Kadosa Marcel: Leszerelés

Teljes szövegű keresés

Kadosa Marcel: Leszerelés
A háznép elpihent, a gyerekek alszanak. Jer szívem, most játszd nekem a Gaál magyar népdalábrándjait. Évek múltak, hogy hozzájuk se nyúltunk, de most hallani vágyom ezeket a drága melódiákat, amikkel bölcsőmet ringatták. Most nem banálisak, hanem újak és meghatók, mint ifjú ideálunk arcképe, amely húsz esztendő múltán váratlanul szemünk elé kerül.
Tudom: csupa giccs, csupa banalitás!… Kényszerképzetek, amik olykor erőt vesznek rajtunk. Tudok mindent, amit valaha valaki józanságot kigondolt A kolompoló gulya: az a külterjes gazdálkodás átka, a falu romantikája: a szégyenletes primitívség hazug máza, a kis torony harangjának a csengése a valóságban: babona és klerikalizmus, a kis fehér házak: a gyermekhalandóság és a tuberkulózis várai, a vidámság pedig az alkohol kigőzölgése. Mindent tudok és még sokkal többet is. És mégis csak játszd nekem szívem most a Gaál magyar ábrándjait és ne nézz hátra, amikor a könnyeim lefelé peregnek a megalázott magyarok szomorú földjére…
Miért sajnálom a magyart és miért fáj szívemnek a magyarság szomorú kudarca? Hiszen gyerekjáték felemelkednem a világpolgári közöny göthei magasságába és ezer elmélet áll a rendelkezésemre, amellyel tiszta örömmé varázsolhatom az előttem folyó történések szomorú jelenségeit. Az úri rendjének megalázása fájjon a szívemnek? Amíg odalent éltem a proletármélységben, csak mint gőgös megalázókat láttam e rendet és amióta feljutottam a városi polgárság szintjére, hideg közöny jégfalával láttam őket elszigetelve. A magyar paraszt képviselje előttem talán azt, amit a magyar fogalomban szeretnem kelljen? Óh világháború kiábrándító korszaka, szívtelenség, komiszság, kapzsiság, falánkság örökkön örökké emlékezetes és utálatos ötödfél esztendeje, ki az, akin hagytál még valami kis mázát az emberiségnek és a jóságnak?! Kinek szólnak hát a könnyeim és kiért a lelkem leküzdhetetlen melankóliája? Ha nem fáj a szívemnek, hogy Magyarország határai ma nem azonosak Nagy Lajos birodalmáéval és hogy nem „magyar tenger vízében huny el észak, kelet és dél hulló csillaga” –, miért fájnak olyan változások, amelyek, jaj, talán holnapra esedékesek, miért tartom miként legkedvesebbjeim elmúlását, majdnem lehetetlennek, hogy ne az a szép koszorú övezze Magyarország határait, amelyeket egy évezreddel ezelőtt kijelölt egy bámulatos tekintetű ember, akit maga a természet látszott sugalmazni, hogy foglaljon el akkora országot, amelynek az ötvenedik része is elegendő lett volna annak a néptömegnek, amelyről neki akkor gondoskodnia kellett.
Az értelemnek mindezekhez kevés szava van: érzelmi dolog az egész, de ez prepotensebb az értelemnél, mert vele disputálni nem lehet. Nem tudom, de érzem: a magyarságot gyászos, kegyetlen igazságtalanság sújtotta a háborúban és ez ellen az érzés ellen nincsen más orvosság: ki kell fájatni a fájdalmat, amelyre nem ad írt a logika és a történelemfilozófia.
*
Ronda háború volt. Olyan ronda, amilyen az ő összes tulajdonságaival az ember, aki e világháborúban a világ teremtése óta először vett részt a maga teljes adjusztirungjában. A régi háborúkban kevés ember és kevés emberi tulajdonság volt angazsálva: a vitézség és a gyávaság, az erő és a gyöngeség, a furfang és a butaság, a lelkesedés és a kishitűség. Ez az első háború, amelyben mindenki és minden benne volt: az untauglichok jobbak, mint a sorkatonák és a kávéházi vitatkozók alighanem nagyobb jelentőséggel, mint a lövészárkok fedezői. Negyvenkettes ágyúkkal vezércikkeket lehetett szembeállítani döntő sikerrel. Halálra szánt daliák ezredeit féltucat kócos narr agyonbeszélte. Akik gránáttűznek akartak nekirohanni, azon vették magukat észre, hogy megette őket a kosz és a tetű s hogy az ágyúk bömbölését túlharsogja éhes asszonyaik és gyermekeik sírása, ami ellen semmit se használ a férfierények legelseje, a bátorság. És az összes hadviselő nagyhatalmak között a leghatalmasabbnak a terményuzsora és az árúuzsora bizonyult.
Hiába: sokáig tartott, mindenki benne volt, ez volt a hiba. Ennyi ideig nem tarthatnak ki az erények, amelyek csak vékony réteg az emberi bestia őstömegén.
Vagy talán nem volna szabad ily gyorsan és ily könnyen levonni a konzekvenciákat? Érdemes volna talán alaposabb és szigorúbb vizsgálat tárgyává tenni, hogy nincs-e igazuk azoknak, akik a háborút a népek igazságot és kívánatos ítélőszékének hirdetik és azt állítják, hogy az marad a győztes, aki méltóbb a győzelemre. Semmi esetre sem szabad a háború fogalmának és jelentőségének a megítélésénél a vesztett háború hangulatát venni vezérfonalul. Ha én pacifista vagyok is és most vigyorogva vagy felháborodva vonom kérdőre a háború dicsőségének a hirdetőit: „no mi lesz az elméleteddel, nagyszerű dolog úgy-e a háború?” – ő még mindig fenntarthatja álláspontját és felelhet imigyen:
– A pervesztes félnek mindenesetre más fogalmai lesznek a bíró igazságosságáról és más szavai ennek a jellemzésére, mint a nyertes félnek. Aki azonban helyes fogalmat akar a bíró szerepéről, az sem a pervesztes, sem a pernyertes meghatározásait nem fogja akceptálni, hanem az ő ügyükről elvonatkoztatva alkotja meg ítéletét. Azután ki meri azt döntő határozottsággal állítani, hogy az ítélet, amelyet kaptunk nem volt igazságos csak azért, mert nem nekünk kedvezett? Igaz: a legotrombább igazságtalanság lehet a nagy szám győzelme a kis szám fölött. Minden haladás, minden kultúra az ellenkezőnek a jelensége: a kevesek győzelme a sokaságon. A történelem, akár az eszmék, akár a népek történelme, tulajdonképpen nem is egyéb, mint törpe kisebbségek szakadatlan győzelme a túlerők ellen. Abban a pillanatban, amikor ez lehetetlenné válnék: bekövetkeznék az emberi nemnek oly gyors menetű züllése és bukása, amihez borzalmasság dolgában a legnagyobb rendű elemi katasztrófák se hasonlíthatók. Amikor a matematikai túlerő legyőzi a kisebbséget, ott mindig lehet valami történelmi jelentőségű eszmének vagy alakulatnak az elvetélését sejteni és – ha úgy tetszik – siratni vagy – ha úgy tetszik – üdvözölni. Ámde a nagy szám szintén lehet történelmi erények következménye. Lehet, hogy az egyik nép tagjai elpuhultak és önzők: nem akarnak gyermekeket világra hozni és nevelésükkel vesződni. Ez a nép kisebbségbe fog kerülni a másikkal szemben, amelynek életereje, munkakedve fennen szárnyal és amely örömet talál az ivadék gondozásában és az érte való vesződségben. De lehet az így kisebbségbe került nép okosabb, szeretetreméltóbb, érdekeinek a többi népek között való elosztásában körültekintőbb, mint a másik és ha közöttük összecsapásra kerül a sor: az első esetben a nagyobb nép győzelme akceptálható a történelem igazságos ítéletének, a második esetben a kisebb, de szövetségesei által túlsúlyra jutott nép diadala nem okvetlenül a matematikai nagyobb szám igazságtalan érvényesülése. Egyáltalában: igazság, igazságtalanság! Ezek csak a mi fogalmaink, amelyeknek még magunk között sincs közös tartalma, annál kevésbé egyezik meg velünk a természet, vagy – ha úgy tetszik – a történelem a maga igazságaival. A természet igazsága, hogy a kifejlődésükben gátolt gázok szétvetik a hordót és ugyancsak igazsága a természetnek az is, hogy az erős abroncs megakadályozza a gázok erejének ilyen megnyilatkozását. A háború a népek igazságszolgáltatása azért, mert a sok igazság közül az az érvényes, amelyet a háború eredménye sanctionál. Mindegyik igazság szörnyű háborúk által jutott érvényre, a zsidóké is és a filiszteusoké is, a görögöké is és a perzsáké is, a rómaiaké és a barbároké, az angoloké és a spanyoloké, a jezsuitáké, Voltaireé, Napóleoné és a tajtékpipafúrók szakegyletéé. Az éppen a történelemnek a háborúk eredménye által kiszolgáltatott igazságában a legnagyszerűbb, hogy ellenkező eredmény mellett ellenkező lett volna az igazság is. A történelem másmilyen is lehetne, mint amilyen. Ki vállalkozik rá, hogy megírtja pl. Európa legújabb történetét, de nem úgy ahogyan történt, hanem megfordítva. Bismarck nincs a világon vagy nem jut neki szerep. Poroszország nem tartózkodik a szerepléstől a krimi háborúban, ennélfogva Oroszország sem marad semleges a német-francia háborúban. Bismarck nem szegül ellene egymaga minden létező német akarat ellen, amikor arról van szó, hogy a megvert Ausztriát meg is alázzák és ennek folytán Németország nem egy hálás, hanem egy ellenséges Ausztriával a háta mögött megy bele a francia háborúba. És folytasd ezt most tovább a mostani háború belekombinálásával. Nemde az is teljesen acceptabilis történelem volna, ha a zsidók verték volna le a rómaiakat, a perzsák a görögöket, az osztrákok az olaszokat és a franciák a németeket, ha Michelangelo gyújtotta volna fel az ephessi Diana templomát és Marx kötözte volna az ágyúk elé az indiai lázadás vezéreit. „Igazságtalanság!” – sírja a temetésen a megtört gyászoló gyülekezet. Kérdezd meg csak a kukacokat!…
*
Ha akarom vigasztalhatom magamat Hegel történelemfilozófiájával, amely röviden a magyar adoma sanda mészárosának az esetével értelmezhető: a történelem a sanda mészáros, aki nem oda vág, ahova néz. Csak utólag nagyon sokkal utóbb derül ki, hogy hova volt szánva a csapás és mit akart tulajdonképpen a történelem. „Die List der Weltgeschichte”. A történelem becsap bennünket és oda állít minket millió számra, hogy harcoljunk és haljunk meg valamiért, aminek a pusztulását a történelem másképp nem tudja elérni, csak úgy, ha a mi őrjöngő lelkesedésünkkel aláfűti a pusztító háborúnak a poklát. „Isten nem siet!” A történelem néhány győzelem kerülő útját se veti meg, hogy annál teljesebbé tegye a bukást. És kudarcoktól sem kíméli meg azt, akinek ilyen módon jobban elő tudja készíteni a teljes diadalát. Ki tudja azt nekem megcáfolni, ha azt állítom, hogy a német nép veresége azért kellett a történelemnek, mert e nélkül nem lehetett volna a német népnek visszatérnie a szellemiségéhez, amely által meg kell valósítania történelmi misszióját. Azt a küldetését, aminőhöz fogható még soha népnek osztályrészül nem jutott és amelynek megvalósítása által a német nép az emberi nem történelmének fenoménjévé váland. Tegyük fel, hogy ez volna a német nép hivatása, ha ugyan akceptáljuk a hivatás fogalmát. Ez esetben már könnyen beláthatjuk, hogy ezt meg nem valósíthatta, amíg egy óriási katonai vereség más irányba nem terelte mentalitását. És lehet megfordítva is igaz: hivatás, küldetés: gyerekes előítéletek, de a vereség más irányba terelendvén a mentalitását, ez az új irány a véletlenség által adatik ahhoz, hogy a német nép dicsőségesebb eredményekhez jusson, mint amilyeneket harctéri győzelmek útján lehet elérni. Ebbe a gondolatsorba állítva, a franciák és angolszászok mai diadalmi mámorát együtt élvezheti minden jó német kebel is. A két öröm között csak az a különbség lesz, amilyent a lakodalmaknál látunk: az egyiknek az öröme az a változás értelmének és értkének a tudata, a másiknak az öröme annak az alkoholnak hatása, amelyet beszopott. A vőfélyé ma nagyobb, mint az örömszülőké, de holnapra amaz katzenjammerré válhatik, emez pedig nagyobb és tisztább lesz, mint amilyen volt máma.
És a magyarság? Vajon nem lehet-e holt tehernek képzelnie a nemzetiségek óriási súlyát, amely mindörökre lehetetlenné tette volna a magyarság szabad szárnyalását? A magára maradt magyar nép sorsa nem gondolható-e el akként, hogy kultúrájának, fejlődésének, sajátos géniuszának egészen új és a réginél sokkalta kívánatosabb és nagyobb értékű megnyilatkozása kezdődik amelyhez nélkülözhetetlen a homogenitás. A mechanika szabályai szellemi területeken se vesztik el érvényességüket. Egy és ugyanazon erőforrás nem szolgáltathat energiát tetszés szerint való mennyiségű munka elvégzéséhez. A magyar nemzet, amely vele majdnem egyenlő számú nemzetiség összetartásához szükséges erő kifejtése mellett nem rendelkezett elegendő energiával egyéb céljai megvalósításához, talán sohasem képzelt dicsőség várományosa most, hogy a nemzetiségek által lekötött hatalmas erői felszabadulnak. És ha ehhez vesztett háború volt szükséges, úgy az eredmény megéri az árát. Akár oka, akár feltétele a háború elvesztése annak a szebb és jobb jövőnek, amelynek az elképzelésében senki sem akadályoz meg minket, a történelem csalafintasága mindenképpen jól sikerült, amikor megríkatott bennünket a kudarccal, amely utóbb diadalnak fog bizonyulni. Akasszák fel magukat, akik biológiai szemmel nézik a társadalmat és az az álláspontjuk, hogy amely szervezet nem táplálkozik, vagyis nem emészt meg idegen szervezeteket, annak stagnálás, majd pusztulás a sorsa. Mi nem leszünk egy sánta hasonlat kedélybetegei. A társadalom nem organizmus és az emberek nem sejtek. Miként Chesterton mondja, amiért az ember egy kétlábú, azért ötven ember nem egy százlábú, hanem csak ötven kétlábú. És egyébként is ha biológiai szemmel kell is néznünk a világot, tisztában vagyunk vele, hogy a másik embert, vagy annak egy részét nemcsak úgy lehet megemészteni, hogy megsütjük a húsát, hanem sokkal egyszerűbb módon is: elég, ha expensnotát nyújtunk be neki.
*
Tehát szereljünk le. Békét! Békét! – ordítja most az utcán ugyanaz a tömeg, amely négy év előtt a háborút ordította és amelynek a hivatása, hogy ordítsa mindig azt, ami ordítani való. Nem kell szégyenkeznie miatta, mert ő személytelen, mint maga az idő. Sőt az én szememben szimpatikus ez az örökkön-örökké bamba és ennek következményeképp a világ életét mindennap újra kezdő tömeg, amely négy év előtt csatadalokat énekelt és most a béke himnuszát üvölti. És bármit tegyen is, szimpátiám nem tud elmaradni azok mellől se, akiket a tegnapelőtt háborút követelő tömeg most mindenütt, ahol kudarcba fúl a háború, agyon fog verni, ha nem lesz bennük elég aljasság, hogy idejekorán átlendüljenek a béketáborba, vagy nem lesz bennük elég erő, hogy legázolják, vagy elég ügyesség, hogy ismét egy új, esetleg mondvacsinált ellenség ellen vezessék az ellenük zúduló tömeget. Mindezeket forró részvéttel és megértéssel fogom elkísérni a lámpavas alá és a síntértelepre és ha nem lesz pap, aki elmondja velük az utolsó imát, elmondom azt velük én magam imigyen: „Óh uram, vedd kegyelembe bűnös lelkemet és irgalmazz nekem borzasztó vétkemért, hogy valami egyebet is akartam ezen a világon, mint a kávéházban ülni és a kerületi kaszinóban alsózni. Életem utolsó pillanatában megnyugszom bölcs rendelkezésedben, amely szerint aki főnyereményt csinál, az a dicsőség glóriájával öveztetik, míg aki elfuccsol, azt a világ megvetése és átkai között viszi el az ördög most és mindörökkön örökké. Ámen!”
Ugye mélyen tisztelt asztaltársaság, minket nem érhetnek ilyen szörnyű végzetek? Mi mindent előre tudunk, mert tudvalévő dolog, hogy minden lusta ember fél próféta. Semhogy a kisujjunkat is megmozdítsuk, inkább jövendölünk és jóslatunk veleje mindig az, hogy nem érdemes csinálni semmi egyebet, csak kritizálni azokat a balgákat, akik mégis csinálnak valamit. A világ azért eljön mihozzánk, mert a kávéház ajtaja nyitva van és akik odabent élik le életüket, azok miként a fjordok boldog naplopói, a tengernek csak a viharát nem szenvedik, apályát és dagályát együtt érzik azokkal, akik odakint küszködnek a hullámok tornyain.
igen, én sajnálom őket, akiket maga alá temetett a háború, még akkor is, ha csak bukott komédiásoknak kell őket tekintenem. Tisztán érzem, hogy az élet minden színvonalon egy ugyanaz és bukott komédiásnak lenni nem kevésbé tragikus, mint bukott istennek, mivel csupán a dolgok kimenetelén s a tömegek ebből fakadó megítélésén múlik, hogy ki volt az igazi isten és ki a komisz ripacs. Érzem azt is, hogy istenekre és komédiásokra egyképpen szüksége van a világnak, mert az emberek úgy vannak alkotva, hogy valakinek el kell őket kápráztatnia ahhoz, hogy megmozduljanak, és úgy is vannak alkotva, hogy százmillió komédiás esik közöttük egy isteni küldöttre. Ami a lényeges, az maga a megmozdulás mindig. Mert dicső dolog procul negotiis szép kontemplatív életet élni, a tavasz nyílását lesni és természetben meg a világ minden szépségében gyönyörködni, föltéve, hogy van kellő számú ember, aki elég ostoba ahhoz, hogy tülekedik, rohan, izzad, fárad, harcol és nincs érzéke szegény bolondnak a derült szemlélődés filozófiája iránt. De isten ments meg, hogy minden ember okos legyen és hogy ne a világ legáltalánosabb jelensége legyen a csalódás és a bukás.
Én nem hittem el a német kancellárnak, amikor kijelentette, hogy Romanov Miklós nem érdemel szánalmat, mert a sorsát megérdemelte. Éppen megfordítva láttam és látom ma is: nem érdemelt semmiféle szánalmat, mert önmagának nem volt semmi része a sorsában: egy szegény bárgyú ember volt, aki nem tudott akarni semmit és így nem érdemelt a sorstól semmit, se jót, se rosszat. Ha sorsát megérdemelte volna, méltó lett volna a szánalomra, de így csak a közöny lehetett osztályrésze szerencsében úgy, mint bukásban. Szánalmam csak azoké, akik jól megérdemelték az akasztófájukat. Tételem egyszerű és könnyen érthető: úgy, miként ama görög köztársaságban, aki azzal jön a gyülekezetbe, hogy ő valami változást akar, az kötéllel a nyakában tartozik megjelenni, hogy ha megbukik, azonnal fel is köthessék. Ez a büntetése annak, hogy olyat akart, ami elbukott. A szánalom pedig, amit a sorsa fölött érzünk, minimális díjazása magának az akarásnak.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages