VI.

Teljes szövegű keresés

VI.
Az öreg asszony hazaérkezett. A kis kaput jól bereteszelte maga után s a fekete kendőjén szorított egyet.
– Majd csinálok én törvényt magam is.
Szép Ilonka, gyönge kis leány volt, könnyen lehetett vele törvényt csinálni. Öreg Andrisnét, amellett, még nagyterhű elkeseredés is erősítette: könnyen csinálhatta a törvényt.
A gubancos-szőrű juhászkutya a konyhaajtóban kuporgott s mikor a gazdaasszonyát meglátta, az orrát az ég felé emelte s olyan hosszút vonyított, mintha szellemeket látott volna az eperfa tetején.
Öreg Andrisné megborzongott egy kicsit. Úgy borzongott meg, mintha hirtelen száz tűvel szurkálták volna a hátát. Megállt.
– Mi az ördög van evvel a kutyával?
Egy pillanatra Szép Ilonkáról is, öreg Andrisról is megfeledkezett.
– Mi az ördög van evvel a kutyával?
A vállát rángatta, a hátát tűhegyelték.
– Szarka, gyere ide.
Szarka nem ment oda, hanem a konyhába ment s ott kezdte rá.
– Na né mán né, – mondta s keresztet vetett.
Nem volt ugyan még sötét este, a hazajáró lelkek pihennek még ilyenkor, de hát mi az akkor?
Szarka hol kiszaladt a konyhából, hol megint beszaladt s vonyikolt, szűkölt szakadatlanul.
Öreg Andrisné csak lassan közeledett, imádságot mormolt és a keresztet hányta.
– Hátha elpusztította magát Szép Ilonka? Hátha azért szűköl a Szarka, hogy halált lát a kis szobában? Hátha ott ül az ágyon? A két csontkezét a Szép Ilonka szemén tartja s hátha azt lesi, hogy kihűlt-e már egészen?
Szarka kiszaladt, felé szűkölt, megint visszaszaladt.
– Hm, – gondolta öreg Andrisné – úgy látszik engem hí.
Valóban úgy látszott. De ha csakugyan halál van a kis szobában: minek hívná őtet? Azt akarja talán, hogy az ő szemét is befogja a halál. Miért akarná? De hát miért hívja hát akkor? Biztosan azért, hogy szükség van rája. Ha pedig szükség van rája: a kis szobában alighanem Öreg Andris van. Valahogy megkerülte a vén gazember s most az ő rovására történik valami.
A kutya felé seppeget:
– Csípd meg Szarka.
Szarka beszaladt, ugatni kezdett.
– Hinnye a vén gazember! – mondta s megint olyan mérges lett mint mikor a szívét hasogatta öreg Andris.
– Nem gyön kend ki onnan?
Senki sem jött ki, Szarka is a konyhában maradt, ott ugatott.
– Csípd meg Szarka! Ragadj bele.
Legjobban maga szeretett volna az öregbe ragadni, csak kurázsija nem volt még hozzá.
Az is megjött. Azért jött meg, hogy a kutya elhallgatott. Mintha elcsitította volna valaki. Ki csitíthatta volna el? Kire hallgat egy kutya másra, mint a gazdájára?
A konyhaajtó felé lopózkodott. Lassan, nehogy észrevegyék. Csak beles egy kicsit s ha csakugyan együtt találja őket: visszalopózkodik, a kamrából törött paprikát hoz, rájok nyit, aztán majd tudja mit csináljon. Legyen vak-koldus belőle. Nem bánja aztán, ha neki kell is vezetgetni az utcán.
Megállt egy kicsit.
Szarka, a kis szoba ajtóban kuporgott, mikor meglátta, megint szűkölni kezdett.
– Bent van? – kérdezte tőle az öreg asszony s a fejével a kis szoba felé mutogatott.
Szarka nem értette meg, tovább szűkölt s a kis szobába szaladt.
Öreg Andrisné a nyakát előre nyújtotta, felpipiskedett s lépett egy-egy rövidet. A kis szobaajtóban megint megállt, a falhoz lapult, hallgatózott. Egy oldalt így, a falhoz lapulva is áttekinthetett a kis szobából, csak a másik oldalt, a háta felőli oldalt nem látta még. Azt az oldalt, ahol az ágy volt felállítva. Legalább hallott volna valamit. Hallgatózott, de semmit nem hallott. Se halálhörgést, se csókcsattanást, se az öreg Andris szuszogását. Más szuszogást sem hallott. Semmit sem. Egy kicsit, megint megijedt. Ilyen irtóztató nagy csöndben, igazán csak halottak szoktak lenni. A kezét a szívére szorította, nyújtott egy kicsit a nyakán, tágított egy kicsit a szemén s amennyire szükséges volt, a derekát is előre görbítette.
Először a piros paplan sarkát látta meg, aztán feljebb a paplant, aztán egy kis bodros fehérséget, aztán nagyobb fehérséget: Szép Ilonkát. Az ágyon, a piros paplan tetején feküdt, hófehér ruha volt rajta, az arcán menyasszonyi fátyol, a fején menyasszonyi koszorú: halott volt.
Öreg Andrisné a másik kezével is a szívéhez kapott.
– Jaj, Uramjézusom.
Szarka a lábainál szűkölt, mintha azt akarta volna elmondani, hogy mikor nagyon unta már magát az udvaron, a kis szobába jött, az ágyra nézett, nem szóltak hozzá, a két elsőlábát az ágyra tette, úgyis nézett s mivel akkor sem szóltak hozzá, vonyikolni kezdett. Nem tudja hogy történt, többet semmit sem tud.
Az öreg asszony, ott ahol volt, térdre ereszkedett, a két kezét az arcához csapta s szép jajgatós sírásba fogott.
– Múlt héten a fiam, máma a menyem… jaj, de nagy átok van ezen a házon édes jó Istenem.
Így. Múlt héten a fia, máma a menye Szép Ilonka. Látod, minek haltál meg? Avval jött haza, hogy rémítő törvényt ül feletted s most meg ott sír a kis szoba küszöbén.
– Nem voltam én olyan rossz asszony, csak a szívem volt elkeseredve.
Látod Szép Ilonka, minek haltál meg? Öreg Andrisné sem volt rossz asszony, öreg Andris sem volt rossz ember, Jóskát se vitte el az ördög, minek haltál meg?
– Jaj de nagy átok, jaj de nagy átok.
Bizony nagy átok. Egy szegény öreg asszonynak éppen elég. A fia, olyan lányt akar elvenni, aki nem a fiának való, de nem veheti el, mert a jó Isten már előbb ítélkezik felette, aztán öreg Andrisnak megy el az esze, aztán a Szarka ugat, aztán bodros fehérséget lát a paplanon, aztán a szép kis menye fiatal halotti tetemét.
– Jaj de szép is voltál, jaj de szívemnek való is voltál, miért is tetted magaddal?
Látod Szép Ilonka, a szívinek való voltál: minek tetted magaddal? Minek ittál áztatott gyufamérget? Ha nem áztatott gyufamérget ittál, hanem lúgszódát ittál, minek ittál lúgszódát? Minek tetted magaddal amit tettél? Nem tudni mit tettél, azért mégis minek tetted?
– Eléldegélhettél volna itt, nem haragudtam én rád.
Látod: nem haragudott rád. Ha életben talál: a ruhádnak esik, letépi rólad s az utcára kergetett volna. Látod, azért nem haragudott rád. Miért nem lökted félre a halál csontkezét, mikor feléd nyúlt? Hanem ugye, magad nyúltál érte s a hideg ujjait magad tetted a szemedre…
Szép Ilonka, tudta milyen sors vár rá: mikor az öreg asszony elment hazulról, megmondta neki:
– Csöndérrel vitetlek ki a házamból, úgy tudd meg.
Mikor aztán egyedül maradt, gondolkodni kezdett valamin. Az életbe nem látott ki messzire, se a szép, se a rút oldalát nem látta, mégis félt tőle. Sehol sem volt még életében: milyen az, ha senkije nincs valakinek és csendőrökkel vitetik el? Hová viszik a csendőrök? Elengedik, hogy menjen? De hová hát? Menjen egyenesen, még meg nem állítja valaki? De ki? Nő? Férfi? Minek? Miért? Mit akarnak vele? Enni hívják? Aludni hívják? De, hát reggel? Reggel is úgy? Másik reggel is? Örökre?… Megijedt, megremegett. Az apját is szólította, Jóskát is. Nem azért, hogy jöjjenek: tudta hogy nem jöhetnek, csak szólította őket. Milyen jó volna, ha ők megvolnának! Milyen jó lenne együtt lenni velük! Milyen jó lesz együtt lenni velök… A menyasszonyi ruháját már régen elkészítette, koszorúra is spórolt, fátyolra is. Eszébe jutott. Jóska volt eszében, a fehér ruhácska csak a Jóska kedvéért jutott eszébe. Magára öltötte. Sietett vele, mintha vőfélyek biztatták volna. S tényleg gyufát keresett. Volt, csak a kis szobában nem volt. Egy kicsit megint gondolkodott. Gyöngének érezte magát, reszketett valamitől. Eszébe jutott: tegnap óta nem evett… hátha még holnap se enne. Holnap sem fog enni! Nem fog enni soha többé. Az ágyra feküdt, a fehérruhácskát eligazította s a kezét keresztbe tette. Jobb lesz így. Így lesz jó. Ha szólnak hozzá, nem szól, ha koporsóba fektetik, sem szól. A halált várta. Az arca elhalványult, a könnyei felszáradtak… szép kis halott volt. Mikor Szarka a paplanyát kaparta, a szemét felnyitotta még egyszer, aztán örökre lezárta. Mikor az öreg asszony belépett, még észrevette s a halkan dobogó szívével a jó Istent kérte, hogy siettesse a halálát. Mikor aztán sírásra fakadt az öreg asszony, az arca pirosodni kezdett egy kicsit s csak kis híja, hogy meg nem mozdult.
– Eléldegélhettél volna itt, nem haragudtam én rád.
Először a kezét mozdította meg, aztán a fátyolt emelte le az arcáról, aztán felkönyökölt s öreg Andrisnéra nézett.
Öreg Andrisné a szemén a kötényét tartotta, nem vette észre mingyárt. Csak Szarka vette észre. Az ágyhoz sietett, a két elsőlábát a paplanra tette s örömében ugatott egyet-kettőt.
Az öreg asszony felnézett. A kutyára akart kiáltani, csak a nyelve nem fordult. A szája is úgy maradt, a nyelve is, ahogy a kutyára akart kiáltani.
Először Szép Ilonka szólt hozzá.
– Engem sirat nénike?
– Jaj, – mondta megint öreg Andrisné s úgy felugrott, mintha parázs sütötte volna meg az öreg térdeit.
– Ki van ott az ágyon?
– Én, a… a menye, – mondta Szép Ilonka. A Jóska fe-le-sé-ge…
A földre lépett.
– Te?
– Én nénike?
– Te? Tete?
– Én, Ilonka.
Az öreg asszony a lábával dobbantott.
– Ej de céda nőszemély! Hát így megfigurázza az embert?
Látod Szép Ilonka, minek ébredtél fel? Miért nem vártál még egy kicsit? Öreg Andris már úgyis az utca végén ődöng, egyre közelebb húzza hozzád a nagy szent természet átka, várhattál volna még egy kicsit. A kis vékony szádszélét összeszorítva tarthattad volna még egy kicsit, minek ébredtél fel? Látod, most kikerget öreg Andrisné, azt kívánja neked, hogy az ég alatt aludj, dér lepje el a menyasszonyi ruhád, hogy ne tudj soha többé felébredni.
Nem tisztulsz ki a házamból, haszontalan féreg?
Már nem volt a szívének való, nem a kis menye volt már, haszontalan féreg volt, céda nőszemély, aki öreg Andrist akarja elvenni tőle, aki a ház trónjára akar felülni, kis rongyos kis szemét, utálatos ördögfamília: ki vele.
– Kitisztulj innen, mert csöndérekkel hurcoltatlak el.
Hazudott kelmed, öreg Andrisné, kelmed mégsem olyan jó öreg asszony.
Szép Ilonka a koszorújához nyúlt, levette a fejéről s csak úgy, mint mikor az élettől búcsúzik az ember: lassan, lassúhajlású kézmozdulattal, az ágyra dobta.
Az öreg asszony utána kapott, a földre hajította s a papucs sarkával összetaposta.
– Most már nincs türelmem. Vége!
Szép Ilonka ránézett, nagyon sápadt volt, az ujjaival a fehér ruhácska fodrán babrált s szólni akart valamit, de nem bírt szólni, csak nézett egy kicsit, aztán kifelé indult.
Az öreg asszony a kapuig kísérte s a kaput bezárta mögötte.
Megcsinálta a törvényt maga is.
A bezárt kapun kívül, szomorú kérdőjelek vihogták: Szép Ilonkát csúfolták.
Hová mégy? Merre indulsz?
A temető felé indult. Volt még valakije: Szép Tivadar, az édes apja, nem messzire volt tőle. A temető nem nagyon messzire volt.
Az öreg asszony a kapu tetejére kapaszkodott, utána nézett. Már régen eltűnt a szeme elől, egy pontnyányi fehér sem látszott már a fehér ruhából, azért még mindig arra nézett. Hátha visszafordul? Vagy hátha összetalálkozik az urával.
Nem találkozhatott össze: öreg Andris éppen az ellenkező irányból jött. S ahogy nem arra nézett, nem vette észre, csak mikor már három lépésre volt hozzá. Akkor is csak azért, hogy a hangja a fülébe dörgött.
Ajtót asszony!
Azt hitte, hogy még nem látta meg öreg Andris, s hogy meg ne lássa: a fejét hirtelen visszarántotta s a földre lépett. Várt egy kicsit. Félt egy kicsit. Hátha öreg Andris is csinál valami törvényt?
Mintha ágyúztak volna a kis kapu előtt, olyant csattant valami.
– Ajtót asszony.
Öreg Andris a lábaival ágyúzott, a kis kaput ágyúzta.
– Bedöntöm egy-kettőre.
A retesz félrecsúszott, a kis kapu felnyílt, az öreg asszony a kapu mögé húzódott.
Öreg Andris úgy lépkedett, mint feltámadási körmenet alatt szoktak: lassan, egyforma hosszúakat. A kis szoba felé ment. Mikor a konyhaajtón belépett, az öreg asszony is utána ment.
A kis szoba üres volt. Öreg Andris az ajtó mögött is nézett valamit, ott is üres volt. Az ágy alatt is üres volt. Ágy, az volt a kis szobában, meg asztal is volt, az asztalon egy szép kosár piros cseresznye is volt, azonfelül is volt még valami, azért, átlag véve: a kis szoba még is egészen üres volt.
Öreg Andris hátrafordult. Az öreg asszony a konyhában állt.
– Te! – mondta neki.
Az öreg asszony nem merte túlkiabálni: a szemei nagyon megijesztették. Csak csöndesen szólt.
– Mit akar kend velem?
– Azt akarom, hogy ebben a házban, ma piros vér folyik.
– Mé', folyna?
– Azért, mert folynia kell. Hová tetted?
– Kit?
– Őtet.
– Kit őtet?
– Őtet, a – Jóska menyasszonyát.
– Meghalt.
– Ki?
– Ő.
– Ki ő?
– A Jóska menyasszonya.
Öreg Andris úgy érezte magát, mintha sonka esett volna a fejére a kéményből, pedig nem a kémény alatt állt.
– Te! – mondta megint.
Úgy mozgott a tíz ujja, mintha zongora-billentyűket nyomkodott volna.
– Azt mondd meg nekem: hol van Ilonka?
– Hiszen mondtam már: meghalt.
– Meg?
– Meg.
– Megölted?
– Nem, hanem maga végzett magával.
– Hij, – mondta öreg Andris, s egyik kezével a hajába markolt.
Kifelé indult. Az öreg asszony megfogta:
– Hová mén kend?
Öreg Andris félretaszította.
– Ereggy, mert mingyárt megháborodok, vagy rád gyújtom a házat.
– Mé nem marad itthon?
– Azért mert világnak megyek. Legelőször meg a csendőrökért megyek.
Az öreg asszony nem bírta visszatartani: tíz öreg asszony se bírta volna.
Elment. Úgy elment, mintha csakugyan világgá ment volna. A csendőr-laktanya felé indult.
Az öreg asszony még utána lesett egy darabon, aztán besietett. Az ajtót bereteszelte, még külön is jól betámasztotta. A sarokba húzódott: a csendőröket várta. Azt várta, hogy mikor kezdik döngetni az ajtót. Ha döngetni kezdik: majd kiugrik az ablakon.
Pedig öreg Andris nem ment a csendőrökhöz, hanem útközben gondolt valamit s legelőször világgá ment. Nem tudni mit gondolt útközben, csak azt is gondolta egy kicsit, hogy hátha csak becsapta az öreg asszony? Mingyárt ott kezdte hát, hogy világgá indult. A temetői útra kanyarodott. Arra szoktak-e világgá menni, vagy csak arra is el lehet-e menni, vagy mert az “ártatlanokat” ott szokta felravatalozni a község s azért ment-e arra, hogy útközben meggyőződjék valamiről: nem tudni. Arra ment. Világgá ment. A nagy szent természet átka még sohasem húzta ilyen erősen.
(Folyt. köv.)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages