Nagy Dániel: Sárika
Nagy Dániel: Sárika
Az arcára fekete fátyolt kötött, a fejére fekete kalapot tett s még egyszer a tükörbe nézett.
– Ádiő Sárika – mondta s a tükör felé búcsúcsókot intet.
A tükör nem szólt, Sárika sem szólt többé: fogta az ajtókilincset, fogta a kapukilincset s az utcára lépett. Az utcán kevesen jártak még az égalja éppen csak hogy szürkülni kezdett, éppen csak úgy egy kicsit szürkülni, de az azért már valami volt: virradás, amire Sárika várt. Éjfélig Gusztival cicázott, jobban mondva, éjfélig azt csinálta Guszti meg Sárika, hogy a szájukat egymás szájára szorították, közben Sárikának is csorgott a könnye, meg Gusztinak is csorgott. Éjfél körül aztán elváltak, Guszti hazament, hogy reggelig elrendezzen még egyet-mást, reggel aztán lehetőleg jó korán: együtt, egymásért. A füzesi zúgó, a Tisza ágában finom hely a szerelmesek számára, aki egyszer beleveti magát, arról azt is elmondhatják, hogy világgá ment. A füzesi zúgó nem adja vissza, soha többé, akit egyszer a karja közé szorít: lenyomja az embert az iszapos gyökerek alá, a halottait maga temeti el, mélyre, mindig mélyebbre. A füzesi zúgó, szerelmeseknek való hely. Gusztinak való, meg Sárikának való hely. Ha valaki annyira szeret egy másik valakit, hogy liternyi könnyet tud elsírni csókolózás közben vele s egyiknek sincs reménye hogy másiké legyen: a zúgó éppen ilyeneknek való hely. Ott együtt lehet a szerelmes pár Gábriel arkangyal trombitálásáig is…
…Mikor Guszti hazaérkezett, az édesanyja már javában aludt. Sokáig virrasztó öregasszony volt, kora ősz, mint azok az özvegyasszonyok, akiknek rossz gyereket adott a jó Isten.
Guszti az ágya elé állt, a paplan sarkát megrángatta egy kicsit.
– Mama aluszol?
Az öregasszony fordult egyet, a szemeit kinyitotta s ahogy Gusztira nézett, már a szája is sírásra görbült.
– Most kell haza jönni, pocséta fiam?
– Mama, csak egy szót – mondta Guszti –, csak egy rövid szót, aztán úgyis mindennek vége.
A hangja úgy rezgett, mint a délibáb hullámzása. Úgy rezgett, mint az öngyilkos-jelölteké szokott rezegni. Az öregasszony nagyot sóhajtott, a szeméből könnyecskét törült ki s elkezdte, ahogy rendesen szokta:
– Ám pocséta jószága, megint éjszakázás, csavargás, lefelé süllyedés ugye. Az iskolából kicsaptak, a hivatalból kicsaptak, egyszer már pénzhamisítással is meggyanúsítottak: mi lesz ennek a vége? hová vezet ez az út? Ám pocséta… emberpocséta, gyalázatos… mi volna az a rövid szó?
– Házasíts meg mama – mondta elszántan Guszti –, akkor minden másképp lesz.
Az öregasszony egy grádicsnyival feljebb emelkedett.
– Mit mondtál fiam?
– Azt, hogyha meg nem házasítsz, meghalok mama.
– Azt mondtad?
– Azt mama. Azt, hogyha nem engeded, hogy ide hozzam, akit szeretek… azt mondtam.
– Ám pocséta… kit hoznál ide fiam?
– Sárikát mama.
– Ide, egy Sárikát?… Hát minek fiam?
– Azért mama, hogy itt legyen. Hogy ott legyen, ahol én vagyok, mert annak ott kell lenni, ahol én vagyok.
Az öregasszony egészen felült.
– Aztán miért kell annak ott lenni, ahol te vagy?
– Azért kell ott lenni mama, mert ha nincs ott, akkor az én szívemben egy nagyon fájó görcs van, egy kíngörcs van benne, és én ebbe belehalok.
– Ám hallod-e – suttogta az öregasszony –, pocséta fiam: tudnál te nekie kenyeret is adni?
– Azért mondom mama: a te nyugdíjadból hárman is megélhetnénk. Neki húsz, neked húsz és nekem is húsz mama. Aztán én iskolába járnék, aztán leérettségizném, aztán… aztán legfőképp élve maradnék mama… Az öregasszony a kezéért nyúlt, megsimogatta.
– Hallod-e gyermekem, pocséta gyermekem: ám hát ki az a leány, akit ide hoznál?
– Egy leány mama.
– Egy leány, mit a többi leány: lány. De ki az?
Guszti felállt, nagyon ünnepélyes és nagyon érzékeny volt.
– Mama az nem többi lány, az csak egy leány. Az égben is csak egy Isten van, a földön is csak egy leány van: Sárika Az nem többi lány Az apját nem ösmerem, mert azt Sárika sem ösmerte szegény. A sors már kicsi korában olyan könyörtelen volt hozzá, hogy nem juttatott számára apát. Hanem az egy álomleány mama, az egy fogantatott álomlány, olyan nincsen több. Csak az a baj, hogy nagyon szegény, mert mosónő mamája van szegénynek.
Az öregasszony a térdein a paplant megigazította, aztán Gusztira nézett.
– Meghalsz érte fiam?
– Meghalok, mert muszáj meghalni mama.
– Ám halj meg érte fiam. Ha érdemes érte meghalni: halj meg pocsétás fiam.
Befelé fordult, többet egy szót sem szólt.
Guszti elvégezte. Ennyiből állott. Nem nagyon volt érdemes érte haza jönni, gondolhatta, hogy ez lesz a vége, de meg kellett tenni. Kötelesség volt. Ne mondhassa az anyja, hogy így-úgy, ha szólt volna neki. Szólt neki. szervusz világ! Úgy lett volna illő, hogy megcsókolja az anyját, azértse! Olyan asszony nem érdemli meg. Olyan anya nem érdemli meg…
Fogta az ajtókilincset, fogta a kapukilincset s ő is az utcán volt. Ő erről ment, Sárika amarról jött. Éjfélig a találkát is megbeszélték, aki előbb érkezik, vár egy kicsit…
Elsőnek Sárika érkezett, kisebb lábai voltak mint Gusztinak, gyorsabban szedegethette őket. A találkahelyen megállt, a falnak támaszkodott, szemeit lehunyta és a jövőbe nézett. A jövő a füzesi zúgó volt, nem valami rózsás jövő, de mit csináljon az ember, ha rózsásabb nincs? Bár már túl volna rajta! Bárcsak vége volna már! Az a hideg víz, borzasztó lehet! Igaz, hogy csak addig érzi az ember, míg beleugrik, de a beleugrás nagyon borzasztó lehet. Csak Guszti sietne legalább!
Mikor Gusztira gondolt, melege volt, mikor a hideg vízre gondolt, dideregni kezdett.
A háta mögött lépéseket hallott. Nem nézett hátra, hiszen Gusztinak amarról kellett jönnie, más meg ki érdekelte volna? A lépések egyre közeledtek… már egész közel voltak, már még egészebben közelebb.
– Jaj! – kiáltotta ekkor el magát Sárika és a szívéhez kapott. Valaki hátulról nagyon megütötte. Úgy ütötte meg, mintha egy fotball-labdát vágott volna a hátához. Hátranézett, a háta mögött egy öreg úr vigyorgott.
– Szamár – mondta az öreg úrnak s a zsebkendőjét a szeméhez emelete. Az öreg úr kalapot emelt, meghajtotta magát.
– Üdvözlet – mondta röviden.
Sárikára nézett, jól megnézte és biztosan jónak találta.
– Kisasszony – folytatta kedves mosollyal – nem volna kedve egy jó napot átélni velem?
Sárika rábámult:
– Bolond az úr?
Az öreg úr kacagni kezdett.
– Rajtam nevet az úr? Tényleg bolond. Szegény bolond. Úgy-e bolond az úr?
– Dehogy – mondta az öreg úr. – Én Grünberger vagyok, heringgyáros, a névnapi ünnepélyemre készülök.
Úri pózt vágott, úgy folytatta.
– Igen, ma a névnapi ünnepélyem kezdődik bájos kisasszony. Ezt én úgy szoktam megünnepelni, hogy reggel korán felkelek, kimegyek az utcára, behunyom a két szemem és megyek vaktából. Csak akkor nyitom ki a szemem, mikor beleütközöm valakibe. S ha tetszik az illető, vendégül hívom, ha nem tetszik, pardont kérek és tovább vakoskodom. Ha rongyos az illető, aki tetszik, selyemruhát veszek neki, ha jő, ha nem jő, aki tetszik: tovább nem vakoskodom, hanem haza megyek s a terített asztalra a kutyáimat engedem.
Sárika cincogott egy rövidet, mintha nevetett volna.
– Hiszen ez bolond szokás mégis csak.
– Dehogy is kisasszony, ez egy nagyon okos szokás. És tudniillik egy fillér nélkül kezdtem s ma az asztalfiókom kulcsa is aranyból van. Pedig lássa, egész életemben sose tudtam mit csinálok, mindig a véletlenre bíztam mindenemet. Így vagyok a névnapommal is. Azt a hölgyet hívom meg vendégül, akit a sors kirendelt a számomra. A véletlenre bízom. S nekem, amint mondám is, mindig a véletlennel volt szerencsém, a véletlen mindig jól beütött. Idáig két halandóba ütköztem bele, az egyik egy részeg ember volt, annak tíz koronát adtam, nehogy pofon verjen. A másik egy tejes kofa volt, annak ötven koronát adtam, mert a teje kiömlött. A harmadik kegyed kisasszony. És itt most megállok. Az asztalom terítve van, a pénzesszekrényem sarkig nyitva van: eljön-e a névnapi ünnepélyemre kegyed?
Sárika a kesztyűivel babrált s csak úgy kérdezte, mintha a kesztyűitől kérdezte volna.
– Hát én megtetszettem az úrnak?
– Meg kisasszony, kegyed megtetszett. Tetőtől-talpig nagyon megtetszett.
Sárika amarra nézett a Guszti utcája felé.
– De én várok valakit, tudja-e az úr?
– Az nem fontos kisasszony. Az a fontos, ami megvan, amire nem kell várni. Várni holnap is lehet, de az én névnapom, csak máma lesz, meg jövő ilyenkor.
– De én máma már halott leszek, tudja-e az úr?
– Avval is várhat a kisasszony. Holnapig mindenesetre várhat vele.
Sárika maga is érezte, hogy az öreg úrnak van igaza holnap is ráérnének. Aztán meg az öngyilkosok úgyis úgy szokták, hogy mulatnak egyet a haláluk előtt. Hátha Guszti is ott lehetne?
Az öreg úr felé fordult.
– És kik lesznek ott az úrnál?
– Én meg a kisasszony, ketten. Senki más.
Ez így nem nagyon jó, gondolta Sárika, aztán az jutott eszébe, hogy Gusztinak talán haza is vihetne. Belepakolhatna talán valamibe és hazavihetne talán neki. Az jutott eszébe, hogy így csakugyan nagyon jó lenne. Hordárt fogad s ha az öreg úr elkótyagosodik, elszállíthat talán valamit, aztán maga is hazaszökik. Hazaszökik, az öreg úr meg szépen egyedül marad. Ez így érdekes is lenne, meg nagyon jó is lenne. Meghalni, igaz, holnap is ráérnek. Persze, hogy ráérnek. Az öreg úrra mosolygott.
– Hallja-e az úr? És mikor mennénk?
Az öreg úr nem szólt, fiákerért füttyentett.
– Várjon – mondta Sárika – egy fél órát még itt kell maradnom, csak azután mehetnék.
Az öreg úr várt, azt mondta, szívesen vár.
Sárika Guszti elé ment s mikor meglátta, integetett neki.
Guszti gyorsabban kezdte emelgetni a lábait s mikor a Sárikához ért, nagyon sápadt volt s mikor a Sárika kezét megfogta, nagyon mélyet sóhajtott…
– Mehetünk Sárika.
Sárika mintha náthás lett volna, szipákolt egy kicsit.
– Tudod mit Guszti?
– Mit Sárika?
– Én azt gondoltam… tudod mit gondoltam?
– Mit Sárika?
– Azt, hogy várjunk még egy kicsit. Holnap is ráérnénk.
Guszti a fejét rázta.
– Holnap sem lesz jobb, holnap sem lesz könnyebb, holnap még nehezebb lesz, mert még egyszer készülni kéne rá. Most már elkészültünk nagy nehezen. Én elkészültem Sárika. Én már mindennel leszámoltam.
– De hideg van, mondta Sárika – hátha holnap melegebb lesz? Tudod milyen fázós vagyok: ha rá gondolok, már a gondolat is majd megfagyaszt. Hátha melegebb lesz holnap?
– Félsz?
– Nem, de most sokáig vártalak és… tudom is én… megiszonyodtam. Hanem estére nem fogsz hazamenni és reggel nem kell majd rád várni, együtt megyünk. Guszti hidd el, így a legjobb lesz. Menj most szépen haza, mihozzánk és este viszek is valamit.
– Hát estig hol leszel?
– Sehol. Most elmegyek a mamához a mosóintézetbe, aztán… hát ne legyél olyan Guszti… miért nem fogadsz szót, ha szeretsz?
Sárika sírt, Guszti szót fogadott. Guszti azt is megtette volna, hogy maga ugrik előre a zúgóba, megmérni milyen mély, elég mély-e a Sárika részére, csak mondani kellett volna neki, meg sírni mellé egy kicsit…
Guszti Sárikáék felé ment, Sárika meg másfelé valamerre.
A fiakker már arra állt valamerre, Sárika beült, az öreg úr Sárika mellé ült és gyí.
Másnap csakugyan melegebb lett, egész kényelmes öngyilkosság esett volna, de másnapra nagy szerencsétlenség történt: Sárikát meggyilkolták! Nem tudni hol, nem tudni ki, nem tudni miért, csak meggyilkolták. Ha nem gyilkolták meg, akkor a villanyos ütötte el, ha a villanyos nem ütötte el, autó ütötte el, ha az sem, felrobbantották, vagy élve temették el, de valami ilyes valami történhetett vele, mert Sárika még harmadnap is hiányzott, tizednap is hiányzott, tizenötödnap is. Guszti hiába várta, hiába szaladt a rendőrséghez, hiába szaladt a mentőkhöz, hiába verte a fejét a falba: Sárika nem került elő, eltűnt, meggyilkolták. Guszti úgy járkált az utcán, mintha napszúrása lett volna, a fejét fogta és a szemét törülgette. A világ, neki már nem volt világ, neki már se nap se hold nem sütött az égen. Vége, mindennek vége volt. Borulás, égiháború, istenítélet, veszettkutyajárás, pokol, elviselhetetlenség… Három koronányi vagyonából, már csak negyven fillérje volt, a többit mind elszárazkiflizte. Lakásra nem kellett: mikor már végképp nem bírta talpon, a Sárika elárvult ágya rendelkezésére állt. A terminust a negyven fillérhez kötötte. Ha akkorra se kerül meg Sárika: a füzesi zúgó az jó zúgó, a magányos szerelmest is szívesen magába fogadja. Mit is keresne a világban tovább? Az anyjához menjen? Visszamenjen? Még akkor se menne hozzá, ha térden állva könyörögne is. Egy olyan anyához? Anya az?…
Guszti úgy gyűlölte az édes anyját: mikor rá gondolt, a kezei is ökölbe szorultak.
Ha más anya lett volna, hej de minden másképp lett volna.
Harmadik hete járta már a bolondját s egy este a kvártélyán levelet talált: a Sárika levelét. Rövid levél volt, de nagyon szép kis levél volt.
„Guszti várlak, Sándor utca 5.
Sárika.”
Ennyi. Mikor elolvasta, féllábon kezdett ugrálni, kint meg a házmesterre vetette magát, a kapu alatt végig polkázott vele, aztán elszaladt. Az arca kivörösödött, a szemei égtek, alig bírt a bőrében maradni.
„Sándor utca 5.”
Benyitott.
– Kérem itt lakik… vagyis, kérem, Sárikát keresem.
– Miféle Sárikát? kérdezte a házmester.
Guszti ekkora állatot még soha életében nem látott.
– Miféle Sárikát? Hát… oh, maga tökfejű: miféle Sárikát! Hogy miféle Sárikát? Nem volt maga ezelőtt víziló? Hát hogy lehet ilyesmit kérdezni? Maga barátom nagy tökfilkó. Ott hagyta. Benyitott. A folyosóra nyitott be s az egyik ajtón kopogtatni kezdett.
Termetes asszonyság dugta ki a fejét s mikor Gusztit meglátta, meghajtotta magát.
– Kérem ön az?
– Kérem – mondta Guszti – én Sárikát keresem.
– Én a szakácsné vagyok – mondta a termetes asszony – és ha ön az… ugyebár: nem ön az a Gusztáv úr?
– Igen Gusztáv vagyok. Mák Gusztáv – mondta Guszti – csak azt nem tudom, jó helyen járok-e?
– Hogyne – mondta a szakácsné. Tessék csak befáradni, már terítettem is. A nagysága azt parancsolta, hogy az ön részére is terítsek, minden nap itt a konyhában.
Guszti szédülni kezdett.
– Miféle nagysága kérem?
– Sárika nagysága az én kis nagyságám. Grünbergerné nagyságos asszony.
Guszti nem bírta ki talpon, a székre roskadt, az asztal mellé.
A szakácsné karmanádlit, meg lencsét tett elébe.
– Tessék.
Guszti nem tudta mit csinál: a lencsés tányérra borult, a lencse tetejére, és sírt, mint egy hontalan kis király.
A szakácsné nagyon furcsának találta a helyzetet, Gusztit megrázta.
– Hát ön nem villával eszik, hanem csak úgy szájjal?
Guszti felnézett s a lencsés képivel olyan volt mint egy eleven malac.
– Férjhez ment Sárika?
A szakácsné nem bírta komolyan nézni, elnevette magát…
A kulcslyukon is kihallatszott egy vékonyka cincogás, mintha kis egér cincogott volna a szobában.
Guszti nyögött valamit s mikor kifelé ment: hol az egyik falnak dőlt, hol a másiknak.
Kint sötét volt, lencsés képpel is lehetett járni, senki sem szólította meg. A feje a füzesi zúgó felé vitte, a lába is a zúgó felé vitte s úgy éjfél körül, hogyhogy nem, egyszer csak mégis azon vette magát észre, hogy ott áll, az édes anyja ágya előtt.
– Mama aluszol?
Az öregasszony felébredt, a szája sírásra görbült, a Guszti kezéért nyúlt, megcirógatta, megsimogatta s a képiről a lencsét kezdte letörülgetni.
– Ám pocséta fiam.
Guszti a fejét a térdire hajtotta és bőgni kezdett. Szépen hosszan bőgött, mint egy háromhetes kis birka, pedig már húszesztendős volt…
