Laczkó Géza: Daisy

Teljes szövegű keresés

Laczkó Géza: Daisy
Dadi fölhajtotta a pezsgős poharát, egy mélyet szippantott cigarettájából, elgondolkozott, s pár pillanatra rá összeráncolt arccal fújta ki magából a halovány, ritkás füstöt:
– Igazad lehet, hogy ne menjek bele… De látod, én már elvesztettem a bátorságomat, ellenálló képességemet… nem merem magamtól eldobni a rokonszenvet, amely ily egyszerűen, leplezetlenül közeledik felém… mindig arra gondolok, hátha belehal szerelmébe… mert vannak ilyen nők. Nevetsz? De történt velem valami tavaly… azóta nem nevetek… a csókkal felém nyúló ajkat elfogadom, akármilyen társadalmi veszedelem is álljon mögötte… a biztató tekinteteket hálás megadással felfogom… szerelmes levelekre válaszolok… egyszerre három-négy szerelemben utazom, az egyiket kezdem, a másiknak derekán tartok s a harmadikat óvom, hogy meg ne szűnjék… pedig ez mind, mind nem kell nekem… csak és mindenekfölött és nagyon, egyedül, csak Julist szeretem a modellemet… Mért vagyok ilyen? Mert megrendültem… mert meghalt valaki értem.
Akkor ősszel agyondolgoztam magam, tudod, végképp kimerülten, elkeseredve, idegesen egy kis stájer szanatóriumba menekültem. Egy hegyen állt elhagyatva, mogorván, mint egy előkelő úr páholyában. Hosszúkás udvar vezetett a bejáróhoz s hosszában egy üveges folyosó húzódott végig az épület alján. Erős nap volt, hogy odaértem. Amint a csomagjaimat cipelő szolga után megyek végig az udvaron, betekintek a folyosóra. Egy sápadt női arc emelkedik fel könyve felől, két fáradt kifejezéstelen szem néz reám egy percig, aztán az egész jelenség visszasüllyed a homályba, csak aranyszőke dús haja világít lágyan felém. Fekvő széke szembe volt állítva az udvarral, világos kék selyem pongyola volt rajta, de ölétől kezdve az a rettentő, kórházi barna teveszőr takaró burkolta el egészen.
– Mondja – szóltam a szolgához – itt ilyen súlyos tüdőbajosok is vannak?
– Kérem, ez a hölgy nem tüdőbajos, egy egyetemi tanárnak a felesége Budapestről, és csak nagyon ideges.
Jó – gondoltam. Majd megfigyelem. Borzasztóan félek a tüdővésztől. S ha úgy igaz, ahogy gondolom, óvatosan kerülni fogom.
A délelőtt még csak eltelt valahogy, de délután nem tudtam már mit csinálni. Egy félnap elég volt, megnéztem az egész szanatóriumot, mi hol van, a rendelő szoba, az ügyeletes orvos szobája, társalgó, fürdő, röntgen-szoba, a villanyos kezelés terme. Az unalom árja, mint egy roncsot, úgy vetett ki délután a társalgóba. Az ebédnél nem láttam az egyetemi tanár feleségét, a szolga azt mondta, hogy orvosi engedéllyel, sőt rendeletre a szobájában étkezik. De délután újra ott feküdt a székén az üvegfolyosón, amely a társalgóból nyílt és olvasott. Ahogy lépteim megreccsentek mögötte, összerázkódott, fölvetette fejét és hátratekintett. Láttam, hogy figyelmesen néz s szemében valami halvány élet gyullad, mint sötét szoba mélyén egy kiégett villanykörte, borúsan, lázasan, ködös, vörös fénnyel. Bocsánatot kértem, hogy zavarom s úgy tettem, mintha valami lapot keresnék, egyiket a másik után vettem föl, tettem vissza. Ő félig felemelkedett, egy papírvágókést akart elvenni egy közeli kis asztalról, a kis ezüst jószág megcsúszott az üveglapon a földre hullott. Odaléptem, fölvettem és átadtam neki. Mosolygott, amikor kezét kinyújtotta érte.
– Látom, hogy nem ismer meg, Dadi – szólt halkan.
– Bocsánatot kérek, de igazán nem számítottam erre a váratlan találkozásra… ó, de igen – játszottam, derűs mosollyal végezve, a kis udvariassági komédiát s közben azon törtem a fejem ki lehet ez a nő, pedig az arcára emlékszem valahonnan.
– Ugyan ne udvariaskodjék, Dadi, látom fogalma sincs róla, ki vagyok, mert másképp nevemen szólított volna úgy, mint régen, Kabdebóéknál…
– Daisy! Most ismertem meg…
– Köszönöm, hogy legalább így rám ismert – remegett meg szája körül egy ideges beteg mosoly. – Megváltoztam, úgy-e?
– Ó, dehogy! Én változtam meg…
– Igaz, hogy kerül maga ide, Dadi?
– A túlfeszített munka kissé megroppantott, pihennem kell.
– Látom a szemében a kérdést – mondta Daisy. – Én is kimerültem. Az uram súlyos beteg volt, én ápoltam és ráment az egészségem. Most már ő teljesen rendben van, nincs itthon, vagy otthon, Magyarországon. A gyár, tudja Kairóban nagy munkát vállalt, valami villanyos berendezést csinálnak a khedivének s hogy fölgyógyult, őt küldték ki vezető mérnöknek…
Itt elhallgatott. Gondolataink szétágaztak: én a lányságán, a régmúlt időkön kalandoztam s az ő lelke az ura után szállt. Szereti az urát – mondtam magamban. Csak említenie kellett s egyszerre megszakadt köztünk az alig támadt összeköttetés…
Hogy ki ez a Daisy? Egy fruska. Én csak így emlékeztem rá. A szép kolozsvári napok! Egészen fiatal voltam, keveset éltem és sokat festettem. Legnagyobb esemény volt életemben egy-egy zsúr, amelyen illemtudó fiatalemberek jöttek össze szerény leányokkal, tányér-pörgetést fehér-fekete-igen-nem-et, haragszom-rád-ot, szekretert játszottak s uszonnánál az egész tortát megették. Egy elejtett rózsaszirmot gondosan tárcánkba rejtettünk s minden este fenszter-promenádot róttunk macskafejköves kis utcákon, minden este hattól nyolcig a nyári harangsóig. Arról tudtuk, hogy itt a tél, hogy hétkor harangoztak. Az első hétórai harangszóra elkomolyodtunk, de tudomásul vettük, engedelmeskedtünk neki és hazamentünk vacsorázni… Télen volt a „kolón”. Pestről lejött egy úri táncmester s az ismerős családok fiatalsága kolónt szervezett, nyolc pár, tíz pár legfeljebb. Egy ilyen kolón volt Kabdebóéknál is: csupa fruska és hosszú nyakú, sörtehajú gimnazista. Én voltam köztük egyedül „nagy” fiatalember, szívességből, igen öregem ez nagy szívesség volt tőlem, álltam be közéjük, mert egy kis lánynak nem lett volna párja. A Daisy-nek. Helyes kis lány volt, áhítattal nézett föl rám s szegény kis keze mindig remegett és izzadt az enyémben. Udvarias kötelességet róttam le a ház iránt s a kislánnyal nem sokat törődtem. Aztán vége volt a kolónnak, minden táncosnő virágot kapott táncosától s a háziasszony mindannyiunktól összesen egy óriási rózsacsokrot az utolsó, befejező estén, amelyen a két sort álló ifjúság között én köszöntem meg a háziasszony szívességét s mikor az „éljen” fölharsant, előlépett hátam mögül egy kis gimnazista a nagy csokorral… Aztán zsúrokon láttam Daisyt, jogászköri estélyeken, néhány bálon utóbb… Pesten az utcán láttam néha, vagy ismerős családoknál, ha őszi vásárlásokra feljöttek… tudod, mi vidéki fiúk, nagyon számon tartjuk a városunkbeli lányok sorsát… Aztán már nem igen láttam… hallottam, hogy jegyben jár… egyszer láttam is az urával a Kologerszkynél… aztán eltűnt a láthatáromról…
Másnap délben ki ül mellettem a közös ebédnél? A Daisy.
– Hát maga nem fönt eszik? – kérdeztem tőle.
– Már nem! – kedvesen és csinosan külön-külön és hangsúlyozva mondta ki e két szót és egy olyan hű pillantást vetett rám és mosolygott.
Gondoltam, szegény asszony örül, hogy valami társaságra lelt bennem. Egész ebéd alatt Kolozsvárról beszéltünk s a kolónról. Engem meglepett, hogy milyen élénken emlékszik egész jelentéktelen kis eseményekre is, amelyek nekem rég kiestek a fejemből, de most, hogy említette őket, tolakodó, puha lépésekkel siklottak ismét belé, mint a kis macskák.
– Emlékszik, Dadi, egy kis fehér batiszt zsebkendőm magánál volt egy hétig? S azt mondta, hogy csak egy csókért adja vissza?
– Én azt mondtam?
– Igen, igen, de azért csók nélkül is nagylelkűen visszaadta a négyes alatt.
– Milyen jó emlékezőtehetsége van magának Daisy!
– Némely dologban – mondta halkan s a társalgás megszakadt.
Ebéd után kifeküdt megszokott helyére a folyosón s én mellette helyezkedtem el egy fekvő-székben. Csönd volt. Szemközt a fenyők lomhán hajladoztak a szélben s reánk rászállt a szanatóriumok eseménytelen, tompa szomorúsága. Daisy sokáig nézte a fenyőket, aztán felém fordult, mosolygott s mintha akart volna valamit. Én ösztönszerűen megijedtem ettől a lágy, érzelmes melankóliától s hirtelen elkezdtem beszélni. Elmondtam, hogy Pestről Münchenbe kerültem s onnan Párizsba mentem. Két év ott, három itt telt el tanulás, munka és mulatságok között. A müncheni öreg festő-tanárokról a párizsi temetőkre szökkent a beszédem: a kedélyes, nagy-ivó öreg mesterről, aki hajnalban féllábon ugrált a kocsmából haza, a kis bronz rókára, amely Lafontaine négyszögletes nagy csupasz sírkövének sima lapjáról figyel fel a levegőbe, a nagy sörivásokról a Gustave Moreau ideges, zavaró tehetségére, amely csöndes előkelőségben húzódik meg múzeummá szentelt kis palotájában. A müncheni nőkről Ingres aktjai jutottak eszembe s az École des Beaux-Arts-ról Thomas Mann finommá bágyadt stílművészete, a Tod in Venedig beteg szerelméről a párizsi kis munkáslányra csapott át szavam, aki olasz verseket írt, az éjszakákat nálam töltötte s akiért sokszor nem ebédeltem, hogy együtt vacsorázhassam vele jobb vendéglőben. Párizsban ért a pesti tárlat híre, hogy az állami nagy aranyérmet megnyertem nagy arcképemmel. Azóta a hírnév s a kritika marakodik nevemen s a pénz, az arany nagy Golf-áramának egy kis patakja felém csörgedez. Daisy hallgatott, mosolygott s láttam, hogy a lelke két fáradt szemében ül.
– Igazán, engem is lerajzolhatna, Dadi!
– Nagyon szívesen.
– Megérdemlem.
– Miért?
– Én már akkor, a kolón idején bíztam a tehetségében, tudtam, hogy nagy ember lesz… és maga volt az én első, nagy komoly szerelmem.
– Igazán? – igyekeztem hanggal arckifejezéssel tréfássá enyhíteni vallomását. – Mért nem mondta ezt meg akkor? Mi hasznom így belőle?
– Igen! És szépen és nagyon szerettem. Egyszer a barátaival ott állt a sétatér sarkán a felsőbb leányiskolához vezető úton. Egy óra volt. A másik két fiú a mellét düllesztette, viháncolt és vetkőztető fél-röhögéssel sunyiskodott a lányok arcába, akik akkor oszoltak szépen, illedelmesen tanítás után. Maga ott állt, büszkén mosolygott s csak félvállról tekintett a riadt libuskák seregére, de az arca magának is lángolt s a szeme mélyen, feketén csillogott.
– Jó figurák lehettünk! nevettem bele hangosan, de Daisy hangja csak megmaradt lágynak, halknak:
– Fogarascheréknél mutatták be… Erre csak emlékszik?
– Emlékszem, Daisy.
– Akkor én már szerettem magát s maga olyan okosan beszélgetett el velem. Ez tetszett. Nem mindig diákcsínyről és csókról akart tárgyalni, hanem az életről s a művészetről is hajlandó volt okos, fiús gondolatait közölni a kis fruskával.
– Mért nem mondta meg nekem soha?
– Nem mertem, mert akkor maga a Fogarascher lányba volt szerelmes, a négyeseket mindenütt vele táncolta s az uzsonna-asztaloknál mindig mellette volt helye.
– Igaz, igaz!
Elhallgattunk. Céltalan és veszedelmes érzékenykedés, mondtam magamban. Most meg van tépve kissé a lelkem s minden penge mélyre siklik puha, ellent nem álló húsába. Fölkeltem.
– Most meg fog bocsátani, de egypár sürgős levelet kell írnom… – igyekeztem menekülni.
– Elmegy? – s ezt olyan őszinte csodálkozással és fájdalommal mondta, hogy szinte bűnbánattal tettem hozzá:
– Ó, hisz még oly sokat lehetünk együtt, ha akarja! – de rögtön meg is bántam, hogy ez a nyegle, ígéretekkel s jogosulatlanul bizalmas és nyers mondat kiszaladt a számon.
– Igen, Dadi, akarom – fogott szavamon Daisy, aki mintha megsejtette volna, hogy menekszem, hogy félek a bizalmas lábra helyezkedéstől s hogy feltett szándékom a mai meghitt beszélgetésünket utolsóul tekinteni. – És kérnék valamit magától! Tudom, hogy itt pihenni akar, sokat akar egyedül lenni, nem is akarok terhére lenni, de tegyen meg egyet nekem, aki roppant unatkozom, a régi barátságunkra emlékezve, látja, annyira nélkülözöm itt az okos szót, a magunkfajta ember gondolkozásmódját, olvasni sem lehet mindig… furcsa kérés de ugye, megteszi? Szenteljen nekem a napjából egy órát… foglalkoztatni kell valamivel a fejemet… s én úgy szeretem hallgatni, ha a művészetről, festőkről beszél, már Kolozsváron is nagyon szerettem… jó? ebéd után, vagy akármikor délután összejövünk itt s maga elmondja nekem mindazt, amit a festészet… történetéről tud.
– Ó kérem – szerénykedtem valami kibúvó felé – én nem vagyok tanár, nem is tudok olyan sokat s azt is borzasztó rendszertelenül tudom…
– Nézze, Dadi, van itt nekem egy angol művészettörténetem, azt fogjuk együtt olvasni, s ha valamit nem értek, megmagyarázza, egyszóval, beszélni fog róla.
Úgy látszik, gondoltam magamban, a lelkem formájába volt a kis fruska szerelmes s az asszony sem tudta elfelejteni. Nem is olyan veszedelmes a dolog – súgta enyhén pöffedező hiúságom fülembe.
– A világért se, Daisy, nem olvasok esztétikai boncolásokat, mindig a kép tartalmáról beszélnek ezek a tanárok, nekik csak addig érthető a festészet, amíg „littéraire” vagy azzá magyarázhatják, se színkeveréshez, se vonalkompozícióhoz, se a kép festői értelemben vett hangulatához nem értenek és gyerekesen boldogok, ha fölfedezik, hogy egy Madonna egy pontos egyenlőszárú háromszögbe van rajzolva… magasságot és oldalhosszat mérnek ragadós, értelmetlen colstokjukkal…
Daisy mosolygott, mint aki győzött, én csak később jöttem rá mosolya értelmére, igaza volt, már ekkor beugrottam
– Inkább beszélek! – fejeztem be egy gyerekes, tréfás kézlegyintéssel.
– Hát akkor holnap négy órakor viszontlátásra itt! Most szabad, önző művész, mehet.
Milyen élénk lett egyszerre ez a nő, fáradt mozdulata biztos, ruganyos!
– Csókolom a kezét! – s keze ideges kapocsként vágódott szorosan kezemre. Úgy tettem, mintha nem tulajdonítanék neki semmi jelentőséget, udvariasan meghajoltam s elmentem. Föl a szobába, kabátért s öt perc múlva a folyosó előtt haladtam el kifelé, a kapunak, bottal sétára. Akartam, lássa, hogy a levélírás csak otromba ürügy volt, amiről már meg is feledkeztem. Gondolatokba mélyedést színleltem, hogy ne kelljen odanéznem, köszönnöm.
Vacsoránál a baloldali szomszédommal keveredtem vitába a svéd alkoholizmusról. Daisyhez keveset szóltam, aki szomorúan ült ott. A gyümölcsöt nem is vártam meg, azt mondtam fáradt vagyok s fölmentem a szobámba. Újra makacs kézszorítás volt búcsúja.
A szobám igen szépen feküdt. A völgy felé és túl a hegyre, valami Schlossberg-re lehetett látni ablakából. Daisy valahol a földszinten vagy a félemeleten lakott, én másodikon. Baloldali szomszédom délben költözött ki, egy egész éjjel föl s alá csoszogó öreg asszony. A lépcsőn utolérek két szolgát, akik egy utazókosárral, bőröndökkel cipekedtek fölfelé.
– Új vendég jött? – kérdeztem, amint helyet csináltak nekem.
– Nem! Az egyetemi tanárné költözik föl a 36-osba.
– Miért? Nincs megelégedve az övével?
– Ma reggel mondta a Herz úrnak, hogy sötét a szobája s nincs elég levegő vagy kilátás. Délben elment a 36-os, hát most feljöhet. Éppen jó!
Tehát a szomszédom lesz. Véletlen ez, vagy szántszándék?
Másnap egész nap a vidámat, szórakozottat játszottam. Ebédnél, ha valamit szólt hozzám, néha úgy tettem, mintha nem hallanám, kanál helyett a sótartót nyújtottam feléje s rögtön bocsánatot kértem hallatlan szórakozottságomért. Céljaim voltak. Egész természetesnek akartam feltüntetni, hogy a délutáni kialkudott csevegésről meg fogok felejtkezni. Háromnegyed négykor csöndben lejöttem a lépcsőn s mikor az udvarra értem, gyors léptekkel indultam a kapu felé. De a folyosó üvegablakán valaki zörgött. Oda kellett néznem s bocsánatkérő fejcsóválással és mosollyal visszasietnem.
– Tudtam, tudtam – kopogtattam a homlokomat – hogy valamit kell csinálnom, bocsánat, hogy így megfeledkeztem.
De Daisy nem haragudott, csak mosolya volt egy fokkal bánatosabb.
Lionardo da Vinciről beszéltem neki s Daisy, akit makacs menekülésem tartózkodásra intett, áhítattal hallgatott, tisztelettel kérdezett. Az délután csak művészetről beszéltünk.
Így ment ez egy hétig. A következő kedden, kedd volt, jól emlékszem rá, a szolga vert föl délutáni álmomból azzal az üzenettel, hogy a nagyságos asszony a szobájában várja a nagyságos urat.
Ahogy benyitott, ott állt Daisy az ajtó mellett egy kék rövid aljban, könnyű fehér blúzban, frissen hullámozott hajából eau de quinine illat áradt s arcáról, födetlen nyakáról alázatos, könyörgő mák-illat szállt felém.
– Köszönöm, hogy átjött – nézett rám hűségesen, bánatosan, összefogta mellén a két karját gubbaszkodó kis cicás mozdulattal, mellém lépett egész közel s félre simult oda hozzám, fejét mellemnek hajtva. Két tanácstalan karom nagy részvéttel fölemelkedett, vállánál átöleltem:
– Szegény Daisy!
Ekkor föltekintett, nyújtotta az ajkát s arca szomorú, váró mosolyban vonaglott. Én hozzá hajoltam s egy atyai vagy baráti hideg csókban találkozott száraz, csukott ajkam félig nyílt izzó, nedves ajkával.
– Édes! – súgta felém.
Ránéztem s hitelen támadt, oktalan, néma brutális vágyban szorítottam magamhoz, hogy melltől térdig érezzem rámcsapzani remegő, forró testét. De aztán hátralendült a karom, összeszorult a szám, a bestiát minden akaratommal visszakorbácsoltam ketrecébe, ahonnan kéjre, vérre éhes mancsokkal tapogatódzott elé… A következő percben a vágy vonítva lapult meg és elhallgatott…
Aznap Tiziánról beszéltem, de keze egész idő alatt kezemet borította lágyan.
Őrült, izgatott éjszaka hánytorgatott aztán hajnalig. Ott mellettem… csak egy ajtót kell berúgnom… fehér test izzik rám várva a homályban… nem szeretem, de szeges korbáccsal verdeső állati vágy vonz feléje… csak egyszer legyen az enyém, többet sohasem fogok rágondolni se… mégis csúnyaság!… Az ura beteg volt majd fél évig, mos ő beteg négy hónap óta… összeszedi egy kicsit magát: ébredni kezd benne az élet, a vágy… eléje kerül fruska-szerelme s a másiknak gyűjtögetett csókokat asszonyi felelőtlenséggel átírja rá… te pedig elfogadod a tévedésből neked nyújtott ajándékot?… csúnyaság volna! te nem szereted s ő hamar és nagyon meg fogja bánni… De a vágy egész éjjel vonított ágyam fejénél s csak pitymallatkor hallgatott el.
Másnap már én remegtem, amikor átöleltem ott az ajtó mellett.
De nekem az uráról kell beszélnem vele! – mondogattam magamban. Leültem az erkéllyel szemben egy nagy karszékbe s az ölembe vontam… Frissen vasalt blúz, friss illat a haján, arcán: mint egy frissen permetezett rózsa.
– Mit ír az ura? – fogtam rá váratlanul, egész közelből a revolveres kérdést.
– Az uram? – nézett rám egyszerűen s keze a hajamban babrált szerelmesen. – Dolgozik. Az angol mérnök elment s most ő vezeti egyedül a munkálatokat. Érdekes dolgokat ír a fellah munkásokról: úgy kell velük bánnia, mint az állatokkal, másként nem engedelmeskednek…
– Mikor jön haza?
– Valószínűleg tavasszal – felkelt s egy zsebkendőért ment, de visszajövet nem ült újra az ölembe, hanem elém egy székre.
– Vágyódik utána?
– Nagyon szeretném, ha már itthon volna. – S halvány kék selyemharisnyás lábát átvetette egyiket a másikra.
Lehajoltam, hogy megsimogassam. Elhallgattunk. Engedte… sőt kínálta magát… Egyszer csak lenyúlt, megkapta kezem s hálás és meleg csókokkal borult rája. Lesiklott a székről térdre elém s arcát befúrta az ölembe. Szabad kezemmel hullámos haját simogattam s a vékony aranyszálak kéjesen, villódzva borzadoztak mozdulatom után. Aztán magamra emeltem s ajkainkat kéj és bánat forrasztotta össze.
Mintha jegyesek lettünk volna. Meleg vágyban bújtunk össze, csókunk égetett és ígért, epesztett… Többet nem akartam, nem, nem, sehogy se… mert nem szerettem… s mért kapcsoljam testemet ennek az elém vetődött kéjes testnek igájába?… Daisy egészen akaratom alá adta magát s minden alkalommal ott könyörgött szemében az alázatos, kutyahűségű vágy, hogy fogadjam el a legszebb ajándékot, amit nő férfinak adhat… Nekem napközben alig jutott eszembe Daisy, s ha mégis, ingerültté tett: vékonyság, beteges, nyúlós vágyú, nem kell, csúnya is – mondogattam magamban… Fölösleges, kellemetlen teher… minek? nincs értelme!… nem szeretem s csak botlató kavics talpam alatt az ő szerelme… Jéghideg és nyugodt, sokszor fölényes és finoman visszautasító voltam vele szemben asztalnál, mások előtt és egészen természetesen, magától… Idegenkedve, sokszor undorodva láttam, hogy hanyatlik a nap délutáni találkozónk felé… Mogorva voltam, amikor kilincsére tettem a kezem, de ahogy hozzám simult a frissen, naponta frissen vasalt blúz és arcomba kúszott hunyászkodva a kolduló mák-illat, az arcom megvonaglott s éhesen szorítottam magamhoz a puha, akaratlan testet s nyújtogató, nagy, állati, brutális vágyat szívtam magamba ős-búja ajkán keresztül… Epesztő, roncsoló percek! Mintha mérget ittam volna, betege voltam estig… De nem kellett! és gyávaság lett volna alám törni ezt a felém bókoló virágot… Az ura, a tisztesség, egy viszony kötöttsége… mert nem szerettem, értsd meg, nem szerettem s napról-napra pusztultam, fogytam, hogy nem lehet enyém… mert nem akarom!
Daisy virult és esengett, mint tavaszi eső elé a föld. Az arca megtelt és kipirult, a válla kiegyenesedett, az alakja, azok az édes női puha és kerek vonalak a test nagy ünnepére készülőben bájosabbá, egészségessé, kacérrá teltek. Szótlanul csókolt és szótlanul várt.
S mentül ingerültebbé lettem ellene, annál élesebb karommal vágott gerincembe a vágy, ha bánatos csókja makacsul rám tapadt.
Sokáig küzdött egyszerű fegyvereivel halogatásom ellen. Valami véletlenre várt, valami véletlent remélt… Véletlent? Nem egészen… Szobáink között egy ajtó volt, felém nyílt, s Daisynél egy szekrény állt előtte, nálam egy függöny fedte. Egy délután szobáját átrendezve találom: a szekrény egy sarokba került s az ajtóhoz oda volt állítva fejjel a kerekeken gördülő fehér vaságy… A kulcs az ajtóban!… Este pedig, ahogy szobámba léptem, rögtön megakadt rajta a szemem: az ajtót takaró függöny félrehúzva, gondos redőkbe szedve lógott rézrúdja végén. Ó, igen, értem, most már értem: Daisy vacsora után rögtön feljött…
Szédülten álltam szobám közepén, az ágyamra néztem, s odaláttam hívó, vonagló meztelen testét… Nem és nem!! Óvatosan, hogy zajt ne csapjak s egy véletlen csikordulás el ne áruljon, ágyamat az ajtóhoz emelgettem az útjába rendezgetett szőnyegeken… Sokáig voltam ébren készakarva, olvastam, de gyakran fölkeltem rakosgatni, járkálni, hogy hallja, hogy még nem fekszem. Éjfél után úgy egy óra tájban halkan levetkőztem, lefeküdtem s elcsattantottam a villanylámpa gombját… Tíz percig mély csönd, csak a szívem kopogott hangosan. Aztán valami halk neszelés kezdődött Daisynél. Új negyedóra múlva tisztán hallatszott egy rövid, halk gördülés… az ágyat tolta félre… A hó és a hold fényében nézem a kilincset… most lassan meghajlik, az ajtó nyílik s fája megkoppan ágyam fején… én hanyatt fekszem és nem mozdulok… hallom lihegő, fojtó lélegzetét… a mák-illat előre surran óvatos, hívó, megejtő követül… de nem mozdulok…
– Dadi! – sóhajt be egy, szóban ki nem fejezhető alázatos, gyötrődő, szerelmes könyörgés.
Ha megcsókolhat akkor, ha hozzám érhet: kinyújtottam volna kezem… s most élne, élne… érted? az egyetlen megfogható bizonyosságot, az életet tagadta meg tőle fukar kezem, mert becsület, tisztesség, kényelem, erkölcs, mindenféle társadalmi ringy-rongy igazság hazug köde feküdte be agyam. Ha erre az éjre gondolok, nincs az a gyávaság, alávalóság, szószegés és bitangság, amit habozás nélkül el ne követnék, ha tudnám, hogy életet… érted? az egyetlent, ami az emberé a világegyetemben… mentek meg vele.
Az ajtó csukásra simult, a kilincs némán fölbillent, a kulcs nyelve halkan kattant s beállt a csönd.
Másnap milyen karikás, megtört szemmel fogadta Daisy reggeli köszöntésem a folyosón. Ez éjjelről egy szó sem esett köztünk s az első kísérlet az utolsó maradt.
De délután vadabban, bujábban csókolóztunk, mint valaha.
– Menekülj! Végezz! – sugdosta bennem a riadt gentleman.
– Igen, csak még egy csókot, teljes birtokba vevéssel fölérőt – súgta vissza neki sunyin a vágyam.
Daisy olyan féktelenségekre kínálta és engedte magát, hogy pótolja a pótolhatatlant, hogy megundorodtam a magános kielégüléstől ott, vergődő, éhes vágyam epedő szeme előtt boldogan, szemérmetlenül.
– Újságot mondok, Daisy – kezdtem hirtelen és hidegen kiszámított hazugságomba – el kell utaznom, haza, egy megrendelés hív…
Azt akartam mondani, vissza se jövök, de Daisy szemét úgy elöntötte a könny, fénye egyszerre úgy kilobbant, a háta úgy belegörnyedt, mintha ketté törték volna, hogy hűvös ravaszsággal határoztam el a hazugságot hazugsággal tetézni:
– …de visszajövök egész biztosan, négy-öt napról van csak szó talán háromról… igyekezni fogok sietni…
Daisy halványan mosolygott és hallgatott.
– Nézze, Daisy, egészen komoly dolog: egy nagy állami megrendelés… az új igazságügyi palota freskóit bíznák rám… a részleteket, az utasításokat, a kívánságokat kell megtudnom… az anyagi részt is el kell intéznem… egy délelőtt végzek a minisztériumban.
De Daisy szeméből, amely makacs, de cseppet sem vádoló hitetlenséggel csüggött ajkamon, csak nem akart fölszikkadni a könny: keze lágy, nedves remegésben simogatta egyre az enyémet.
Nem tiltakozott, nem könyörgött, de nem hitt.
Másnap reggel beutaztam Grácba s én gyáva, alávaló a következő sürgönyt menesztettem Pestre a kultuszminisztériumba közös barátunkhoz, Palihoz:
„Kérlek, sürgönyözd vissza nekem a következőket: Szerdán délelőtt fontos megbeszélésre kérjük – Kultusz. – Magyarázat levélben. Diszkrét ügy.”
Ebédre visszaértem s lelkesülten meséltem Daisynek, milyen szép sétát tettem a hegyekben.
Délután két vad csók között – most már legalább ettől nem tartottam vissza magam – gyerekes szeszélyt játszva szóltam:
– Nem is megyek én el!
– Ne menj, Dadi, ne menj… ó, hogy újra rád találtam, ne szakadj el tőlem!
S milyen hangon, Géza, milyen hangon mondta!
S egy visszafojtott zokogás csuklott meg Dadi torkában. Két pohár pezsgőt hajtott fel egymásután s remegő kézzel gyújtott a cigaretta-csonkon egy újra.
– Éjjel vertek fel a sürgönnyel – folytatta halkan, el-elgondolkozva, bűnbánóan. – Reggel bekopogtam hozzá, mutatom neki… s Géza őrjítő, ha így visszagondolok rá: ugyanaz a mély, néma gyáva bánat, ugyanaz a bátortalan, makacs könyörgés, ugyanaz a megbocsátó hitetlenség, tompa, fátyolos tekintetében, ványadt arcán két nap alatt hihetetlenül leromlott…
Délelőtt elutaztam. Gyáván, önzőn, mint aki magasra vágja a fejét, eltiltja a látást szemétől, el a hallást fülétől s rohan a veszedelemből, hogy magát mentse, s nem törődik a két oldalt lángok közt jajveszékelőkkel, nehogy esetleg kabátja szárnya vagy haja megpörkölődjék.
Undorító!
Még szerdán egy igen meleg, igen udvarias, igen kedves expressz ajánlott levelet írtam Daisynek, hogy rögtön munkába kellett fognom, pályázat lesz s a vázlatokkal sietnem kell, nem mehetek vissza. Erre kaptam ezt a választ.
Elővette tárcáját s egy halványsárga levelet nyújtott át az asztalon. Elfordult s könnyes szemmel, mereven nézett a semmibe. Idegesen, rendetlenül tolongó betűkkel tele írt két oldal –, ez volt a levél:
„Édes Dadi,
ne vegye zokon, hogy még így is zaklatom soraimmal, de nincs más célom velük, mint kérdéseire felelni. Rosszabbul vagyok, feküdnöm kell, az orvos komolyan beszélt velem, hogy nagy és feltétlen nyugalomra van szükségem, könnyű és enyhén vidám szórakozásra, kerülnöm kell minden izgalmat és mindent, ami bánatot okozhat – ahogy az orvosok már beszélnek. Nagyon szépen köszönöm magának kedvességét és türelmét, amit egy beteg asszonnyal szemben tanúsított. Nagyon örültem találkozásunknak, amely szép fiatalságom emlékeit juttatta eszembe s egy őszinte, komoly becsületes barátot szerzett nekem. Sok szerencsét kívánok pályáján és nagyon szépen kérem, őrizze meg emlékemet baráti szeretetében. A maga régi
Daisyje.”
– Tudod – folytatta Dadi s felém fordult, megérezve, vagy inkább pontosan tudva, hogy befejeztem a levél olvasását, mint aki magában szóról-szóra szintén lepörgeti az emlékezetébe vésődött szavakat – csak egy pillanatra zavart meg ez a levél, tévedni akartam s egyszerűsége megtévesztett. Megnyugodtam s két hét alatt elfelejtettem mindent… Igaz, hogy bele is szerettem valakibe…
…De tavasszal, egy ok nélkül álmatlan éjszaka után a Stefánia úton sétáltam.
– Itt lakik valahol az István út környékén Daisy! – ötlött hirtelen eszembe. – Felnézek hozzá. Hogy fog örülni!
Eszembe jutott az utca neve, a házszám is… kertes villa… sokszor beszéltünk róla… Sőt a harmadik mellékutcában rá is ismeretek a házra arról a kis toronyról, amely az ő szobájához tartozik.
Mi ez?… A toronyablakok léc-függönyei leeresztve…
Odaérek a házhoz. A rácskapu zárva. Csöngetek s hallom, amint a néma házban türelmetlenül pöröl a csengő. Lakatlan házban csöng csak így a csengő – mondom magamban s valami tanácstalan félelem száll a szívembe. Csöngetek kétszer, háromszor, hosszan, görcsösen… mintha valami nagy szerencsétlenséget akarnék elpörölni magamtól ezzel a csilingeléssel…
– Hiába tetszik itt csengetni az úrnak – szólal meg távolabb mögöttem egy hang.
A rendőr volt, aki a keskeny kocsi-út közepéről szólt felém.
– Nem lakik itt senki.
– A tanár úr… – akarom jelezni, hogy tudom, hogy itt egy műegyetemi magántanár lakik, ismerem, tehát barátom.
– A tanár úr a Pannóniában lakik, mert a nagyságos asszonyt szanatóriumba vitték a mentők.
– Igen? – kérdeztem tétován. – Köszönöm! – kalapomhoz nyúltam és elsiettem.
Be, egyenesen a Pannóniába.
– A tanár úr nincs itthon – mondta a portás.
Gondoltam, másnap újra eljövök. Bemutatkozom, hivatkozva a stájeri hetekre, amelyeket együtt töltöttem a feleségével egy szanatóriumban. Nincs benne semmi…
…De Géza, Géza, a reggeli lap… ahogy kinyitom… a gyászrovatban… előtte való nap hajnalban „hosszú szenvedés után”…
– Megölted! – szólt bennem valaki szinte hangosan…
Magam elé meredtem, nyakamra ült a rémület, fojtogató combbal nyargalt meg… s az őrület székem karjára tette kezét s piszkos sárga arca arcom elé ködlött… – Megölted! – mondtam… és nem bírtam, nem akartam tovább bírni, összerázkódtam… El, el hazulról.
Az emberek! A megvetett, ostoba emberek, beszélhettem velük, meghallgathattam kicsinyeskedéseiket, oszthattam véleményeiket, szolgálatot tehettem nekik, megmutogathattam műtermemet, együtt vacsorázhattam velük… milyen kimondhatatlanul nagy áldás!
 
Az alsó pódiumon megszólalt a cigányzene: kezdődik a parkett-tánc. Dadi új pezsgőt rendelt, már félig ittasan felém fordult, rátette kezét karomra:
– Öregem… ez!… így volt!… A becsület mesterkélt corneille-i drámájára ráhullt a függöny s fény gyulladt az igazi, ocsmány, hazug, nagy és szent életre… A régi világ akkor omlott össze bennem… élni akarok s ha valaki velem akar élni… éljen, tant pis pour elle!
És zokogva nevetett.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages