Sárközi György: A halott katona
Sárközi György: A halott katona
Anyja volt tán utolszor eszében, tán szeretője, tán a halál
S most magasztos arccal, komor nyugalommal fekszik a csatatéren.
S most magasztos arccal, komor nyugalommal fekszik a csatatéren.
Szájából piros pántlika fut ki, s lassan kigyózik a porban,
Im, az enyészet pántlikázza már szomorú rekrutáját.
Im, az enyészet pántlikázza már szomorú rekrutáját.
Ki tette ezt, ki akarta, hogy itt heverj, jó katona,
Mely durva golyó osztá néked e zord parancsot?
Mely durva golyó osztá néked e zord parancsot?
Jöhet már száz vezér, kezed nem emeled többé sipkádhoz,
Szólhat a trombita, lábad nem mozdul több rohamra.
Szólhat a trombita, lábad nem mozdul több rohamra.
Nincs oly szép szűz, kit megölelnél ezentúl,
Nincs már kék ég, sem felhő elborult szemeidnek.
Nincs már kék ég, sem felhő elborult szemeidnek.
Az illatok elhagytak téged, elhagytak az ízek,
S minden hangok, melegek, hidegek és fájdalmak.
S minden hangok, melegek, hidegek és fájdalmak.
Mit bánod már te, hogy mi lesz a világgal,
Gőgös-magad vagy, az embereket elfeledted.
Gőgös-magad vagy, az embereket elfeledted.
Szent nyugalommal száll lelked vígabb mezőkre,
Füledbe túlvilági dobok peregnek.
Füledbe túlvilági dobok peregnek.
S amint a kapuk fölnyílnak sorra előtted,
Égi fényszórók vakítanak szemeidbe.
Égi fényszórók vakítanak szemeidbe.
