IV.

Teljes szövegű keresés

IV.
Jóskának már csak nyolc napocskája volt. Még csak egy összpontosított gyakorlat, aztán le a komiszt, fel a civilt és meggyöttem édes apám. Apai áldás papáldás, szép kis feleség, jó kis feleség, csókos kis élet, jó melegű kis élet.
A napokat az ujjain számolgatta. Ráért, pucer volt. Póttartalékosból nem igen szoktak ugyan pucert csinálni, de Jóska kivétel volt. Olyan ügyetlen katona lett, hogy kivétel volt. Sokszor még a jobb kezét sem tudta, melyik oldalán van, olan ügyetlen volt. Csizik főhadnagy magához vette.
– Nekem jó leszel, fiam.
A pucerjait úgyis hetenként változtatta, a század minden pucernak való legénye szolgálta már, nem viselhette el egyik sem. Szivarcsutkát rágó, negyvenes legény volt már s azt beszélték róla, hogy legutoljára három évvel ezelőtt nevetett, azóta sosem örült. A felesége a színház bonvivánjával Amerikába szökött akkor, azóta azért nem nevetett. Akkor jól kinevette magát: magát nevette ki, szivarcsutkákat kezdett rágni s ki tudja mért nem állták a pucerjai?
Jóska kiállta. Olyan ügyetlen volt, hogy a rosszat sem tudta megkülönböztetni a jótól. Szép Ilonka olyan erős vaspántot tett a fejére, hogy csak maga járhatott bele, maga uralkodhatott az eszén. Se a bakancsbefűzés, se másféle tudomány nem bújhatott bele, a Csizik főhadnagy úr párbajgyakorlatai sem hatottak a szívére. Szép Ilonka arra is jó erős vaspántot tett. Jóska csak a napokat számlálta, azonfelül semmivel sem törődött. Nem bírt törődni. Nem akarattal nem törődött, hanem akaratlanul nem törődött. Mikor Szép Ilonka árvaságra jutott, mikor a kis szobába került: attól fogvást sokszor még a saját becsületes neve sem jutott eszébe, ha kérdezték, annyira otthon kóválygott az esze. Hátha valami baj következik be otthon? Hátha eljő Szép Tivadar a leányáért? Nem tudni azt, hogy van a másvilágon, lehet ott sokkal különb világ is. Igaz, hogy senki sem jött még vissza, de hátha Szép Tivadar mégis visszaszökik valahogy? Meg azután az anyja is. Ki tudja, hogy bánik vele? Elbírja-e tűrni a szívtelenségét? S ha nem bírja, hová megy? Hová mehetne? Kiféle világbetyár teszi a rá a kezét? Hogy az apja vigyáz rá? Vigyáz, vigyáz, de öreg ember csak nem fiatal ember már. Hamar elalszik, elszundikál, éjszaka meg messze van hazulról. Éjszaka pedig sok minden történhetik. Csakis éjszaka. Ha történik valami, nem nappal, hanem éjszaka történik. Éccaka szokott történni.
Úgy belehabarodott néha, hogy egész nap sem evett. Az is eszébe jutott, hogy a tiszteletbeli szolgabíró sok szép leánynak küldött már idézvényt, hátha Ilonkának is küld? No még csak az kellene. Semmi más, csak még az kellene.
Mikor evésközben jutott ilyesmi eszébe, olyat harapott a vaskanálon, mintha a tiszteletbeli szolgabíró lett volna a kanalában.
Apja fia volt.
Csizik főhadnagy hazajött.
– Bepakoltál?
Jóska a száját tátotta. Vagy elfelejtett bepakolni, vagy nem is mondták, hogy pakoljon be: nem pakolt be.
– Nem főhadnagy úr.
– Hát?
– Nem tudom, főhadnagy úr.
Csizik főhadnagy párbajozni kezdett vele, megpárbajozta.
Jóska kiállta.
– Hát nem megparancsoltam?
– Nem tudom, főhadnagy úr.
– Nem keresett senki?
– Nem tudom, főhadnagy úr.
Csizik megint párbajozni kezdte.
– Hát a színész nem keresett?
– Nem tudom, főhadnagy úr.
Mikor jól elpárbajozta Jóskát, parancsot adott neki.
– Holnap indulunk. Minden készen legyen. Megértetted?
– Meg, főhadnagy úr.
– Mit mondtam?
– Holnap indulunk. Minden készen legyen.
– Hová indulunk?
– Nem tudom, főhadnagy úr.
– Nagygyakorlatra, fiam.
– Azt tudom, főhadnagy úr. Már egy hete megírtam haza, hogy ne írjanak, mert ezt tudom, főhadnagy úr. Csak azt nem tudtam, hogy mikor indulunk. Igenis: holnap indulunk.
Pakolni kezdett.
Csizik főhadnagy meg az ágyra feküdt. Csak úgy ruhástól. Hanyatt. A kezeit a homlokára kulcsolta, úgy hogy a szemeit is lefogta a kezével. Így nagyon jól esik a gondolkodás, s ha szép gondolatai vannak az embernek, teljes lelkéből kiélvezheti őket.
Csizik a színészekről meg a nőkről gondolkozott. Nemcsak most, ha egyedül volt legtöbbször és átmenet nélkül. Utálta őket. A bonvivánt miatt a többi színészt, a felesége miatt a többi nőt. Akkor volt boldog, ha megtépázhatta őket. Ha meg egészen a pocsolyába fullaszthatott közülük egyet-egyet, még boldogabb volt. Színészt és nőt. Nem színésznőt, csak férfiszínészt és más fajtájú nőt. Bosszúból. Olyan valami beteges, kéjes érzéssel. Nem nyers bosszúból, vérrel futott szemekkel, csak úgy, mint ahogy Nérót boldogíthatta a kín. Mint ahogy a vásott gyerek kiszúrja a csirke szemét. Elég könnyen ment neki, elég snájdig tiszt volt. Aratott. Ha anya lett a leányból, akkor azt mondta, hogy rendben van. Lent volt. Ha még nem is a legborzalmasabb mélységben, de már jó három-négy lépcsőn. Ha meg nem lett anya, az is lépcső volt azért.
– Rondák! mondta róluk – s mindig újat keresett. Elég könnyen ment. Már mintha elég is lett volna. Ha végig gondolt rajtuk, már a gondolat is eléggé boldogította.
A színészekkel úgy csinált, hogy az ezredlajstromból keresett ki mindig egyet. Színészkatona elég sűrűn akadt. Fiatal, reménydús gyerekek, s amelyik a legasszonyhódítóbbnak látszott, azt választotta. Magához parancsolta, magához édesgette. Itatta. Itatni kezdte. Rendszeresen, fokozatosan, jó szesszel, később gyilkos szesszel. Elzüllesztette. Olyan helyekre vitte, ahol már pocsolyában úszkáltak a halandók és rendszeresen vitte. Mikor a katonáskodásnak vége lett, jól megnézte a “kedvencét”, vállon veregette s azt mondta, elmehetsz barátom, készen vagy. Egy-kettő valóban készen lett. Elúszott. Csizik értette a módját…
…Az előszobából ösmerős hang hallatszott be hozzá: a Todorevszky gróf hangja. Jóskához szólt:
– Itthon van a főhadnagy úr?
– Bújj be! – szólt ki Csizik.
Todorevszky gróf belépett.
– Kezit csókolom főhadnagy úr.
Csizik se nem kelt fel, sem a kezét nem vette le a homlokáról.
– Miért jössz olyan későn?
Todorevszky gróf a kezét tördelte.
– Kezét csókolom, elmókáztam valahol.
Kibicelt valahol, részeg napszámosok kártyájára rakott valahol, ott mókázott el. A tekintélyre ugyanis már nem sokat adott. Valamikor Farkas Vincének hívták, konzervatóriumot, színésziskolát végzett, katonaság előtt reménydús gyerek volt, merész, barnaszemű bonvivánt-jelölt, közben a Csizik kedvence lett s a finom idegei nagyon hamar megszakadtak. Mikor a katonaruhát levetette, Csizik őt is megnézte, az ő vállát is megveregette és azt mondta neki, elmehetsz barátom. Farkas Vince elment ugyan, de nagyon hamar visszajött, s azt mondta Csiziknek, hogy ő nem fog elmaradni tőle soha többé. Egészen nem is maradt el, de mindig csak akkor kereste fel, mikor már túlságosan kiszáradt a torka. Csiziktől mindig kapott valamit, jó szívvel adta neki. Mikor már denaturáltan is itta a szeszt, gróf csak akkor kezdett lenni. Bebizonyította, hogy ő orosz grófnak a fia s eddig csak a sors kellemetlenkedett az útján, azért nem értékesíthette származását. Ha józan volt egy kicsit, még mindig Farkas Vince volt, de részegen már Todorevszky gróf. Most azért hívatta Csizik, hogy a nagygyakorlatra menjen velük. Hogy lásson “valakit” maga körül. Mikor éjszakai magányában a szép felesége lenevet rá a plafonról, legyen valami kis gyógyszer, a beteg körül mindig jó, ha van.
– Vince, tudod mi újság?
– Mi, kezit csókolom?
– Két hétre világjárók leszünk: jössz-e?
– Hogyne, kezit csókolom. Nagyon szívesen.
– Nagygyakorlatra, Vince.
– Hogyne, kezit csókolom. A pokolba is szívesen. Ahová főhadnagy úr parancsolja.
– Tudod-e mi lesz a dolgod?
– Tudom, főhadnagy úr kérem.
– Mi?
– Semmi, kezit csókolom. Én nem szeretek semmit sem dolgozni.
– Helyes. Nagyon kedves vagy. Lakást azért kereshetsz a számomra, úgy-e?
– Azt kereshetek. Sétálva nem vicc dolgozni. Azt kereshetek. Amit nem vicc megcsinálni, azt megcsinálom.
– Tudod, milyen lakást keresel?
– Tudom. Szépet. Szép lakást.
– Úgy van. Mindig a legszebbet.
Csizik a zsebébe nyúlt, pénzt vett elő.
– Nesze. Vonaton mész. Várjál: felírom. A cédulát a kalapod mellé tedd, hogy el ne tévedj. Itt leszállsz. Lakást keresel és vársz. Én gyalog kutyagolok. Majd megtudod, ha odaérünk. Akkor keressél. Elmehetsz. Ha ostoba leszel, kegyvesztett vagy. Indulj.
Todorevszky kezet csókolt. A húsz korona a szájához ragadt és a Csizik kezéhez húzta a száját.
Csizik engedte.
– Csókold barátom. Ennyit nem tagadhat meg tőled az ember. Valami érdem mindenkit megillet. Ha a kezem megcsókolhatod, látod, az is érdem. Na kotródj!
Todorevszky kotródott. Gyorsan kotródott. Nehogy visszahívják. Mikor az utcára ért, a markába röhögött, rá a húszkoronásra. A leheletével melengette, az arcához dörzsölte.
Egyenesen az állomásra ment. A cédulát megnézte, az útirányt megkérdezte és nekivágott. Gyalogosan. Nem bolond, hogy fizessen. Na, hiszen jól nézne ki. Miért adott az Isten az embernek lábat? Azért hogy vonaton járjon? Na, hiszen jól nézne ki. Miért adott az Isten az embernek lábat? Azért hogy vonaton járjon? Na, hiszen jól nézne ki. A sínpáron úgyis odatalál. A sínpáron ment.
Csizik is tudta, hogy ott fog menni, azért küldte jó előre.
– Te Jóska! – szólt ki az előszobába, – ha bepakolsz, jelentkezzél.
Jóska jelentkezett. Nem ment be, csak úgy kívülről jelentkezett.
– Főhadnagy úrnak jelentem, mingyárt hozzáfogok, mihelyst kész leszek.
Nagyon furcsán hangzó jelentés volt, másképp az ajtón sem hallatszott volna be.
Csizik főhadnagy nem kelt fel, a kezét ismét a homlokára kulcsolta.
– Hallod, jelentkezz csak még egyszer.
Jóska megismételte:
– Főhadnagy úrnak jelentem, mindjárt hozzáfogok, mihelyst kész leszek.
– Gyere be.
– Parancs!
– Azt mondtam pakolj, mert reggel indulunk.
Jóskának olyan szép piros volt az arca, mintha piros tintával lett volna bepirosítva.
– Jelentem alásan főhadnagy úr, igenis megértettem. Holnap indulunk. Csak azt nem tudom, melyik órában.
Csizik nem mozdult, lassan, paposan beszélt.
– Hát bepakoltál már?
– Nem, – jelentette Jóska. – Először levelet írok. Mihelyst kész leszek vele, mingyárt hozzáfogok.
Csizik a félszemével rápislantott.
– Levelet írsz. Ha kész leszel vele, pakolni fogsz.
Megmozdult egy kicsit, de nem kelt fel: Jóskát nézte.
– Te!
– Parancs, főhadnagy úr.
– Húzd le a csizmámat.
– Igenis.
– Lent van?
– Lent.
– Most üss vele egyet a fejedre. Nagyot üss, mert kirúglak innen. Hármat üssél.
Jóska a csizmaszárral fejbe verte magát.
– Úgy: – mondta Csizik. Szóval levelet írsz.
– Igenis.
– Ha a kezem nem volna ilyen rettentően fáradt, azt mondanám, hajtsd közelebb a pofád. Barom vagy fiam, örülj, hogy ki nem rúglak innen. A szeretődnek írsz?
Jóska elsápadt egy kicsit, a pirosságot mintha letörülték volna az arcáról.
Csizik főhadnagy nagyon a szívére koppintott. A feje vastag csontból volt, eltűrte, az arcbőre vastag bőrből volt, nem érezte, most fájt neki. Nem tudta miért, csak nagyon fájt. Neki nincs szeretője. Neki nem szeretője Szép Ilonka. Vagy ha szeretője is… de mégse szeretője. Más valami. Vagy ha nem más valami is… de mégis más valami. Másképp kell kimondani, hogy micsoda, másképp valahogy. Úgy valahogy… úgy, hogy sehogy sem kell kimondani. Valahogy mindig a nyelvén van… a szívén is átszűrődik, a vérén is, a tüdején is, de nem lehet kimondani. Nem szeretője. Menyasszonya, de avval nincs azért kimondva. Nem lehet kimondani. Mint mikor imádkozik az ember és sír az imádsága mellé. Érzés. Nincs neve. A nagyon áhítatos imádságnak, meg a nagyon nagy szerelemnek nincs neve. Azért nincs, mert nem kell hogy legyen. Elég, ha a szív érzi. S abból látszik, hogy nincs neve, hogy sose enyhül a szív, akárminek is nevezi az ember szája. Másra vár. Többre. Lehetetlenre. Mindig lehetetlenebbre.
Nagyon fájt neki.
– Főhadnagy úr jelentem, nem a szeretőmnek írok, …az édes apámnak.
Csizik intett neki.
– Mehetsz.
Utálta. Észre vette rajta, hogy nem a “szeretőjének” ír, utálta. A szemét lehunyta, az összekulcsolt kezét rászorította.
– Jaj de boldog vagy, csúf paraszt.
Azért utálta, mert boldog volt. Sok ember van olyan, aki már magát is nagyon utálja…
Jóska nem írta meg a levelet, hanem az arcára szorította és megsiratta. Addig siratta, míg darabokra nem siratta. Nem fogott újba, pakolni kezdett. Félt. Hátha még keményebbet talál a szívére ütni Csizik főhadnagy úr. S hátha… Inkább nem ír. Nehogy visszavágjon. Ha visszavág, elveszett. S hátha visszavágna akkor?

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages