért nem akar tovább órát venni?” „Fáraszt.” „S eddig nem fárasztotta?” „Egyszerre nagyon elfárasztott, madame.” Talán nagyon szomorú az arcom. Igyekezni kell eltitkolni a bajomat. Mosolyog, ahogy még sohasem mosolygott, kiszámítottan, a fiatalember szemébe nevetve, apró előnyöket engedve, hozzáütődve, egyszerre váratlanul levélben felmondást kap, ne is jöjjön többet.
Hozzák az új kosztümjét, ki kell fizetni. Előszedi az utolsó kétszáz frankját. A számla kétszázötvenről szól: ötvenet kérni fog Makaitól.
- Mon ami, tud kölcsönözni ötven frankot?
Az nem szívesen a zsebébe nyúl.
- Szívesen, de figyelmeztetem, hogy rövid időn belül ez a második.
- Második?
- Második, a múltkoriban, mikor a kötött selyem kabátot vette, kért tőlem ötvenet. Nem azért.
Elönti a harag.
- Micsoda… Olyan sokat költött rám, hogy így számon tartja!
Az elpirul, mert amire a legbüszkébb: gavallériájában érzi sértve magát.
- Sokat nem. Mindenesetre a folytonos apró kiadások a tea roomban. S nem gondoltam, hogy olyan, hogy meg kell fizetnem. Több tiszteletem volt számára. Pardon. Pardon. Na, ne sírjon.
- Oh, mon ami, hova vezet ez? Hova vezet ez, Hova lettem!
Leül és a térdére üt, morális hangsúlyozással:
- Mindenesetre kedves Marie, súlyos hibákat követtél el. Súlyos, nagyon súlyos hibákat. Nem mondtam-e, mikor olyan jól ment neked, mikor patrónusod van, de Meene úgy tolta a pénzt, hogy tedd a takarékba. Szőrméket, drága szőrméket! Boa, muff kellett neked? A te társadalmi helyzetedben fel se szabad lett volna öltened egy ilyen drága garnitúrát, még ha ajándékba kaptad volna is.
- Mért? azt nem látom be.
- Mert nagyon kiüt az ensembledből.
- Nem voltam kitűnően öltözve? Nem mondta? Vagy nem vagyok olyan csinos, mintha vagyonom volna hozzá?
- Butaság - mondja gorombán, hogy a beszélgetés abbamaradjon.
- Valóban butaság, amit összefecsegtem. Valóban nem szabad lett volna azt a drága szőrmét megvennem. De most mit tegyek? Olyan bolondul szomorú és rossz az élet!
- Micsoda logika! Milyen felelőtlenség! Mindennek az élet az oka!
Marie nagyot néz. Elgondolkozik, felel:
- Úgy van, az élet az oka mindennek. Mert ha én volnék olyan körülmények közt, mint ön s ön volna az én helyemben, képzelje el, én milyen modorban beszélhetnék önnel.
Cenzúrázva
Monsieur
Van de Meene
Palace Hotel
Montreux.
Merci, monsieur, mindazért a jóért, amit tett vele. Merci a néhány szép napért, amit megláttatott velem, merci a sok jóért, mert csak arra akarok emlékezni.
Írnom kell önnek, mert úgy érzem, hogy ezzel az írással megkönnyebbülök, jobb lesz nekem, ki tudom írni magamból a kétségbeesett hangulatot, amely állandóan rajtam van azóta, hogy azt a levelet megírtam.
Mért írok, magam sem tudom miért. A szép-szép illúziót, amit elvesztettem, amit ön vesztett nálam, úgy se lehet visszaszerezni. Írok: mert fojtogat a szégyen, ok nélkül, írok, mert úgy érzem, ha megírtam ezt a levelet, megszabadulok a kínjától. Nem akarom szégyellni magam, nincs miért!
Csak pár szóban akarom megemlíteni önnek akkori lelkiállapotomat. Minek szépíteni ön előtt: hogy az órák kimaradtak s gyermekemmel együtt egyszerre a legnagyobb nyomorba kerültem, megírtam önnek, ha nem segít baráti keze, nem marad nekünk más, mint a halál! Ismétlen, mert talán el se olvasta levelemet! Óh monsieur, hányszor és hányszor mondta nekem, hogy barátom, hogy a legmélyebben, legőszintébben barátom, hogy úgy forduljak önhöz mintha apám volna, hogy semmi sem zavarhatja meg barátságunkat. Hogy a pénz, a megajándékozás, vagy a kölcsön mindig megzavarja a viszonyt, hogy az embernek az ön szemében szinte az a próbája, hogy tud pénzt adni s hogy viseli a következményeit, milyen bölcsen és nemesen, hányszor mondott nekem, tanító és nemesítő szándékkal efféléket. E szavak, ezek az őszinte szavak nekem a lelkemre mentek, a nap másként ragyogott ebben az időben, az emberek jobbak lettek, elfelejtettem gyermekkorom, szomorú gyermekkorom, rossz, szomorú fiatal életem s ön lett emberi bizalmam. Oh monsieur, s mit éreztem én akkor, ott a Palace halljában, mit éreztem a pillanatok alatt, míg a chasseur felvitte a levelemet s én ott ültem ebben a pompában s olvastam önnel a levelemet… megölöm magam a gyermekemmel, ha nem segít. S jött a chasseur: „Monsieur köszöni a levelet.” „Nem üzent semmit?” „Nem.”
Köszöni a levelet.
Mit éreztem én e kétszeres csalódással, monsieur! Nyíltan naivan írom, e kétszeres csalódással. Nyomoromban, egy centime nélkül: ez az egyik, s a másik: ami épp oly lesújtó, hogy végképp elvesztettem önt s barátságát.
S miért? S mért kell nekem ezek után még szégyellnem magamat? A levelemért, azért, hogy komolyan vetten az ön szavát, azért mert hittem önben? Azért, mert azt gondoltam, hogy a barátsága oly igaz, hogy ön harmadnapra maga fogja belátni, mit tett nekem és minden a régi lesz. Azért mert azt gondoltam, hogy ha köztünk mint nő és férfi között megzavarodott a viszony, ön azért megmaradt barátnak. Hány-hány szava maradt a fülemben: „Nem jöhet olyan dolog, ami elfelejtetné önt velem, lányomnak tekintem.” Nos! - Nem akarom szégyellni magam azért, hogy csalódtam.
S ön mindenképp bocsásson meg e levelemért. Nem önben csalódtam, hanem az emberben. Hisz ön tudom, a legnemesebb lelkek egyike, csak ember, én voltam az őrült, aki azt képzeltem, önön keresztül azt képzeltem, hogy más is lehet.
Marie K.
Várta: Választ nem kapott. - Mért küldte el a levelet? Azért, avval a kényszerűséggel, amivel írta? Azzal az elnyomorított reménységgel, hogy újra minden úgy lesz, amint volt? Vagy ha már ezt nem éri el, akkor egy nagyobb pénzösszeget fog kapni? Azzal a gondolattal, hogy megadja magát s legalább mindene meglesz?
Mégis csak ez volt életének legnagyobb várakozása és legnagyobb csalódása.
Ez január utolján volt. A kis hotelben tűrhetetlenné lett az élet. Mind kevesebb vendég tudta fizetni a penziót. Itt-ott ugyan törlesztettek valamit, de mi volt az! Az ilyen pénz, úgy, ahogy jön, apránként kicsurog. Házbért már rég nem fizetett madame Fournier. Azzal úgy tett, hogy minden negyedkor lemondott a háziúr javára, három-négy szoba berendezéséről.
Minthogy azonban csak a heti bevétel szorult le a felére, s a vendégek száma nem apadt, a jó madame Fournier úgy osztotta be a pénzt, ahogy éppen tudta. A porciók napról-napra kisebbek lettek, de az, aki ígérgetésből élt, csakúgy megkapta a magáét, mint például az argentínai orvosnövendék, vagy Makai, aki vagyonszerűen hét frankot fizetett. E tehetősebbek eleinte zúgolódtak és felmondással fenyegetőztek. Mert a penzió mellett mindegyikük éhezett. De inkább felvágottal pótolták étkezésüket, semmint hogy búcsút mondtak volna a Famille-Hotelnek. Itt együtt olyanok voltak, mint egy züllött család, amelyben az apa iszik és kártyázik s az anya szennyes nyomorúsága valami állatiságba süllyed, a lányok kalandokkal próbálkoznak, a nagy fiú örökre abbamaradt, mindnyájan eszik, marják egymást, gonosz, könyörtelen vicceket engednek meg maguknak, amin kedvükre röhögnek, de nem válnának el. Az, hogy haragjukat tölthetik egymáson, hogy megvethetik egymást, hogy mulathatnak a másikon, a nyomorúságnak ez anarchikus respublikája egy idő múlva életszükségletük.
Így volt itt is. Közelebbről ismerték egymás életét, mint családtagok, tudtak minden centimeről, amit ez, vagy az kapott, tudták, ennek vagy annak milyen társalgása, milyen ismeretsége, milyen szórakozása van, van-e tiszta zsebkendője? Tudták egymás szerelmi titkait a legutolsó apróságokig. Dehogy hagyták volna ott ezt az életet, ezt a testszagú, ingerelt, felejtető, megbocsátó, táncos-mulatságos, ágyillatú, aljas atmoszférát!
Mi tette velük ezt? A háború! Az önfenntartási ösztön. Mindenféle nyomorúságukban ez az aljas, ronda egymásután olyan volt, mint Zola L'Assomoirjában a pálinka: az elvesztett exisztencia helyébe, valami életformát, életlehetőséget adott nekik.
Akik itt vívták végig, nem bírták tovább a háborút. Feladták. A pokolba a hazával, az egész világgal! Sorozások, vesztett ütközetek, fenyegető offenzívák, je m' en fiche, jöjjön a béke! Számukra nem létezett többet a háború.
Február elején Marie levelet kapott az urától, hívta, menjen haza. Ha már nyomorognia kell, nyomorogjanak együtt.
Marie Makaitól kért tanácsot.
Nehezen tudta magát elhatározni arra, hogy mit mondjon, szerette volna, ha a nő marad, kicsit pártfogolta volna is, de félt, vagy egészen a nyakába szakad. Végül is rábeszélte, hogy menjen haza.
De mikor az utazáshoz készülődött a fiatal asszony, akivel egy egész esztendőt töltött el közös mozdulatokban, közös gyöngédségekben, a bele reszketni kezdett. Két ember, aki együtt élt, ritkán tud egymástól nyomtalanul megszabadulni. Az ember összekeveredik, egybeömlik és ha mássá nem, vadhússá lesz benne a másik. Nem fáj, de ha hozzáér, érzi. Neki meg éppen nagyon a vérébe ment át Marie. Hogy holnapután reggel elutazik, annak tudatára kimondhatatlan sajgást érzett. Egyszerűen elmegy. És még gyűlölet sincs köztük, vagy harag, vagy utálat, vagy beteltség, amely örökre lefojtaná benne az emlékét! elválni, csak úgy, egyszerre! Konyakot, teát, felvágottakat, déligyümölcsöt hozott apránként s ahányszor hazajött, mindig valami új csomaggal tért meg. Gőgjét, büszkeségét, fölényét letette, leolvadt róla s valami belső ihlettséggel, tartózkodó tapintattal beszélt Marieval.
Valamit akart mondani s egyszer elkezdte:
- Marie, egy emléket kérek tőled.
- Mit, mon ami, mit tudhatok én önnek adni?
- Néhány szót, néhány becsületes szót. Gondolkozz. Én tudom, milyen nyíltan becsületes vagy. Felelj nekem: talán soha-soha nem fogok még egy nőt találni, aki annyira ember lesz, hogy őszintén, igazán felelni tudjon: mi voltam én neked?
- Oh, mon ami!
Oly kérve-könyörögve nézett rá, hogy egész szívébe fogadta, megsajnálta, érezte, hogy kell valamit adnia, ha ez a valami még oly fájdalmas is, gondolkozott:
- Oh mon ami, oly igazán szeretnék önnek felelni. - Nem tudom.
- Hogy nem tudod?
- Ha igazat akarok mondani, azt mondom: nem tudom. Magamnak is szeretnék feleletet adni. Nem tudom. Már sokszor gondolkoztam ezen az utóbbi időben. S az uramon. Hogy volt, mi volt, hisz én magam becsületes embernek tudom. És mégis.
- Várj, majd én kérdezek tőled s felelj egyenesen rá: szereted az uradat?
Erre szembe néz s tisztán, egyszerűen, fájdalmasan mondja:
- Igen, hogyne!
- Mikor enyém lettél, még akkor is?
- Igen, azt hiszem igen.
- Akkor hogy tudtad megcsalni?
Marie, mintha szúrást érte volna, visszarántja magát:
- Megcsalni. Mily csúnya szó.
- Mért a szó csúnya s a tény maga nem?
- Mert a tény maga nem csalás.
- Hogy?
- Bizonyosan vannak olyanok, akik azzá teszik. De ahogy én megfigyeltem a legtöbb nőnél… Várjon csak. Hogy szeretném kifejezni magam. A múltkoriban, emlékszik, mikor Lídia Fedorovna ilyesmit mondott nekem (elkomorul) nagyon sokat gondolkoztam ezen.
- Nos.
Elkínozza arcát:
- Önöknek férfiaknak - bocsásson meg - oly szennyes a fantáziájuk, képzelem, mit gondolt rólam! Most, hogy visszaemlékszem egy-két szavára, akkori mozdulatára, most tudom bizonyosan, mit gondolhatott. És mégis! mondom, érzem, én nem követtem el csalást. Csalást: volt-e nekem abból valamim? Csaltam. S mit kaptam én?
Szerényen kérdve, félve:
- Az örömöt?
- Óh!
- Nem ?!
Kezét a barátja kezére teszi, szánva:
- Óh mon bon ami!
- Nem ? Hát anélkül adtad magadat nekem? Miért?
Fejével lassan mondja: nem tudom.
- Nem tudod. Csak úgy ideadtad magad? Mit kell nekem gondolnom rólad? Te! te! Ideadtad csak úgy a becsületedet?
- A becsületemet. Nem: az csak a férfinál jelenti a nő becsületét, a nőnél nem!
Lesüti a szemét. Makai első percben maga döbbenve, visszariadva áll meg.
- Te rongy, te szemét! Hánynak voltál a szeretője, te romlott!
Felugrik, eszeveszetten össze-vissza szaladgál: iszonyú megcsalatottnak érzi magát: hát a nő nem azért adta neki magát, mert megszerette? Hanem csak úgy, szerelem nélkül!
- Óh te rongy, rongy, hogy mondjam meg neked az igazi nevedet!
Az a fejét rázza, csak mondja, megérdemlem: szabad a nőnek igazat mondani, hazudnia kellett volna, akkor kezét csókolta volna meg.
- Igazad van.
Kér, könyörög hozzá, bocsásson meg. Legyen jó hozzá és beszéljen azzal a nyíltsággal, amivel beszélt. Egyetlen! Nem fog soha-soha senkit se találni, az biztos, aki ily tiszta őszinte lesz.
Marienak jól esnek e szavak, kétszeresen, mert igazán ezt tartja legfőbb értékének: az őszinteséget.
- Hát kérdezzen - mondja nagyosan.
És vár.
- Mondd nekem… őszintén, kérlek… milyen gondolattal tetted?
Gondolkozik.
- Egy pillanat volt az barátom. Jó érzésem volt az ön közelében s egyszer, egy pillanat. Mert annyira mutatta, hogy akar és ez úgy meggyengítette a szívemet. Mert kérte. Hiszi-e hogy olyan szánalom féléből történt? Unalom, egyedüllét, ellágyultság. Meg szere…
Makai elállja szavát:
- Hagyd. Minek többet az igaznál. Minek megszépíteni.
Összeroppan, végleg elcsendesedik:
- Add ide a kezedet. És?
- Oly kevés az. Csak a férfiak erőszakolják a nőre a hazugságot, hogy oly fontos ez. A neve, borzalmas. Maga a dolog? Minek akarják a nőt folyton olyannak nézni, amilyen nem, hisz önök sem olyanok. A nőben nagyon is megvan minden, aminek önök szerint nem szabad meglenni. Nem szabad megnézni egy férfit. Ezret! A nő olyan, mint a tükör, mindenkit meglát, aki megáll előtte. - Oh, mon bon ami, én ismertem egy-két nőt.
Nem törődik szégyenével. olyan mint egy művész, tudja, hogy a ritkán kifejezett való, legyen bármily fájdalmas, vagy pillanatra visszataszító többet ér, a végén többet ad, mint bármi, bizonyos tekintetben művészi ösztöne viszi. Revelálni magát. Viszi tehetsége, francia volta, ha nem olvasta volna a tizennyolcadik század naplóit, úgy is lenne benne ebből a szellemből, ebből az életbölcsességből, annyira nő s annyira francia. Helyenként, ragyogó szemével szinte megnagyobbodva szinte szimbólumszerűen hat.
- Én ismertem néhány nőt, fiatalokat, tapasztalatlanokat s hiszi-e, amit most mondok, komikusan hat, de mondhatom, egy becsületes, jószívű, tapasztalatlan nőnek megtenni, ha kérik, szinte… semmi. Talán egy érett, vagy tudatos asszonynak, aki tudja az értékét, mi az élvezet… A legtöbbnek semmi. Nem szükséglet. Nem ad, nem mond semmit. Milyen szerencsétlenség, hogy a férfiak ebben akarják látni a nő becsületét. S hogy e körül forog az egész élet? Holott a nő sorsának súlypontja egész másutt van.
- Hol?
A szeme várakozva elébe szalad.
A kezével mutatja: honnan tudjam? De gondolatai, megilletődése megtermékenyítette önmagát, jobban széjjelterjeszkedik lelke és hogy rábámul, egy-egy szót sikerül is felhozni magából:
- Hol? Ahol az emberé? Hol? - Hogy lehetne ezt megmondani? Egyszer azt hiszem a szabadság, egyszerűen a szabadság a legfontosabb az életben. Másszor más, hogy nem szabad nyomorban élnünk. Ez különben megint a szabadság kérdése. Másszor azt hiszem, az élet célja, szebbje, a szeretet. A szeret, de nem az, ami a földön él, nem ez. Nem tudunk már egyszerűen szeretni. - Szeretet, szavak, komplikáltság nélkül. A mai már annyira egyéb, hogy nem is az!
- Bolondság.
- Úgy-e most nincsen megelégedve? Látom az arcán. Szegény, jó barátom. Ne higgyen nekem. Az, amit mondtam az előbb, őszinte volt abban a pillanatban, most magam se hiszem.
- Én igen.
- Nem, nem. Gondolja, ha rendes miliőben éltem volna, gyerekemmel, családommal magam körül, akkor is így rezonniroznék?
- És most mi maradjon meg nekem emlékemben az egész beszélgetésből?
Félszomorúan, félnevetve, elhagyja előbbi figuráját, könnyelmű, tréfás:
- Hogy ilyen az asszonyi, vagy ha megengedi, az emberi őszinteség.
*
A holnapi biztos utazás gondolatával állt az ablak előtt s nézte a tavat, ezt a miniatűr tengert, melyet egyesegyedül a genfi tó hitet el az emberrel. Miféle vonzalom volt ez benne, épp úgy mint mikor a Riviérán volt, a víztől vált meg legnehezebben, most is, úgy érezte, a tóban marad legtöbbje.
Kis tenger, fog-e még valaha valaki úgy szeretni, mint én: Fog-e még valaha valaki úgy magába fogadni mint én: órák hosszat ülve előtted, s szeretve, figyelve minden reszketésed, borzongásod, vállvonogatásod, örömöd. Kinek marad meg emlékében, az ezer „emlékszel-e”, amit előtted elmondtak s az ezerféle kép, amit ilyenkor öltöttél, én mindenre emlékszem.
Hideg, nedves, téli este volt, nem bánta, lement a tó partjára és a penzió előtt fel-alá sétált. Makai az ablakból meglátta, lejött hozzá és most az egyszer szinte sírásig készen, mellékgondolat nélkül, fenékig érezve az élet nyomorúságát, fájdalmasan megcsókolta.
*
Kikísérte a vasúthoz. A harminchat óra, ami beszélgetésük óta eltelt, annyit érlelt rajta. Annyival emberibb lett. A gyereket kézen fogta, úgy vezette, nem szégyellte.
S mikor már kevés, igen kevés percük volt, Marie egyszerre kandin pirulva, megszólalt:
- Mon ami, a biztos nyomornak megyek elébe. A legnagyobb télbe. A kicsivel. Amit tud, segítsen még rajtam.
Máskor a legnagyobb gyűlölettel lökte volna el magától a nőt s végig gyűlölte volna újra mindazt rajta, ami valaha is ellenszenves volt neki. Két nap alatt annyival emberibb lett. A forintok öröklött rangjából, gőgjéből nem volt benne semmi.
- Ma chére, csak az utolsó pillanatban akartam mondani, minden pénzem ott van abban a csokoládé tablettában, amit a kezében tart.
Utána nyúlt, lefejtette az ezüst papírt és kivett onnan négyszáz frankot.
- Óh, merci!
- Én köszönök annyit neked! Én szegény barátnőm!
A nő a szemével megcsókolta. És kezet fogtak, bolondul mondva, a jelenlét utolsó édességéül csalva egymást:
- A viszontlátásra!
- Elment? - kérdezte Lídia Fedorovna, aki hogy meghűlt, nem mehetett ki a vonathoz.
- Elment. -
Mert így kérdez az ember tudva s tudja, akarja a feleletet. minden egyéni sorsváltozásra megvan a kérdés s a felelet, mert kinek vannak új, maga szavai s maga érzései
- Elment?
- El.
A fiatal ember hajnalig ült ágyában, anélkül hogy eltudott volna aludni.
Ez a fájó semmi, amit a szívén érzett!
- Ez a sale kis-burzsoá nép, ez a francia! - mondotta az urának.
A kis hotel szabad levegője után, fojtogató volt neki ez a nagy Párizs! Ez az örökös boche! Ez a hisztériás, nyavalyás düh minden szájon! Ezek a kis butikosok, kis alkalmazottak, a concierge, akikkel egy házban lakott, akik minduntalan kellemetlenkedtek nekik. Megálltak az udvaron s úgy nézték őket - gyerekkori emlékeiből maradt meg -, mintha pénzhamisítók lennének. Elmentek mellettük, egyszerre hangosabban spionról kezdtek beszélgetni. Oly düh fogta el ilyenkor, hogy szerette volna megöklözni őket s néha rájuk kívánta, hogy a németek jöjjenek be Párizsba és szenvedtessék meg ezt a népet.
A metróba nem lehet beülni! „Ilyen nagy, hatalmas legény, mint ön, mért van itthon?” Minduntalan akad egy öreg úr, vagy egy idősebb asszonyság, olykor dáma, aki ráförmed az urára.
S ha gyalog mennek! A hátuk mögött kihallgatják őket s valaki szalad a rendőrért.
- Amott egy gyanús alak, rosszul beszél franciául.
A rendőr elállja az ura útját.
- Monsieur milyen nemzetiségű?
- Orosz.
- Szabad a papírját?
- Tessék.
- Kérem, legyen szíves velem jönni a legközelebbi rendőr állomásig, hogy konstatálhassam az orosz szöveget.
- Így megy ez itt?
- Így. Én most már megszoktam.
- Borzalom! Ez a város!
És belenézett Párizsba, túl az utcákon, házakon, egy hosszú, kereső tekintettel, a fantázia képességével összeszedve mindazt, amit megérkezése óta látott. Ez a gyűlöletes gazdagság! Ez a gyűlöletes, fájdalmas szegénység!
Irritált: minden amit lát, minden ellenség. Gyűlölte, utálta a világot, mily egyedül van, mily egyedül vannak! Ilyenkor szinte egynek érezte magát az urával, vele érzett szinte maga ellen, ilyenkor érezte meg, mi az, mit jelent az, ha az embernek van egy valakije, aki mellett eltűnik a nagy egyedül. Az utca keresztül-kasul dobva a tárgyakat, mozgott előre. Autók fogatok, felpakolt társzekerek, vöröskeresztes ápolónők, egy közöttük autóján szín-tiszta hermelin ápolónői viseletben! Rongyos, éhes, elnyűtt, kóválygó katonák!
E kényszeredett élettel, amit magában hurcolt, a montreux-i napok után, amelyek minden nappal szebbek lettek, ebben a lelkiállapotban elhagyottan, egyedül, amilyennek csak a világváros rázúduló méreteiben érezheti magát az ember, csupa olyan embereket látott, akik szívét még jobban elkínozták.
Fáradt szabadságos katonák, kik itt pusztították tíz szabadságos napjukat és oly egyedül voltak, hogy visszakívánkoztak a frontra, emberek közé. Kis alkalmazottak, ezek a loholó, nekiszaladó, kajtató figurák, félsszel a szemükben. S újra a kontraszt! Száz és száz luxusautó! Luxus üzletek. Toalettek, gazdag élet orkesztere.
Hányszor áll meg urával e kép előtt. Neki új. Sohase látta. Amikor itt élt, még nem tudott, még nem kellett a saját életén keresztül néznie.
…Hiába keres, hiába néz körül. Mind ellenszenvesebbre tömörül a házak szürke hada.
- Quelle saleté! Párizs! Párizs!
S hangjában benne az exaltáció, amit a világ századokon beleolvasztott Párizs nevébe.
- Oh, quelle saleté!
Nem volt elég, jött egy rendőr, aki idézést hozott neki másnapra a rendőrbiztoshoz.
- Mi lehet ez?
- Idegen vagy, jelentkezned kell.
- Én idegen? nem értem. Vagy úgy!
Másnap elment a rendőrbiztoshoz. Hogy jelentkezzék hetenként, mondották.
- Hagyjanak engem békében! Mit akarnak tőlem!
- Ez a rend, a törvény. Minden idegennek jelentkeznie kell.
- De én született francia vagyok!
- Az ura után orosz. Semmi közünk hozzá! Tessék jelentkezni, különben rosszul jár.
Óh piszok élet! A pokolba minden dolgukkal! Segíteni nem, csak nyomorgatni tudják az embert.
A bolondos Jean La Hire, az állított be egy este.
- Nem lehet! Jean La Hire! Hogy kerül vissza a frontról? Egészségben?
Hát úgy. Őt még onnan is elengedték. Vesebajt kapott s kiszuperálták. Mindenfélét mesélt. Vidámat, szomorút s valami fűszeres, ízes, katona nyelven, ami Marienak nagyon tetszett. Ez este nem volt olyan fáradt.
- Jöjjön megint, minél előbb - mondta neki búcsúzáskor.
Nem kellett kérni, jött már másnap.
- Bon soir, les bourgois! - üdvözölte Andrejékat otthonosan, amúgy párizsi bonhomiával.
Andrej megnézte. És elkezdett a gyerekkel játszani. Marie meg Jeannal fecsegett.
Jean nemsokára egy párizsi töltényhüvely gyárban kapott állást. Felvigyázó lett. Nem volt egyéb dolga, csak arra kellett ügyelnie, hogy a munkások pontosan jönnek-e be az üzembe, ki mennyit késik, azt kellett feljegyeznie. Andrejnek már régóta nem volt semmi keresete. Ami pénzt hazahozott: százötven frankot havonta, azt a komitétől kapta. Nosza, nagy hűhóval beállít egy este La Hire: kitűnő állás, beszerezte Andrejt a gyárba felügyelőnek. Neki se lesz semmi dolga: körül kell járni a telepet: nincs-e tűzveszély, rend, tisztaság, előírás, szabályok be vannak-e tartva. Kétszázötven frank kezdő fizetés. Nyolc órai munka.
- Merci nem fogadom el.
- Miért?
- Princípiumból! Nem dolgozhatok egy muníciógyárban.
- Je m'en fiche - felelt La Hire. - Azzal, hogy én vagy ön nem dolgozik a muníciógyárban, ugyan nem marad abba a háború.
Pedig kellett a pénzt, mert sok kellett nekik. A négyszáz frank, amit Marie magával hozott, kezdett olvadni. Két hét tellett csak el s Párizs újra hozzá fért, megbocsátott neki. Apróságokat vásárolva egész nap távol volt. Egy blúz, egy cipő, egy olcsó kalap, egy kevés fehérnemű: oly olcsó bevásárlási forrásokat tudott. Egyszer mikor pénzt akart magához venni - tizednapra volt ez, hogy Párizsba érkezett -, mert nem talált aprót, megnézte mennyi pénze van: még két darab száz frankos. Fogy a pénz, mi lesz ha egész elolvad, a nyomorult százötven frankból kell hármuknak élniük! Türelmetlen lett. Agresszív:
Pedig kellett a pénzt, mert sok kellett nekik. A négyszáz frank, amit Marie magával hozott, kezdett olvadni. Két hét tellett csak el s Párizs újra hozzá fért, megbocsátott neki. Apróságokat vásárolva egész nap távol volt. Egy blúz, egy cipő, egy olcsó kalap, egy kevés fehérnemű: oly olcsó bevásárlási forrásokat tudott. Egyszer mikor pénzt akart magához venni - tizednapra volt ez, hogy Párizsba érkezett -, mert nem talált aprót, megnézte mennyi pénze van: még két darab száz frankos. Fogy a pénz, mi lesz ha egész elolvad, a nyomorult százötven frankból kell hármuknak élniük! Türelmetlen lett. Agresszív:
- Mégis jó lenne, ha valami után nézne - mondotta az urának kedvetlenül.
- Valami után! Szívesen! De hol!? Azt a munkát, vagy affajtát nem vállalhatok el!
- Ah!
A segélypénz, amiből a mindennapi kiadások mentek, ott volt az íróasztal fiókjában. Andrej mindennap megnézte. A húsz frankosból amire még tegnap emlékezett, apró ezüst darabok lettek: sötétség borította el a szemét. A közös étkezéseknél alig evett, éhezett és amint megismerte ezt az állapotot, szinte kiszámítottsággal. Csak annyit evett, épp annyit, amivel valami támolygó szédülés járt, amelyben nem kellett gondolkoznia.
*
Két hét s kiélték a kimaradt két év egész tartalmát: együtt és legtávolibban egyedül vannak.
Marie dél felé kel. Addig az ágyban elszív vagy tizenöt cigarettát. Jól van: délelőtt úgyis járnia kell, hát Andrej megy járkálni. Marie aztán délre fel kel, összekavar valami kis ételt s akkor keresztbe tett lábbal végig fekszik a díványon s tovább füstöl. Vett egy csomó kilencvenöt centime-os regényt, azt olvassa, egyiket a másik után.
Andrej a kislánnyal ölében üldögél. Megetette, ebéd után megmosta a kezét és most ölébe vette. Gondolatlan elbámulásában, mintegy anyai közösségben gyermekével, van valami rajta a gyermekkel mélázó madonna szent anyaságából.
Négy óra! Marie a fekvésben elfáradt, ideges lett. Azután négy óra, ilyenkor szokott a tea roomba menni. Ilyenkor ölti kalapját, végig megy a tóparton, itt a tea room, már játszik a zenekar.
Ti - tá - rá - rá - rá - rá - rum agyában játszani kezdi a zenekar ezeket az új táncnótákat. A quartett. Most a prim és a zongora szól, most a cselló.
Ti - tá- rá - rá - rá - rum.
Egyik cigarettát a másik után szívja s jobban és jobban izgatja az agyát. A füsttől alig látni.
- Nem hagynál fel kicsit a füstöléssel?
- Ezt is el akarja venni tőlem, ezt az egyet!
Int:
- Dehogy veszem. De valósággal fuldoklok.
- Szép kis férfi.
- S a gyerek!
- A gyerek hozzá van szokva.
- Megbocsáss, én nem bírom!
Feláll, megy az ablakhoz és a februári hideg délutánnak odatartja homlokát. Jól esik neki a levegő, álomra készen az ablakfához dűti fejét. Pillanatra, mindent elfelejtve, nyugodt!
- Hallja!
Visszafordul.
- Tegye be az ablakot!
- Mért?
- Mert megfagyok! S a kicsi is meg fog fázni. Ha nem bírja a füstöt, menjen a konyhába.
Beteszi az ablakot és megy a konyhába. Most nincs többjük, mint a szoba, konyha. Viszi a gyereket és pár pillanat múlva beleesik abba az önfenntartó állapotba, ami egy idő óta különös kegyelemből rájön: nem tud semmiről, nem gondol semmire.
Marienak folyton muzsikálnak. Mint a régi típusú gramofonokból, amelyekből csak az hallotta a felvett hangot, aki a gumicsövet a füléhez vitte: az egyszer felvett zenedarabot minden hangjával folyton hallja.
Ti - tá - rá - rá - rá - rum.
Lelép a sezlonról és örömes arccal próbálni kezdi a onestep lépéseit.
Körülnéz, hol van. Ah, piszok fészek! Az ablakhoz megy. Nem lát semmit. Csak az ötemelet-udvar piszkos, gyanús, szegényt kínzó setétjét.
Egyszer kapja kalapját, kimegy.
Az ura megtorpantja
- Vous savez, én nem bírom tovább. Ameddig tudtam, tartóztattam magam, én úgy megszoktam a kávéházat, a zenét, öljön meg, én nem bánom, amit akar, de én nem tudok, nem tudok itthon maradni.
- Ereggy!
Estefelé hogy hazajön, oda a délutáni rossz kedve. Megcsinálja a vacsorát, beszélgetnek, ha érez valamit az ura iránt, barátságosságot. Kilenc óra felé azonban újra ideges lesz. Hiányzik az esti zene. Szíjja egyik cigarettát a másik után, annál rosszabb, annál animáltabb lesz. Két óráig szokott volt fennmaradni s már megint este s még mindig-mindig csak kilenc óra. A Montreus-i Famille-ban vacsora után együtt vannak övéi: Lídia Fedorovna, madame de Verneuil, madame Malavant, Makai, Hoffmann. „Kivel kacérkodtál ma?” hallja Lídia Fedorovna szavát és most veszi észre, ez is hiányzik neki. A könyörtelenség, amivel leggyöngédebb érzéséhez nyúlt, bizonyos fokon öröm volt neki, mert az amiért bántotta, valami apró öröm, mindennapi jó, a szúrásra, gondolatban újra reprodukálódott. „Már megint mit vásároltattál?” Fáj, hogy így mondja „vásároltattál”, de annál kedvesebb a blúz, amit Makaitól kapott, Lídia Fedorovna megkínozza érte: újra örül neki. És ezek az esti szabad, mulatságos beszélgetések! S az esti tánc a szalonban.
- Fogalma sincs arról, hogy elromlottam - mondja cigaretta közt egyszer Andrejenek. - Az idegeim. Tenni semmit se tudok, s mit is lehetne, nem igaz? S ha nem csinálok semmit és ülök, nem bírok az idegeimmel, izgatott vagyok, muszáj zenét hallgatnom vagy társaságban lennem. Szegény barátom.
Újra kezdi:
- A háború. A nyomor. Egy olyan züllött társaságban, amiben én éltem, egy fiatal asszony. Nagyon a vérembe ment.
Andrej megrémül: mik lesznek a következő szavak. Viszonya volt valakivel. Mit fog hallani? De Marie hallgat. Így hát elnyomja magában a gondolatot: minden rosszat feltételez róla, csalást, hazugságot azonban nem. Egy hosszú gondolatsor után megáll:
- Ki akarsz menni? Kávéházba? Tessék?
- Megengedi?
- Megengedem? Megengedem? Megundorítasz magamtól ezzel az élettel, amibe beleviszel! De mit tegyek? Verjelek! A fejed zúzzam széjjel, amihez kedvem volna? Nem tudom, bántani nem tudok. Csak tudnék ordítani, csak tudnám elengedni az öklöm, de jó volna, de megkönnyebbülnék. De! nem tudok. Az élettel nem tudtam megbirkózni s rajtad próbáljam ki az erőmet? A szégyentől minden hangom, minden mozdulatom megfagy. Hát próbáljak aztán leülni és megértetni veled, mit tenne egy ember, egy asszony a te helyedben! A gyereked nem mondja meg? A négy falad nem mondja meg? Próbáljam megértetni veled, milyen benső, mélységes kielégültség van a kitartásban, a szenvedésben, a várásban?
- Próbálja! - mondja kedvet kapva Marie, aki rég nem hallott ebből a hangból és úgy izgatta. - Próbálja meg, kérem!
- Hiábavaló! Egyszer meg tudnálak erősíteni! Meg, bizonyosan meg. Mennyi időre? Három napra! És azután újra kezdjem! Mit ér az a kitartás, amit így kell fönntartani! Mit ér nekem az a hűség, amit minden harmadnap újra meg kell hódítani? Tudnám. Hát aztán az lenne az?! Mit ér az ilyesmi?
- Elnézlek néha s gondolom: ez volt az a fej, mely hozzám bújt? Alázatosság, szeretet, intimitás, önfeláldozás, mi minden voltál. S ha így nézlek s látom, hogy nem vagy itt, soha se vagy itthon s mikor érzem, hogy valamit gondolsz és részvéttel kérdezlek: „Mi az?” „Semmi.” S megint kérdem: „Mégis, mi az?” „Semmi, semmi.” S érzem, borzasztóan érzem, hogy valami foglalkoztat és nem lehet semmit tenni, nem lehet megközelíteni, a láb besüpped, semmi… Mi az, mire gondolsz most?
- Hogyan? - ugrik ki mélázásából Marie, mint egy melodráma, úgy hallatszik neki Andrej szava, tetszik neki, meghatja a muzsikája
- Most igazán semmire Csak fáj hallani, amit mondott. Kérem, tán meghívhatnánk a barátait. Csak addig legalább, míg megszokom ezt az életet.
Sír:
- Ne haragudjon, kérem, ne haragudjon. Roppant elromlottak az idegeim. - Csak ne egyedül. - Hadd jöjjön a jó Steiner Utin, hozzák a balalajkát.
Nagyon elhallgat.
Andrej megszánja:
- Tudod elkerülöm szegényeket, az utóbbi időben kínos a beszélgetés.
- A kedvemért.
Másnap, harmadnap, negyednap eljön hozzájuk Steiner, Utin, hozzák az asszonyokat is. Kimagyarázás nincs: értik egymást, ismerik Andrejt, látták napról-napra, hogy küzdött magával, annyi éven át éltek együtt, ők ismerték barátjukat.
Marie próbált velük a régi fidélis hangon pajtáskodni, nem ment, annyira ösztön emberek voltak, annyira idegen és ellenszenves lett nekik, hogy nehéz volt eltitkolniuk érzésüket.
Marie érezte ezt. Ha náluk ment volna, ő nem bírta volna soká őket. Egyszerre minden kínzóan nem tetszett rajtuk. Az asszonyok színes ruhába, rikácsoló hangja, rossz, elhanyagolt külsejük, agresszív lett velük szemben. S azután nagyon megbánta, mert szerette őket. De nem bírt magával. Először kellemetlenkednie kellett valakinek, annyira izgatta egy vagy más dolog rajtuk, aztán iszonyú szemrehányások szállták meg: ezzel foglalkozott el.
Nem, nem ment! Egy este, mikor Andrej teát rendelt, durván visszafelelt: nincs: miből, abból a rongyos százötven frankból!
Az oroszok kimaradtak, Andrej nem ment utánuk, jobb szeretett most egyedül lenni.
Kimaradtak, Marienak kínzóan hiányoztak, legalább zajt csináltak.
- Én vadítottam el szegényeket - mondta az urának - de nem tehetek róla. Komplexjeim vannak.
- Mik azok a komplexek? - ütötte fel a fejét Andrej.
Megmagyarázni nem tudta. Lídia Fedorovnától hallotta, s értette is a szó jelentőségét, csak megmagyarázni nem tudta:
- Tudja, ha látom őket, egyikről azt hiszem, hogy rosszat gondol rólam, a másiknál megint mást érzek. Én nem bírom aztán el őket. - Nekem is dolgoznom kellene. Montreux-ban folyton el voltam foglalva. Most: égnek az idegeim.
Jeannal bolondozik. Azt mond valamit:
- …hogy az Isten…
Marie elkapja az utolsó szót:
- Isten? Je m'en moque.
Andrej eszeveszett dühvel ugrik fel:
- Mit mondtál!
- Mit? - S hogy magánkívül látja: - Mi van rajta, bolond szó, de ön csak nem lett egyszerre templomjáró, hogy úgy megbotránkozik rajta?
- Micsoda ízléstelenség! Micsoda ! - Nem találja a szót, dühöngve szalad végig a szobán. Ateista, persze hogy ateista! De hogy magyarázza meg ennek! Az: piszok, tréfálkozó hangon nem lehet ilyen komoly dolgokról beszélni! Milyen gusztus! Francia bagázs! - Belül idegesen, mintha száz tányér esett volna a földre, leül és hagyja őket.
Még az a szerencse, hogy Jean itt van, vele csak el van Marie, nélküle hova lenne. Még azon is örül, ahogy Natasával óraszámra elbolondozik. (Andrej ha tudta, hogy jön a vendég, elment hazulról.) A fényképész valami ébredő apai érzéssel egyre jobban megszerette a kislányt, leült hozzá a földre és játszadozott vele.
- Tudja, ha annyira szereti, magának adom - mondta Marie és amint kimondta, magában ráhagyta. Ah, csak a gyerek ne volna! Mily egyszerű volna az élet!
La Hire bolondosan felelt:
- Tudja, ha arról van szó, akkor inkább én csinálok egyet magamnak.
- Minek csinálni? Ha már… akkor inkább ne!
A szeme kéjes lett, nyaka, melle megtöltődött egy pillanatra és ezzel az értelmetlen kétértelműséggel, az átadó, borult szemével odakínálta magát Jeannak, aki megértette.
Csend lett.
Egy este azt mondja Marie Andrejnek:
- Megengedi, én elmegyek, La Hire elkísér a caféba.
- Eredj!
Mariet valami visszatartotta még. Az őrület, a boldogtalan, züllött idegű ember őrülete, aki játszani akar a veszedelemmel, aki lelki furdalása kielégítéséül így nyújtja át magát büntetésre, aki minden kínt ki akar próbálni, mint minden szerelmi lealázást egy rossz szerelemben.
- És csak úgy elenged! Ilyen nagy, erős ember, mint ön, egyszer mégis csak le fog ütni. - Megijed, ijedten kémleli: - Nem fog bántani?
- Csak menj. Nem vagyok jó, annyi erőm sincs, de ahhoz van erőm: nem vagyok rossz.
Otthon marad és magával rántja az urát.
*
Verje? Addig fogja verni, míg megtörik. - Kérje? Addig és annyit, míg meg tudja fogni. mit használ? A kokettség az arcán, a könnyűség a lelkében, azt nem tudja elhajtani. Hangos, feltűnő: hang nélkül, kokett: mozdulat nélkül. Mit kérjen számon tőle. És így élni? Így fizetni a rivériai néhány óráért! Gyűlölt, aljas személy. A nyakát fogom kitekerni.
S mikor látta, hogy ül egy széken, hogy szenved, ha jön a délután, hogy kínlódik, hogy nem tud otthon ülni, mikor látta ezt a szenvedő emberi nyomorúságot, amelyben még mindig tudott egy csomó jóakaratot, mikor látta kínlódó idegjátékát, harag nélkül mondta neki:
- Eredj, kérlek. Eredj sétálni, vagy ahova éppen akarsz, ne kínlódj itthon.
*
Egy estefelé Jean La Hire azt indítványozza, menjenek el a Moulin Rougeba.
- Oh de jó - csapja össze tenyerét Marie. Az urához szalad. - Kérem, ne mondjon ellent! Menjünk. Kérem tegye meg, jöjjön egyszer velem ön is! Ugye megteszi? Jaj, jaj de jó!
A montmartrei rendes publikum, csak most még jobban színezve. Katonák. Franciák, angolok, amerikaiak, oroszok, gyarmati tisztek. Kis nők, még nagyobb számban. Vidéki családok, kiket idáig züllesztett a háború. Akik a hazafias revü címén jöttek be.
La Hire bort rendel. Andrej is iszik belőle. A kis könnyű asztali bor végig melegíti a gyomrát, egyszerre érzi mily üres. Éhes, támolygón éhes. Marie a színpadra figyel, egy kedves szőke, jól illő kis hangján csintalan sanzonokat énekel. Andrej annyira éhes, hogy párszor gyomrát kell tapogatnia, hogy elcsitítsa korgását. Eleinte még észrevette ezt Marie, búsult is rajta és nógatta az urát, hogy egyen, aztán ez is, minden szívszorító, megszokhatatlan, szomorú beleveszett a mindennap közönségességébe.
- Eh bien, monsieur Koloszoff, önnek hogy tetszett a sanzon? Hein? Finom, mi?
Marie ránézett, várja mit felel:
- Én azt találom, hogy buta. Finom? Többet mondok, én nem is értem.
- Annál jobb - nevetett hamisan becsalva Marie.
- Miért? - kérdezte Andrej s nem sikerült nem komolynak lennie.
- Mert legalább nem árt meg az erkölcsének.
Jean az asztalt csapkodva hujaházott, alig bírt a nevetésével. Sacré! Marie is a következő számig folyton kuncogott magában: hogy ilyen sikerültet talált mondani!
Az pedig magára maradt. Maga is érezte, hogy valamiben igazuk van: ólomkedve csakugyan nem illett ebbe a terembe.
Körötte katonák: angolok nyugodtan, a ki nem próbált amerikai tisztek, egyenruhájukból mintegy kinőve, megmagasodva, animált tisztasággal, franciák lustán, vígan, fickósan, szomorún, duhajon, a francia individualitásával. Messzebb két orosz tiszt. Hosszan megnézte őket egyenruhájukban, gondolatlanul.
Új szám: a zene marsba kezd: ez a tépő, vitustáncos, őrjítő, komor rohanás: Sombre a Meuse, őt is felrázza, a lábával kezdi verni az ütemet.
Huszonnégy lány, mindnyájan a chasseur-tiszt egyenruhájában egy kapitány vezetésével vonul át a színen. A zene harsog. A huszonnégyek négyes sorokba ropogva, katonásan lépve elmasíroznak a színpadon. Női voltuk az egyenruhába bujtatva, a muzsikában összeolvadva a tömeg érzésével, mint zászló röpköd köröttük.
A szív őrült iramban vágtat velük s mikor az elhallgatott zenére megállanak, tovább szalad mint az utas, aki mozgás irányában áll és nem veszi észre, hogy a vonat hirtelen fordul. Alig várják a következő viseletet. Most angolok vonulnak fel s a huszonnégyből tizenkettő a skótok egyenruhájában van. Rövid, egész rövid férfiharisnya van rajtuk, lábszáruk fel a combig meztelen, alig takar el belőle valamit a kis skót szoknya. Ennek van aztán sikere! A vállak még jobban előre hajolnak s a hazafias feszült, dobogó érzésbe, amit a zene s a felvonuló kis csapat költ bennük, beleolvad - hogy most már a második képben kicsit meg is szokták - a léleknek valami durva kedvtelése. A katonák sorra vizitálják a lábakat, a szoknyába vesző felső lábszárat, amely így tömegben százszoros érzékiséggel hat.
- Excuse moi,Tommy - szól Andrej mögött egy francia az angolnak - te melyiket akarod?
Az angol mutat egyet.
- Ha ilyen kombattánsom volna s nem mint te, te dugóhúzó - tréfál a másikkal egy sergeant, a legkülönfélébb címzéseket osztva széjjel, egy-egy szóban az egész tábori élet nyomorúsága és monstruózitása.
De kedvesen hátrafordulnak, nehogy a közéjük keveredett családok meghalják a megjegyzéseiket.
Most az oroszok következnek. A kis énekesnő, aki vezeti őket, egy orosz katonadalt énekel, a többiek csendesen követik. A szláv melódia valahogy csendesítőleg hat a nézőkre.
Jönnek az amerikaiak. Erre megint felduzzad a tetszés. A betanított csoport nevetésével, arcmozdulatával az amerikai egyenruhában a kínókból ismert kedves, naiv világ levegőjét hozza magával.
Vége a revünek. Kezet pusztító taps, mellyel szinte felnyílik az érzéki lét, amely most párologni kezd. A levegőben a félórás szám: száz nő, aki a színpadon táncolt, az a felhőző izzadtság, mely mint a köd előbb fennmarad, aztán lassan széjjel-oszlik.
Szünet. Marie feláll, La Hire vele.
- Megyünk egy kicsit sétálni.
A táncosnők kezdenek behulladozni, barátkozás, nevetés.
Andrejnek még mindig táncolnak Sombre a Meuse. A chasseurök egyenruhája. A skótok kaki kabátja és a rövid szoknya alatt a meztelen női láb, Marseillaise és Tipperary. Az orosz katonablúz, itt, ebben az éjjeli mulatóban. A női kebleken és csípőkön feszülő egyenruha, az arcok karikírozott katonás nézésével, itt, hol az asztalok mögött ugyanazok az egyenruhák az emberi élet minden kínját takarják!
Mi vagy te ember, kiben kevesebb dignitás van, mint a föld bármely állatában, te kultúrember! Mi vagy te kultúrember, aki szent háborúdban szimbólumaidat ide hozod, ilyen helyekre! Egy révültes pillanatban széjjel hullott előtte a dolgok összefüggése, valahogy úgy nem értette, ami előtte volt, mint az európai nem érti a vad szokásait és törvényeit. Hogy ez az élet, hogy ez a morál,hogy ez a háború, hogy ez az isten, hogy ez a világ s hogy ez minden, s hogy benne mindez úgy van mint az iskolás könyvekben.
Támolyogva ment kifelé. Vitte a lába s egyszerre ott volt a tánchelyiségben. Kedves, ismerős arcokat látott nem messze tőle: Marie és Jean. Táncoltak. Egymással elfeledkezve nevetgéltek.
És akkor, még soha úgy, meglátta a feleségét.
Mentek hazafelé, mind a ketten szó nélkül, belül duruzsolt, forrt bennük a lelkük, mind a ketten tudták, hogy kirobban és egymás hallgatásával még jobban feszítették egymást.
Mentek hazafelé, mind a ketten szó nélkül, belül duruzsolt, forrt bennük a lelkük, mind a ketten tudták, hogy kirobban és egymás hallgatásával még jobban feszítették egymást.
- Tudod ki vagy te?
- Ah, ki! Ki?
- Most már tudom. Az, akik közt táncoltál! Egy utcai nő.
- Az. Je m'en fiçhe. Az.
Andrej nehezen ment, a nő könnyen, szinte nyugodtan. Forgatta magában, hogy minél teljesebben tudja kilökni:
- S akarja tudni, ki maga?
Ránézett.
- Egy kis burzsoá.
Felmutatott az alvó ablakokra:
- Egy azok közül, akik ott fenn alszanak. Hálósipkában.
- Szétzúzom a fejedet!
Marie kicsit ivott, a pityókos nő macska dühével rontott rá:
- Dehogy zúzza! Még ahhoz is túl jó burzsoá. Én, burzsoá! gondolja most. Mi! A nemes! Hát aztán! az apja, a nagyapja tiszt volt, a cárt szolgálta ki, hát aztán! Úrnak volt a szolgája! Igaza volt Szorokónak, szolgább a szolgánál, úrnak volt a szolgája. Ön barátom, internacionalista, szocialista s amellett a legburzsoább burzsoá.
Még nem láttam embert, akinek fontosabb lett volna a szokás, a hálósipka!
Még nem láttam embert, akinek fontosabb lett volna a szokás, a hálósipka!
- Nincs igazam?
Párizs, február 24.
Kedves Lídia Fedorovna, jó barátom!
Sejti-e, mi lesz ebben a levélbe, el tudja-e gondolni? Ha visszagondolok legutóbbi montreux-i együttlétünkre, önnek, azt hiszem aligha lesz meglepetés. Látom, csak magamnak voltam kínzó, érthetetlen probléma, másoknak nem.
Még ma se látom magam tisztán, ma, egy nagy leszámolás után, amit magammal csináltam, de valahogy vagyok, van egy biztos érzésem és azt követni fogom. Az érzésem azt mondja: haza, vissza Oroszországba. Kedves Lídia Fedorovna, mielőtt tovább mennék, a kérésem: hahonnan, hahogy, még az egyszer küldjön rögtön levelem vétele után ezer-ezerötszáz frankot, annyit hogy haza utazhassak, annyit hogy itt hagyhassak ennek valamit. Rögtön: könyörgöm.
Utána kérdeztem: március ötödikén délelőtt itt kell lennie a válasznak és a pénznek. Hogy várom ki ezt az időt, de hogy azontúl egy órát sem, az bizonyos, nem bírom tovább.
Óh, Lídia Fedorovna, én mit szenvedtem egy életen át, ennek végének kell lennie. Így nem bírom tovább, egy órával se tovább. A természet, amit elnyomok magamban, az undor, az utálat, a megvetés, amit magam iránt érzek, megmérgez, megmérgezi a vérem. Én vagyok e én - kérdem sokszor magamat. Mikor napról-napra látom magam ezekben a lealázó, aljas szituációkban amikbe ez a nő visz bele, (önnek mondjam kicsoda!) kérdem magamat s nem tudok feleletet adni, vajon a régi vagyok-e, vajon megtudtam-e őrizni lelkem becsületérzést, vajon nem vagyok-e hozzá hasonló, hogy mindezekbe belemegyek, vajon az, hogy megelégszem azzal: eltolom magamtól, semmi közöm hozzá, nem egy fajtája a kényelmes korrupciónak? Én már nem tudom, hol állok, Lídia Fedorovna.
A lelkembe köpött, hányszor, legutóbb, egy éjjel, mikor a Moulin Rougeba hagytam elvitetni magam, az utcán éjjel, majd hogy agyon nem vertem, de hazudnék, vagy tovább vakítanám magam, ha azt mondanám, miatta, emiatt jutottam idáig.
Talán tizenöt éve hurcolom magamban a férget. Most, most körülbelül érzem, hogy én ott tévesztettem el az életet, mikor, mint tiszt, az őrség előtt kiugrottam az ablakon. Akkor ugrottam le a sínemről. Vagy még előbb, mikor forradalmár lettem. Az én természetem nem az. Nem akartam elhinni magamnak, mert szívvel benne élve az életben, nem lehet az ember nem az, s az én természetem mégse az. Nem az. Milliók és milliók meghagyják magukat zavartatni - ez az emberiség fájdalmas élete - és én naiv ember, én ne hagytam volna magamat? Mert néhány ember hallgatott szavamra? Mert néhány ezredet megszerveztem? Mert néhány embert az utcai harcokban lelőttem - én öltem! - valaki lettem. Hős. Akaratom, vágyam, lelkem ellenére, mi közöm nekem mindezekhez. Én a földet szerettem, a csendes miliőt, a családot, soha sem utazni, én, aki kétszer körül jártam a földet.
Óh Lídia Fedorovna, ön aki ismer engem, jobban ismer engem, mint én magamat,ön nem fog megvetni, hogy ennyire elhagyom a múltamat, e múlt nem volt az enyém. Nem bírom. Rossz katona vagyok. A háború nélkül talán halálomig küszködtem volna magammal. A háború kihozta belőlem énemet. Én nem vagyok nemzetközi szocialista, mint ahogy nem vagyok nacionalista, én nem vagyok semmilyen. Én egyszerű ember vagyok. Orosz. Az vagyok. Az bennem a legfontosabb. Ez minden.
Haza akarok menni. Szibéria: Oroszország. Élhetem az életem. Újra megkapom magam. Talán mégis az vagyok, amiben éltem, szocialista. Azt is csak ott tudom meg. Ott, ahol érzem magam. Itt, tizenöt éve távol, ezek közt a komédiások közt, nem tudok megállani a lábamon. Ha nem akarok megőrülni, mennem kell.
Isten áldja meg, egyetlen Lídia Fedorovna.
Az ön
Andrej Alexejevics.
U. i.
Ne feledkezzék meg gyermekemről, ha én el is feledkeztem róla.
- Mit vársz? - kérdezte tőle ezekben a napokban Marie.
- Semmit. Oroszországi híreket. Mintha mozgolódna otthon valami.
Nem volt nyugta otthon, egész nap távol volt. Nem tudta elrejteni várakozását, a hallgatása más volt, Marie megérezte rajta, hogy tartogat valamit. Valamit csakugyan hallott Steinertől, de az se tudott sokat, hányszor hallotta már a háború alatt, hogy készül valami. Jobb is, ha nem tesznek semmit, be kell várni a végét, csak a németek húznának hasznot belőle. Szegény Steiner! Elálldogált vele, egy-két nézésében - szemérmesen - a múlt minden közösségével felkínálta bizalmát, de nem tudott belekapcsolódni. Ha megtudja a megtörténtet, meg fogja érteni őt, ő bizonyosan meg fogja érteni. Ha elmondaná most, talán nem mondana ellent, de ő könnyen megingathatná önmagát. Nem, nem egy szót se. Ki ebből a passzivitásból! Egyszer elkezdi már a maga életét!
Járta a várost, ölte, gyűrte az időt, ami a két postajárat között eltelt. S ha egyszer-egyszer nagyon elfelejtve magát az ácsorgásban, a tudata ráébredt arra, hogy itt az idő, amikor a posta jönni szokott: elfúló lélegzettel, megriadva, holt sápadtan rohant lakása felé.
Tizednapra pontosan megjött a pénz. A kihordót elfogta az utcán s ott vette át az utalványt. Ezerkétszázötven frankot (ezer svájci frankot) látott egyszerre a kezében. Mint a tolvaj, úgy dugta a belső zsebébe s körülnézett, nem látja-e valaki. Most még a levélpostást kell megvárnia, nehogy Marie kezébe adja a levelet és ezzel elárulja. Másnapra megjött az is.
Kedves Andrej Alexejevics!
Ma postával elküldtem ezerkétszázötven frankot neked.
Neked: emelte fel fejét a levélből. Tovább olvasta:
Zálogba tettem családi ékszereimet s amit érte kaptam, ezer frankot elküldöttem. Ezt csak azért írom meg, hogy tudjad, hogy többet nem tudtam küldeni, ez idő szerint alig érkezik valami pénzem Oroszországból.
Andrej Alexejevics, én egy szóval se tartalak vissza. A szívem majd megszakad, mikor azt mondom: menj, mert hova, Istenem, Szibériába, mi lesz veled Andrej Alexejevics, most legalább tudom, hogy élsz, de mi lesz veled? S mégis azt mondom, csak menj. Nem te vagy édes emberem, más, nem te lettél más, oly tiszta vagy te, mint egy ma született gyerek, oly igaz vagy, mint egy ártatlan gyerek, azért nem való neked ez az európai pokol, ez az aljas, gonosz kultúra, mely mint egyszer írtad, a szolgaságot, a gőgöt, minden emberi rosszat úrrá tett a földön. Nekem folyton a fülembe hangzik a fiatal Szigethy szava, aki úgy megszeretett téged. „Mit keres egy ilyen ember, aki ennyire komolyan veszi az életet, itt, e kis franciával az oldalán? Valaki, aki Oroszországban hősien szép tragikus hős, Európában szükségképpen komikus figura.” Nem tudok többet írni neked. A könnyem, Isten kísérjen! Ne felejts el. Akárhol vagy, ha hívsz, én megyek.
Lidia.
Lidia.
„Neked”, keresett messzire a levél hangja után. „Ne felejts el. Akárhol vagy, ha hívsz, én megyek.” Egész napját betöltötte a levél, a gondolata abba maradt s azon vette észre magát, hogy mindig odatér vissza, ha elmozdult. Különösen az, hogy Lídia Fedorovna tegezte s e komoly, szinte rideg nő, ilyen meghatott, szívről küldött, ki nem mondható csak egy-egy pillanatban leírható szavakat írt neki: „megyek veled”, az hozta közel hozzá, hogy életében nincs semmi bűnös, szerencsétlen, de tiszta és emberi.
Óh, drága Lidia Fedorovna, jó ember!
„Neked!”, a becsülését akarta az útra adni.
Az útitervről fantáziált:
Elmegy a konzulátusra, jelentkezik s holnap utazik. Nem, a konzulátusra még se megy, talán haza se eresztik most. Attól tartanak, hogy ki akarja használni őket. Eleget ismeri ahhoz az orosz rendőrség szellemét, hogy tudja, hogy gyanúval nézik az olyan elítéltet, aki önként adja fel magát. S amúgy is: annyira nem fogja feladni múltját, hogy odamegy hozzájuk. Ezer eset, ezer emlék bestiális pillanatával végigszalad rajta az, amit az orosz rendőrségről tud. Mit! emberekkel beszélni! Jelentkezni fog a határon. Még az nap felkereste két kamerádját, akiknek csak annyit mondott, hogy Svédországba akar utazni, szerezzenek hamis papírt számára.
Másnap, késő este megkapta.
Másnap, késő este megkapta.
Úgy gondolta, hogy reggel elmegy hazulról s nem jön többet vissza. Lefeküdt. Éjfélig aludt. Akkor egyszerre felébredt -, mert annyi kín mászott mindenütt a testén, úgy kellett dobálnia magát, úgy fájt, hogy nem bírt tovább maradni. Lefeküdt, majd hogy nem nyugodt volt s három óra múlva, hogy aludt, egyszerre így kellett ébrednie. A lelkét nem tudta elaltatni. - Csendesen, alszanak-e?
Egy szoba, konyhájuk volt, ő a konyhában hált, mert korán szokott volt kelni. Lassan gyufát gyújtott. S míg meztelen lábszárával, tűnődve ült az ágy szélén, eszébe jutott, hogy a konyhaasztalon látott egy darab gyertyát. Ahol van ni! Meggyújtja.
Sem a gyerekére, sem a feleségére, sem magára, sem a jövőre nem gondol: csak csendesen! Ropog az ágy! Mindegy! most már rajta a ruhája. Mit vigyen magával? Inget, fehérneműt? Minden benn van a szobában. Majd vásárol. Azt már kiszámította, hogy az útiköltség háromszázötven frank, a háromhetes útra százötven frank élelem, a többit itt hagyja.
Marie ott áll a félig nyitott ajtó mögé búva. Annyira belefáradt gondolataiba, hogy nem vette észre, amint Marie leszállott az ágyról. Ő pedig már napok óta vigyázott. Látta, amint a postás után szaladgált.
Meg akar szökni! Gazember, gazember! Hova? Honnan vette a pénzt!S engem itt hagy pénz nélkül!
Andrejnek már rég két részre volt osztva a pénze. Egyik csomó ötszázötven frank, a másik hétszáz. A kisebbet a belső zsebébe teszi, a nagyobbat az asztalra.
Marie csak azt látja, hogy pénz van a kezében s letesz valamit az asztalra.
A gazember! Nekem is hagy valamit! Mennyit? Valami éhfalatot! Biztos magához vette az összest. Gazember! A nőktől: vagy Tatjánától vagy Lídia Fedorovnától csalta ki a pénzt, vajon mennyit? s mennyit tett oda nekem. Mennyi lehet?
Ha tudná,h hogy egy nagyobb összeg, pár száz frank fekszik az asztalon, hagyná futni. S ha tudná legalább, hogy amit magával visz, csak az útiköltség! Vagy bebiztosította magát és őket így hagyja? Bitang gazember orosz, állat!
Fázik is, soká nem fogja folytatni a komédiát, egyszerre úgy ahogy van, ingben kilép az ajtón s elébe kerül az urának, aki háttal fordulva a gyertyafény mellett a papírosait nézegeti.
- Szökni, mi! - kiált rá. - szökni?, mondja gyűlöletes gúnnyal s azt gondolja, hogy a hideg téglán halálosan fel fog fázni.
Azt szíven találja a szó. Szökni? Igen: szökik. Halálosan elszégyelli magát.
S most már nem is szökhetik. Ez a legborzasztóbb! Érzi, hogy az élet, amelyik itt várt rá, amelyikkel neki indulhatott volna, most egyszerre eltűnt a sötét ajtón. Örökre. A szemét nem tudja levenni az ajtóról. A Csehov Álmok című novellájának hőse áll az ajtóban, a csavargó, aki a két zsandár mögött hangosan álmodik Szibériáról, vigyék, de boldog is lesz, erdők, halastavak vannak ott s ő, a senki, akinek nem volt hol lehajtania fejét, megépíti kunyhóját, járhatja erdejét, halászhat. S ím a két pribék irigy kedve nem tudja tovább hallgatni a csavargó álmodozását, elveszik tőle az egyetlent, a reménységet, az álmot:
- Nem fogsz te odáig jutni pajtás, olyan göthös vagy!
Marie rácsap az asztalra, rádobja két karját, arra a fejét, jajgatva felzokog, aztán felkapja magát és a pénz után nyúl:
- Mennyi ez?
Megszámlálja, keménye, gyanakodva, újjal mutatva rá:
- Mennyi van a zsebében?
Kiveszi a zsebéből és papírostól, mindenestől átadja neki.
A papírosok közt ott a vevény, Marie egy pillanat alatt kiszámítja, mennyit vett magához. Egy másik darab papír. Rajta az útirány, az útiköltség, minden katonás pontosan. Hát nem akart többet magához venni, mint ami az útra kellett. A nagyobbik felét itt hagyta.
A gyerek a lármára kibújik a szobából és ingecskéjében egyszerre ott áll előttük néma kíváncsisággal.
- Az apád el akart menni, itt akart hagyni bennünket!
Most ő maga izgatja sírásra magát, nem tudja mért, de tudja, hogy csak hasznos lehet.
A gyerek az ujját a szájába dugja, nem ért semmiből semmit, csak az apja szomorúságát érzi.
Az ül a széken és üvegszemmel néz maga elé. Marie az ölébe dobja magát:
- Ne menjen el! Minden úgy lesz, ahogy akarja! Ezt a pénzt az Isten küldte. Ezer frankkal kezdhetünk valamit. Tán egy kis butikot. Gyere ide Natasa. Úgy! Öleld meg az apádat!
A felzavart, láthatatlan párázat, amit a fekvő ember terjeszt, eloszlott s mind fagyosabb lesz. A konyha szomorú hidege felveri a pár bádog edényt, ami itt-ott hever. Felébresztve, ellenségesen nézik az embert.
- Gyerünk be, mert megfázunk.
Húzza magával. Andrej hagyja vezettetni magát. S hagyja megszerettetni magát.
Hangos, katlanból jövő, ki nem aludt, bőgő sóhaj jön föl belőle, utána egy csuklás: lelkét hányta ki.
Marie megrémül, megindul:
- Andrej, édes jó Andrej!
Az felérez, nem ember, nem akarat, megbüntetett gyerek, gyönge kis hangon szól:
- Hogyan?
- Az ég áldja meg! Ne, ne, érzem, ahogy szenved, az Istenért ne! Ne vegye úgy a lelkére! Legyünk oroszok, oroszabbak, értsük meg egymást! Lám én is, látja én tudtam a Tatjánával való dolgait - mért nem mondta el…?
- Nem akartalak megzavarni - felel engedelmesen. - Elmúlt, volt, óh…
- Én tudtam Lídia Fedorovnától, de sohase mondtam önnek.
Az élet oly borzasztó. Tudja, az a gonosz Lídia Fedorovna, azt hiszi barátságból küldte a pénzt? nem - érdekből-, azért, mert ő is szerelmes magába…
Andrej belebámul a sötétbe, tovább, többre nem képes, összehull magában.
- Tudja mit mondott? Hogy Tatjána hozott össze bennünket és azért, hogy bosszút álljon önön meg rajtam is. Óh, a lelketlen Lídia Fedorovna.
Semmi életjel. Andrej nem hall semmit. Hangokat, nem ragad meg semmi agyában. - Fel kell rázni, végig csókolja fejétől lábáig s belevadulva, ájultra gyötri.
Hajnalban hazamegy magához. Az ágy, hogy végigfekszik, nyöszörögve nyúlik ki alatta.
Nem tud sóhajtani, nem tud gondolkozni, felakadt szemmel nézi a sötétet s kifeszíti magát, kezét-lábát, hogy fájjon, hogy el legyen foglalva.
Elalszik.
(Vége)
