I.
I.
Három hónappal a gorlicei áttörés után, 1915 nyarán, osztrák-magyar és német csapatok az utóvédekkel harcoló, vert orosz seregeket üldöztek a Dnyeszter és a Bug között. Így határozták meg a harcok természetét a katonai jelentések…
Bózsa Pista újságíró volt és az Új Század szerkesztőségében dolgozott. Egy nőrokonát kísérte el vonaton, aki a Duna és Tisza közt, a nagy síkságon lakott. A sád-taraji állomáson Bózsa rokona leszállt, onnan még nagy utat kellett megtennie kocsin. Bózsa is leszállt, csak másfél óra múlva jött visszafelé a vonat, mellyel hazautazhatott Pestre. A könnyű cséza az utcán az állomás előtt várt. Ott húzódott a poros országút és azon túl pár lépésnyire feküdt Sád, az alföldi járási székhely a régi mezei fészek. Némán és lustán szétnyúlva terült el a porban, szürke sövényei és barna tetők alatt szélső házai, mint valami várfal fogták körül, ami munka, tanítás, igazgatás, igazságtevés, öröm és bánt élt a zöld kertek és alacsony házak között. Csak a keresztes templomtorony lódult a magasba és állt, mint nagy pásztor a nyáj fölött.
A lány felugrott a csézára és azt mondta:
– Még tizenhat kilométer!
És ebben benne voltak az alföldi messzeségek, egyhangúságok és az emberek is, akik magukra hagyatva élnek a nagy ég alatt, a nagy mezőségeken, végzetük kezében…
A kocsi elporzott, a vonat eldöngött, az a kevés ember, aki érkezett, eltűnt a házak közt, mintha ott se lett volna. Mindenre mozdulatlanság, nyár és csend borult. Az állomásépület felől hallatszott csak a villamos csengő csengetése, mint egy más, távoli, magasabb szerkezetű, idegen élet jelző harangja, mint valami szellemiség jelentkezése, melyet a durva föld és a fél-barbárságba fagyasztott tömegek a maguk sorsa árán fejlesztenek magukból, mint ahogy az emberi test, termeli magából a foghatatlan lelket… Az országút mozdulatlanul meredt. Sokáig senki sem jött. Szemközt a kocsma ajtaja nem nyílt meg egyetlenegyszer sem… A nap rásütött az ablakokra és a kocsma ablakai világítottak, mint egy fénylő mauzóleum. Magány, unalom és forró zsibbadtság ült mindenen és ami fa, növény élt is, céltalannak látszott.
Jó idő múltán felmerült az országúton, a sövények közt egy magányos katona. Szürke mundérban volt, a vállán szuronyos puska függött, előtte két orosz lépegetett a porban, közönyösen, álmosan, lomhán, mint aki egész életével ködben jár és azt hiszi magáról, hogy álmodja azt, ami vele történik… A katona is úgy jött, mintha a csillagokból esett volna le, vagy a láthatár szülte volna… Idegen volt, hadseregekre emlékeztető fegyveres voltában, abban a környezetben, mely nem látszott másnak, mint nagy paraszt-kertnek, melyben a városok gyomráért és hasáért terem minden.
Az állomás tetején megkondult a jelzőharang és százezredszer rázta fel a tájat a hírrel, hogy jön a vonat! Nemsokára keresztülzúgott a bejelentett vonat.
Az állomásépületet óriási nyárfák árnyékolták be. Levelüket az enyhe fuvallat lengette, hol zöldek voltak a fák, hol ezüstbe borultak, amint a levelek háta, vagy hasa fordult a napra. A síneken túl kerteknek művelt mezők pihentek, melyeket boldoggá tett egy véletlen kis patak. Annak nedvességét felszívták a kapás növények magukba és kövéren éltek a tikkadás dacára is.
Az állomásfőnök már kinn állt a nyárfák alatt, a piros szalaggal karján, melyre arany szárnyas kerék volt hímezve. A katonavonat mozdonya sok vasúti kocsit rántva maga után, előredöngött és keresztülrohant a rengő állomáson. Ezek a vasúti kocsik mind lovak szállítására voltak építve, de most emberekkel voltak telezsúfolva. Az emberek olyan szorosan forrtak a kocsiban, mintha tök, vagy répaszállítmányok utaztak volna ott a forgó tengelyeken. Ezek az emberek most mind katonák voltak. Aki csak tehette közülük, a kocsi nyílásába dugta fejét. De hiába erőlködtek, akik lenn a földön álltak, úgysem tudták megkülönböztetni arcukat. A mozdony olyan gyorsasággal rántotta maga után a kocsikat, a négyszögletes kocsinyílások olyan villámsebesen suhantak tova, hogy pillanat alatt hússzínű vonallá húzódott a levegőben a katonák arca. Ez a vonal ordított. Ez az ordítás előbb szó akart lenni és ki akarta kiáltani:
– Szörnyű, kifejezhetetlen, téboly! Nekünk pár nap múlva meg kell halni!
De ezt nem tudták egyetlen nagy szóval kimondani, tehát csak bőgtek, mint a vadállatok!…
A katonák a keleti frontra mentek.
A vonat elzúgott, az iszonyú ordítás szétszakadt a levegőben. A szemhatáron enyhe kéken látszott a nyugalmas ég, amint az alföldi szőlők zöldjére támaszkodott.
