Havas Gyula: Felhők alatt
hiába gyűl sötét seregbe felhő, -
felszáll a nap, felettük néz felém
s magányom néma, büszke éjjelén
a hold az ittasúlt egekre feljő.
a durva kürt s dühödt dobszó hiába,
hiába félrevert harangsereg, -
a pauza lelkén át a lant remeg
és szebb vihart sír egy melódiába.
és füstölögnek minden messzi partok,
orkánok is hiába zengenek, -
az égre nézek, semmi engemet
már nem vezet vigyázni: merre tartok.
Szép vakság csak, mely néha alkonyúl rám?
Süketség, mely mereng rég vert zenén?
Jobb lenne, tébolyúltan zengeném
az éji fényt az égi alkonyúltán?
mely gyúlni ébred szennyes orgiáján
a fényeknek, miket felgyújtanak,
ha vad felhők között elbújt a nap
s hinnék, kihúnyt a tűz az égi máglyán.
loboghatnak, amíg körűl setétség,
de felhők közt is egy ökölnyi ég
ha kéklik majd, elég megölni épp
a sírokon rivalgók gyenge mécsét.
minden hazug fény hamvadóra sáppad
és beragyogni mind az útakat
arany derűvel felvirúl a nap
s a régi útas új hajóra szállhat.
karom feléjük ájúltan kitárúl,
ott tán ölelni vágyó kar fogad,
nekem nektárt és mámort tartogat,
hogy részegítsen múlni a világrúl.
hiába förgeteg, futó tűz, felhő,
hiába trombiták is, marconák, -
felhő felett nap s minden harcon át
a béke és a csend dalolva eljő.