Gellért Oszkár: Molnár Ferenc új regénye
Gellért Oszkár: Molnár Ferenc új regénye
Andor. Egy huszonnégy éves, jómódú, könnyelműen éjszakázó, ügyvédi vizsga előtt álló, zsidó apától és keresztény anyától lett csinos külsejű fiatal ember, aki olyan gyenge-akaratú, hogy egy szerelmesével szakító öt sornyi búcsúlevelet is csak újságíró-barátja szuggeráló diktálására tud megírni. A háború előtti Budapest egy tipikus, ingerült érzékenységű s túlfeszült idegességű ifja, aki – hogy az író jellemzését idézzem – van olyan romlott, hogy csak a tökéletes és rémült szűziség tudja meghatni és van olyan zöld, hogy egy kis zsidó báró félárú szeretőjének a kormozott szempillája alól jövő csaló sugárka úgy felgyúlasztja, mint tikkadt nyáron a villám a szénapadlást. Rossz nevelés, túl engedékeny szülők, semmi munka. Kétségbeesetten kellemes érzés a számára, mikor szenvedő fiatal testét rontja, mérgezi, kínozza, hogy jobban bírja a keserves órákat. És nem képes szabadulni. Valahányszor az emlék kidugja a fejét, ahelyett, hogy egy retteneteset ütne a fejérre, míg aztán nem jön vissza többet, csak ránéz egy kicsit, aztán leissza magát, hogy ne lássa s addig fárasztja idegeit, míg kimerülten elalszik. Mikor először nyomja a mellébe a pisztoly csövét: „El fogom sütni… de nem megy a szívembe, nem megy a szívembe” – ordítja benne egy ujjongó hang, amitől boldog és rajongó és részeg lesz. Mikor szegény józsefvárosi emberek közé megy, akiknek az élete alapjában véve éppoly nyomorult és szennyes, mint azé a másik társaságé, ahonnan jött, elragadja a vágy, hogy soha többé vissza ne menjen a vasalt nadrágok és csipkés női ingek közé, a megmérgezettekhez, a komiszakhoz, akik nem is tudják, hogy alattuk egy új, vad és erős élet rügyezik ellenállhatatlanul és ragadó, tiszta kemény szépséggel. De ez is csak hamis hangulat-fellobbanás, meddő kacérkodás egy más élet-lehetőséggel. Nem tud élni Ella nélkül.
Pontosabban így kell mondanom: nem tud élni anélkül, hogy Ellát legalább egyszer a magáénak ne tudhassa. És aztán eldobhassa magától a nőt is, az életét is, mert a végzete mindenképpen az, hogy se nyárspolgár, se életművész ne lehessen. S vajon ki ez az Ella?
*
Az író így mutatja be: Igazi városvégi szegény lány és kerületi primadonna, rosszul táplált, szélesedést ígérő, halvány szépségű, olcsó szőkeségű, csintalanul fel-felrezzenő babvirág-piros felsőajakkal, folyton nevető és nem gondolkozó hamis szemmel, a rossz partie ideálja, a taknyosok démona, a fejlődő formák kemény duzzadásával, mint azoké a nagy, de még zárt rózsabimbóké, amelyek szétrepesztették már a zöld héjat és mutogatják piros húsukat, de kemények mint a kő és illattalanok, csak a körülöttük lévő érett rózsák illatával dicsekszenek. Hogy nőtt fel, mi az értéke? Egy kicsit bálokon megfogdosottan, lányiskolákban tiltottakat olvasottan, sugdosottan-dugdosottan, egy kicsit mindennel tisztában és fél-intellektussá hervadt tudatlansággal beszélve a gyerekről és a külön vagy nem külön hálószobáról egy huszonnégy éves városi fiúnak, el sem pirulva ilyenkor mint falusi lányok szoktak, hogy az ember szerethetné a bárányi kis szüzességét, hogy meghathatná az embert azzal az ájult, vágóhídi rémülettel, amivel szűzi gyermekleányok a nemzés misztériumaira gondolnak S négy évi együttlét után a fiú és a lány odajutnak, hogy már nem marad semmi beszélni valójuk, csak akkor vannak meg békében egymással, mikor vacsora után egy kis esti lázzal ölelkezhetnek és kipirultan viaskodhatnak, mikor a fiú vadul és célzatosan szorítja magához félórákon át a hátába sikló forró kézzel… dolgok, amik – az író filozófiája szerint – a világ teremtése óta csak férfiak szemében fontosak, a jövőre kötelezők, az emlékezésben súlyosak és feledhetetlenek. „Dolgok, amiknél komolyabbak és vastagabbak se jutnak eszébe egy nőnek, aki szakítani akar: nincs a világon tisztább, érzékiségmentesebb, szellemibb lény a nőnél, aki már nem szeret.” Ella… Mikor Andor és a lány új vőlegénye észreveszik egymást a Moulinben s tekintetükkel egymásba sütnek, mint két egymásnak irányzott reflektor: a két reflektor találkozó sugarában élesen megvilágítva áll, aki képzeletükben közibük lépett: „a változatlanul kacér mosolyú jelentéktelen csinosság, fiatalon és karcsún, szőkén és kövéredőn, egyikre se pillantva, a távolba mosolyogva a férjhez menés és a polgári jómód kis krajcáros dicsősége felé, felületes érzékekkel, sekély érzelmességgel, tulajdonképpen semmit sem akarva, csak élni, enni, öltözködni és mosolyogni, de most ebben a kettős sugárzásban érzékien és szerelmesen felragyogva, vakító mennyasszonyi fehéren, mint minden boldogság atlaszfényű forrása, mint az erősebbnek győzelmi jutalma, akiért ölni vagy halni kell.”
Andor csak halni tud érte.
*
Az Aradi Andorok sohasem juthatnak olyan körülmények közé, mint teszem a Turi Danik Móricz Zsigmondnál. Az Andorokban csak az idegek, de sohasem az izmok túlfeszültsége pattan. Turi Dani, mikor már megölte a grófot és sógorát, újra lövésre kapja fegyverét, hogy egy feketevarjú pukkanva menjen szét a levegőben, mert vakon, rögtön le kellett lőnie még valamit, valami életet kellett még elpusztítania, boldog életet, nyugodt létet, amihez semmi köze, ami útjában áll túláradt egyetlen önös életérzésének, az istent megtipró erejének. Az Aradi Andorok nem tudnak cselekedni. Mikor pénzzel vesztegetnek meg valakit, érzik, hogy céltalan, buta, gyalázatos és nyomorúságos amit csinálnak, de mert ez legalább cselekvés volt, sajgó nyugtalanságuk enyhül tőle valamit. S mikor rajta akarják kapni az asszonyt kedvesével, a halál nyugalmával mennek ugyan az ajtó elé és minden lapulás nélkül, elszántan néznek be a vékony hasadékon a szobába. Azt is mondogatják magukban, hogy ha kinyitják az ajtót, meghal valaki, az asszony vagy a férfi, valakinek a torkára rámerevülnek csontos ujjai. De azért sohasem történhetik így s mindig ők azok, akikbe egy bátor munkáslegény belemártja bicskáját, hogy rögtön utána anyává tegye megvédett nőstényét.
*
A többi nő, aki Ellájukon kívül útjukba kerül, ha csak arra jó, hogy kiegészítse az egyetlent, pótolja azt, ami belőle hiányzik. Ella mellett Olga és a Csirke a regény főbb nőalakjai.
Ide kell írnom Olga jellemzésére egy markáns erővel megrajzolt jelenetet.
„– A szeretőd akarok lenni – mondta a lány, meredten függve tekintetével a szemén – a szeretőd akarok lenni… most vigyél el rögtön… – Nem sejtett erővel kapta el a nála egy hajszállal kisebb fiút, átkarolta a fejét, valahogy most kitört belőle a nagy termetű nők vad izomereje, amit lappangó hamissággal titkolnak, amíg meg nem bolondulnak. Magához szorította, valami elkeseredettséggel nyomta forró száját a fiú ajkaira, olyan erősen, hogy mind a kettőjüknek fájt. A mellét hősi szemérmetlenséggel feszítette a fiú mellének és csókolta, törte a száját, szinte férfiasan, egyre szorítva, karjával szinte magához szíjazva, a lelkéhez kulcsolva a fiút, mint aki ebbe a nagy testi vallomásba fojtja rab életének keserűen felviharzó forradalmát. Szinte minden érzékiség nélkül való volt ez a halálos ölelés, mintha egy anya, akinek meg kell ölnie a gyermekét, a szeretnek ezt a mozdulatát választaná arra, hogy megfojtsa azt, akit legjobban szeret.” Ez Olga.
De mikor aztán később a brutálisan feltámadó fiatal férfiasságot kell észrevennie, hideg megy végig a gerincén, ösztönösen védelemre rándulnak a tagjai s amit ő nem tud, elvégzi helyette a szűzi test: elfeszíti magát a fiútól, a karjai emeltyűkké válnak, az izmai játszani kezdenek, mint amikor egy szép gép lassan és okosan megindul s ő nem tesz egyebet, mint bámulva nézi ezt, mint aki a gép előtt áll és gyönyörködik tökéletességében s nagy ereje nyugalmat önt el a szívén, mert végleges bizonyossággal tudja, hogy itt baj nem történhetik, minden bolond elszántsága és a legkomolyabb akarata is hiábavaló, mert nem született erre… hogy néhány perccel később már haragudjon magára a testére, amiért akarata ellenére védte, kérlelhetetlenül, mint a túlbuzgó házőrző kutya, aki kétségbe ejti a gazdát, mert nem lehet a vendég mellől elparancsolni. Ez Olga.
Olga az ostoba, gőgbe burkolózó szűzi szemérem. A Csirke a drága, akadozó jóság, „az igazi szabad lányok feneketlen méltányosságával, a részvét kis szolgálója, akit egy nagy és tömör emberiség köp le egyértelmű felsőséggel, mialatt ő egy szenvedő embernek odaadja másba – Andorba – szerelmes bús kis testét, mert a maga szenvedését nem becsüli annyira, mint a másét.”
Ella, Olga és a Csirke: nem ismerik, sose is látták egymást és Andor szívében mégis úgy adnak találkozót, mint három nővér.
*
Felületesebb olvasó Aradi Andorban és Török Gyula egyik regényének főalakjában, Kender Pálban sok rokonságot vélne felismerni. Oktalanul. Kender Pálért kevésbé felelős a kor s a környezet, melyben él, sokkal inkább matériája, melyet örökölt. Idő, tér s anyag viszonya Aradi Andor végzetében egészen más képletet ad. Általában: Molnár hősei a kort s a teret sínylik meg, melyben lélegeznek, a tizenkilencedik századvég Budapestjének rohamos – tehát beteges – fejlődését s újszerű világvárosi életét, főként éjszakai életét, melytől szabadulni szeretnének, de nem tudnak, mert imádják. Szinte felveszik a környező természet színét. Bárhova mennek – Molnár regényalakjai legfeljebb a Margitsziget és a Quarnero közt kerengenek – magukkal viszik édes nyűgként a tért s a környezet emlékét, mely kiapadhatatlanul a lelkükbe itta magát. Nekik a pesti villamos sárga kocsija esik jól, amint erőszakosan rángatja meg a fordulóknál, mikor visítva kanyarodik, ők ily siralmas városi módon, hat krajcárért veszik meg azt a repülésbe feledkezést, „amit a messzi vidéken érez a felzokogó férfiszerelem, mikor lóháton vágtat neki az őszi tarlónak, a rohanást és a végtelent keresve, vad keserű nagy fiatalságában.” Nem tudnak rajta segíteni, nem tudják magukat kiragadni, elszakítani halálosan megszokott környezetüktől, Andor is elgondolja: „Azok a fiúk, akik hasonló körülmények közt születtek, mint én, egészen más társaságban forognak: családokhoz járnak, egészséges férfiakkal és tisztességes nőkkel vannak mindig együtt… nekem az volt a bajom, hogy ezek közé a rongyok közé keveredtem”. Hiába: szerelmese ezeknek a rongyoknak, neki a szomorú élet országútja a Margit híd, amely olyan érzékeny emlékeket vérez fel benne, mint a faluról származott emberben egy-egy akácfa, régi földszintes ház, templomtorony… „Ez volt az ő fiatalsága, ez a nagy kőlábú vasszerkezet. Tud ez úgy fájni, mint egy akáclombos alföldi templomtér”.
S éppen ez a térbeli lekötöttség a tragikuma, a hálószobája tapétája is haláláig kíséri. S mikor sirályokat lát a Duna fölött s ez a látvány meglepi, mert addig nem tudta, hogy Budapesten is vannak ilyen madarak: nincs természetesebb annál, hogy nem tud meghalni anélkül, hogy fel ne ütötte volna a lexikon S. betűs kötetét, végigböngészve, hogy hazánkban hány fajta sirály él.
A minden hibájával is sokat ígérő kezdet, amivel Molnár első regénye, „Az éhes város” biztatott, a határozott esést jelentő folytatás („Rabok” és „Egy gazdátlan csónak története”) s közben egy felülmúlhatatlan ifjúsági regény (a Pál-utcai fiúk”) után mi az, amiben Molnár új regénye, az „Andor” többet vagy kevesebbet nyújt amazoknál? Az első regény tágtávlatú struktúráját nem kaptuk meg „Andor”-ban. S erről nem a téma tehet, ezt jellemrajzban is lehet, még ha Aradi Andorról is szól ez a jellemrajz. Itt szerkezetbeli hibát kell látnunk.
A regényben zökkenőt sehol sem tudtunk felfedezni. Ellenkezőleg. Egyetlen dallam az egész, de az utolsó akkordok mintha egy kevéssé el lennének sietve. Bízvást el tudok képzelni egy második kötetet is az „Andor”-ból – csakhogy akkor az elsőnek tömörebbnek kellett volna lennie –, egyenesen kívánom ezt a második kötetet, mielőtt az író visszavonhatatlanul pontot tesz hőse életéhez. Ahhoz, hogy Andor végzetét teljesnek, igazán tragikusnak lássam, meg kellett volna kapnom akár azt, hogy végül is Ella ölébe süllyedhessen s csak aztán vesse el magától életét, mikor betelt vele s dermedten látja, mily kevés az alamizsna, amiért eltékozolta fiatal éveit, akár azt, hogy megérje Ella minden aljasságát, legyen mindenki ringyója belőle, csak éppen az övé nem, egyedül az övé nem. Ettől a regény még nem lett volna mássá, újjá, ez ugyanaz a regény lett volna, de kiterebélyesedettebben, a monumentalitást inkább megközelítően. És nem hatott volna úgy, mint egy mozdulatlan nagy beteg víz, a történetnek valami sodra mégis lett volna. De főként, ismétlem, ez lett volna a mélyebb tragikum, ami után a hős, ha agyonlövi magát, teste zuhanásában éreznem lehetett volna az író könyörületes öklét, amint végül ledönti. Így inkább úgy hat az egész, mint amikor – hogy az író egyik képét idézzem – a tűztáncosnő lángoló selyemleple a mutatvány végén egyre kisebbeket lobban, önmagába omlik és a sötétbe lohad.
*
Csak ifjúsági regényének főhősét, a kis Nemecsek Pált szerethette annyira, mint Aradi Andort. Ezt szándéktalanul is elárulja, mikor bepillantást enged műhelyébe, látni lehet, ahogy olykor kiesik formagyúró szerepéből s hol a maga, hol az Andor kezével mintázza többi alakját, hol a maga, hol az Andor szemével jellemez, úgy összeforr vele. Ezek mindenesetre apróbb technikai hibák, amikbe azonban elháríthatatlanul bele kellett esnie az írónak, mihelyt úgy döntött, hogy regényét nem első személyben írja meg. Különben is: a könyv utolsó, riportszerű fejezetéből visszatekintve – Aradi Andor akkor már nem él – úgy hat az egész regény, mint tiszta önéletrajz. Mert Aradi Andornak nem áll úgy fölötte az író, mint bárki más alakjának. Benne él, csakúgy, mint gyermeki énje Nemecsekben. A különbség az, hogy Nemecseknél az író szeretete nyíltabb, kitárja a kis hős nagy belső értékeit, Aradi Andornál, úgy látszik, szemérmesebb. Ezt azonban csak megállapításul s nem értékmérőül.
S nem szeretném, ha ebből azok, akik az „Andor”-ban azt hibáztatják, hogy az író szemérme nem merte megmutatni felnőtt hőse nagy belső értékeit is, a maguk igazát olvasnák ki. Egyáltalán nem vagyok abban a véleményben, hogy az olvasónak Aradi Andorhoz hozzá kell képzelnie az író alakját, hogy így beleélhesse magát a gondolatba: bizony érdemes volt ez az akarat-gyenge, cselekedni nem tudó embert élete során végigkísérnie. Mert ha ez az ember – bár csak az író lírát-takaró szemérméből – a tetejébe még olyan jelentéktelen, szegényesen szűk perspektívájú is, mint amilyen Andor: akkor ezzel az író csak nehezebbé tette a maga feladatát. El tudom képzelni lenyűgözően érdekes életrajznak azt is, ha doktor Aradi Andorban nem keresek rejtett nagyra hivatottságot, ha elfogadom olyannak, amilyennek ő maga mutatja be magát. „Nem édesem, ön nem viseli az egész emberiség fájdalmát, ön egy eltűnő rongy, egy rothadó falevél, amin egészséges talpak nem törődve gázolnak, ön nem csinált soha semmit, csak a beteg életét kímélgette és a szennyes kis fájdalmait csitítgatta, ön egy rongy, doktor úr, egy marék véres szemét, nincs az a leölt csirke, ami több ne lett volna, mint ön, mert avval legalább egyszer jóllakott valaki, de nem lakott jól önnel, ön szemét, ön szemét…” Ha jól meggondolom, Stendhal „Vörös és feketé”-jének főhőse, Julien sem az a nagyra hivatott ember belső értékei után ítélve, kevélysége, hatalmas akaratereje és vakmerősége mégis fegyvertársául nyer meg, mint ahogy Aradi Andornál csaknem azért aggódom, hogy végre tenni fog valamit s nem untat, kívánom, hogy az író mindig újabb és újabb s könnyebb és könnyebb problémák elé állítsa s mindig megtorpantsa előttük. Ez a végzetszerűség érdekel Aradi Andorban, akárkiben, ha nincs is meg benne a nagyra hivatottság szikrája. Ehhez csak az kell, hogy a férfi gyenge legyen, mazochista, s rabja egy rendszerint ostoba nőnek: ami Molnárnak egyébként örök témája.
*
Jellegzetesen kárörvendő humorát, iróniával s cinizmussal takart szentimentalizmusát nem találom az „Andor”-ban s ennek csak örülni tudok. Mintha most szabadulna meg minden régi modorosságától is. Sajnos, a nagy angol írók szelíd és tiszta derűje – „A Pál-utcai fiúk” legnagyobb erénye – szintén hiányzik az „Andor”-ból. Az egész regényen inkább valami szájat-szívet összehúzó fanyarság illata leng végig.
Lélekrajzoló képessége megérett, sohasem volt ilyen tökéletes. Amit „A Pál-utcai fiúk”-ban a gyermeklélek boncolásával végzett, azt az „Andor”-ban betetőzte a felnőttek lelkirajzával. Ahogyan főhőse lelkének szétbomlását, mállási processzusát föltárja, abban nem tudok nála nagyobb művészt. Van a könyvben egy fejezet – a rákbeteg apa és a fiú szaggatott dialógusa –, ez önmagában talán a legnagyobb, amit eddig Molnártól pszichológiában a magyar irodalom kaphatott. Páratlan szókincse s formaművészete a régi. Semmi furfangosság, semmi olcsó dolog. Stílusa talán nem olyan szédítő pompájú, mint Szomoryé, de egészen biztosan tisztultabb. Erotikája is szélesebb skálájú, mint eddig volt. Portréfestő képessége megnőtt, a megfigyelésen, aprólékos észrevevésen túl a látomásszerű sem hiányzik belőle, igazán fölösleges már patológiába menekülnie a költői szabadság korlátlan birodalmából.
*
Aki az „Andor”-t megírta, az dokumentumot adott arról, hogy számára az életben mindennél fontosabb dolog az írás. S csak akinek mindennél fontosabb dolog az írás, az merhetett vállalni egy ilyen akciótlan történetet, a szavak és ötletek ritmusának zuhatagját ontva hatszáz oldalon keresztül, minden egyébről lemondva, szuverénül mindvégig csak önmagára gondolva s mégis arra késztetve az olvasót, hogy 'stílművészetének lankadatlanul csodálattal adózzék. Molnár Ferenc legművészibb alkotása a „Liliom”, az „Andor” az író legbátrabb művészi cselekedete.
