Babits Mihály: Az első pillanatban
Babits Mihály: Az első pillanatban
Ha valaki azt mondta volna – mint ahogy a mesében mondja a fogoly királyfinak a varázsló király: „Szárítsd föl ma éjjel ezt a nagy mocsarat, építs a helyére gyönyörű palotát aranytetővel, száz meg száz szobával, bútorozd be királyok lakásához illően, ültess melléje gyönyörű kertet, magas fasorokat, köröskörül búza teremjen, szőlők zöldelljenek és vidám faluk ragyogjanak, ott ahol mostan még mocsár van, és reggel mikor kinézek az ablakon, lássam a palota aranytetejét ragyogni és a búzát a szélben hajlongani: akkor megkapod a lányom és fele országom, különben pedig fejedet vétetem!” – ha valaki azt mondta volna szerdán este: „Csináljatok azon a helyen ahol ez a mai, Ausztriába ékelt, feudális, félholt, militarista, Tiszta István-féle Magyarország hever hagyományos királyhűségében, gyűlölve minden szomszédjától, holnap reggelre egy önálló, független, radikális magyar köztársaságot, mely minden militarizmust megtagad és minden nemzetnek barátja, és reggel aki kimegy az utcára, minden katona sipkáján a K betű helyén egy virágot lásson: és mindezt harcok és vérontás nélkül” ha ezt parancsolta volna valami Hatalom és hozzátette volna az ígéretet: „Béke és szabadság!” és a fenyegetést: „Pusztulás és halál máskülönben!” – aligha akadt volna köztünk, aki ne éppoly csüggedt szívvel hallotta volna e nehéz feltételt, mint a mesebeli királyfi a varázsló király lehetetlen parancsát.
De a királyfinak segített az egész természet, a föld erői megindultak és betemették a mocsárt, a kövek maguktól ugráltak egymásra palotaformára, a búza felszökött a földből mint a nyíl, a szőlő kanyarogva eredt neki, mint egy kígyó. Valahogy így volt a magyar forradalommal is. Minden magától ment, szinte anélkül, hogy az emberek akarták vagy csinálták volna, a földben, a köveken, a levegőben volt benn az erő, a történelem gépezete működött itt tovább, mely akkora lendületet kapott a világháborúban, hogy most a saját lendülete hajtja, s ha emberi kéz próbálja forgatni, elragadja azt a kezet a saját irányába, vagy letépi. Pusztán emberi szempontból nézve a magyar forradalom valóságos csoda volt. És most, hogy ez a csoda megtörtént, a kételkedő ész szinte értelmetlenül áll vele szemben és keresi azt, ami minden emberi tüneménynek hordozója, ami ennek is továbbhordozója lehessen: az akaratot. És csupa belső ellenmondásra talál. A forradalom kétségtelenül egy és egységes, és mégis más képet ölt minden akaratban, más-más nyelvet beszél minden lélekben mint pünkösdkor az apostolok. Micsoda forradalom ez? Polgári forradalom? Negyvennyolcas szabadságforradalom? Nacionalista? Vagy antinacionalista forradalom, vörösforradalom, szocialista, társadalmi? Magyar vagy emberi? Vagy éppen a bolseviki anarchia szellemének első és még álcázott kirobbanása a Rend palackjából? Máshogyan látja minden párt, máshogyan minden osztály, igazán mint egy varázstüneményt: mindenki a maga szíve szerint látja! És mindegyik mást is vár tőle: más eredményeket, más tendenciát!
Nem belső ellenmondás-e ez? Hogy állhat meg egy ilyen mozgalom, melyről ennyire sem lehet megmondani, mit akar, melynek ennyire nincsen egységes akarata?
Hisz igaz, hogy bizonyos szempontból minden emberi mozgalom ellentmondás, mert egységes akaratot tételez föl a sokakban, ami soha sincs meg ideálisan. Minden forradalom ellentmondás, mert rendet jelent a rendetlenségben, szervezettséget a szervezetbontásban. De a mi forradalmunkban maga ez a szervezetbontás is, a szervezetbontás egysége is szervezetlen, sőt egymásnak ellentmondó egyes akaratok pillanatnyi véletlen találkozásából állt elő: egy nagy véletlenség volt a mi forradalmunk.
A negyvennyolcadiki magyar köztársaság hivatalos pecsétjén egy rőzseköteg volt. A mi új köztársaságunk rőzsekötege nem a római fasces, összefaragott, összeválogatott, egymáshoz simuló vesszőkből. A mi rőzsekötegünket eleven venyigék alkotják, melyeknek mindegyike másfelé hajlik és görbül el, vékonyul és csomósodik. Lehet-e ilyenekből elég erős fascest kötözni, hogy soha el ne törjön? Megállhat-e a forradalom, mely annyifelé hajt és tendál, megmaradhat-e egy forradalomnak, mely annyi ellentmondásnak véletlen együttműködéséből született, nem kell-e továbbmennie, tovább bomlania, új meg új forradalmakká, amint az ellentmondások újra elválnak? Hogyan találkozhattak csak egy pillanatra is össze, mi hozhatta létre együttműködésüket csak egyetlen cselekedetben is, kétségtelenül a közeg ellenállása hozta létre, a talaj ellenállása csíráikkal szemben, mely egyformán bénítá mindannyit és kényszerítette, hogy mind a legkisebb ellenállás irányában keressenek szabad kitörést erőiknek s ebben az irányban együtt haladjanak. Így olyanná lettek ezek a különböző tendenciák, mint a gyökerek, amelyeknek össze kellett nőni egyetlenegy törzzsé, hogy egyesült erővel kilökhessék magukat a föld sötétjéből. Most attól függ a fa erőssége: meddig maradnak együtt, meddig nőnek együtt? Ha rögtön elágaznak a könnyű levegőben: örökké bokor marad a növény, sohase lesz fává. Ezért éppen ami aggasztónak látszik, abban lehet a reményt találni: a viszonyok nehézségében, a rettenetes sok akadályba, amellyel még küzdeni kell. Mert bizonyára sok közös akadályt kell még keresztültörni minden tendenciának egyformán, mielőtt egyáltalán gondolhatna a saját külön irányára. Először utat kell törni amerre lehet, és csak egyfelé lehet Azután mehet majd ki-ki amerre ő akar. Éppen az akadály biztosítja az erőt. Előbb fel kell nőnie a fának egy törzsben, aztán majd elágazhatik újra, szabadon és könnyedén, a magas levegőben. Kétségtelen: a mai forradalomban új forradalmak csírái rejlenek. De ha egyszer a fa nagyra nőtt már: minden új forradalom csak annyi lesz, mint új szétválása két ágának, hogy mentül lombosabb koronája legyen.
