VII.
VII.
Sötét volt. Az utcán a kevés havat piszkos feketére taposták A tél nem fagyott a járdákhoz és a házereszekhez, hanem telegőzölögte és füstölte nedves köddel az utcákat, hogy semmi sem látszott. A lámpák sárgán és fénytelenül égtek. Az a mindenség, mely az emberek feje fölött van kifeszítve, most megolvad, lecsurog a bánatba fúlt földre. A nagy házak, melyek a ködbe szögelnek és lomha testükkel ránehezednek a földre, nem beszélnek most iparról, műveltségről. Irtózatosan elhibázott kelepcéknek látszanak csupán, melyekben az ember megfogta és örökre elvesztette önmagát. A sárga-zöld és fekete ködben fénysávok törnek a lakásokból melyek valahol fönt, a párák tetején láthatatlanul úsznak. Mint segélykiáltás, egy a ködökön végveszélyben úszó hajóról, tör ki a világosság onnan:
– Emberek! Egy társadalom fuldokol itt! Az ő részvételükkel csinálódott meg az a világ, mely most vérben és ködben elrohad.
Beteg katonák tűnnek el a ködben.
Mankós katonák tűnnek el a ködben.
Bekötött fejű katonák tűnnek el a ködben.
Vak katonák tűnnek el a ködben.
– Segítség! Segítség! – jajgatnak a láthatatlan ablakok.
A polgár jön, kibontakozik és elsuhan, elfoszlik a ködben… A láthatatlan hatalmak, melyek őt életformájával, elveivel, világnézetével kikovácsolták, most nem függnek vele össze. Most nem érezni a társadalmi törvényeket, a kapitalizmust és az államformát, a parlamentet, a törvények keletkezését… A polgár most kiesett mindebből és mint egy szétomló társadalom törmeléke, rongya, röpdös a ködben… besuhan a kapukon, bemegy a trafikba, a boltba, benyit a zajos, fényes kávéházba… Ott bent zúg és tobzódik a nagy agónia. Egy fekete kávé, vagy egy tea mellett, cigányzene hangjainál beleveti magát a polgár…
Most trombiták szólnak!
A katonabanda!
Honnan jön a trombitáknak ködben fuldokló szózata?
Podmaniczky utca sarka! Ez a nyugati pályaudvar környéke! A Margit híd felől jön a ködben az új menetezred.
Tara… tár… tira… tatattadra…
Valami jönni fog! Valami történni fog! Valami gigantikusan nagy, világos megrázó!
– Öreg nyanyó! Honnan a nehéz batyuval a hátán?
– Erdélyből gyüvök én, bár ne gyüttem vóna!
– Miért ne jött volna?
– Nem láttam vóna az egy fiamat holtan.
– Hol a fia holtan?
– Künn fekszik a tizenhatos kórházba.
Tara… tararara… tira… tatattadra…
A felső erdősori házban hirtelen kanyarulatokkal forgott fölfelé a lépcső. Kivásott kövek, a falakon piszok, a sarkokban az idő fekete szennye, a kopott, barna ajtókon bánat és kietlenség. Egészen fönt, a harmadik emeleten, egészen hátul a sarokban a tűzfal mellett volt a szibériai feleségének szállása. A konyhaajtót színes abrosz függönyözte be, odabent égett a petróleumlámpa.
A tűzhely hideg volt, tűz nem lobogott, zsír nem sercegett, leves nem bugyogott, hús nem sistergett, főzelék nem cuppogott és ennek híján a polgári konyha olyan volt, mint valami katasztrófa.
– Jaj, a nagyságos úr! Mégis eljött? Nem is mertem remélni.
Fogta a lámpát és bevitte a szobába. Ez egy ipari munkás-család otthona volt egykor. Itt állnak a hagyományos bútorok, melyeket a menyasszony elengedhetetlennek tart, itt feküsznek és függnek azok a kézimunkák és dísztárgyak, melyek az ízlés és a műveltség kétségtelen jelei. A szoba is fűtetlen volt, nem is jutott senkinek eszébe, hogy fűteni valót vegyen.
– Ne tessék a kabátot levetni!
– Tehát fogjunk hozzá!
– Tessék parancsolni.
– Lássuk, tud-e olvasni?
– Igenis nagyságos úr!
KURUCOK ÍGY BESZÉLNEK
Írta: Ady Endre
Nekem, pajtás, úgyis mindegy,
Farkas esz meg, ördög esz meg,
De megesznek bennünket.
Farkas esz meg, ördög esz meg,
De megesznek bennünket.
– Lássuk, tud-e összeadni?
– Ó, azt egészen jól.
– … Na igen! Hát kivonni?
– Mindent, csak az osztás megy nehezen.
– Tehát osszunk! Írja föl: 760 osztandó 36-tal!
– Igenis, osztok.
– Meg kell tanulnia, hogyha az ember valamit leír, akkor nem szabad mindent egybe írni!
– Az uram, szegény, az is mindig mondta.
A zöld ember a szoba levegőjébe lépett, kinyitotta a száját és szólt:
– Igen, én őt így tanogattam, ha olykor-olykor sor került rá, megjegyöztem, amit gondolok.
– Ha egy mondatot befejezett, akkor annak a mondatnak a végére pontot kell tenni!
– Az uram szegény, az is mindig mondta!
– A pont után újra nagy betűvel kezdi! Ez nagyon fontos.
– Az uram szegény, az is így tanogatta a kis lányunkat, mikor az iskolába kezdett járni.
– Igen – mondta a szibériai – tél időn ráértem a kicsinyhő.
– Lássuk, tudja-e értelmesen felfogni és elmondani, ha valamit olvas, vagy ha mondanak magának valamit? Például olvassa csak ezt a részt az újságban! Mi van abban elmondva? – Na és mit tud a világról? Isten a világot hat nap alatt teremtette? A világ sok millió év alatt támadt. Hogy a világ hogyan lett, azt senki sem tudja.
– Igenis, kérem.
– Azt is kell tudnia, hogy miért van nappal és miért éjszaka? Gondolja el, hogy a lámpa itt áll az asztalon és maga elkezdene az asztal körül forogni. Egyszer arccal, másszor háttal volna a lámpához. Egyszer az arca, másszor a háta volna világos. Így forog a föld a nap körül. A nap egy nagy golyó, a föld is egy nagy golyó. Csakhogy a nap még tüzes, a föld már hideg…
Most az asszonyban ébredezni kezdett valami. Az idegeiben kigyulladt egy emlék, annak a felvillanása kicsapott a szeméből:
– Ó – mondta csodálkozva és örömmel, a száján mosoly játszott, az arcán pillanatnyi kedves boldogság futott végig – az én uram is mondott nekem egyszer erről valamit, mikor nyáron este künn ültünk az udvaron, az eperfa alatt.
– Igen – mondta a zöld ember – én beszéltem neki egyszer errül, de én magam se tudtam már pontosan, hogyan tanítottak rá az iskolában.
Egy leány benyitott az ajtón. Szőke fején királynői frizura ült. Nagyszabású, fréz-színű selyem és tüll ruha volt rajta, ujjain mindenféle cakkokkal, csipkékkel és nyelvecskékkel, ezek miatt ápolt, fehér keze az ördög lábaira emlékeztetett. Nagy karperecek, gyűrűk, fülönfüggők aranylottak rajta. Arcának dekorációja az első pillanatokra eltüntette a csontszerkezet és a húsformák fogyatékosságát és megadta arcának azt a bizonyos pesti sikket, a lendület, a nagyzás és könnyelműség kifejezését.
– Pardon! – mondta és hirtelen úgy húzódott vissza, mint aki szerelmeseket zavar meg.
– Kérem, tessék!
– Pardon, nem akarok zavarni!
– De kérem kisasszony!
– A világért se, kérem. Csak nem fogok zavarni! – betette az ajtót, kisietett a konyhából és erősen, hangosan becsapta a külső ajtót. Kétségtelenül akarta jelezni, hogy elment.
– Ki volt ez a leány?
– Ez az asszony húga. Varrónő.
– És az asszony?
– Az ura odavan a háborúba. Az asszony gyárba jár, csak késő este gyün, hajnalba már elmén.
A vörös viaszkos vászdondívánon túl állt egy összecsukott vaságy, nagy kendővel letakarva. Ez jelentette az asszonyt, akinek az ura odavan a háborúban és ezért ő csak annyit élhet, hogy késő estétől hajnalig, becsukott szemekkel fekhet a hideg szobában a vaságyon.
– Nagyságos úr kérem! Ha meg nem sérteném, még valamit mondanék.
– Csak rajta, mondja!
– Itt volt nálam a tejcsarnokból a Margit.
– Margit?
– Kiszolgáló kisasszony abba a tejcsarnokba, ahol én cseléd vótam. Nagyon szeretne felmenni a nagyságos úrhoz. Megszeretne valamit kérdezni. Csak nem mer felmenni.
– Miért nem mer? Csak bátran jöjjön föl!
