Fenyő Miksa: A politika mögül • Vázsonyi Vilmos
Fenyő Miksa: A politika mögül •
Vázsonyi Vilmos
Vázsonyi Vilmos
A genesisét ennek az ügynek, mely Vázsonyi személye körül a sajtóban napok óta dúl, néhány beavatott emberen kívül aligha ismeri valaki. A jámbor újságolvasó csendes fatalizmussal beletörődik abba, hogy a választójogi blokk tagjai nem különösen kedvelik egymást s nem igen kutatja, hogy ki volt az a fátyolos hölgy, aki a blokk-borderót leadta a közlésre a Pesti Hírlapnak. Azokat, akik az általános választójogtól várják közéletünk humusának megforgatását, termőerejének intenziválódását, felalélást ötven esztendős tespedésből, azokat igazán csak egy kérdés érdekelhet: azon a veszélyen kívül amit Tisza István ellenállása jelent e reformra, Vázsonyi Vilmosnak a választójogi blokkból való kiválása, a blokknak szétugrasztása, az egész áldatlan és ízléstelen hercehurca e körül, gyengítheti-e a kormány kitartását a javaslat mellett és veszélyezteti-e ennek sorsát.
Mielőtt erre felelnénk, meg kell állapítani a következőket: az a törvényjavaslat, melyet Vázsonyi a választójogról beterjesztett, valóban becsületesen és okosan valósítja meg az egyenlőség és általánosság eszméjét s ahol ezek ellen vét (mint pl. a Károly-keresztesek választójogának statuálásánál) ott is az elvi álláspont áttörése nem a jogmegszorítás, hanem a jogkiterjesztés irányában történik. Az is vitán kívül áll, hogy aki e javaslatot csinálta, azt nem a viszonyok ereje, adott helyzetek felismerése, politikai lehetőségek kiókumlálása szorították arra az elvi álláspontra, melyen a javaslat felépül (ez is elképzelhető volna ugyanis és a politikai morál szempontjából a legkevésbé sem volna kifogásolható), hanem szükségszerű megérlelődése volt egy magához hű, a demokrata eszmék szolgálatában eltöltött politikai múltnak, szóval valami beteljesülés, a Nílusnak a tengerhez érkezése, hogy Schopenhauer e szép mondatával éljek. Ha még hozzá tesszük azt, hogy Vázsonyinak tehetségét és akaraterejét még ellenségei sem merték kétségbevonni, hogy e kvalitásai révén tekintélyt is tudott szerezni magának, akkor megállapíthatjuk, hogy mindenki, aki a reformnak őszinte barátja, csak megnyugvással vehette tudomásul, hogy e reform sorsa Vázsonyi Vilmos kezébe lett letéve.
Vázsonyi maga azonban a reform sorsa felől aligha lehetett nyugodt. Előtte nem lehetett kétséges, hogy akik ma az ország sorsát a kezükben tartják, akik számára a választójog egész ellenőrizetlen hatalmuk megnyirbálását jelenti, hogy ezeknek túlnyomó többsége nem akarja a választójogot. Nem akarja a munkapárt s nem akarják a kormánytámogató pártok, ez utóbbiak legfeljebb ha királyi szóra vállalják, meggyőződés nélkül, rezignációval. Ha Vázsonyi Vilmos azoknak a programjával jön, akiknek a választójog reformja igazán szívügye – a radikálisok, a szocialisták, Károlyi Mihály programjával, ha az ő gondolatviláguk légkörét hozza magával, ha az ő törekvéseik számára keres tárgyi és személyi garanciákat, akkor szemben találja magával az egész parlamentet, az egész magyar közéletet. Ne feledjük, nálunk a választójog éppen akkor vált kormányprogrammá, amikor Oroszországban a polgári társadalom minden jogából és birtokából kiközösíttetett s amikor a munkás-osztályok, a radikálisok minden mozdulatát nálunk is mindinkább növekvő gyanakodással nézték. Vázsonyitól donquijoteismus lett volna ezzel a megterheléssel indulni a küzdelembe, ha ő komolyan meg akarta valósítani a maga nagy tervét, akkor egy pillanatra sem volt szabad gyanússá válnia. Esztétikailag talán szebb lett volna egy “vagy-vagy”-gyal jönni, valami “mégis mozog…” lendülettel, de ez – legyünk tisztában vele – egy táborba csoportosította volna a választójog minden ellenségét. Igaz, nem nehéz szívvel mondott le szövetségeseiről, (és nem is a leggyöngédebb búcsúgesztusokkal) de amit tett, az csak használ a választójog ügyében.
Nem gondoljuk, hogy ez a processzus, melynek vonalait itt papírra vetettük, ilyen tudatossággal és hideg logikával ment volna végbe. Belejátszhattak egyéb motívumok is: a megcsinálás hiúsága, vagy amint Ady Endre egyik versében mondja: elsőség jósága, féltékenységek, kicsinyességek, egyéb emberi nagyonis emberi dolgok, de végeredményben ami történt, az a választójogért történt. S a választójogért történt a katonai kérdésnek aktuális felvetése is. Nem ismerek fontosabb nemzeti kérdést, mint az önálló magyar hadsereg megteremtését, nem tudok különb politikai eszmét, amelyért érdemesebb volna lelkesedni s amelyet érdemesebb volna akarni politikusnak. Bíró Lajos éppen a Nyugat hasábjain fejtette ki egy pompás tanulmányban az önálló magyar hadsereg kulturális jelentőségét s én keresni fogom ez alkalmat, hogy egész nagy gazdasági jelentőségét bebizonyítsam. Vázsonyi Vilmos ismerte e kérdés jelentőségét s az volt az érzése: ha most, amikor a világháború közepett erre megvan a helyzeti energiánk – s csak most van meg s máris aláhanyatlóban – az egész magyar nemzet egyértelműen követeli ezt, akkor nincs hatalom, mely ez akarat érvényesítését meghiúsítsa. De nyilván ennél messzebb látott: az általános választójog simább megvalósításának a lehetőségét. Semmi kétség, ha Wekerle Sándor egy olyan pártprogrammal jön, melynek dereka az önálló magyar hadsereg – nem az, amelyikről Ausztriával még tárgyalni kell – hanem a komoly, a magunk akaratából megvalósítható, ekkor e mellé olyan hatalmas párt sorakozik, olyan erővel, hogy a katonai kérdések mellett a választójog ügyének is érvényesülnie kell. Ez a kísérlet nem sikerült, de hogy Vázsonyi Vilmos megkísérelte, ez politikusra valló cselekedet volt.
Ezen a ponton tehát Vázsonyi Vilmos eljárása aligha támadható. (Mindig a dolog érdeméről beszélek és sohasem a gesztusokról, melyekkel Vázsonyi a maga akcióit kíséri). Minden, ami történt, az csak használt a választójog ügyének és kétségtelenné tette érvényesülését: a többi nem fontos. Nem fontos az sem, hogy Vázsonyi a bolseviki-kísértetek elleni küzdelmében messzebb megy, mint az szükséges volna, holott éppen a mi bolsevikizmus nálunk jelentkezik, annak megérlelésében neki nagy része van (notabene hogy mennyire nem ravasz és ravaszkodó politikus, azt legjobban bizonyította a mód, ahogy a képviselőházban az általános sztrájk “leszerelésé”-ről nyilatkozott) nem fontos a cenzúrának olyan kezelése, mely a Tisza korszakot is szégyenkezésben marasztalja, nem fontos, hogy kritikája és cenzúrája éppen azok ellen fordul, kik a választójognak meggyőződéses hívei, s akiknek elvhűsége és emelkedett világfelfogása talán a legnagyobb akadálya annak, hogy gyakorlati politikus törekvéseit rájuk bazírozza, mindez nem a legfontosabb ahhoz képest, hogy a választójogot megcsinálja és úgy csinálja meg, hogy azután azokhoz a közszabadságokhoz, melyeknek megsértését olyan elementáris erővel hányják Vázsonyi szemére, aligha nyúlhat valaki felelőtlenül.
Azután? Azután majd csak minden jóra fordul. Azt mondja Kürnberger egyik írásában: “Mit gondoltok? Ha XVI. Lajos egy napon Mirabeaut hívatta volna és azt mondja neki: kedves gróf, én ezt a megvénült Franciaországot, mely régi bűnökben fulladoz, regenerálni akarom, az új kor eszméi szerint való államrendet akarok teremteni, de hát én jó úr vagyok, én nem tehetem földönfutókká régi hű szolgáimat, alkalmazza ön a dolgok új rendjénél mindazokat, kik ez új rendet halálosan gyűlölik. Mit gondoltok?” Mirabeau feleletét nem írom ide, mert hátha kitörli a cenzúra.
