Török Gyula: A pecsenye

Teljes szövegű keresés

Török Gyula: A pecsenye
A fekete égen szennyessárga, ormótlan felhők henteregtek, olyanok voltak, mint a sárkány, amelyet szent György lovag koncolt fel. És a szikes mező irdatlan kopárságának kellős közepén, az egykori szekértábor helyén táborozott az éhen pusztulásra ítéltek csordája.
Csordába verődtek, mint a farkasok.
Mindössze egyetlen némber akadt közöttük, különben mind férfiak voltak… hiszen valaha katonáknak, vitézeknek nevezték őket. De annak az ideje, mikor vidám, boros legények, könnyűszívű csábítók, ifjú harácsolók képében járták a mérhetetlen idegen világot, a távoli ellenséges vagy baráti városok és falvak sorát, régen elmúlt. Akkor még a hadakozó hercegek és királyok posztóját viselték, egészben sütötték az ökröket, rajnait meg tokajit ittak rá és egyik szeretőjüket a másik után csalták meg. És most, annyi fekete bűn, vérontás, szörnyű tett után, hogy elérkezett felettük az ítélet ideje, testi gúnyájuk lerongyolódott, férgesek lettek, étel és ital híján csonttá aszalódtak, nem maradt meg számukra más a földi javakból, mint a pörkölő napfény, az éjszakai hideg, a levegő és a tűz. Három-négy rakásban tüzek körül henteregtek ezen az estén is, amely talán az utolsó volt számukra. Az égen úszó holt sárkányokat bámulták hanyatt fekve, a parázsba néztek, vagy behunyt szemmel gubbasztottak. Egy horgasfejű, szörnyű nagy-csontú legény káromkodni kezdett:
– Miattatok van az egész… a farkasfogú svábért, meg a dinnyefejű fránkusért, hogy húzták volna le a bőrötöket!
A farkasfogú, akinek kibújt hegyes szemfoga az ajka alól, felnyitotta szemét, aztán hunyorogva csukta le. De a vízfejű fránkus nem hagyta magát, reámordult a nagycsontúra, mint a vén kutya, amelyet megrúgnak:
– Tartsd a szád, még itt se nyughatsz!
– Miattatok van mégis, ti vertétek a falhoz a gyerekeket, ki dobáltátok a vízbe az öregasszonyokat, ti rángattátok a lányokat a templomba.
– Óh te gazember, hát te nem paskoltad a pólyásokat a földhöz, meg a sarokkőhöz, vakuljak meg, ha nem láttam ezzel a két szememmel. Mered mondani, hogy nem?
– Paskoltam én is, de…
A körülötte kuporgók rámeredtek.
– De – folytatta a horgasfejű – ti kezdtétek, tőletek kaptunk kedvet.
A szekerek maradványaiból és a lerágott lócsontokból rakott másik tűz körül is veszekedtek, egymást okozták fekete sorsukért és a harmadik szunnyadó parázsrakásnál egy piros cafatruhájú legény a némber, az egykori markotányosné ölébe hajtotta a fejét. Ragyás arca, foszforos zöld szeme volt az asszonynak, aki elmerülve bogarászott a fiatal legény bozontos hajában.
– Nekünk annyi malacunk volt odahaza – mondta olyan hangon, mint ahogyan az anyák beszélnek kis fiúkhoz – rózsaszínorrú, kunkorifarkincájú volt valamennyi. Ha most itt volna csak egy is közülük, megsütném neked olyan pirosra, ropogósra, mint a rózsa…
A cafatos nyelt egyet, a némber folytatta lágyan mesélve:
– Fehér cipót is sütnék hozzá, olyan könnyűt, mint a pehely… aztán sert innál rá, jó habosat…
– Azám – csuklott föl a legény dühösen – megzabálnád, benyalnád magad mind!
Így gyötörték, marták egymást a csorda tagjai, mint a farkasok. Mert éhes, csattogó fogú ordasok voltak valamennyien, tíz ország, száz tartomány és ezer város válogatott szemetje. Akadtak köztük szőke írek, szikár spanyolok, svédek, finnek, frankusok, mindenféle germánok, fekete olaszok, pörge, fürge magyarok és a pokol tudja még milyen nációbeliek. Csak annyiban voltak rokonok, hogy bélyeget viseltek valamennyien a testükön, meg a lelkükön is. Mindnek volt valami hibája: sántaság, kacska kéz, lenyúzott fej, szörnyű forradás, fekélyes kar, fránkus nyavalya, farkasfog, bandzsalság, nehéz betegség, vitustánc… A lelküket pedig közös iszonyat terhelte. Két esztendeje, hogy összeterelte őket a veresruhás vezér, aki a némber ölén nyugtatta kalapácsfejét. A seregek elmaradt, elcsellengett szemetjéből verődött össze a csorda, amely a hercegek és királyok, császárok religióért harcoló csapatai nyomán fosztogatta a falvakat, gyilkolta a városok népét. Sátáni hírük egész országokat töltött be, míg éppen három hete meg nem lepte őket a fridlandi herceg. Részegek voltak az öldökléstől, ételtől, italtól, későn ébredtek, nem vehettek egérutat a fekete rengetegek felé és beleszaladtak a szemközt érkezők csapdájába. Sokan elhullottak közülük, akik pedig megmaradtak, ide húzódtak, mint a törtlábú farkas a verem sarkába. Éjszakánként megpróbáltak már kitörni, de a herceg szoros gyűrűt állíttatott köréjük és aki a katonák közelébe merészkedett, azt ledurrantották összevágott vasszegekkel, vagy lebunkózták, mint a veszettet. Akadtak olyanok, akik fényes nappal, puszta kézzel, az éhségtől és szomjúságtól birkaszelíden közeledtek az eleven gyűrűhöz és zsoltárokat énekelve könyörögtek bűnbocsánatért. Őket is lepuffantották, mert a herceg halálos szigorú parancsot adott ki, hogy a farkasok közül egy se menekülhet élve. Így hát elvonultak a legveszettebb ordasok és morogva, marakodva, tunyán, heverve és sötéten várták a halált… vagy a csodatételt, amely a szennyes égből szállt alá, vagy a fehér sót virágzó föld alatti pokolból érkezik.
A három tűzrakástól vagy húsz ölnyire egy szikár, csupaszképű, szemöldök nélküli, kopasz ember állott. Amerre elnézett, köröskörül piros szemek hunyorogtak feléje a láthatárról: a herceg eleven gyűrűje őrködött, pipázott, sütött, főzött, kockázott, ivott a tábortüzeknél. De a hidegszájú, aki az angolszászok honából vetemedett a csordába, nem törődött a piros szemekkel. Állt mereven, csupasz arcát a fekete ég felé fordította és lélegzetvisszafojtva leste egy-egy erre tévedt denevér szeszélyes cikázását. Mikor alább csapott a bőregér, villámgyorsan feléje vágta vékony, hosszú lándzsáját. Így vadászott már három nap óta és tegnap alkonyatkor szerencséje volt.
Zsákmányát titokban nyelte le.
Most is majdnem eltalálta a szárnyas egeret, de a csorda három tűzrakása felől riadt kiáltozás lepte meg. Sikoltoztak, ordítoztak, nehézkes léptekkel topogtak, a száraz föld döngött csizmájuk sarka alatt és éppen erre tartottak.
– Fogjátok meg! – hasította a sötétséget egy éles hang.
– Ott szalad ni – sikoltotta a némber és nyomban utána mélyen, vastagon, lázas izgalomtól szinte elfúlva egy egész sereg férfitüdő bőgte.
– Üsd le… lépj rá… arra szalad… ne engedd… fuss elébe… elszalajtjátok… hová bújt… vége…
Az angolszász fakó szeme fölcsillant.
Hirtelen leguggolt, lándzsáját keresztbe fektette a térdén és éberen leste a kopár szürkefekete földet. Egy pár pillanat múlva mozogni látott valamit: egy arasznyi hosszú állat iramlott feléje rémült zegzugos futással. A csupaszképű végső izgalomban remegett, mégis mozdulatlan maradt. Mikor a menekülő állat lándzsája alatt akart átfutni, egy hüvelyknyomással rápöccentette a farúd érchegyét.
Halk sivítás támadt és egy szempillantás múlva a hidegszájú keshedt zubbonyába került a zsákmány. Csak a hátulsó lábát ütötte el a lándzsa és lázasan veckelődött a vadász keblén.
Még meg se dobbanhatott az angolszász szíve a boldogságtól, mikor körülötte termettek a többi farkasok.
– Erre szaladt – mondta valaki – nem láttad?
A csupaszszájú a fejét rázta.
– Biztosan tudom, hogy erre futott – hadarta a némber – láttam, mikor ide kanyarodott a tűz felől. Hazudik ez a kopasztott kappan, mindig vadászik valamire: tegnap is piszkálta a fogát…
A csupaszszájú némán állott, hiába ostromolták a többiek is.
– Te leütötted, csak eldugtad – förmedt rá a farkasfogú – titokban akarod megenni.
A csupaszszájú vigyorgott és nem válaszolt.
Végre valamennyien visszakullogtak leforrázva, elkeseredve, lehajtott fővel, de gyanakodó szívvel és minden lépését, mozdulatát figyelemmel kísérték az angolszásznak. Az meg leült nyugodtan a tűz mellé, hátát egy szétvert kocsi oldalához támasztotta és habár a zsákmány még mindig harapta, kaparta, szüntelenül furakodva, izegve, mozogva csiklandozta, meg se moccant. Hallgatott és arra gondolt, hogy mit is ejtett el.
– Patkány – mondta magában – vagy ürge… de mégis csak patkány lehet, hiszen ürgének nyoma sincs ezen az elátkozott kopárságon. Egy szép kövér patkány. Honnan is csöppenhetett ide a sós mezőre… talán az égből? Óh dehogy is… onnan a tábortüzek felől jött biztosan. Azoknak sok lova van és a zabosládákkal hurcolhatták el.
Befelé mosolygott, mert az jutott eszébe, hogy a patkány a herceg zabján hízott kövérre.
– Ez a huncut állat megcsúfolta a herceg gyűrűjét, átjött rajta és… a gyomromba futott.
Egy kicsit remegni kezdett, mikor arra a nagy gyönyörűségre gondolt, ami reája vár. Néhányszor szinte a kebléhez nyúlt, de megfékezte magát: majd ha elszunnyadnak a többiek!
Hátát nekifeszítette a szekéroldalnak és hideg tekintettel szemlélte, mint hajtják le fejüket az ordasok a fehér sót virágzó kegyetlen földre. Szemét lehunyta félig ő is nemsokára, hunyorogva figyelte társait.
Eltelt egy fertályórányi idő, de még mindig nem mert moccanni sem. És az óvatosság nagyon is bevált. Amint félig csukott pillái függönye alól kitekintett, szertenézett, hol itt, hol amott csillant feléje lopva egy-egy zöldes szempár.
Várt tehát el nem lankadó türelemmel. Éber szeme sorra kémlelte az alakokat, míg végre nehézkes szuszogás, horkolás, sípoló lélegzés neszelése nem hangzott fel minden oldalról a néma éjszakában.
A korai estétől számítva órák telhettek el idáig.
Most tehát lassan, alig mozdulva keble felé nyúlt csontos pókkezével.
És pontosan ugyanebben a pillanatban felütötte a fejét a farkasfogú. Vigyázva körülnézett, aztán óvatosan, a földön kúszva közeledett az angolszász irányában. A csupaszszájú dermedten figyelte és közben megmarkolta a kését.
Kezeire támaszkodva farkasszemet nézett vele egy ideig a farkasfogú, aztán kajánul vigyorogni kezdett:
– Te is ébren vagy – suttogta – én se tudok aludni. Úgy rágja a gyomrom az éhség, mint a választóvíz. Beszélgessünk!
Az angolszász hallgatott, a farkasfogú tovább suttogott sok mindenről az ordasoknak azon a zagyva nyelvén, amelyhez képest a bábeli zűrzavar könnyen érthető lett volna. Mikor belátta, hogy nem remélhet feleletet, újból vigyorogni kezdett.
– Ugye, hogy nálad van?
A csupaszképű a fejét rázta.
– Esküdj meg – mondta a farkasfogú – arra esküdj, ami nálatok a legszentebb. Ha mersz, esküdj anyád méhére, az akasztófára, amelyen apád elszáradt, az ördögnek tett titkos fogadalmadra…
Aztán, hogy néma csöndesség felelt csak szavaira, folytatta.
– Érzem, hogy nálad van… add nekem, hát nem hallod, hogy a gyomrom kimarja az éhség. Emlékszel, mikor egy egész kappant sütöttem neked? mikor bort hoztam a faluból és megkínáltalak? Most semmi sem jut az eszedbe, de akkor zabáltál, majd lenyelted a butykosomat is… Ha nem akarsz már tudni rólam, hát add ide pénzért: van még tizenkét aranytallérom, egy gyémántos láncom, hét ezüstpitykém… ha ez is kevés, szolgád leszek örökre. A hátamon viszlek, az ekéd elé foghatsz… egész életemre eladom magamat…
Esengett, rimánkodott, földig alázta magát és végül hörögve, káromkodva kúszott visszafelé. Farkasfogai kivillantak, mikor hátranézett és ínyét mutogatva suttogta:
– De te sem zabálsz belőle.
A szemöldöknélküli szempár hidegen tekintett előre, mintha üvegből lett volna.
A csendesség ismét átvette birodalmát.
Most már nem kellett órákig várakoznia a szerencsés vadásznak: megint felütötte valaki a fejét.
A halotthalaványképű olasz kúszott feléje. Kedvesen rámosolygott a jégszemű, üvegtekintetű angolszászra és lágyan susogta:
– Adjál egy kis pecsenyécskét…
És mert bábszerűen bámult rá a csupaszszájú, elkezdte ő is a maga mondókáját.
– Nézd csak öregem, ne haragudj meg azért, amit mondok… téged utálnak az asszonyok, mert csupasz vagy, mint a csiga, meg aztán olyan fonnyadt is a bőröd. Hát én tudok olyan szert, amitől megnő a hajad… aztán velem jössz, hazamegyünk. Hej, de milyen gyönyörű lányok vannak arrafelé… szerzek neked tízet, kerítek százat, ezret… úgy élsz, mint egy basa… csak most az egyszer könyörülj meg rajtam.
A földre hajtotta a fejét, onnan kacsintott feléje, bolondozott, mórikálta magát, hízelgett, mit a kiskutya és közben aprókat vakkantgatott:
– Csak egy picikét, csak egy combikát, csak a farkincáját a boldogságos szűzre kérlek…
Majd fenyegetőzött, átkokat szórt és aztán fáradtan, kétségbeesve húzódott el.
Most egy pörgebajszú magyar következett:
– Testvér – mondta és méla tekintete őszintén ragyogott amint kelet felé mutatott – tudod-e mi van arra? Hát honnan is tudnád… az én hazám. Ottan van az én falum, aztán abban meg a házam. Nagyon szép kis ház, olyan fehér a fala, hogy az csuda. Aztán két ökör, disznó, malac, két szép gyerek, meg az asszony. Munka sincsen sok, csak egy kis robot, aztán egy kis dézsma. Hát aztán ha te oda elmégy, csak azt mondod, hogy te vagy én, csak egy kicsit… más ember lett énbelőlem. Tied a két ökör, a gyerek, este befekszel az ágyba… holtodig boldogan élsz. Hej… de szépen is fogsz élni.
Pödörintett egyet a bajúszán, köhintett, várt egy kicsit, aztán olyan hosszan és odaadással káromkodott, hogy a csupaszszájú vigyorogni kezdett.
Elment ez is: jött helyette más.
A horgas, nagy csontú horvát, aki sokszor átharapta az ellenfele torkát, ha vértől nedves mezőkön tombolt, leborulva és odaadással zokogott:
– Csak a bőrét – csuklott föl és egész testében rázkódni kezdett.
Beszélt a hegyoldalban lévő kis szőlejéről, amely finom fanyar veresborocskát terem, sziklapincéjéről, szép hajadon lányáról, de csak a vak éjszakának beszélt.
Most a vízfejű fránkus következett. Percekig suttogott és végül esküre emelte három ujját:
– Esküszöm – mondta ünnepélyesen – esküszöm a szentháromságra és a fránkus föld életére, hogy itt nyomban szíven szúrom magamat, ha ideadod és lenyelhetem az egyik combját… mert egészen éhes gyomorral még se tudok meghalni.
Egy szemrebbenésnyi ideig tétovázott az angolszász, mivelhogy szerette a véres színjátékokat, de mégis… vállat vont, mintha azt akarta volna mondani, hogy neki mindegy.
Nyögve közeledett ezután egy fekélyeslábú:
– Nézd testvérem az úrban – recsegtette beteg torkát – te még fiatal vagy, erős, egészséges… kiszabadulhatsz innen, aztán teleeheted magad akár mindennap. Ehetsz gyönge borjúhúst, sült csirkét, nyers hagymát, mézeskalácsot, ihatsz sert, bort… de az én fogam nem vásik többé soha semmi jóba, megdöglök ma vagy holnap. Hát utolsó szent ostyának adj egy falatot, ne hagyjál elpusztulni ilyen éhesen.
Némaság, újabb vállvonogatás volt a felelet és a fránkusnyavalyában szenvedő, szívet dermesztő átkok között vonszolta el magát, hogy a földbetúrt vackában kiadja fáradt lelkét.
Jöttek egymásután a többiek is, a szénszakállú örmény, akinek fehérré őszült a feketesége az ítélet napjai alatt, a parázsszemű cigány, akinek a tekintetéből kialudt a ragyogás, a fehérszemöldökű fenyőszálnyi finn, aki úgy kúszott most, mint a gyalogfenyő… és mindnyájan, akik csak az ordasok sorában osztoztak.
A legények után utolsónak kullogott a pirosruhás vezér.
Leült a hidegszájúval szemben és rövidnyelű bárdjára támaszkodott.
– Tudom, hogy nálad van, csak rejtegeted – mondta határozottan – már régen oda kellett volna hoznod a vackomhoz, mert még mindig a vezéred vagyok… de ha nem tetted, nem baj, nem haragszom, most ideadhatod!
A szemközt ülő egykedvűen tekintett a tábortüzek gyűrűje felé, mintha mondani akarná a pirosruhásnak, hogyha vezér, hát azon át vezesse őket. A pirosruhás megismételte még egypárszor a parancsot: aztán alkudni kezdett:
– Nem kívánom ingyen. Van nekem olyan kincsem, amilyenről még sose álmodtál. Neked hagyom az egészet, ha megosztod velem a pecsenyét. Gondold meg jól, miről beszélek… Magdeburg mellett, a kis erdőben, amelyiken át az országút vezet, ott van elásva tizenkét áldozó kehely, kétszáztíz aranytallér a javából, kilenc kereszt szines kövekkel, meg sok minden drágaság. Könnyen megtalálhatod: az útkereszteződés mellett a tisztáson négy sír van hantolva, mint a kocka négy sarka és középen van a kincs. Te ügyes vagy, mint a bűbájosok, még kihúzhatod magadat innen, aztán gazdagon élhetsz. Csak odamész, fölhányod a földet, zsákba teszed a sok aranyat, mert vertarany valamennyi…
Sokáig gyötörte magát így, másfelé elrejtett kincsei titkát is föltárta előtte, de a szemöldöknélküli ember dacosan hallgatott. Akkor azután ő is porba dugta arcát és esengve mondta:
– Csak egy kis részét add ide és ha a földre köpsz, felnyalom.
Az angolszász szíve ismét megrebbent: már szinte a zubbonyába nyúlt, mert szerette volna megalázni ezt a gonoszt, aki annyiszor megtaposta, büszkeségét ezerszer megrugdosta. Mégis hűséges maradt magához és mozdulatlanul, némán, kegyetlen ridegséggel nézett el a pirosruhás feje fölött.
Már haloványabban kezdtek ragyogni az egyre vonuló felhők sárkányteste között az égi mécsek, mikor a halálra kimerült csupaszszájú szíve megdobbant a szelíden alvó zsákmány meleg teste alatt. Vigyorogni kezdett gyönyörűségében, mert kúszva, lopakodva, mint a macska, a némbert látta feléje indulni. Egy párat dobbant még a szíve, aztán előtte ült az asszony összekuporodva, de szótlanul és nyugodt tekintettel.
Várta a csupaszszájú, hogy megszólaljon, hogy esengjen megalázkodva, de a némber rekedten is mélán csengő, különös mély hangja nem csendült meg a fekete hajnalon. Ragyái elsimultak a haldokló parazsak piroslásánál, kócos haja beleolvadt a végtelen feketeségbe és csak hosszúkás arca, zöldfényt lobbantó szeme látszott.
Bármennyi zivataros esztendő zápora porzott el felette, bármennyit szeretett és szenvedett, éhezett, dorbézolt, ivott, minden kicsapongása és nyomorúsága ellenére is megmaradt tekintete boszorkányos fénye és valami rejtelmes gonoszság, amely foszforlobogású szeme párjából villogott. Két esztendő óta sokszor bámulta közelről és messziről az angolszász ezt a titkos fényt, amelyhez hasonlót nem látott még egyetlen földi asszony szemében se. Bámulta, követte lépteit a véres mezőkön át, esténként sokszor megkörnyékezte, de a gonosz boszorkány mindig hátat fordított neki, pedig másokkal mindig kegyes volt. Egyszer azt mondta, hogy jó, hát estére várja az útszéli csárdában, a szénapadláson… aztán mikor a csupaszszájú éjféltájban fölmászott, három legény esett neki egyszerre, beverték a fejét, összetörték a bordáit és legurították a létrán. Mégis utánament sántán, lyukas koponyával, tört bordákkal. Sokszor megdöngették még érte, bicskát szúrtak az oldalába, de nem tágított. Már nem is törődött a tekintetével, telt keblével, vastag bokájával, széles csípőjével, csak a vadász lihegésével üldözte. Régen elhagyta volna a vörösruhást és az ordasok csordáját, de üldöző szenvedelme a némberhez kötötte és berántotta ebbe a szörnyű verembe.
Ilyenformán villant el minden az angolszász előtt, mikor az asszony lágy mozdulattal fölemelte kezét és hirtelen végigsimította csupasz pofáját. A férfi szikár teste végigborzongott: a hideg keresztülfutott rajta kétszer is, aztán oltalmazólag kapott a keble felé és kicsattant dacos némasága:
– Nem adom – mondta szinte kiáltva – azért sem adom!
A némber mosolygott, de nem felelt.
A szemöldöknélküli ember pillantása hideg kék pengeként forgott.
– Most, most – gondolta magában – mindent visszaadok neki!
És rekedten szólalt meg:
– Emlékszel-e, mikor összetöretted a csontjaimat a szénapadláson?
A zöld szempár csodálkozva nézett rája, a hosszúkás arc nemet intett.
– Hát arra emlékszel-e – folytatta az angolszász – mikor Fridlandban megbicskáztak érted?
A némber a fejét rázta.
– De azt biztosan nem felejtetted el, mikor a kocsma mögött leszúrtam azt a hosszú svédet, akire haragudtál, akinek a fülét, meg az orrát kérted tőlem.
– Nem, nem emlékszem – mondták a foszforfényű szemek.
– Óh te rongy, te céda cafat, te országvilág ringyója, hát van pofád így hazudni?
Zuhogott a szennyesen bugyborékoló szidalom a némber felé, de a zöld szempár nem villogott haragosan, inkább szelíden fénylett, mint a hajnali csillag, a hosszúkás arc bánatosan fehérlett és a mélán csengő különös mély hang halkan szólalt meg:
– Miért bántasz – csuklott fel – miért kínozol fiacskám, hiszen én mindig csak téged szerettelek…
Az angolszász nem bírta tovább a szelíd tekintetet, lehajtotta a fejét és megsimította a homlokát. Aztán a fogait csikorgatta, vértelen ajkát véresre marta és hirtelen benyúlt a zubbonya résén. Előre nyújtott karral, két ujja között tartotta a fickándozó állatot.
– Nesze – csikorogta tajtékos szájjal – nesze, zabáld meg magad…
Aztán átvetette magát a kocsi oldalán és elterült a másik oldalon.
A némber körülnézett sunyítva a heverő ordasokon, hirtelen apadt keblére rejtette a zsákmányt és lassan, lapulva elindult.
A pirosruhás vacka felé tartott egyenesen.
Olyan diadalmámor töltötte el a szívét, hogy elfeledkezett mindenről: a fekete égről, a szörnyű ítéletről, az éhségről, rongy életéről, az ordasokról… és a csupaszszájúról is.
Szeme párja úszott a zöld fényben, hangja szinte elcsuklott, mikor oldalbalökte a horkoló vezért.
– Itt van! – mondta röviden – még él.
– Elhoztad? – bámult reá a pirosruhás – Mutasd!
Az asszony benyúlt az ingébe és a szíve tájáról kihalászta a zsákmányt.
– Nézd milyen szép… lehet egy font is talán.
– Szép – mondta a pirosruhás összeverődő fogakkal – együk meg mindjárt. Ugye megesszük?
A némber nemet intett.
– Miért? – riadozott a férfi és rövidnyelű bárdja után kapott.
– Nem esszük meg… csak te magad fogod megenni. Neked hoztam, csak neked, hogy lássad, milyen vagyok, mert én nem zabálnám meg egyedül, még ha malac lenne is.
A kalapácsfejű kan ellágyult és a boldogság melege futkározott meggyötört tagjain.
Az asszony pedig megfogta az állat mellső lábait és a levegőbe dobálva játszott vele, höcögtette, mint a kisbabát.
– Mégis – szólt a férfi – egyél te is valamit, a farkincáját vagy a combját.
Szótlanul játszott tovább a némber, aztán egyszer csak ölébe helyezte az állatot.
– Nézd csak, szegénynek vérzik a hátsó lába.
Mindjárt rongyot tépett laskává züllött szoknyájából, becsavarta a vérző féllábat és bokrétára kötötte a rongyszalagot. A kalapácsfejű dühösen, türelmetlenül nézte:
– Minek játszol vele, úgyis megesszük mindjárt…
Az asszony szeme megvillant, hangja fölcsattant:
– Itt van – mondta – hát nyeld le, te nagybélű!
Mohón kapott a pirosruhás a pecsenye után, szemügyre vette, hogy hol esnék jobb harapás rajta, már szinte fogaihoz emelte, mikor egy kipattanó szikra lobbanásánál fekete árnyék vetődött arcán keresztül.
Az angolszász állott előttük szinte végtelen szikársággal, mint az ítéletet hirdető arkangyal, kezében magasra emelt egyenes karddal.
Még annyi ideje sem volt a kalapácsfejűnek, hogy elrejtse drága ajándékát, már lezuhant a hideg kék penge a zöldszemű némberre. És a zöld szempár, amely foszforos lobbanással villant a fekete éjszakában is, mint a bűbájosoké, amely oly sok irtózatra biztatta a pirosruhást és az ordasokat mind, végső sugáraival még soha meg nem ért gyönyörűséget láthatott.
A csattanásra, amely az angolszász pengéje nyomán fölcsendült, talpra szökkent a pirosruhás vezér és minden legénye. Egy szemrebbenés alatt elterült a csupaszszájú, utána pedig a kalapácsfejű, aki a zsákmányt szorongatta a balkezében. Most még egyszer utoljára föllobogott az ordasok gyilkoló tudománya. Tombolva tusakodtak a zsákmányért és aki kezébe kaparintotta az állatot, nyomban elbukott, mert buzogánnyal, késsel, lándzsával, mordállyal, ólmos fütykössel, hosszú karddal, görbe szablyával reárontottak a többiek. Némán, végső ádáz elszántsággal irtották egymást a sötét esztendők minden szakértelmével. A fránkus nyavalyában döglődőt eltiporták, sokan arccal zuhantak a parazsakba, már senki sem volt, aki ne kapott volna mély sebet, a levegőben pörkölődő emberhús szaga áradt és még mindig viaskodtak. Nem a zsákmányért mártogatták egymásba a rozsdás pengéket, nem a pecsenyéért zúzták be egymás fejét, harapták a legközelebbi szomszédjuk gégéjét, hanem a piros vérért és vérontásért magáért.
És a bekötött lábú szürke állat, amelyet régen földre ejtett egy elernyedt marok, megtépázva, letaposott farokkal, de mégis szabadon loholt a szikes mezőn. Zegzugos vonalban, halk cincogással sietett és arra tartott, ahonnan teli zabosládák illatát hozta a hajnali szellő, ahonnan a nap első sugárküllői törtek a fekete és vörös égre.
A vérben ázott rongybokréta fityegett utána.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages