V.

Teljes szövegű keresés

V.
Öreg Andris, a felesége felett törvényt ült. Útjában állt: törvényt ült felette. A szívébe hasított. Irtóztató kegyetlenséggel, könyörtelen lélekkel. Mikor először a szívébe hasított, az öreg asszony jajgatni kezdett, de hiába jajgatott. Öreg Andris nézte, állta, kőszirt-kemény szívvel. Aztán tovább hasgatta.
– Nincs kegyelem!
Nem éjszaka ült törvényt felette: napfényes nappal, délután. Avval kezdte, hogy ünneplő ruhát vett fel a kezébe, görbe botot fogott és a községházára ment.
– Jó napot kívánok.
A jegyző úr írt valamit, nem ért rá mingyárt.
Öreg Andris várt. Sürgős ügye volt, mégis várt. A jegyző úr kezét nézte. Egyik csomó tetejéről levesz, végig pennázik rajta s a másik csomó tetejére teszi. Megint. Azon is végig pennázik. Megint. Egyik csomóban is sok van, a másikban is.
– Hm.
A torkát köszörülte. A jegyző úr megint vett, megint tett. Elvette, végig pennázott rajta s a másik csomó tetejére tette.
– Hm. De fene sok van, – gondolta.
A torkát jobban megköszörülte.
Az íróasztalig csak nem hallatszott el.
Úgy tett, mintha véletlenül ejtené le: a botját a földre ejtette.
Kopp.
A jegyző úr vett egyet, tett egyet.
Öreg Andris a botért nyúlt.
– Hej de kifigurázzák az embert.
Vissza az ajtóhoz curukkolt, aztán előre jött, mintha még nem lett volna bent, mintha csak akkor érkezett volna.
– Jó napot kívánok.
Egész közel ment, muszáj volt észrevenni.
– Jó napot.
A jegyző úr cigarettát csavart, tajték szipkába tette, rágyújtott.
– Mi az öreg barátom? Adó?
Öreg Andris a fejét rázta.
– Nem. Sokkal nagyobb ügy. Veszélyesebb is.
– Megvert kend valakit?
– Nem. Asse. Annál is másabb. Még nagyobb tekintetes úr. Akkora, hogy attól félek: ha kimondom, szégyelletemben minden fogam kihull.
A tekintetes úr azt nézte, hogy van-e még sok foga öreg Andrisnak.
– Nem sok hull már onnan ki, ha kihull is. Mondja kend hát.
– Készülök. Készülni kell rá. Attól félek, hogy ha kimondom, szégyelletemben itt süllyedek el, ahol a két lábam áll.
– Erős deszka van ott, ne féljen tőle.
– Jó, – mondta öreg Andris, – hát kimondom. Úgy szégyellem pedig, hogy jobb volna, ha hátat fordítana a tekintetes úr, nehogy kicsattanjon az orcám szégyelletemben.
A jegyző úr nem fordított hátat, hanem a pennájával kezdett babrálni.
Öreg Andrisnak hol az egyik, hol a másik válla rándult meg egy kicsit.
– Ide figyel a tekintetes úr?
– Oda. Azért nem nézek a szemébe, hogy az orcája ki ne csattanjon. Mondja hát.
Mondani kezdte. Nem úgy, ahogy kellett volna, de belekezdett.
– Istenverés tekintetes úr. Abban szenvedek.
– Az Isten verte meg kendet?
– Az. De most is ver. Itt is ver, ahol a tekintetes úr lát.
– Hát hogy verte meg?
– Hogy? Úgy mint más embert szokott megverni az asszonnyal.
– Hát más embert hogy szokott megverni?
– Hogy? Úgy, ahogy engem megvert az öreg asszonnyal.
– Miféle öregasszonnyal?
– Öreg Réti Andrisnéval, a feleségemmel.
A jegyző azt hitte, hogy öreg Andrist nem a jó Isten, hanem a felesége verte meg.
– Mikor történt?
– Az éccaka – mondta öreg Andris.
– Hogy történt?
Nem nagyon jól működött az esze, azért szépen értelmesen beszélt.
– Úgy történt, hogy felébredtem. Olyan álmom volt, mintha vízbe estem volna és felébredtem rá. Felpillantok. A nagy szoba rendes, holdvilágos sötét. A fal felé nyúlok. Üres. Amarrul is nyúlok, ott is üres. Hallgatózok. Senki nem szuszog, csak én magam szuszogok. Az öreg asszony sehol sincs. Lelépek. Az ajtóhoz lábbujhegyezek. Megint hallgatózok. A konyhában mintha rosszlelkek susogtak volna. Kilábujjhegyezek. Tapogatok, az egyik kezembe is akad valami puha a másikba is. Az öreg asszonyt a tapintásáról is megismertem, a másikra meg masinát gyújtottam. Ember volt. Kiütötte a kezemből az ajtónak ugrott. Nem érkeztem még végig vágni se rajta. Úgy kiugrott, mintha gumiból lett volna. Ennyi volt. Így volt tekintetes úr. A hites feleségem szeretőt tart. A konyhában csíptem őket a garádics alatt.
Nagyot lélegzett. A homlokán kigyöngyözött , mintha a gumiemberrel birkózott volna. Vége volt. Ki volt mondva becsületesen. Se a foga nem hullt ki, se a föld alá nem süllyedt. Törvényülés volt, most már csak az ítéletet várta.
– Azt akarom, hogy elválasszák tőlem az öreg asszonyt, de azonnal.
Ezt akarta. Egy becsületes ember nem is akarhat mást. Ha szeretőt tart a felesége: ez a rendje.
– Mit ítél hát a tekintetes úr?
– Várjunk csak, – mondta a jegyző. Nem igen értettem. Magát a felesége megcsalja?
– Meg.
– Tetten érte?
– Tetten.
– S most azt akarja, hogy szétválasszák magukat?
– Azt.
– Hol az asszony?
– Otthon. Alszik. Nappal alszik, éccaka meg a konyhába jár.
– Hiszen nem fiatal asszony már az hallja-e?
– Nemis öreg.
– Hány éves?
– Nem éppen sok. Magam formájú. Hatvanas.
A jegyző úr, furcsállotta egy kicsit.
– És szeretőt tart?
– Azt. Még hozzá többet is, nem egyet.
Ki gondolná? Hatvanas öreg asszony és nem egyet, hanem többet is. Ha nem is olyan túl öreg, de mégis csak.
A jegyző úr rendőrt küldött érte. Nem nagyon hitt öreg Andrisnak, kíváncsi volt meghallgatni, az öreg asszonyt is.
– Várjon egy kicsit, – mondta öreg Andrisnak.
– Várok tekintetes úr kérem. Nagy türelemmel várok.
Ha tudta volna hogy hová ment a rendőr, biztosan kisebb türelemmel várta volna. Ha négyszemközt törvényeskedik az ember, inkább türelemmel vár. Ítéletet várt. Azt gondolta, hogy ítéletet vár, azért várt nagy türelemmel. Sürgős volt, de várt azért.
Az ajtó mellé ült, illendő csöndességgel és a jegyző úr pennáját nézte.
Mit írhat vajon? Jót ír-e vagy rosszat? Csak egyszer legyen még a törvény igazságos, aztán úgyse lesz többet dolga a törvénnyel. Csak most egyszer vezesse az Isten helyesen a törvény eszét, aztán ha sose lesz is többet igazság a földön. Az öreg asszonnyal a holmit elfelezi, aztán menjen máshoz feleségnek, ha akar. Ha a törvény kimondja, nem parancsolhat tovább neki, azt tesz, ami jól esik a szívének. Majd tudja ő aztán, hogy mi esik jó. Csak az, hogy az öreg asszonyt elliferálhassa hazulról valahogy.
Jóízű gondolatai voltak: úgy melengették, mintha cserépkályhába tüzeltek volna mellette.
A penna sercegett, a cserépkályha egyre jobban melengette, pedig csak vaskályhája volt a jegyző úrnak, abban sem égett. Nagy türelemmel várt, csak lassan fogyott a türelme. Lassan azért szépen fogyogatott. “Mi az ördögöt firkálhat annyit? Mit kell annak a kis ügynek olyan nagy feneket keríteni”?
Mozgolódott. Még majd az öreg asszony is ráakadhat, akkor pedig a törvény is felborul, ő is, meg a jegyző úr is felborulhat. – Odaszólt:
– Tekintetes úr kérem.
– Na.
– Nincs még kész?
– Nincs.
Megint várt egy kicsit.
– Tekintetes úr kérem.
– Mi az?
– Nem fáradt még el a keze?
– Nem.
“Hogy törjön le a keze” – gondolta. Azután csak úgy mintha magának mondaná:
– Pedig igen villámgyorsan jár a pennája, úgy látom.
Megint csönd lett egy kis darabig. A nagy türelemből már semmi sem volt.
– Nem kék arra annyi időt pazarolni, tekintetes úr kérem.
A penna sehogy sem akart megállni, úgy szaladt mintha gőzgép mozgatta volna a hegyét. Úgy szaladt, hogy nézni is rossz volt. Úgy szaladt, hogy szédülni kezdett tőle. Addig nézte, hogy egyszer csak úgy látta, hogy nemcsak a penna mozog, hanem a szék is megmozdul a jegyző úr alatt, meg az asztal is megmozdul előtte.
A penna szédítette-e, vagy a tyúkkotkodácsolás-e, ami kívülről hallatszott be, nem tudni. A tyúkkotkodácsolás úgy hallatszott be kívülről, mintha igazán tyúkkotkodácsolás lett volna, pedig tyúk sem volt az udvaron. Csak öreg Andrisné volt kint: az ajtó felé közeledett s azért kotkodácsolt, hogy öreg Andrist megtalálta. Lehet, hogy öreg Andris is azért szédült, hogy az öreg asszony megtalálta. Hogy a kotkodácsolását meghallotta.
Nem sok ideje volt a szédülésre az öreg asszony egyre közelebb kotkodácsolt.
– Tekintetes úr – mondta – nem mehetnék be abba az oldalvást eső szobába?
– Minek?
– A lábamat töri valami: megnézném. Biztosan kukoricaszem hullt a csizmámba, az törheti: de nagyon cefetül töri.
Olyan cefetül törte, hogy engedelem nélkül is bement volna már csakhogy akkorra az öreg asszony is belépett.
Se a kukoricaszemre, se hívásra nem várt, belépett és ott állt meg, pont öreg Andris előtt.
– Hát kend vén kötni való?
Öreg Andris farkasszemet nézett vele, úgy érezte, hogy a föld nyiladozik alatta s egy ideig még lélegzetet sem kapott. A tekintetes úr segítségére jött.
– Igaz, hogy maga szeretőt tart Réti Andrásné?
Most meg az öreg asszonnyal kezdett nyiladozni a föld s a gégéje neki is összeszorult. Őtet meg öreg Andris segítette ki.
– Igaz tekintetes úr kérem. Én mondom, a hites ura: Réti Andris.
– Jaj – sóhajtott az öreg asszony s megtántorodott egy kicsit.
Úgy a szívébe hasított öreg Andris, mintha késsel hasított volna bele.
– Jaj, szerelmes szent Jézusom, ki hallott már ilyent?
Öreg Andris kiegyenesedett.
– Hát ki volt az éccaka a garádics alatt?
– Jaj – mondta megint az öregasszony s mintha megint késhasítás érte volna a szívét.
–Jaj, szent Máriám.
Nincs kegyelem! – mondta öreg Andris, s olyan kegyetlen vaskemény szívvel mondta, mintha ördög gyermeke lett volna.
A tekintetes úr, nehogy nagyobb baj legyen, közibök állott.
– Hát várjunk csak. Maga azt állítja, hogy szeretőt tart az öreg asszony, ugy-e?
– Azt. Állítom és állom a szavam, mert szentigaz. Ítéletet követelek, vagy a Tiszának megyek.
Öreg Réti Andrisné összeszedte magát, a kezét kezdte összecsapdosni: a tekintetes úr hiába csendesítette, rákezdte.
– Mit kell megérnem, jóságos Isten! Hát hallott már ilyent a világ? Hogy én? Na nézzék már! Hát nem ég ki a szeme így hazudni? Hogy a garádics alatt? Hát nem fél, hogy kővé változik, ha ilyent mond? Úgy van tekintetes úr kérem, hogy szabadulni akar tőlem, mert a tanító lányába gabalyodott.
– Tagadom! – mondta öreg Andris s az ujját az ég felé emelte.
– Tagadja? Hát talán vak az én szemem? Ki lopott cseresznyét tegnap is a számára?
– Tagadom! – kiáltotta egy kicsit ijedtebben öreg Andris s most már mind a két kezét az ég felé nyújtotta.
– Tagadja? Hát a kávénak való tejet, ki lopkodja el a hátulsó szomszéd kamrájából? A macska talán?
Öreg Andris akkorát kiáltott, mintha az ő szívébe is késsel hasítottak volna.
– Tagadom tekintetes úr!
– Tagadja? Hát vak vagyok én? Csak Jóskát el ne vette volna az Isten, majd adna az kendnek.
Úgy hulltak a könnyei, mintha életében még sohasem könnyezett volna.
Az öreg Andris szemei is vizesek lettek: a hidegveríték a szembőrét is kiverte.
– Állom a szavam tekintetes úr. A többi mind hazugság. Ha loptam volna is: a magam számára loptam volna, mert enni se kapok tőle. Kínoz tekintetes úr. Koplaltat. Azt akarja, hogy éhen vesszek. Akinek van esze láthatja, hogy nézek ki.
A jegyző úrnak is volt esze, látta is, mindent jól látott. Nem egészen jól azért, mert egyformának látta az öreg asszonyt is, öreg Andrist is. Úgy látta, hogy késői virágzásban vannak s fiatalos féltékenység gyötri őket. Vállon veregette őket.
– Ne bomoljanak kendtek, menjenek csak haza szépen.
Öreg Andrisnak sehogy sem tetszett az ítélet, apellálni szeretett volna, csak a cseresznye miatt nem igen mert. Hátha ráhúzzák a rudat?
Az öreg asszony nem sokat törődött a törvénnyel: majd csinál ő most már maga is törvényt.
Előre ment. Se a jegyzővel, se öreg Andrissal nem törődött. Ment.
Öreg Andris csak lassan kullogott utána: a törvény igazságtalansága meg a nagy szent természet átka egyforma teherrel nyomta: nem siethetett. Meg azután: lassan menve gondolkodni is helyesebben tud az ember, a célravezető utat jobban megtalálja az esze. Mert vagy meg kell találnia, vagy csakugyan a Tiszának megy.
Csakhogy mégis jobban járt volna, ha jobban siet egy kicsit: Szép Ilonkát, szegényt, talán még életben találhatta volna.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages