Ignotus: A politika mögül • Reakció és radikalizmus
Ignotus: A politika mögül •
Reakció és radikalizmus
Reakció és radikalizmus
Szeretnék fülébe muzsikálni a magyarnak – talán tudnék is. Mint Izsák az ő száraz fáján: ismerőseim emlékezhetnek, hogy legényke koromban a zongorán elcimbalmozgattam a kesergőt s a frisset, s magam is úgy éreztem, hogy Mozart ide, Beethoven oda, nincs ennél különb muzsika a világon. Ó, nem is lett volna rossz ebben a szép kábulatban töltenem az egész életet, amelyet – hiszen csak egy és rövid – lehetett is volna így. De tudja isten: ebbe az egy és rövid és jóvátehetetlenül pótolhatatlan életbe beleszól a lelkiismeret, s szava erősebb az élet szavánál. Nem tudok fülébe muzsikáló cigánya lenni a magyarnak – nem mintha idegen volnék életétől, hanem mert életében élek.
Fenyő Miksa a Nyugat múlt számában idézi azt a Tisza István miniszterelnökségekori megfigyelésemet, hogy Tisza István az ellenzéknek, az ellenzéknek is, vezére – s ráépíti erre azt az ő megfigyelését, hogy a Wekerle tervezte pártfúzió Tisza és Andrássy és Apponyi pártjai közt elkerülhetetlen. Nem tudom letagadni, hogy ilyesmit látok magam is. Nem tudom nem látni, hogy kivált most, miután a volt ellenzék elkedvetlenedett a választójogi izgatástól, a személyi ellentéteken s a mentalitásbeli különbségeken kívül semmi válasz nincsen a munkapárt s a volt ellenzék politikája s politikai meggyőződése között – már amennyiben van politikájuk s meggyőződésük. Ezek az ellentétek és különbségek pedig… a mai napokról nem akarok tovább beszélni, de példának idézem a régebbiekből a volt mérsékelt ellenzéket, később nemzeti pártot s ennek élén Apponyi Albertot, Szilágyi Dezsőt, Pulszky Ágostot s Horánszky Nándort. Ahány fej, annyiféle mentalitás, ahány szív, annyiféle hajlandóság, és, mondjuk, a bár katolikus Horánszky Nándor mindenben s kivált politikai meggyőződésében inkább illett volna az öreg kálvinista Tisza Kálmán környezetébe, mint a Pulszky s a Szilágyi tudományos szomszédságába. Odaát pedig, Tisza Kálmán körül, ki a régi balközépből került volt a szabadelvű párt élére, ott hallgattak s nyeltek és tűrtek évtizedeken át a régi deákisták, kiket az 1875-i fúzió úgy ért volt, mint a földesurat, mikor a bérlő ellicitálja alóla az ősi birtokot s leül mellé a kastélyba. Mindazonáltal a szabadelvű párt összetartott s összetartott a hatvanhetes ellenzék is, mert azoknak is egy volt a politikájuk és emezeknek is. Sőt a két tábornak együttvéve és igazában annyira egy volt a politikája, hogy ezeket is egyre és újra meg újra fenyegette a fúzió veszedelme. Minden gépnek megvan az a természete, hogy nehezen tűr felesleges részeket, s megvan a parlamenti gépnek is. Mesterségesen elkülönböztethetik magukat a mi toryliberálisaink a tiszaistáktól – valójában a toryságuk annyira egyetlen igazi tulajdonságuk, hogy a parlament szükségei s törvényszerűségei minduntalan s akaratuk ellen is összekeverik őket Tisztáékkal. Ez Werkelének ereje: hogy ő ezt tudja és látja. Wekerle bizonyára nem az a tudományos államférfi, ki magasabb matematikával álmodna és szerkesztene meg újfajta államgépeket. De nyugodt és tapasztalt masiniszta, s a gépe törvényét gyakorlatból benne érzi a kisujjában. Neki fütyülhet, szuszoghat, süstöröghet és tüzeskedhetik a csap vagy a kerék vagy szellentyű vagy hajtószíj – ő tudja, hogy az egész egybetartozik és tud vele bánni. Nincs benne kétség, hogy megcsinálja a fúziót.
Nem mondom, hogy ez nem fájdalmas, sőt hogy nem kétségbeejtő, hogy ami renaissancenak indult, abból a végén egy helyben topogás lett. De mindazonáltal ez a mai helyzet százszorta jobb, mint a másfél év előtti volt, mégpedig – furcsa ahhoz képest, hogy Wekerle az, aki szerezte, de nem lehet nem látni – azért, mert a mai helyzet őszintébb, mint a másfél év előtti volt. Másfél vagy ötnegyed év előtt, a híres 1917. júniusi változáskor az akkor kisebbséges ellenzék azzal buktatta meg és váltotta fel a többséggel uralkodó Tisza Istvánt, hogy Magyarország számára, ha a világvihar közepett helyt akar állani, mindenestől új, demokratább, szociálisabb, radiálisabb politika kell. Nincs benne kétség, hogy az ellenzéknek akkor igaza volt, sőt hogy ez igaza ma is igazság s ma még inkább, mint ötnegyed év előtt. De abban sincs ma már kétség, hogy akik akkor kétségeskedtek a magyar úri radikalizmusban, joggal tehették. Bizonyára nem volt csalás, de akkor még rosszabb volt: öncsalás. Az urak olyasmit vállaltak, amitől maguk féltek legjobban, s ehhez képest csinálták is. Az úri radikalizmus közvetetten csak erősítette a Tisza konzervatizmusát azzal, hogy amíg ez a maga dolgát keményen, erősen, nyíltan, következetesen és szívósan csinálta: ők a magukét félszvívvel, lanyhán és ijedezve csinálták. Meggyőződés nélkül s szorongó szívvel küzdeni a nyílt fanatizmus ellen: ez önkéntelen s öntudatlan árulás az ellen, amiért küzdenek.
Az Esterházyval kezdődött úri radikalizmusnak feltűnő jellemzője az volt, hogy csakis és kizáróan és választójogra szorítkozott, s minden egyéb tereken ott folytatta a konzervatizmust, ahol Tiszáék kénytelenek voltak abbahagyni. Nyilvánvaló, hogy bármily fontos és kulcsszerűen jelentős dolog a választójog: ha Magyarországnak a mai világvihar közepett csakugyan új, mégpedig radikál-szociális politika kell, ez nem merülhet ki egy választójogi reformban, kivált ha maga e reform sem terveltetik túlságosan radikálisnak és szociálisnak. Nem kell sokat magyarázni, hogy mikor egy kisebbség ilyesmit, ilyen választójogi reformot akar rádisputálni egy berzenkedő és ellenkező többségre: csakis egy teljes és erős rendszeren belül teheti, melyben e reform csak része egy radikális egésznek. Ha az Esterházy renaissance-sza csakugyan ez lett volna: akkor kezdve azon, hogy a kabinetbe s a közigazgatásba be kellett volna venni a szocialistákat s a radikálisokat, le és végig az adópolitikáig, az agrárpolitikáig, a nemzetiségi politikáig s a munkáspolitikáig mindenestől és radikálisan új politikát kellett volna az új kormányzatnak kezdenie, s e reformáramlat lendületével kellett (és lehetett) volna révbe juttatni, a konzervatív és nacionalista Scyllák és Charybdisek között, a választójogi reformot is. Az úri radikalizmus megfordítva csinálta. Sehol és semmiben nem változtatott a régi politikán, s mikor választójogi fegyvertársai e miatt nyugtalankodni és morogni kezdtek, azzal torkolta le őket, hogy: mit akartok? mi nem szövetkeztünk veletek egyébre, mint a választójogi reformra – ne veszélyeztessétek ennek sorsát nyugtalankodásotokkal, ellenben várjátok meg ennek sorát minden egyébbe, amit még akartok –, mi bejuttatunk benneteket a parlamentbe, odabenn majd fújhatjátok, ami még éget benneteket! Ez így papíron jó tervnek látszik, gyakorlatban azonban visszájára fordult. Az uralomra jutott ellenzéknek reakciója igazolta és törvényesítette a Tisza reakcióját, s a maradiságot, mely addig a mamelukság bélyegével volt megnyomorítva, megnemesítette az ellenzékiség zománcával. A kormányra jutott kisebbségnek a radikalizmustól való reszketése nemzeti eszmévé általánosította a Tiszáék reakcióját, s együttvéve teremtette meg azt a közhangulatot, melyben a választójogi reform olyan amilyen radikalizmusának is el kellett buknia. Annál is inkább, mert ez a csakis a választójogra szorítkozó radikalizmus is tele volt olyan megfontolásokkal, melyek elvben Tisza István konzervatizmusát igazolták. Nehéz megállapítani, hogy a választójog dolgában mi segítette jobban elő a Tisza győzelmét: a Vargha Gyula, a Klebelsberg s a Vadász Lipót konzervatizmusa-e, vagy az a töprengő gond, mellyel Vázsonyi körül akarta benne bástyázni az úgynevezett szupremáciát, s az a lelkiismeretes figyelmeztetés, mellyel Andrássy rámutatott, hogy a választójogi blokk eredetileg nem a négy, hanem a hat elemi iskola elvégzését kívánta volt a radikálisan általános választójog cenzusává tenni.
Nem lehet új politikát csinálni úgy, hisz ez újtól jobban félnek, mint ahogy a régit megelégelték. Ezzel, mondom, csak azokat igazolják és erősítik, kik kitartottak a régi politika mellett s egész erejüket vetik az újítások ellen. Becsületes meggyőződéséért senkit sem lehet hibáztatni, s nem lehet bűnükül felróni a mi liberálisabb urainknak, hogy féltik hazájukat és fajtájukat az újkori újításoktól. De akkor ez a meggyőződésük nem fér meg azzal az átlátásukkal, hogy a hazának a mai világvihar közepett új politika kell. Vagy egyik igaz, vagy a másik, de az ország, melynek e világvihar közepett vezetés és kormányzat kell, nem várhatja meg, míg ők lelkükben összeegyeztetik ez ellentmondást.
Hónapokkal ezelőtt a Magyar Hírlapban igen érdekes tanulmánya jelent meg Andrássy Gyulának a porosz s a magyar választójogi küzdelem hasonlóságairól s különbségeiről. Azóta kitűnt, hogy nincsenek különbségek, csakis hasonlóságok vannak, s a porosz s a német reformküzdelemnek, mely Poroszországban az általános választójogért, a birodalomban a parlamentizálódásért folyt, ugyanaz lett a sorsa, mint a magyar úri radikalizmusnak: csak igazolta és erősítette a régi reakciót. Mivel? Azzal, hogy a maga dolgát félszívvel és félkézzel csinálta, hogy megelégedett féleredményekkel, s új emberei annyira megértőeknek mutatkoztak a régi politika iránt, hogy nincs joguk elülniük a helyet a régi emberek elől. A porosz általános választójog s a birodalmi parlamentarizálódás sorsa aznap dőlt el, mikor a liberális Payer képviselő s alkancellár megelégedett azzal, hogy éppoly hivatalnok-miniszter legyen a kancellár oldalán, mint hivatalnok-hivatalnok elődei voltak, a német liberális és szociális pártok pedig a Payer alkancellársága kedvéért ugyanazon politikát és alkotmányos rendet támogatták, amellyel való szakítást kellett volna jeleznie a Payer alkancellárságának. A porosz általános választójogot s a birodalom parlamentalizálódását nem ellenségei tették tönkre, hanem barátai. Akárcsak nálunk a választójogot s a radikálszocializmust. akinek komolyan az a meggyőződése, hogy Magyarországnak a mai világvihar közepett új, még pedig radikális politika kell, annak, félek, az egész mai magyar politikai és parlamenti világot egynek kell venni – mint Marx-ék mondják: egy reakciós tömegnek, s megalkuvás és tekintetek nélkül egy egész, rendszeres és szerves radikális politikát kell e reakciónak ellene vetnie.
