Nagy Lajos: A jó fiú

Teljes szövegű keresés

Nagy Lajos: A jó fiú
A helyszerző egészséges képű, erős testű cselédleányt vitt föl a második emelet 5. szám alá, Blumékhoz. Mialatt a lépcsőn haladtak, dicsérte a helyet a leánynak, még egyszer megismételte, amit már lent az üzletben is többször elmondott, hogy jóravaló «intelligens népek», uri család, többen vannak, de gyerek nincsen náluk, – ami alatt kis gyereket kell érteni – a mosást napszámosasszonnyal végeztetik, az asszony is dolgozik, főzésben, takarításban a leányok is segítenek. Ő, a helyszerző, jól ismeri Blumékat, régóta laknak ebben a házban, mindig ő vitt hozzájuk cselédet, már vagy négyet-ötöt, mindegyik dicsérte a helyet. Volt, amelyik sírt, mikor el kellett mennie. «Maga csinos leány, szép leány, tiszta leány, meg lesznek magával elégedve, szeretik a szép leányt. Soha se volt olyan jó dolga, mint amilyen itt lesz.»
Mikor a helyszerző és a cselédleány beállítottak a második emelet 5-be, Malvin, a kisebbik Blum-leány, aki ajtót nyitott nekik, rögtön lelkendezve kiabált:
– Mama! Mama!
Jött a mama, a kis, kövér, kedves arcú Blumné és a nagyobbik leány, Berta.
– Ez van, nagysága, szép, fiatal, erős leány, Tóth Zsuzsi, tiszta, dolgos, remélem, meg fog felelni.
Már látszott is a vizsga női arcokon, a fürkészve mosolygó szemeken, hogy a Zsuzsi megfelel. A mama egy-két kérdést intézet hozzá, igen barátságos hangon, a leányok megbámulták, majd hogy meg nem csipkedték a képét, majd hogy meg nem tapogatták a dúzzadó karját és mellét. Azután egymásra néztek a leányok, Berta, a nevetősebb, szájához kapta a kezét, hogy leplezze a gyerekes vinnyogást, mellyel az öröm kitört belőle.
A Zsuzsit felfogadták, a helyszerzőt kifizették, Zsuzsi ment a helyszerzővel, hogy az előbbi gazdájától elhozza a holmiját és még a délelőtt folyamán szolgálatba álljon… A család boldog volt, anya és a két leánya áradozó örömmel beszéltek Zsuzsiról.
– Milyen fess ebben a paraszt ruhában is. Látta mama?
Malvin tapsolt és ugrált örömében, a mama már csitította a leányokat, de azért ő is tovább lelkesedett a Zsuzsiért.
– Tudjátok, ha ezt szépen, csinosan kiöltöztetnénk, végig mehetne a korzón. Minden férfi megfordulna utána.
– Na, én alig várom már a Gyurit! – hadarta ujjongva Malvin. – Hogy fog neki tetszeni!… Most meg lesz velünk elégedve. Oly szép leány, ez még szebb, mint Panna volt. Emlékszel még jól a Pannára, Berta?
A Panna szintén cseléd volt Bluméknál. Ő volt a most kilépő termetes Erzsinek az elődje. Bluméknál néhány esztendő óta mindig szép leányok szolgáltak. Csak szépet fogadtak fel, Blumné maga ment a helyszerzőhöz, dupla közvetítő díjat igért, de kikötötte, hogy a leánynak szépnek, egészségesnek, tisztának kell lennie. Tette pedig ezt az asszony György fia miatt. Tudta, hogy az ilyen nagy diákfiú, ha olyan egészséges, temperamentumos és merész, mint György, gyorsan viszonyt sző a szép cselédleánnyal. És ő azt akarta, hogy a fiú ne járjon a rossz nőkhöz. Ne menjen rút, vánnyadt utcai leányokhoz, akiket még a valóságnál is durvábbaknak képzelt, néhány civódás, rút szavak után, amiket éjjeli hazamenet közben, mellékutcákban hallott. Egyszer, évekkel ezelőtt, egy egészen kis fiút látott ilyen nőtől osonva, behúzott nyakkal, rossz képpel távozni, akkor Györgyre gondolt és az aggodalom miatt napokig szinte beteg volt… Azt akarta, hogy György ne költsön drága kávéházi pillangókra se, ne meneküljön el esténként hazulról a lázas vágyak miatt, ne üzze szenvedély az utcára, bele az éjszakába, a fiatal kedély számára néha vonzó, de ártalmas és az egészségre veszélyes szerelmi vásárokba. Hadd feküdjék le a fiú korán, pihenje ki magát minden éjszaka, ne legyen olyan ideges, dúlt arcú, mint az a zülött Rév, ne legyen olyan bárdolatlan, félénk, zavart, mint az a vörös Krámer, volt iskolatársai, most is cimborái Györgynek. Ezeket az anya ismerte, ezekről annyi «borzasztó» dolgot beszélt már el György, fölényes gúnnyal, nevetve. Hogy Rév hajnalban jár haza. Hogy Krámer még egy cselédleányt sem mer megszólítani, s ha erre rákényszeríti magát, akkor olyan bárdolatlan, hogy a leány vagy megdühösödik, vagy kineveti! ha pedig urileánnyal kell beszélnie, elpirul és dadogva ejti ki a szavakat. De az utcai nőkhöz minden másnap elmegy, minden pénzét reájuk költi, többet, mint amennyit költhet, és örökké boldogtalan, sóhajtozik és sóvárog a szerelemre. A róla szóló, alapjában keserves történeteket igen viccesen tálalja fel György, kerülő szavakkal siklik át a kényes részleteken, a javát persze el sem mondhatja, de sok mindent lehet sejteni, már annyira, amennyire egy asszonynak ilyen dolgokról sejtelme lehet. György, amikor a barátairól így beszél, részvétet nem érez azoknak sorsa iránt, nincs is fogalma a boldogtalanságukról, ellenben jó pofáknak tartja őket és hallatlanul mulatságosnak látja viselt dolgaikat. Azt például, hogy Rév egyszer két nap két éjjel nem feküdt le. Meg hogy Krámer iszonyúan fájdalmas képpel, de a végét mégis röhögésre fordítva beszéli el, hogy amikor bent volt a «nővel» a szobában, akkor látta csak, hogy nincs rajta egy krajcár ára hús és hogy lehet már legalább harminc éves.
Rettenetesek ezek a mai fiatalemberek! Isten ments, hogy György is ilyesmiket csináljon. Egy felnőtt diák, egy huszonegyéves fiatalember már férfi, már évek óta az, ő, Blum mama, ezt nagyon jól tudja, egy igen okos asszony adta neki azt a tanácsot, hogy a legjobb ilyenkor, ha a fiúnak szeretője a cseléd. Még ez a legjobb. Szemet kell hunyni előttük. Sőt elő kell mozdítani a szeretkezésüket. Baj, ha leányok is vannak a háznál. De Blumné, mert muszáj volt, úgy gondolta, hogy leányai nem tudnak semmit, elvégre ő egyenesen semmit meg nem mondott nekik, beszéd erről a dologról soha nem folyt, amit azok észrevehettek, az nem számít, ha némi tudomásukat elárulták, azt viszont neki, Blum mamának nem muszáj észrevennie. Mindegy, történjék bármi, csak rossz ne legyen ez a fiú, ez a György. Sára néni nem győzi dicsérni, valahányszor eljön és kérdezősködik róla. Milyen áldott jó gyerek! Ritkaság a mai komisz világban, nagy városban, «a romlott Budapesten.» Neki, szegény Sára néninek, mennyi baja van a fiaival. Mindakettő lump. Éjszakáznak, nem tanulnak, Sándor nem jár rendesen a hivatalába, már ki is akarták tenni, Izsó öt esztendő óta orvostanhallgató és még mindig nincs egy vizsgája sem.
Úgy látszott, hogy Györgynél bevált a Blumné programmja. Tíz órán túl soha nem maradt el hazulról, legfeljebb, amikor színházban volt. Vacsora után ugyan mindennap elment, de csak tizig volt távol. Korán lefeküdt, ha nem aludt el mindjárt, olvasott valami regényt. Hogy hova járt esténként, azt nem tudták, de nem is firtatták. Ennyi szabadsága lehet egy férfinak, ha a szüleinél is lakik. Talán sétál, talán egyik-másik barátjához megy el beszélgetni, vagy ha beül a kávéházba ujságot olvasni, vagy zenét hallgatni, az nem baj. Árt ugyan neki a füst, mert nem egészséges az orra, az orvos azt mondja, hogy orrsövényelhajlása van, emiatt az orra hurutos és éjjel, amikor alszik, a nyitott száján keresztül vesz lélegzetet. Egyszer majd meg is kell operálni.
György nemcsak rendes életmódot folytatott, hanem szorgalmas is volt. Már ügyvédi irodában is dolgozott, hogy legyen majd irodai gyakorlata, nagyon meg volt vele elégedve a főnöke, még tárgyalásokra is elküldte. Amikor pedig kilépett az irodából, attól kezdve rendesen eljárt a jogi előadásokra. Az első alapvizsgát idejében letette, a másodikra épen mára volt terminusa. Az anyja és a nővérei már türelmetlenül várták haza, szerették volna tudni az eredményt. György azonban késett. Már az új cseléd is meghozta a holmiját és hozzálátott a dologhoz, az ebéd is elkészült, Blum Joachim, a családapa, minden pillanatban betehette a lábát. És be is tette, mielőtt György megérkezett volna. Alacsony emberke volt Blum Joachim, haja és nyirott bajusza ősz, az arca telt és piros, mintha nem is hivatalnok lett volna. A háta a vállai közt erősen kidomborodott, ami miatt viszont született könyvelőnek festett, amikor a gyári irodában görnyedt a nagy üzleti könyvek előtt. Blum Joachim jött, szó nélkül, köszönés nélkül, az előszobában letette a kalapját, bement a nagyszobába, amely egyben ebédlő és szalon is volt, leült a terített asztalhoz, föltette a cvikkerjét és elkezdett ujságot olvasni.
Blumné a vizsga miatt nem tudta megállani, hogy ne beszéljen a fiáról, megtörölte dolgos kezét és besietett az asztalhoz.
– Mit szólsz hozzá, az a haszontalan még mindig nincs itthon. Ma volt a vizsgája.
– Majd megjön, – mondta nyugodtan az apa.
– Biztosan megbukott.
– Miért bukott volna meg? És ha megbukott, majd átmegy másodszorra. Tanult, nem hibás, ha megbukott.
– Nem hibás… Aki megbukik, az hibás. Én nem akarom, hogy az én fiam megbukjék.
– De lehet, hogy a tanár azt akarta.
– De hiszen a fene meg is eszi azt a tanárt… Mert ha rendben lenne a dolga annak a fiúnak, már itt lenne.
Malvin nyitott be, odasietett az apjához, megcsókolta a kezét és elujságolta:
– Papa, olyan szép cselédünk van! Még nem látta?
– Szép cseléd? Mi hasznom van nekem abból? Fő, hogy dolgozzék és ne lopjon. Legyél te szép!
– Attól már én elkéstem.
– Na, csak ne beszélj olyan csacsiságot! – rótta meg a mama tréfásan és mosolyogva nézett rá.
Az anya magyarázta a cselédügyet, mert már nagyon sokat foglalkozott vele ez a leány:
– Tudod, papa, én nem szeretem a csúnya cselédet a háznál, aki nem szép, az nem is tiszta. A cseléd főz is és ti férfiak azt mondjátok, hogy sokkal gusztusosabb az étel a szép nő kezéből… De azt a haszontalan embert már nem várjuk tovább…
E pillanatban Zsuzsi már hozta is a párolgó levest. Mertek és enni kezdtek, amikor jött György. Röviden, szárazon köszönt, rögtön meglátta, hogy új cseléd van a háznál, lopva megnézte és majd hogy nem mosolygott a hirtelen örömtől. Két nővére már a belépésétől kezdve figyelte őt, most hangosan elnevették magukat, de hamar beszélgetést szinleltek, mintha a szóbanforgó mulatságos dolgon nevetnének. Berta szólt: «Tudod, aztán az a majom… hihihi…» Valamit hadart suttogón, a húga felé hajolva, Malvin nevetett, bólintgatott, mintha értelme volna a mondatnak. Az öreg úr kanalazta a levest, fel sem nézett, sem a fiára, sem a cselédre, semmivel nem törődött e percekben.
– No, mi van veled? Mi történt a vizsgán? Mért nem beszélsz? – támadt rá Györgyre kérdéseivel az anyja.
– Igaz, átjöttél? Átjöttél? – szóltak egymásután a leányok.
– Természetes, hogy átjöttem – hangzott a rideg felelet.
– Hát te reggeltől mostanáig vizsgáztál? – faggatta az anyja Györgyöt.
– Igen, mostanáig… Dolgom volt.
– Neked mindig dolgod van. Ha rendes fiú lennél, vizsga után rögtön hazajöttél volna. Az is a dolgod, hogy értesítsd az anyádat a vizsga eredményéről. Azt hiszem, ez az első dolgod.
– Hát téved, mama, mert nekem fontosabb dolgom is volt.
– Igen? Fontosabb?… Haszontalan! Még ilyent mersz mondani!
– Igen, fontosabb. Az értesítéssel most sem késtem el. Boldogabb lett volna, ha egy órával előbb tudta volna meg ugyanezt?
– Nana… csak ne komiszkodj!
– Mit szólsz az új cselédünkhöz? ~ vágott közbe Malvin kedves szemtelenséggel, merészen, leginkább azért, hogy végét vesse a feszült jelenetnek.
– Mit szóljak? Mi közöm hozzá? – felelte a fiú dühösen, mert már bosszantotta, hogy a nővérei ennyire tájékozottak ezekben a cselédhistóriákban és különösen a szégyenérzetét keltette föl az, hogy a leányok tájékozottságuknak ilyen leplezetlenül adnak kifejezést.
Zsuzsi most a húst hozta be. György mereven nézett az asztalra, nehogy tekintete a cselédre essék s ezt a többiek kajánul figyeljék. De a leányok megint nevettek, susogtak, egyes értelmetlen szavakat mondtak hangosan, Györgyre néztek, egymásra néztek, megint nevettek, a cselédre néztek. Zsuzsi finom női ösztönnel megsejtett valamit ebből a kis komédiából és elpirult, a szája szélén neki is mosolyféle vonaglott meg, de egyszerre összeszedte magát és komoly, mesterségesen szende képet csinált.
– Malvin, önts vizet a papának!
Ezt az anya mondta és beszédes szemmel úgy tekintett a leányaira, hogy azok észre tértek.
Ebéd után György a díványon heverészett, elszívott egy cigarettát, mintegy az ünnepies alkalom miatt és a megelégedettség számítgató, megállapító kellemes gondolatai jártak az elméjében. Füstölt, pihent a babérain, de nem sokáig. Csakhamar fölkelt, a szekrényből két könyvet vett elő. Felnyitotta, lapozta, nézegette a könyveket, Klupathy Antal két kötetes kereskedelmi- és váltójogát. Elolvasta a fejezetek címeit, mikor áthaladt mindakét könyvön, az egyikben újra lapozott és egy helyen nekilátott az olvasásnak. Egyelőre csak kíváncsiságból, kóstolóul. Igy, olvasásba merülten találta őt a szobába lépő Malvin. Csodálkozva, tréfásan kérdezte:
– Te már a harmadik alapvizsgára készülsz?
– Csacsi. Nincs is harmadik alapvizsga. Most már a szigorlatok következnek.
– Hát akkor szigorlat! És te már arra készülsz?
– Igenis, arra készülök. Mert idejében akarom letenni. Bár már túl volnék valamennyin, bár már ügyvéd lennék. Milyen boldogság az, amikor a diploma már az ember zsebében van! Mennyi idő kell még ahhoz, Úristen! Még két esztendő az első szigorlatig. Azután három évi jelöltség. Egy egész emberi élet. Nem birom ki, nem lehet kívárni!
Hirtelen izgalmában felugrott a székről és erős, hosszúra nyujtott lépésekkel föl-alá járt a szobában, mintha a testi elfáradásban keresné a csitulást. Szemei vadul villogtak. Egész ijesztővé vált a tekintete. Apró, mindig csillogó és mozgékony szemei, kissé szimmetriátlan arca, hátul kissé kidomborodó koponyája és nagy homlokára hulló haja miatt a belső indulat mindenkor ijesztően exaltálttá változtatta különben nyugodt, hol a kedélyeskedő, hol a fontoskodást mutató arcát… A homlokára hulló haja miatt gyakori mozdulata volt, hogy azt gyors, biztos tempóval oldalt csapta és elsimította… Izgalomkor fátyolozott hangja rekedtté vált. A külseje és a hirtelen tempóju, erélyes mozdulatai miatt markáns jelenség volt, ezért már a középiskolában némely tanára ellenséges indulattal bánt vele, de az élet forgatagában mindenütt, ahol határozott, szuggesztiv erejű fellépésre volt szükség, sikerei voltak. Otthon afféle zsarnoki gyermek volt, akitől a szülei néha, ha a családi jelentek nekihevesedtek, szinte féltek. Különösen az anyja érezte keménységét és indulatának hevét, amiért mindig el volt rá készülve, hogy a maga akaratát, ha szembe kerültek egymással, a végső eszközökkel is megpróbálja érvényesíteni. Arra is gondolt az anya, hogy milyen sok baj lenne ezzel a fiúval, ha tulajdonképen a maga szántából nem lenne olyan rendes és szorgalmas és ha nem lenne alapjában véve jó. De György indulatosságában, erélyességében és határozottságában volt valami tudatos póz is, csak akkor volt ő ilyen, ha lehetett, ellenben ha magánál keményebb emberre akadt, bámulatos könnyen meghátrált, nevetett, tréfára terelte a konfliktust. Tudott diplomatikusan sima és kissé erkölcstelenül kedélyes lenni.
Malvint meghatotta a fivére izgalma és megpróbálta őt vigasztalni:
– Ja, barátom, ez annak a rendje. Más se lesz könnyebben ügyvéd vagy orvos. És elvégre nem olyan borzasztóan sürgős az. Addig is csak élsz.
– De nekem sürgős! Nekem borzasztóan sürgős!
– És ugyan miért, drága Gyurikám?
– Mert sürgős és pont. Azért. Nem azért vagyok a világon, hogy mindig csak tanuljak, mindig csak készüljek, hogy majd, majd, majd. Ez nem élet.
– Látod, azért vagy most nyugtalan, türelmetlen, mert mindig tanulsz. Ma vizsgáztál és már megint könyv van a kezedben. Más fiú vizsga után pár hétig rá sem néz egy könyvre. De te ilyen csacsi vagy. Hagyd abba, ne tanulj fiacskám!
– Jó, jó, elmehetsz. Ovodistáknak adj tanácsot.
– Pedig néha az én tanácsomra is hallgathatnál. De te olyan okos vagy, hogy mindent legjobban tudsz a világon.
György nem is hallgatott már a hugára. Odalépett a divánhoz, levetette rá magát és hanyatt fekve olvasta tovább a könyvet. Mivel az esze minduntalan el-elszökkent arról, amit olvasott, elkezdett hangosan, rekedten darálni. erőltetve magát.
Estig elgyötrődött azután a kereskedelmi jogon, később meg is csillapodott és egészen belezökkent a rendes kerékvágásba, néhány oldalt jól meg is tanult. A kereskedelmi társaságokról, – ez ragadta meg figyelmét, mely mindig a gyakorlati életre, reális érvényesülésre irányult. Vacsora után rendes szokása szerint elment hazulról. Mielőtt elindult, bejelentette, hogy kivételesen jóval tiz óra után fog hazaérkezni, mert majd tíz óra tájban egy kávéházban találkozik a cimboráival, Révvel, Krámerrel és Földivel. Az anyja emiatt nem szólt semmit, még azt sem mondta, amit ilyenkor más anyák soha el nem mulasztanak, hogy: «aztán ne maradj el sokáig!» Sőt nevetett az anya, mert a fiú is mosolyogva mondta ki a Rév és a Krámer neveket. És az anya büszkén nézett távozó fiára, akinek értékét az ő szemében most igen emelte az, hogy a barátaira gondolt és összehasonlította azokkal. Friss, vidám, tevékeny fiú, rendes ember lesz belőle. «Hála a jóistennek, csak ilyennek maradjon meg!» Csak az az egy nem tetszik neki a fiúban, hogy ilyen gépszerű pontossággal megy el hazulról minden áldott nap. Ha jön a távozás ideje, se szó, se beszéd, csak veszi a kalapját és megy… Hát elmegy, jól van, sétálni megy, vagy kávéházba megy, vagy ördög tudja hová megy, csak olyan megátalkodott arccal ne indulna, hogy bizonyos, ha kérdeznék, vagy megpróbálnák nem engedni, valami kellemetlen harc törne ki… Úgy látszik, hogy ilyenkor nem lehetne itthon tartani semmiért. Hogy könyörgött neki a multkor, amikor itt voltak Sári néniék, Ella is eljött, Karai is, a Berta jövendőbeli férje, hogy ne menjen el, jönni fognak, nem illik, hogy nem várja meg őket. Nem, nem, az Istennek sem, elment, hogy neki dolga van, nagyon sajnálja, inkább majd korábban hazajön. És a rendes, megszokott időben, tíz előtt pár perccel jött haza… Máskor, az sem régen történt, az apja úton volt, úgy volt, hogy este félkilenckor érkezik. A fiú nem várta meg, elment hazulról, tízkor jött meg.
Most, amikor György elindult, az előszobában összeakadt Zsuzsival. Egy kicsit maszatos volt a leány, konyhai munkája közben, de így is szép volt és friss, kitünően állt feketefürtü fején a kis piros kendő, mellyel a haját lekötötte, szinte tündökölt, nem ért fel hozzá a munka szenye. György szemtelen kíváncsisággal nézte meg a leányt, nevetett a maszatosságán és megszólította:
– Hát maga, szép konyhatündér, hol termett?
A leány nem felelt, de mosolygott. Ment tovább, a dolgára. György könnyű izgalomban állva maradt egy darabig és a leány után bámult. Mégis, pár szót kellett volna vele beszélni, gondolta és utána szeretett volna menni. De úgy érezte, hogy nem lehet, mint háló, amelyben elakadt, gomolygott körülötte a családi légkör. Ebben a pillanatban lépett az előszobába az anyja. A fiút kellemetlen szégyenérzet lepte meg s valami ingerült zavartság az anyját is, bár nem néztek egymás szemébe, mégis megérezték az egymás gondolatait, az anyát boszontotta, hogy nem tökéletes leplezéssel történik és játék, a fiú pedig tehetetlen gyülöletet érzett valamely ismeretlen, ördögi fiziológus iránt, aki a levethetetlen szégyenérzést az emberbe beléoltotta. Sietett el. Mikor az előszobaajtót betette maga után és néhányat lépett a folyosón, visszanézett és elnevette magát, mert Zsuzsi már a konyhaajtó függönyét félrehúzva lesett utána.
A fiuk találkozója esti tíz órára szólt egy Andrássy-úti kávéházba, ahová szerelmüket árúsitó leányok jártak. Ez volt különben Révnek a törzskávéháza, az ő kedvéért állapodtak meg ebben a helyben… Rév érkezett meg legelsőnek, már kilenc órakor ott ült a megszokott kis asztalánál és szinte hivatalos lázzal hallgatta a cigányzenét, szívta egymásután a cigarettákat és türelmetlenül várta az «élet» megindulását. Az «élet» ebben a kávéházban tíz órakor kezdődött, akkor érkeztek gyors egymásutánban a leányok, lerakták némely holmijukat a számukra berendezett kis ruhatárban, a ruhatári tükörben utolsó szemlét tartottak maguk felett, igazgatták a hajuk fodrait, megtörülték még egyszer festékes és puderes arcukat, egy rút öregasszony segített nekik, megnézte, hogy az alj és a bluz minden kapcsa be van-e kapcsolva, – azután kimentek a kávéházba, helyet foglaltak valamelyik asztalnál és várták a jószerencsét, a minél pénzesebb, minél jobban fizető vendéget.
Rév fekete dúshajú, kisbajszu fiatalember volt, arcán beteges, lázas pirosság égett, szemszögletéből apró kis vonalak futtak szét, az arcvonásai mintha folytonosan változtak, idomultak volna, mintha fájdalmas megrándulásra, vonaglásra hajlóak lettek volna. Csinos fiú lett volna ez a Rév, ha nem lett volna állandóan olyan állapotban, amely állapot az ismerőseit arra megjegyzésre késztette, hogy rosszul néz ki. Belső izgalom, nyugtalanság, kielégületlen pusztító sóvárgás sírt le az arcáról, a szeme tüzéből, a képének mély árkaiból, ideges és zavart mozdulataiból, kissé rekedtes, határozatlan hangjából. Gyötrelmesen érzéki volt, vágyainak tárgyát a szerelem hivatásos hölgyei közt kereste, legnagyobb ambiciója az volt, hogy ezek körül a rideg, üzleti szellemű, a napi megélhetésért ádáz harcot folytató nők közül valamelyiket, aki neki tetszik, a szeretőjevé tegye. Ezt a célt hajszolta már vagy két esztendő óta, eddig sikertelenül.
Egy-két leány már fél tizkor megérkezett; csunya sápadt nők, lapos mellüek, hús nélkül csipőjük táján, cifra ruhában, szörnyű gondosan ápolt kezekkel, – az ilyen penészvirágok – mindig a legszorgalmasabbak pályatársaik közt, olyanok, mint a stréber diákok, vagy a nagyon törekvő korán járó és túlórázó hivatalnokok. Bár az övéké az a pálya, amelyen a buzgalom aránylag keveset ér, fő a tehetség, szépnek, fiatalnak kell lenni, a tehetség itt a feszülő mell és a dús csípő.
Rév különös türelmetlenséggel várta ma a leányok egyik legtehetségesebbikét a «szőke Mariskát». Ezzel a szép leánnyal; némi barátkozást sikerült neki feltartani, ez a barátkozás abból állott, hogy Mariska gyakran leült a Rév asztalához, pár szót váltottak és a leány ott maradt addig, amíg okosabb dolga nem akadt. Rév várta, hogy Mariska jöjjön már és meghittnek látszó diskurzusban együtt találják őt később érkező barátai a leánnyal, hadd higyjék, hogy neki jól megy a dolga ezek közt a nők közt, hogy nem hiába jár ide, hadd irigyeljék egy kicsit… Ez a szerény vágya teljesült is, mert Mariska jött és leült az asztalához. Fiatal volt, izmos volt, szép volt, ragyogott a társnői vegyes környezetében. Hogy vagy? – kérdezte Révtől s ugyanerre a kérdésre a maga módján így válaszolt:
– Na, lehetne rajtam segíteni pár száz koronával.
Egymás mellett ültek, egy-egy szót váltottak, de beszélgetés nem fejlődött köztük, most épp úgy nem, ahogy máskor sem. Két annyira különböző ember, más-más érdeklődéssel, más vágyakkal, más ismeretekkel, alig volt valami közük egymáshoz, alig lehetett valami kapcsolat közöttük. Ezeknek a leányoknak még az egymáshoz való viszonya is a ruhakérdés és az ő üzletük volt, a Boriska ettől ennyit kapott, a Karola attól annyit, aztán egymást ócsárolták, vádaskodtak, tárgyalták viaskodásukat a rendőrséggel és a kávéháztulajdonossal, lázongtak a rend, a szabályok ellen, piszkos üzleteket beszéltek meg, melyekben a pincérek segédkeztek nekik. Ez minden, ezen túl semmi. Mindez a különb lelkű fiatalember számára csaknem megközelíthetetlen fogalmi kör, Rév nem válhatott a leányok gondolatainak társává, érzéseiknek résztvevőjévé… Ezt Rév még nem tudta, csupán homályosan sejtette, tovább hajszolta tehát bús szerelmi vággyal, a ruganyos hús vad és hasztalan kívánásával a lehetetlent. Kereste a lelket, az olyan lelket, amilyent a magáéhoz hasonlónak képzelt el, amilyent e nőkben meg sem találhatott.
A cimborák közül másodiknak Krámer jött meg, csakhamar utána Földi. Krámer erőstestű, vörös göndörhaju fiatalember volt, lomha és félénk. Földi szabályosan gépies, rejtett vágyú, fékezett szenvedélyű és sápadt… Az érkező cimborák elismerően mosolyogtak Révre, tetszett nekik a szőke Mariska. Leginkább csak Révvel beszélgettek, a nőre csak sunnyi, éhes pillantásokat vetettek, ha néha szólongatták, ezt zavartan és gyámoltalanul tették, alig is kaptak feleletet. Sört rendeltek, megkinálták Mariskát is, de ő nem fogadta el a sört, mert a sok borra és pezsgőre gondolt, amit az éjszaka folyamán még meg kell innia, meg a félénkségre és gyámoltalanságra az örök női ösztönnel reagált, megbántotta azokat, akiket amúgy is kinos kis érzések szorongattak. Nem tetszett neki az egész társaság Révvel együtt, látta, hogy kispénzű és nagyszivű diákok ezek, nem neki való emberek. De azért velük maradt, lomhaságból, unalomból hogy majd ott hagyja őket úgyis, mihelyt kedvező alkalom kinálkozik. De hétköznap volt, szürke és csendes péntek, gyér volt a forgalom, ásitoztak a lányok az asztalok mellett és tompán bámultak a fénybe, a lassan sűrűsödő füstbe.
Jött egy másik leány is, szintén ismerőse Révnek, Aranka nevű, ez is odatelepedett a kis asztalhoz. Most már alig fértek el, felálltak, átköltöztek egy tágasabb helyre. Mariska is velük. Aranka csinos, fekete nő volt, tegező, tréfálkozó beszédet űzött Révvel, Rév tekintélye mindinkább emelkedett a barátai előtt. Földi, mivel nem igen tudott szóhoz jutni, cigarettára gyújtott és szítta hevesen, félszegen a princesast, uj üveg sört rendelt, talán ezt is csak azért, mert nem volt mit tennie, de azért a környezet, a nekilendülő élénkség lelkesítette, fel-felmérte lopva a leányoknak, különösen Mariskának a bájait és kalkulálni kezdett magában, hogy vajjon megengedhetné-e magának azt a kis szerelmi kalandot, amely bizony belekerülhet tíz és még jó néhány koronájába. És titkolózva kérdéseket morgott a Rév fülébe, az árakról és az üzleti szokásokról… Krámer, hogy a hallgatásból, a teljes jelentéktelenségből kiemelkedjék, gyerekes, heccelődő tréfákat mondott, ezekkel piszkálta a két barátját, azok hasonlókkal vágtak vissza és így csakhamar azzal produkálták magukat a leányok előtt, hogy egymást ugratták, bosszantották, leleplezték. Rév igy jellemezte Krámert:
– Ő ugyanis az utcai szerelem legnagyobb magyar szakértője.
– De csak utánad! Amit tudok, azt tőled tanultam. Emlékezz csak szakszerű előadásaidra. Te már tizennégyéves korodban közvetlenül tanulmányoztad ezt a problémát.
Rév folytatta:
– Minden egyes virágot, amit a világi örömek rózsás fájáról leszakít, szépen bejegyez egy kis noteszba. Mutasd azt a noteszt, biztosan nálad van!
És nyúlt a Krámer melléhez, mintha erőszakkal akarná a noteszt a kabátja belső zsebéből kivenni. – Nem is igaz – mormogta Krámer pirulva és dühös ijedtséggel lökte el Rév kotorászó kezét.
Rév tovább beszélt:
– A noteszba beírja a nő nevét, ezért soha el nem mulasztja megkérdezni, hogy hogyan is hívják magát, drágám. Beírja a helyet mondjuk Kisdiófa-utca ötven, a dátumot és – az árat!
A leányok csodálkozva figyeltek és nevettek, mindnyájan nevettek, Rév alig tudott a nevetéstől tovább beszélni.
– Amelyikkel meg volt elégedve, azt egyenes vonással húzza alá, amelyikkel nem, azt hullámos vonással, hahaha… Megbélyegzi őket!
A nevetés erősödött és szünni nem akart, Krámer rákvörös volt de nem volt mit tenni, állta a leleplezést és várt, kutatott az elméjében, hogy hasonló kellemetlen dolgokat mondhasson el ő is Révről… Földi kacagó vidámsága egészen zavartalan volt, a kalkulációjában kedvező eredményre jutott, elhatározta, hogy igen, megköti a szorosabb barátságot Mariskával, aki gyönyörű nő, akinek már a hangja is olyan csengő, tiszta, mint egy tündéré.
Kissé elkésve, féltizenegy óra után jött György. Amikor megpillantotta a nekihevült társaságot, megállt, a tréfás megdöbbenés pózában és a fejével bólogatva elkezdett ő is nevetni, nevetése azt jelentette, hogy no ti szép csemeték vagytok, ugyancsak jól csináljátok! Sétapálcáját a sarokba támasztotta, szalmakalapját feltette a fogasra, a haját gyakori mozdulatával félrecsapta a homlokáról és szörnyen fitogtatva alaptulajdonságait, játszva a fölényes, kemény embert, letelepedett az asztalhoz. A pincérnél így rendelt:
– Hozzon az uraknak még három üveg sört. Én kérek egy világos kapucinert.
Rév undorodott a «világos kapuciner» hallatára. A savóvérű emberek isszák azt, akik vigyáznak magukra, akikben nincs szenvedély, akik soha nem feledkeznek meg magukról, önzők, törekvők, nincs bennük láz. A láz! Ez volt a becsület, az egyetlen erény, minden a Rév szemében. A láz! Gyűlölte és lenézte a rendes, szabályos embereket. Úgy képzelte, hogy a lázasoké a tehetség és előbb-utóbb az igazság is, ők viszik végül is többre. Övék az élet, mert ők érzik az életet. A másik fajta a gépember. Az ilyen egyszerűen jó tanuló, szürke hivatalnok, igavonó állat marad örökre, pocsék nép.
György beletette mind a három darab cukrot a világos kapucinerébe, amitől Rév megint undorodott. Valamirevaló ember csaknem keserűen issza a kávét, – gondolta. Ez cukorszósz, cukorfőzelék, nem kávé. Utálatos. Talán ezek az emberek sajnálják ott hagyni a két darab cukrot, ha hatot hoznának, azt is mind beletömnék a kávéjukba… György megkeverte a kávéját, szétnézett, hirtelen, sőt harcias tekintettel végigvizsgálta a nőket és belekötött Arankába:
– Hát aztán mennyiért méri ennek kilóját? – kérdezte, rátűzvén tekintetét az Aranka túlságosan fejlett mellére.
A leány kedveskedő mosollyal felelt:
– Csak az egészet lehet megkapni, velem együtt és csakis kölcsönbe.
– Ejha! Nagyszerű. Tehát nem adásvétel, hanem kölcsönügylet… És akad bőven vállalkozó szellemű pályázó?
– Miért ne? – mondta Aranka, most már kissé ingerülten, mert a György gúnyos tekintete sértette.
– És mi az ár?
– Husz korona, ha kiváncsi rá.
– Husz? Elég magas. Le lehet abból alkudni? Azt hiszem, hogy úgy megy ez, mint a Rákóczi-uti üzletekben. Huszat kérnek, tizért adják, mi?
– Próbálja meg.
– Én?… Majd később. Majd úgy harminc év mulva.
A leány ellenséges gondolatokkal telve nézett maga elé. Az egyszerű lények erkölcse szerint azt, aki nem volt mindenképen hasznára, megvetette. György tovább ingerkedett vele, nemcsak azért, mert élvezte ezt a játékot, hanem azért is, hogy a barátai előtt e nemi fölényességben produkálja magát:
– Hát aztán mondja… ugye, aki husz koronát ad, azt maga szereti is? A szivével? Aki meg ötvenet ad, mert bizonyára van ilyen bolond is, azt talán meg is siratja, ha szegényt valami baj éri, például kitöri a nyakát…
És igen jóízűen kacagott, mulatott a saját elmésségén, nevettetőnek találta a szerelem és a kereskedés ilyen groteszk kapcsolatát.
Rév ráncolta a homlokát és keményen szívta a cigarettáját. Körülbelül egyetértett Györgygyel, de nem szerette, hogy György kellemetlenkedik a leányoknak. «Nincs célja, elvadítja őket, nem kell ezekről a dolgokról ilyen gyerekes módon beszélni.»
Krámer hamar kiheverte előbbi szégyenét, lassan nekibátorodott és olcsó gyönyörökre bocsátotta ki a jobbkezét, az asztal alatt tapogatta Mariskát is Arankát is – a kettő között ült – és megelégedetten, kissé bambán mosolygott. A leányok érzékeire nem hatott ez a közeledés, de az eszükkel nem bánták, hátha mégis van egy kis pénze a fiúnak és azt el lehet tőle szerezni, hadd hevüljön fel. György észrevette a Krámer kirándulásait és nagyon elkezdett azon is nevetni. Mivel nem ivott, nem cigarettázott s a levegő füstje, a zaj, zene s a szerethető nők közelsége mind nem ejtették mámorba, élesen megérezte és csodálatosan kómikusnak találta a nők és férfiak viszonyát e vásáron, a nőknek minden, ami itt van és történik: foglalkozás, pénzszerzés, hivatal, olyan, mint neki az ügyvédi iroda, az akták elintézése, a férfiaknak pedig itt minden vágyakozás tárgya, érzékiség felbujtója, szerelem, mámor, a kielégülés, a lecsendesülés elszánt keresése.
Krámer és Földi megint sört rendeltek. Mariska a társaság költségére feketét hozatott… Arankát bosszantotta György vadsága, azért is megpróbálkozott vele:
– Drágám, rendelj nekem egy sonkát!
Ezt oly kedvességgel, oly mesterséges bájjal indítványozta, mintha minden eddigi szavukkal egymást boldogították volna s mintha ők volnának a világon a két egymást legmegértőbb, egymáshoz, legmelegebben simuló lélek.
De György gúnyosan nevetett a leány szemébe:
– Sonkát? Éhes a kisasszony?… Én valahogy csak megrendelném, de ki fizeti majd ki?
– Ki! Te bolond. Hát te!
– Hm. Csakugyan bolondnak nézel? Ha bolond lennék, akkor kifizetném a sonkád, de mivel nem fizetem ki, hát mégsem vagyok bolond, hehehe…
– Akkor majd kifizeti a Laci. Pincér!…
És megrendelte a sonkát, Rév, ő volt a Laci, vállalta a feladatot, mosolyogva, de mély belső szomorúsággal. Nemcsak a pénz fogy el, hanem abból a bizonyos tekintélyből, az irigyeltetésből sem igen lesz így semmi.
Most Krámernek váratlanul eszébe jutott a vizsga:
– Igaz… Hát mi történt? átjöttél?
– Nem látod rajtam? Azt hiszed, ilyen nyugodt lennék, ha megbuktam volna… Megjegyzem, hogy rosszul kérdezte. Te még a tulsó parton vagy, kérdezd így, hogy: átmentél-e?
– Jó, jó, majd utánad megyek. Majd leteszem én is két részletben. Mostanában nincs türelmem tanulni.
– Türelmem nekem sincs, de muszáj végezni vele.
– Ki sürget?
– Az élet. Én nem halasztok el semmit. Jobb minél előbb a végére járni.
Rév megvetéssel nézett Györgyre és legbelül vigasztaló gondolatokat keresgélt. «Nem a vizsga minden, embernek kell lenni. És aki ilyen ostoba módon szorgalmas, az nem is ember.»
György most a pályájára, a tanulmányaira gondolt. Tüntetni is akart azzal, hogy semmi, ami körülötte folyik, nem érdekli. Kérdéseket tett fel, gyerekes módon, abból, amit aznap tanult, bár tudta, hogy Krámer azokra nem felelhet:
– Tudod-e, hogy hányféle kereskedelmi társaság van?
– Honnan tudjam? Húszféle.
– Négyféle. És melyek azok?
Krámer kellemetlen csodálkozással bámult Györgyre, de az makacsul folytatta:
– Közkereseti társaság, betéti társaság, részvénytársaság és szövetkezet.
Rév dühösen szólt rá Györgyre:
– Hagyd abba, te őrült! Biztosan ma tanultad. Már készül a vadállat a tételes szigorlatra. És persze, elsőnek a tételest akarja letenni, mert azt kell tudni az ügyvédjelölti gyakorlatban… Hát csak készülj. Azért ha most egy értekezést kellene írni arról, amit te sem tanultál én sem, hogy például… például mi a büntetés célja, fogadok, hogy én százszor jobban megcsinálnám, mint te.
– Igen? Hát csak csináld.
Mindnyájan elhallgattak. A leányok elnevették magukat, Aranka falta a sonkát, ő is, Mariska is ittak a fiúk söréből, úgy látszik, most már nem bánták, ha csak sör is… Egy kismellű, lapos testű, vörös hajú és szeplős arcú leány sétált el mellettük, fitymáló pillantást vetett a fiúkra, hisz az asztalon csak sör állott és ment tovább, nevetségesen gőgös járással, himbálózva, jobbkezével a retiküljét lóbálva. György megnézte a leányt, mikor az mögötte elhaladt, utána fordult, feszülő tekintetén meglátszott, hogy az egész silány jelenség hatással van rá. Nem is leplezte ezt, rögtön megkérdezte Révet:
– Ki ez a kis nőcske?
Rév röhögve felelt:
– Az a szeplős csontbőr? Most jött a hullaházból.
György nem hagyta magát megzavarni.
– Nekem tetszik.
Krámer dühös csodálkozással förmedt rá:
– Mi? Ez tetszik neked? Ez a ronda?
~ Igen. Olyan kis filigrán, szende, olyan… feleségnek való kis nő.
Mindnyájan kinevették, Aranka bölcseséget mondott:
– Boldog ember, akinek ilyen rosz izlése van.
Aranka az utolsó falat sonkánál tartott. Kettévágta a darabot és az egyiket villájára tűzve Rév szájához emelte. S mikor a saját falatját megette, tüntető kedveskedéssel cirógatta a Rév állát. György már azon is nevetett, hogy Rév elfogadta és megette a sonkát, az enyelgésen már valósággal hahotázott és szavait belekapcsolta a kis komédiába:
– No, ehhez már nincs lelki erőm. Megreped a szívem, ha ezt a nagy szerelmet látom. Én szegény szerelem nélküli árva… Megyek is már haza, mert tizenkét óra van… Megyek vidámabb helyre, a babámhoz megyek.
A fiúk marasztalták, de ő mosolygott, felállt és nagy megelégedéssel mondta:
– Mennem kell, vár már otthon valaki. Tudod, Gáborkám – ez Krámer volt, – többet ér, mint ez az egész kávéház együtt. Gyere fel majd valamelyik nap, megnézheted… Ti is feljöhetnétek már egyszer, talán holnap, jó? Gyertek fel, ha ráértek, holnap délután.
György kifizette, amit ő fogyasztott és a három üveg sört, amit ő rendelt a barátainak. Habozás nélkül vett búcsút a társaságtól, még egyszer gúnyosan a leányok szemébe nevetett. Arankával fogott legutóljára kezet – nem fontos itt a hölgyek és férfiak sorrendje – Aranka barátságos mosollyal nézett rá, semmi nyoma nem volt rajta a György kellemetlenkedéseinek, sőt a fiúk nagy bámulatára egy darabig fogva tartotta a György kezét és azt kérdezte tőle, hogy miért siet annyira s ezt még biztatással toldotta meg, hogy máskor is nézzen el a kávéházba.
– Jó, jó, majd újévkor, – mondta György és elsietett.
Otthon bement a szobájába, lassan járt, óvatosan nyitotta és csukta az ajtókat, hogy érkezését ne hallja meg a család. Levetkőzött alsóruhára és csekély izgalommal, de a biztos siker elvártában kiment Zsuzsihoz a cselédszobába.
György távozása után Rév, Krámer és Földi sem sokáig maradtak a kávéházban. A lányok ott hagyták őket, Mariskának szivesebben látott ismerőse érkezett, Aranka egy zajos, költekezőnek látszó társaság körül kezdett settenkedni. Földi, mivel szándékának keresztülvitelével elkésett, bússá és zavarttá vált, ha kérdést intéztek hozzá a társai, a szokottnál is akadozóbban felelt, mentegette magát, azt füllentette, hogy álmos… Fizettek, kimentek a kávéházból, de nem indultak még hazafelé, sétáltak, beszélgettek, «vidáman beszélgettek, de sötét alapon», ahogy azt Rév kinos öngunnyal mondani szokta. Szinte féltek egymástól elválni féltek magukra maradni, öntudatlanul irtóztak attól a pillanattól, amikor majd a hazamenést el kell határozniok, amikor majd a lefekvésre, elalvásra, a nappal, életüknek egy haszontalanul elmult napjával szakítaniok kell. Mindhárman ismerték ezt a hangulatot, a kielégületlen férfi lelkének belső, rejtelmes sóvárgását, a görcsös, vonagló, síró tapadást a körülöttük hullámzó, zajló élethez, mert még nem történt velük semmi, egyáltalában semmi jó, semmi megnyugtató, semmi reményt adó, várni kell még és járni, várni és nézni, sóhajtozni és felkinálkozni a vak véletlennek, hátha valamit rejteget még a számukra.
– Könnyű neki, már megint egy szép cselédjük van, – mondta Krámer, mert Györgyről volt szó.
Rév bosszusan szólt:
– Honnan tudod, hogy szép? Láttad?
– Ő mondta, hogy szép, hallottad.
– Ő mondta… Az még nem jelent semmit. Az ilyen embereknek nincs izlésük. Izlésem van nekem, meg neked. Sok nőt kell ahhoz látni, sokat ruha nélkül is, és még többért kell hasztalanul, tehetetlenül epedni, sok rúttól megundorodni, míg az ember megtanulja, hogy mi a szép nő… Az ilyennek mindegy, csak nő legyen. Persze ő rámondja, hogy szép, mert akármilyen is, neki szép… Nem is irigylem és a Blum Györgyöt.
– Lehet, hogy igazad van. Az a csúnya, hervadt csontbőr is tetszett neki. Nem is szégyelte bevallani… De az bizonyos, hogy eddig mindig szép cselédet láttam náluk.
Lehet, akkor buta szerencséje van. Igy van az. Mindig annak van szerencséje, aki nem érdemli meg… Én például kimondhatatlanul vágyom arra, hogy gazdag ember legyek, sok-sok pénzem legyen és lelkem mélyén érzem, hogy ezt a célomat el is érem, ez a cél tartja bennem az életet, ez teszi elviselhetővé mostani silány sorsomat, de még mélyebben is rejlik valami sejtelem a lelkemben, mélyebben és igazabban, mikor az felbukkan és megérinti az öntudatomat, akkor meg egészen biztosan tudom, hogy örökké a szegénységgel kell majd harcolnom. Ezekben a pillanatokban gazságnak, jellemtelenségnek tartom, hogy nem lövöm magamat agyon…
Hajnalig sétáltak, sok mindenről beszélgettek, elválás előtt abban állapodtak meg, hogy másnap délután felmennek Györgyékhez. Kezet fogtak, Rév és Földi különböző irányban hazafelé indultak, de Krámer még nekivágott a már szürkülő mellékutcáknak. Két barátja keserű kárörömmel nevetett rajta, Földi némi megnyugvással konstatálta a különbséget Krámer és saját maga közt, mondván:
– Rettenetes alak ez a Gábor!
Másnap Rév volt az első Bluméknál. Györgyöt ingujjra vetkőzve, tanulás közben találta. Megnézte a könyvet, a Klupathy-féle kereskedelmi és váltójog volt.
– Kolozsváron fogsz szigorlatozni?
– Természetes. Gyorsabban megy majd. Tudod, a biztos bizottság.
E percben Rév mélységesen irigyelte Györgyöt a szorgalmáért és az eredményeiért és különben is szomorú arcán valami belső, határozatlan ijedtség jelei tűntek fel.
– Rosszul néz ki, Rév ur, – állapította meg rögtön Blum mama, mihelyt betette a lábát a szobába. Első gondolata azt volt, hogy Révet a saját fiával összehasonlítsa.
– Ideges vagyok. Neuraszténiás.
– Nem kellene annyit lumpolnia! Majd kigyógyítanám én magát az idegességéből, tudom Isten.
Révet ingerelték, bántották ezek a szavak, mert az érezte, hogy neki igaza van, őt semmi bűn nem terheli, amit csinál az kényszerűség, másképen nem cselekedhetik… De különben is, nincs veszve semmi. Ő szenved, de az a szenvedés érték, azért ő még nem cserélne a Blum Györgygyel… Tréfásan felelt, hogy megcsorbítsa a kemény mondás élét és megakassza a folytatást:
– A sok tanulás ártott meg. Behatóan tanulmányoztam az éjjeli életet.
– De hiszen… a Gyurinak letörném én a derekát!…
Malvin és Berta jöttek be egymásután. Üdvözölték Révet:
– Jó napot Rév.
– Már fölkelt?
– Talán még le sem feküdt, – zúdította Berta.
A mama csak nézte, bámulta a fiút, mélységesen elitélte, de sajnálta is.
– Hogy ezek a fiatalok mit csinálnak! Hogy tönkreteszik magukat! Csak a szegény anyjukat sajnálom.
De arról már nem akart kérdezősködni, hogy vajjon mit szól Rév cselekedeteihez, életmódjához az édesanyja.
György mindezen csak vigyorgott. Mindent, amiről most szó esett, tréfás csekélységnek tartott, néha irigyelte is a cimboráit, azt gondolta, hogy jó nekik, ők a boldog emberek, könnyen fogják fel az életet.
Az érkező, gyámoltalan Krámert mindnyájan mosolyogva fogadták, mintha már előre azon mulattak volna, hogy micsoda ügyefogyottságokat fog majd elkövetni.
Blumné befőttel kinálta meg a fiúkat s azok csodálkoztak, hogy Földi még nincs jelen, pedig megigérte, hogy eljön.
Az asztalt Malvin és Berta terítették meg, Zsuzsi vizet hozott egy nagy üvegkorsóban Blum mama parancsára, aki künn a spájzban kutatott a befőttes üvegek közt. Krámer vad kiváncsisággal bámulta meg a cselédeket, a leányok észrevették ezt, György tréfás beszédbe kezdett hirtelen, hogy szabadon elnevethesse magát.
– Emlékezel, Gábor, mikor az Ormaynál feleltél és azt mondtad, hogy táplálkozásukra nézve az állatok háromfélék, úgymint állatevők, növényevők – és itt rövid habozás után a sugásra hallgatva kivágtad, hogy ásványevők… hihihi…
– Jól van… csak te hallgass! Te is remekeltél néha… különösen a matematikából.
– De olyan jó vicceket azért nem tudtam mondani, mint te, Gáborkám!
Később Krámer és György az ablakhoz sétáltak, mintha csak összebeszéltek volna, hogy most félrevonulva Zsuzsiról fognak tárgyalni.
– Borzasztó jó nő, Istenem! lelkesedett és kinlódott Krámer.
György nevetett rajta és veregette a vállát, mintha azt jelentette volna ez a veregetés, hogy: azért, barátom, nem kell úgy kétségbeesni, szedd össze magad, nem történt semmi baj.
– Milyen remek alakja van! – sápítozott Krámer tovább. – Barátom… hallatlan!
György komoly képpel mondta:
– Kicsit túlerős, tudod, a csipője táján…
Krámer szörnyüködött:
– Te őrült! Ez neked baj? Hisz éppen azért van jó teste… Rémes egy ember!
– Tudja fene… – mondta György és egykedvűen vállat vont.
És György csodálkozással s némi részvéttel nézett a barátjára, nem igen értette annak nagy izgalmát és szörnyű vágyódását. És hirtelen azon tünődőtt, hogy hogyan lehetne ezt a bolondos fiút boldoggá tenni, hogyan lehetne Zsuzsit a kezére játszani. És szólt:
– Tudod, ha most már nyár lenne és elutazhatnának nyaralni Nagymarosra, tudod, akkor lehetne valamit csinálni. De majd… talán így is kitalálok valamit. Erigy ki és beszélgess vele. Erigy ki, mintha a kezedet akarnád a vízvezetéknél megmosni…
S mivel Krámer ezen zavartan és habozva mosolygott, még jobban biztatta, erőltette:
– Erigy, te szamár! Ha én mondom, egészen bátran kimehetsz.
De Krámer a fejét csóválta, hogy azt nem lehet megtenni. Izgalmában szívdobogást kapott és elsápadt.
A leányok kártyázást indítványoztak, ez tetszett Révnek, sürgette, hogy kezdjék el és nevetve mondta:
– Milyen jó, hogy itt nincs zongora. Legalább nem zongoráznak, nem énekelnek és nem hegedülnek. Hanem a kártya, az beszéd.
Hogy mindnyájan részt vehessenek a játékban, «fájert» játszottak. Blum mama is leült közéjük és erős szándéka volt, hogy nyerjen. Legelőször Krámer kapta meg a harmadik rovást, ő esett ki elsőnek. Ezen mindnyájan jót mulattak.
– Maga is úgy néz ám ki, bocsásson meg, mint a mosogató rongy, – mondta Blum mama Krámernek túlságos temperamentummal, minden apropos nélkül, mivel nyűtt volt az arca és dúlt a tekintete s a szemei alatt erős karikák sötétlettek.
Krámer zavartan nevetett, semmit nem szólt.
A pártit Berta nyerte meg, amire György hamar kikapta az egykoronás tétjét a kasszából. Emiatt hirtelen csetepaté keletkezett, a leány a fiút undok, önző gazembernek nevezte, de az nagy flegmával hallgatta a gorombaságokat, vigyorgott a leány bosszuságán és a koronát nem adta vissza.
– Minek az neked! Te leány vagy, neked nem kell a pénz, nekem meg kell.
Megjött Földi is, de nem lépett be az induló második pártiba, hogy ő nem tudja ezt a játékot, nem is igen ért a kártyához.
– Nem kell ezt tudni, oly egyszerű. Egyszer megmutatjuk magának és már tudja.
De nem, nem, ő nem lép be, nincs tehetsége a kártyához.
Blum mama fölkelt az asztaltól, hogy várjanak addig, Földinek is ad egy kis befőttet. Kiment a spájzba, de megdöbbenve látta, hogy a barackból, amiből a többieknek adott, alig egy-két szem van csak az üvegben, pedig jóval több maradt benne. A többit Zsuzsi kotnyeleskedte ki. A mama dühbe jött és pörölni kezdett Zsuzsival, felbontott egy másik üveget, körtét, és azt hangosan szitkozódva vitte be a fiatalok közé. Még benn is lármázott, szavaiból rögtön meg lehetett érteni, hogy mi történt.
– A ménkű csapjon a gyomrába! – kiabálta.
György védelmére kelt a leánynak, nem baj, – mondta – azért a pár szemért nem érdemes átkozódni és tréfásan tette hozzá, hogy: megérdemli azt a Zsuzsi.
A mama felfogta ennek értelmét és lecsitult, sőt mosolygott is. Aztán a magával hozott üvegből mert egy kis virágos tányérra Földinek, egy körtét ő maga is kivett és a száránál fogva majszolni kezdte s mentegette magát:
– Jaj, úgy szeretem a körtét, hogy az borzasztó!
– Mást is szeret a mama, nem csak a körtét. Általában nem panaszkodhatik az étvágya miatt. Ezt Malvin mondta.
– Nem, nem. Azért van ilyen jó húsban – beszélt kacagva György és kedélyesen megtapogatta a még mindig csinos mamát a csípője táján.
Ezen szörnyen elcsudálkoztak a vendégfiúk, Krámer röhögni kezdett, de azért mégis tetszett nekik a dolog, különösen Révnek. Tetszett nekik, hogy itt olyan jókedvűen, cigányosan folyik az élet, így lehet csak boldogan élni. És Rév a Földiék keresztény-hivatalnok családjára gondolt, ahol ilyesmi elképzelhetetlen, ezt a kis esetet ott például elbeszélni sem lehetne, ott szigorúak és merevek még a szabályok és az emberek egy-egy elejtett élesebb szó miatt egy évig is sötét haragot hordanak a szívükben. «Rút, középkori emberek».
Krámer osztott és elosztotta a kártyát. Tréfás haraggal támadtak rá mindnyájan, Rév is a támadók közt volt és rákoppintott Krámer fejére.
– Na-a! – kiáltott Krámer, mintha fájna neki a kis ütés.
– Ne bántsa a fejét szegénynek, úgyis kihull már maholnap minden hajaszála! – ezt Blum mama mondta, akinek minduntalan ilyen gondolatokra hajolt az esze, ha a fiúk bármelyikére esett a tekintete.
Mikor a második parti véget ért, György hirtelen fölkelt az asztaltól és mindnyájuk meglepetésére kijelentette, hogy neki el kell mennie, dolga van.
– Neked mindig el kell menni! – dühösködött az anyja. Hová a fenébe mászkálsz te mindig?… Neked mindig dolgod van. Ördög vigye el a te dolgaidat.
– Mélyen sajnálom – mondta György és búcsúzott a társaságtól.
– Ti csak maradjatok, mulassatok – szólt a fiúkhoz.
Blumné merev tekintettel kisérte távozó fiát s mihelyt az kitette a lábát az ajtón, rögtön szólt:
– Nem tetszik nekem ez a dolog. Sehogysem tetszik.
– Játsszunk még? – kérdezte Krámer. Nyerni is akarok még. Már két pártiban vesztettem. Pedig szeretnék legalább tíz-húsz forintot nyerni.
– No, az nem igen fog magának sikerülni.
– Muszáj. Kell a pénz. Nekem mindig szükségem van pár ezer koronára.
– Mennyire? Majd mondtam valamit. Ilyen fiatal gyerek és ezrekről beszél – szörnyűködött Blumné.
– Minek kellene az magának? Hogy azt is ellumpolja? Ha én volnék a maga anyja, egy hatos zsebpénzt kapna naponként villamosra. Másra egyáltalán nem is kapna. Akkor tudom Istenem, rendesen élne.
– De, nagyságos asszonyom! Hát miért nem élek én rendesen?
– Csak hallgasson, szép mákvirág! Én mindent tudok magukról. Gyuri elmondja mindnyájuknak a legtitkosabb dolgát is.
– Ú-úgy? Akkor szépen állunk. A Gyuri a besúgó.
– Pardon, nem besúgó! Én kérdezem őt. Mert engem minden érdekel. Nem maguk miatt, hanem ő miatta. Addig faggatom, amíg megoldom a nyelvét.
– Hiszen akkor én és mi szegény barátai olyan feketék vagyunk önök előtt, mint a szenesemberek.
– No, nem, nem, nem. Csak beszéljünk komolyan erről a dologról. Mondják, miért lumpolnak maguk? Majd megbánják, ha idősebbek lesznek! Igy elpocsékolni a szép fiatalságot!… Ez a szerencsétlen Rév úgy néz ki, mintha öt év óta nem aludt volna.
Földi nevetve jegyezte meg:
– Hát van is annyi ideje.
– Lássák, az én Gyurim minden áldott este kilencre itthon van.
A mama egy órával még szebbé festette a valóságot.
– Mindig kialussza magát. Nem tűrném, hogy későn járjon haza… Lássák, a vizsgát is ő tette le maguk közül legelőször… Én a Gyurinak minden dolgáról tudok.
Rév csóválta a fejét.
– Talán csak nem… A napokban láttam őt a Rákóczi-úton egy kis nővel… Karonfogva mentek és György úgy hozzásimult a nőhöz és szavalt neki, mintha legalább is halálig hűséget ígért volna… Ezt is elmondta itthon?
Krámernak felcsillant a szeme, az arca megélénkült:
– Ja-a a György… a Rákóczi-úton… hisz ott lakik szívének szerelme… tehát félig ő is ott lakik. Meg mernék rá esküdni, hogy most is odament.
Blumné ijedten és fellobbanó haraggal förmedt Krámerra:
– Ugyan… ne beszéljen ilyen őrültséget!
De egyszerre száz és száz apró adat villant meg emlékezetében, a Rákóczi-út, ahol azelőtt laktak, ha az útcán látták Györgyöt hazulról elmenni, arrafelé tartott, este egyszer megérkezése után valamit elbeszélt, az a Rákóczi-úton történt, hogy a házról, amelyben laktak, kétszer is beszélt, egyszer Malvin szóba hozta azt a leányt, nem jutott eszükbe a neve, György mondta meg, hogy Szidinek hívják, néha virággal ment el hazulról, elhordott könyveket, regényeket, amik soha nem kerültek vissza, elvitte a Simon Zsuzsát, mielőtt ő maga is elolvasta és vissza nem hozta, egyszer egy kis fiú jött érte, hogy hívják, levelet hagyott ott, a levelet fel nem bontották, de a kis fiú azt mondta, nyilván hazudta, hogy egy üzletből küldték, amikor az útcát kérdezték tőle, a Rákóczi-utat mondta… És még sok-sok jel! Mindez, mintha lelke mélyén már valami szörnyű gyanú révén egymásba kapcsolódott volna, oly gyanú révén, amelyről eddig nem is tudott.
Krámer szava megeredt, mintha valami eszeveszett düh vetette volna ki belőle amit tudott, amiatt, hogy annyira dicsekszik ez a «nagyszáju asszony» a fiával.
– Hát önök nem tudnak semmit?… Ezt igazán nem gondoltam…
– Mit? Beszéljen! Hát mi van a Gyurival?
– Hiszen már legalább két éve udvarol egy leánynak, fülig szerelmes bele. Ő a legnagyobb óvatossággal titkolja ezt, nekünk soha egy szót nem mondott, de én lassanként mindent megtudtam.
Az anya összecsapta a kezét és felkiáltott:
– Szent Isten!… Lehetetlenség, hogy ez igaz legyen!
– Becsületszavamra mondom.
– Borzasztó!… Hihetetlen. Kibe? Abba a Szidibe?
– A Waldmann Szidibe? – szörnyűködött a két leány egyszerre.
– Igen, – felelte Krámer kissé remegő hangon, mert ahogy látta leleplezésének hatását, megijedt és már észrevette, hogy egy kellemetlen konfliktusba keveredett bele. Zavartan beszélt tovább:
– Kérem… nagyságos asszonyom… én igazán nem gondoltam, hogy erről a dologról semmit sem tudnak… különben nem beszéltem volna róla.
Malvin szinte kétségbeesetten kiabált közbe:
– De mama! Hogy az milyen csunya egy leány!
– Hiszem emlékszem rá, láttam én többször, a lakásunkban is volt egyszer az anyjával, amikor még ott laktunk velök egy házban. Egy ócska szekrényt akartak eladni. Nem is ment fel hozzájuk megnézni. Ez rettenetes. Nem birom elhinni. Nem, nem, ez nem is lehet igaz. Lehetetlenség.
Berta is sopánkodott:
– Nahát… az egy rút, kis, sovány, szeplős vöröshajú zsidólány.
Krámer ijedt zavara mellett is valami boldogító megelégedettséget érzett:
– Nekem nem kellene, még ha egy milliója lenne is.
Blumné a rémület és harag érzései közt olyan hangon beszélt, mint egy tragikus szerepet játszó rosz színésznő.
– Hisz azok olyan szegény emberek, mint a templomi koldusok! Azoknak nincs egy árva krajcárjuk sem. És az egy kis hitvány nő!… Megőrülök, ha ez igaz!… De nem, nem, nem, nem igaz. Hiszen annak a fiúnak van szeme és esze! Honnan tudja azt maga, Krámer? Nem téved maga?
– Bocsánat, nagyságos asszonyom, igazán sajnálom, hogy szóltam.
– Nem, nem, jól tette, hogy szólt, nagyon köszönöm, – kiabált Blumné és Krámert e pillanatban meg tudta volna ölni. – De nem lehet igaz. Téved maga, Krámer… Én megfojtom azt a kölyköt, ha ez igaz… vagy nem tudom, hogy mit csinálok vele… Ó én őrült, ostoba anya, hogy én csak hagytam jönni-menni, anélkül, hogy tudtam volna, hova jár, mit csinál, hol van neki mindennap dolga… Most már jól nézek ki vele!… Még ma meg fogok tudni mindent. Hát udvarol a szép mákvirág, szerelmes.
– Mama, én még ma megtudom! – ajánlkozott hevültem Malvin.
Blumné föl-alá járt a szobában és hajtogatta:
– Rette-ne-tes! Rette-ne-tes!… Ilyesmit még nem értem meg. Még csak az a szégyen kellene nekem… Hiszen egy olyan nőt be sem eresztenék a házamba. Inkább dögöljön meg az a haszontalan fiú. De az én életemet nem fogja tönkretenni… Nem is hiszem én azt el. Meglátod Malvin, hogy egészen másképen lesz ez a dolog. Nem igaz, nem igaz, nem lehet elhinni… Ha legalább még szép lenne az a leány, akkor érteném.
A vendégfiúk szótlanok és kedvetlenek voltak, Földi a feszültség miatt csakhamar felállt és indítványozta, hogy menjenek. A család nem marasztalta őket. Hogy Malvin még ma tisztázza a dolgot, – mondogatták, – különben semmi esetre sincs így, lehetetlenség, hogy így legyen, nem kell Györgyöt félteni, nem olyan fiú az! «Van annak esze, több mint más tíznek!»… És alig leplezhető haraggal búcsúzkodtak a távozó fiúktól.
Amikor magukra maradtak, egymással versenyre kelve szörnyűködtek a dolgon, egymásnak erősítgették és bizonygatták, hogy egy szó sem igaz az egészből, de mind a hárman érezték, meg voltak róla győződve, hogy úgy van minden, ahogy Krámer mondja, György már régóta szerelmes Waldmann Szidibe, a csunya, jelentéktelen és szegény leányba, konok, elszánt szerelemmel fanatikus kitartással.
Eleinte azt tervezték, hogy Malvin elmegy Waldmann Szidiékhez, valamilyen ürüggyel, hiszen ismerősök, nemrégiben is találkoztak a Rákóczi-úton, szóltak is egymáshoz, egy kis darabon egymással is mentek, beszélgettek. «De a nyomorult bestia egy szóval sem említette Györgyöt!» Akkor a leánynál egy csinos himzés volt, ezt megmutatta, Malvin érdeklődött is, hogy honnan való a minta, de hogy mit felelt erre Szidi azt elfelejtette. Ez talán épen jó ürügy lesz most, kérdezősködni a mintáról… A leány maga csinálta a himzést, beszélte, hogy több is van neki, mondta, hogy ez a munka neki szórakozás, a kész tárgyakat megtartja, otthon vannak… Még furcsa, hogy ilyesmivel foglalkozik, hogy van rá ideje, hogy nem megy valami munkába, boltba, vagy irodába. Hiszen azok oly szegény emberek, hogy csoda, ha megélnek.
De Malvin nem ment el, friss és váratlan volt az izgalom, még meggátolta a cselekvésben, még nem is tudta, hogy mit kell majd tennie, hogyan kell viselkednie, hogyan kell puhatolóznia, ha ott lesz. Aztán eszükbe jutott mindnyájuknak, hogy Györgyöt is Waldmannéknál érhetné, ki most odament. Abban állapodtak tehát meg, hogy másnap, amig György otthon tanul, azalatt indul el Malvin nyomozó útjára.
György korán hazajött vacsorára. Vacsora előtt még olvasgatta a kereskedelmi jogot. Anyja komor képpel járt a szobában, Györgyhöz nem szólt, künn az egyik leánynak ezt mondta:
– Tanul a jómadár… Jobb lenne, ha a szemétbe dobná azt a könyvet és elmenne csavarogni, mint a híres barátai. Ette volna meg a fene, amikor olyan kicsi volt, mint egy mákszem. Nem is merem szegény apátoknak megmondani.
Mégis mihelyt György hazulról eltávozott, első dolga volt hogy mindent elmondjon a férjének. Az öreg úr nyugodtan hallgatta végig a leleplezést. Nyugalmában különösen az erősítette meg, hogy látta, mennyire izgatott a családja. Ez neki elég ok volt arra, hogy mindenképen, bármiről esnék is szó, hidegvérű maradjon. Olyankor, ha az asszony, vagy a család más tagja izgatott volt, ő úgy érezte, hogy neki bölcsnek, igazi családapának kell lennie.
– Az még messze van, – mondta lassú beszéddel, – amikor ő egy leányt elvehet feleségül. Addig még sok minden történhetik. Ha szerelmes, addig elmulik majd a szerelme.
Blumné ismerte már férje nyugalmát és bölcseségét. Nem csitult ezektől a szavaktól. Tovább hánytorgatta a bajt.
– Nem olyan az. Megátalkodott, őnfejű ember az… És bizonyos, hogy valamivel behálózta az a gonosz boszorkánynépség.
– Szamár beszéd! Asszonyi észre vall… Csak ne okoskodj, ne nyugtalankodj, hagyj a fiúnak békét. Most ne is szólj neki, várni kell. Gyerekség ez, én tudom, én is voltam fiatalember, nem lesz ebből semmi. És ha arra kerül a sor, akkor majd ott leszek én! Akkor majd én beszélek a fiú fejével.
Az anya bosszús kicsinyléssel legyintett a kezével. Azt is jelentette ez a legyintés, hogy ugyan minden lehetséges dolog közt az ér legkevesebbet, ha Blum Joachim beszél a fiával. «Eh, kár volt egy szót is szólni, olvassa csak tovább az ujságját!»
Még az este, lefekvéskor, sokáig tárgyaltak anya és leányai Györgyről. Az anyának, talán azért, mert már az ágyban feküdt és álomra hajolt az esze, fantasztikus gondolatai támadtak. Hogy ő följelenti azt az elvetemült leányt a rendőrségen. Mert valami boszorkányságot kellett elkövetnie. Ő kitagadtatja Blum Joachimmal a fiát, – bár nincs miből. Követelni fogja, hogy szakítson a leánnyal, különben el kell mennie a háztól és akkor ugyan soha se lesz belőle ügyvéd. Meg, hogy esküdjön meg az élete boldogságára, hogy nem érintkezik többé a leánnyal…
Berta és Malvin már átestek a szenzáció első hatásán, most már unták az anyjuk sopánkodását, ijedtségét és éktelen haragját. Malvin, amikor anyja elhallgatott, rá is szólt:
– Ugyan, hogy mondhat olyant a mama, hogy feljelenti azt a leányt a rendőrségen. Az a leány nem hibás. A leány ellen nem lehet semmit sem tenni… Györgyöt sem szabad bántani, inkább okosan, szépen kell vele beszélni.
Bertán is jelentkezett a fáradás:
– Nem is olyan csunya az a leány…
– Ne beszélj ilyen ostobaságot! – támadt rá az újra felhevülő anya.
Az anya hallgatott, a leányokat az unalom elálmosította, csakhamar betöltötte elméjüket a saját életük, Malvin a korzóra vágyott, fájt neki, hogy már napok óta nem lehetett ott, csinos alakok léptek a képzeletibe, Berta a boldog asszonyi állapotra gondolt, de nem Karaival, túl öreg az már és olyan nagy a bajusza, mint egy kocsisnak.
Az anya sokáig hánykolódott, sóhajtozott, egyetlen vigasztalásul az a gondolata nőtt, erősödött meg, hogy talán még sem igaz, nem úgy igaz, ahogyan ma hiszik, majd holnap mindent megtudnak, holnap majd valami jót is meghallanak. Holnap okvetetlenül el kell hozzájuk mennie Malvinnak.
Másnap délután György leheveredett a diványra és kevés tanulás után elaludt. Malvint ekkor útnak indították. Azt a tervet, hogy a himzés-minta miatt megy, elvetették. Az anya azt eszelte ki, hogy Malvin a régi lakásuk iránt érdeklődött a házmesternél, vajjon nem lehetne-e visszaköltözniök – és egyúttal, ha már ott jár, meglátogatta Waldmannékat, mint régi ismerősüket. – De ha majd szóba hozza Györgyöt és kérdezgeti a leányt, mindjárt fogják tudni, hogy emiatt ment. Hát hadd tudják. Tudjanak, amit akarnak. Azt kell mondania Malvinnak, hogy nem szép, nem helyes így, hogy a családok még csak soha nem is találkoznak, tartaniok kellene a barátságot, ha már György komolyan udvarol a leánynak. Nem szép hogy a Szidi még soha nem látogatta meg Blumékat, pedig két esztendeig laktak egy házban. Szóval Malvin legyen okos és egy kicsit ravasz…
– Ne magyarázzon annyit, mama, tudom én, hogy mit kell mondanom… én valóságos detektiv vagyok, – beszélt Malvin nevetve s elindult izgalom nélkül s vidám kedvvel, mintha valami kellemes mulatságra menne.
Az anya künn dolgozott a konyhán, és arra gondolt, hogy mennyi mindent tesz a szülő a gyermekéért, mindig róla gondoskodik – és ez a hála. Hej, hej:… Nyugtalan és ideges volt, folyton zsémbelődött a lomha és kényelmes Zsuzsival, kis ok miatt is. Haragudott rá, szinte ellenséges indulatot érzett iránta, mert, úgy vélte, hogy még benne is csalatkozott… Többször bement a szobába, ahol György aludt, hanyatt fekve a diványon, könyvvel a mellén és nyitott szájjal lélegzett. Az anya tett-vett a szobában, céltalanul, közben többször ránézett a fiára, hogy alszik-e még. Haragos, szuró tekintettel nézett rá, mintha a szemeivel akarná álmából felverni. Azt gondolta, hogy ha majd fölébred, beszél vele, kissé puhatolózik… Negyedszer vagy ötödször nyitotta már meg az ajtót, amikor végre Györgyöt ébren találta. Ült a diványon, két könyökét a térdére helyezve, fejét két tenyerében tartotta és ásított. Az anya belépett a szobába, elsétált a fia előtt, odament az ablakhoz és jobbkezét kinyujtott mutatóújjal a képéhez emelve gondterhesen állt az ablak előtt, mintha kifelé bámulna. György ránézett az anyjára és e pillanatban megsejtett valamit. Ez a póz, az arcok és az egész levegő körülötte már két nap óta, valami furcsa szótlanság, melyet így utólag vett tisztán észre, a rejtegetett gondok, tegnapelőtt ő elment és «azok» itt maradtak. Krámer tud csak az ő titkáról, bár neki nem szólt róla soha, másnak sem, senkinek semmi köze hozzá… Az anyja akkor megjegyzést is tett az ő távozására, igen, egészen bizonyos, hogy azután tovább beszéltek erről… az istenit annak a gazembernek, az elmondott valamit.
És heves izgalom vett erőt Györgyön, már érezte, tudta, hogy bántják őt, hogy a «boldogságára» törnek, élettervét halomra akarják dönteni, úgy törnek rá, mint kopók a vadra… Már ott is áll előtte az anyja, sötét és ellenséges gondokkal az elméjében… György izgalma enyhülést követelt.
A nyugodt kedélyesség pózába vágva magát meg kellett nyitnia a még csukott ajtót, fel kellett idéznie az egymással ellenséges emberi vágyak, célok és ábrándok megütközését. Megszólalt:
– Úgy látszik a mama az élet mulandóságán gondolkozik.
Az anyát mintha hideg szél csapta volna meg. Tudta, hogy megindult az a beszéd, amelyben megmutatkoznak a titkok, amelyből majd kiderül, hogy csakugyan végzetes-e a baj… Egy kicsit elsápadt, nem szólt, várt, hogy a fiú most már folytassa:
– Úgy látszik, mama, hogy haragban vagyunk, – mondta György és erőltette a nevetést.
– Nem csodálnám, ha úgy volna… Te csak szép örömet szerzel az embernek.
– Én? Örömet szereztem a mamának? Pedig ezuttal nem is akartam. Miféle örömet szereztem?
– Csak hallgass! Nagyon jól tudod te… Csak azt nem értem, hogyan lehettem én olyan őrült, hogy ezt előbb nem vettem észre. Vagy csak most tünt fel nekem.
– Igen? És ugyan mi tünt fel? Lássa, ha előbb kinézett volna az ablakon, talán már előbb feltünt volna.
– Kérlek ne szemtelenkedj ég ráadásul… Nagyon jól tudom hogy az ifiúr hova jár két év óta minden áldott nap. Neki mindig dolga van. Sürgős és fontos dolga. El kell mennie, mindent itt kell hagynia, mert különben összedől a ház. Szép história, mondhatom… És mondd csak, micsoda szándékod van neked? Mi akar ez lenni? Miért jársz te ahhoz a lányhoz? Mi értelme van ennek?
– Miért kérdezi a mama? Úgy látszik mindent tud, jobban mint én.
– Csakugyan jobban tudom, mint te. Mert ha te azt hiszed, hogy ebből lesz valami, akkor nagyon tévedsz. Akkor te nem ismersz engem…
György kínos tréfát akart erre is mondani, de izgalma már nőtt, elnyomta az erőltetett kedélyességet. Várakozó aggodalommal hallgatott.
– Én inkább elemésztem magam, semhogy az én fiam egy olyan nőt vegyen el feleségül.
György felugrott, szemében vad tűz lobbant fel és rekedt hangon kiabálta:
– Milyen nőt? Milyen nőt?… Hát milyen az a nő?
– Ilyen gyalázatot nem fogsz te rám hozni. Majd mindjárt meg mondom, hogy milyen nő… De azt tudd meg, hogy az én házam küszöbét egy olyan nő nem fogja átlépni.
György izgalma még magasabbra szökkent, szinte megijedt az izgalmától. Szólni akart, de tétován kereste a szavakat, amelyekben haragja, megbántottsága és ijedtsége kitörjön, szerte nézett, mintha a levegőből akarta volna elkapdosni azokat. És eleinte csak idomtalan töredékek hagyták el a száját:
– Igen?… Hát… így… szóval… egy olyan nőt… olyant… Hát nem fogja átlépni ezt a küszöböt! Megél az anélkül is, hogy ezt a küszöböt átlépje. De miért sérti azt a leányt? Miért gyalázza? Miért bánt meg valakit, akit nem is ismer, akiről semmit sem tud?… Tudom, hogy az a gazember mondta el magának. Jobb dolga nem volt, minthogy jártassa a pofáját. De majd elbánok én vele.
– Ezt nekem senki nem mondta. Rájöttem magam.
György dühösen legyintett, hogy ezt nem hiszi, hogy ő tudja már, mi történt. Az anya folytatta:
– Kinyilt a szemem. Régóta sejtettem én már ezt. Régen nem tetszett már nekem, amit te művelsz… És olyan alattomosan, olyan titkolózva. Persze, mert tudtad, hogy leplezni kell az ilyen dolgot.
– Miért? Miért kell ezt leplezni? Kinek van köze hozzá? Hát jó, ha azt hiszi, hogy lepleztem, hát majd nem leplezem. Tudja meg, hogy én azt a leányt szeretem és mihelyt tehetem elveszem feleségül. Én nem tűröm, hogy arról a leányról gyalázkodva beszéljen. Nem tűröm!
Az anya vörös lett a dühtől. Mérséklet és válogatás nélkül zuhogtak most már a szavai:
– A ménkű azt a leányt ott csapja meg, ahol van. Veled együtt. Egy ilyen koldus, mint te, akiért úgy dolgoznak a szülei, mint a barmok, akit fölneveltek, kitaníttattak, hogy különb legyen, mint a saját apja, akiből urat csináltak a szülei… és az akar elvenni egy másik koldust, egy hitvány kis szegénylányt, aki még csak nem is szép… csak hallanád, mit mondanak róla a hugaid. Csak hallanád!
– Hallgasson el! Ez gyalázat! Meg-til-tom, hogy így beszéljen arról a leányról!
– Nekem tiltasz te meg valamit? Nekem, te gazember! A saját édesanyádnak egy ilyen szemétért? Még annak a pártjára kelsz? Ez a hála? Ezért viseltem én gondodat? Ezért vontuk el a falatot a szánktól érted?… Ha szép lenne az a leány, akkor nem szólnék semmit. De csunya, mint az éjszaka. Te, te… vak! Te nem látsz?… Van annak alakja, van annak az arcán valami, egy mákszemnyi szép? Ha legalább pénzük lenne, még érteném.
György levegő után kapkodott, sápadt lett, mintha hirtelen rosszullét fogta volna el:
– Hallatlan gyalázat! Hallatlan! – kiáltotta rekedten, ziháló hangon és föl-alá járt, nagy izgalmas ütemű lépésekkel.
– Én inkább téglát kötök a nyakamra és a Dunába ugrok, de azt a leányt te nem veszed el…
– Én szeretem azt a leányt, én nem hagyom el. Ezen már a jó Isten sem változtat, ezt tudja meg.
– Te meg azt tudd meg, hogy én ezt a gyalázatot nem élem túl… Ha el akarod az anyádat emészteni, hát csak tedd, ami jól esik. De engem a sírba juttatsz… Azt a nőt én kiátkozom a világból… Én imádkozok, hogy haljon meg, tudod!…
Őrjítő düh, kín és szégyen vonaglott György arcán. Az anyát ez még szenvedélyesebbé tette, szinte megvadította és ömlött belőle, ahogyan már tegnap mondta, amiről már tegnap érezte, hogy vérlázítóan ingerlő és elrettentő:
– Én azt a leányt fel fogom jelenteni a rendőrségen… az anyjával együtt… fel fogom jelenteni, mert téged behálóztak, valami boszorkányságot követtek el veled, elvették a józan eszedet.
György csaknem önkivületi állapotban ordított fel, rémülten és borzalommal, irtózva e pillanatban az anyjától, mint valamely tüzetokádó förtelmes és rettenetes szörnyetegtől:
– Anyám!… Meg akar ölni? Meg akar őrjíteni? Mit akar velem tenni?… Ir-tóz-tató! Ellensége az embernek a saját anyja. Ezt nem lehet kibírni… Anyám! Én nem tudok anélkül a leány nélkül élni. Az, vagy senki más!… Ezen már nincs segítség… De ne bántsanak engem. Hagyjanak engem, ne öljenek meg en-gem… Utolsó szavai közben György levetette magát a divánra és dőlt belőle a testet rázó, idomtalan zokogás.
Az anya megrettent és elállt a szava. Ijedt szemmel bámulta a fiút, valami részvétérzés mozdult meg benne, mintha az a haragjával s az akarásával akarna birokra kelni és nagyon sokáig maradt szótlanul, szörnyűködött magában a fiú gyötrelmén. Tehetetlenségében a fejét csóválta s az ajkai mozogtak, mintha beszélt volna, majd újra rákezdte, tompítva, nyujtva, konok, végtelen elszántsággal:
– Na-hát, én ezt nem bi-rom ki, nem bi-rom ki… Gyuri, az istenért, mi van veled? Meg vagy te őrülve?… Ilyen borzalmat még nem értem meg… Ha ezt a te szegény apád látná, ha ezt mind tudná!… Úgyis mit mondott a te szegény dolgos apád!… Ha te tudnád, hogy mit mondott.
Az utolsó szavak közben a fiú közelébe lépett s szinte suttogva, de nyomatékosan ütemezve szavait, szörnyű, vonagló akarással beszélt. György lassanként csendesedett, szepegő, hörgő sírással sírt, hallotta a szavakat, nem értette őket tisztán, mégis mint éles kések metélték a szívét, hallotta, érezte, hogy az apjával gyötrik, azzal fenyegetik, az apjára valami átkozott gonoszságot fognak rá, az apjáról, a csendes és tehetetlen jó emberről hazudik most valamit az anyja, azért, hogy őt kétségbeejtse, hogy nyomorítsa, hogy az elméjét, a lelkét a szavaival döfje, vágja, égesse, marcangolja.
És hörgött, zihált a kinzás gyötrelmei alatt, mint inquisitiós áldozat a kínpadon és tudta, hogy nem lehet, nem engedhet, nem enged, nem, nem, nem, a jó istennek sem enged, megölik, megsemmisítik, még sem enged, ezért égbekiáltó bűn, amit vele tesznek.
Az anya elhallgatott. Elég volt, nem is talált már szót, nem is volt már mit mondania, vergődve, kínban, még valami lehetetlen és képtelen csodában remélve, bámulta a fiút.
Berta, aki az egész jelenet alatt a szomszéd szobában hallgatózott és kíváncsiságtól fűtött lelkierővel tűrte, állta a másik szobában őrjöngő vihart, most, a második hosszú csend alatt már nem bírta tovább, benyitott és állati rémülettel, dülledt szemmel bámult hol a fivérére, hol az anyjára, mint valamely lezajlott véres mutatvány nézője, aki belebetegedett a látványba.
György sírása hirtelen elállt. Csak a melle zihált még, hibás orra miatt a száján fújta és szívta a mély és szapora lélekzeteket, a szemét lehunyva tartotta és várt, hogy a csendesedő gyötrelem elmuljék róla.
Anya és leánya egymásra néztek, az anya összetette csendben a kezét, fölfelé tekintett a menyezetre, mintha az éghez esdekelne, a leány szótlanul, együttérzően, öregasszonyosan bólintott a fejével többször egymásután.
Anya és leánya kimentek a szobából. György felnyitotta a szemét. Sóhajtott, felemelkedett fektéből, majd hirtelen felállt, fejét csóválva járt fel-alá, mintha csodálkoznék az életen, mintha semmiből semmit nem értene, mintha semmit, amit lát, hall, érez, el nem hinne. Nagy baja a homlokára hullt, ajkai némán, szaporán reszkettek. Úgy érezte, hogy el kell hazulról mennie, menekülnie kell, mint a börtönből, melynek megnyílt az ajtaja. Mennie kell, ki a szabadba, valami fenyegető vész elől kell futnia Szidihez, a kedveshez, a drágához, aki szerény és simulékony, aki mosolyog rá, aki nem is tudná őt bántani. Szívét megdobogtatta a képzelet, az erős, egészséges, éleshangú, halálosan bőszavú ellenség után a gyengéd leányarc, a sovány, sápadt, kicsit vizenyősszemű drága nő, aki olyan, mintha sírt volna, az erőtlen test, törékeny mozdulatok.
Zsuzsi lépett a szobába. Valamit hallott a civakodásból, de keveset, nem tudta, miről van szó, a konyhából csak az előszobába jöhetett, Berta miatt nem hallgatózhatott. Most bejött, semmi dolga bent nem volt, de bevitte a kiváncsiság. Kutatott, mintha valamiért jött volna, rálesett Györgyre s ahogy annak dúlt arcát és kisírt szemeit látta, elnevette magát. Ügyefogyottan szinlelte tovább a kutatást, szólni akart, meg akarta kérdezni, hogy mi történt, feléje is fordult Györgynek, habozva nézett rá, a tekintetük egymásba tűzött, de Györgyé oly vad volt, hogy Zsuzsi egyszerre elindult kifelé. De Györgyben valami otromba gyűlölet forrt fel a szép, izmos, derűs és közönyös leány láttára, utánaszólt:
– Mit bámul?
Zsuzsi zavartan megállt, nézett Györgyre, nem tudott mit mondani.
– Mit bámul, mi?… Mit bámul olyan hülyén? – ordította György fokozódó dühvel és szinte leste, várta az ürügyet, hogy nekimenjen a leánynak.
Zsuzsi elpirult, valami vonagló, gúnyos mosoly jelent meg a szája körül, aztán megfordult és ment ki. Az ajtóban mondta, mintegy csak magának, haragos, csengő hangon:
– Nagyon finom, igazán.
György rekedten, csaknem teljesen hang nélkül lihegte:
– Szemtelen, aljak, piszok!
És nekirohant az ajtónak, melyet abban a pillanatban csukott be Zsuzsi, felcsapta, de az ajtóban megállt, szinte fájdalmasan állította meg az az érzés, hogy még sincs elég oka, hogy a leányt megtámadja.
Visszafordult és fújva, szitkozódó szavakat sziszegve járt föl-alá. Tombolt benne a kielégületlen düh, hogy a másik nőre, a gyenge, véznára való gondolás után ezt a kéjes, húsos, piros cédát ököllel mellbe nem vághatta. A mult gyönyörökre nem gondolt, az, hogy a cselédleány most már haragosa lesz, eszébe sem jutott. Fújt és dühöngött, mindenki helyett erre az egyre, akire lehetett, s ahogy mult a dühe, lelke balga vágyódással fordult újra Szidi felé, gyermekes, szinte megnyöszörögtető, kinlódó elképzeléssel áhította Szidijének érintését, szavát, a haja illatát.
Valami új, kínos zavar fogta el, hogy új baj, új harc lesz, mert neki el kell most mennie, Szidihez kell menekülnie. Kicsit félt, kicsit habozott, aztán kisietett az előszobába, kapta a kalapját, megállt, majd indult be az anyjához. E percben valami furcsa szorongást érzett a szívén, úgy volt, hogy nyöszörgő, síránkozó hangon kell mondania, hogy most elmegy, el kell mennie, de amikor már az anyja előtt állt és magán érezte annak bántó tekintetét, szárazon szólt:
– Elmegyek, mert fáj a fejem.
Malvin ezalatt Waldmannéknál járt. Szidit is, az anyját is otthon találta. Félóráig volt náluk, onnan egy köruti papirkereskedésbe ment, levélpapirt vásárolt s indult hazafelé. Furcsán, zavarosan gomolyogtak az impressziói s alig várta már, hogy elmondja őket anyjának és a nővérének. Boszus gyűlőletet és megvetést érzett Waldmannék iránt és különösen arról volt sok képe, hogy milyen szegény népség az. Most is abban az egy szoba-konyhában laknak, a negyedik emeleten, amelyikben régen. A konyhán és szobán kívül semmi nem tartozik a lakáshoz, a konyha kicsi, a szoba udvari szoba, bár két ablakos, még csuda, hogy kétablakos szobájuk van. Szidi nyitot neki ajtót, hogy megijedt, amikor őt megpillantotta! Elsápadt és aggódó kérdéseket tett fel, gyenge, reszketős hangon, szinte nevetséges volt, amikor azt kérdezte, hogy «mi jót» hozott, «minek köszönhetik a szerencsét». Waldmanné, kis, kövér, ráncosképű asszony, gyanakvó szemekkel nézte őt és feszülten, még a száját is megnyitva figyelt minden szavára. Amikor elmondta, hogy miért látogatott el a régi házba s ha már itt járt, egyuttal őket is megnézte, oly szép himzéseket mutatott a multkor Szidi az utcán, – mégis csak szóba kellett hoznia a himzést, de még így is zavarban volt, érezte, hogy furcsa és különös az ő betoppanása, szóval amikor a jöveteléről beszélt, Waldmanné határozottan gúnyosan mosolygott… Szidi különben épen himzésen dolgozott, biztos, hogy eladásra csinálja a himzéseket, de nagyon szép munkái vannak, egy remek asztalterítőt mutatott… A bútoraik kopottak és rozogák, a székek nádfonata lyukas, – nádfonatú székeik vannak! – leült a diványra, hát az is besüppedt, el vannak törve a rugói. Az asztalon egy regény hevert, a szekrényen több könyv, ott volt a Simon Zsuzsa is, meg egy másik piroskötésű könyvet is fölismert aminek a címét nem látta, de azt is György vitte oda, mikor itthon volt a könyv, tudta is a címét, de már elfelejtette, de egészen bizonyos, hogy az a könyv… Egy virágtartóban egy csomó akácfavirág állt, a szekrény tetején nagy akácfaág, tele hervadó virággal… Cimbalma is van Szidinek, magyar nóták kottái hevernek a cimbalmon, György a multkor vele és Bertával vitatkozott és az állította, hogy a cimbalom nagyon szép hangszer, a magyar nótákat sokkal szebben lehet rajta játszani, mint zongorán s mikor ezért kinevették, nagyon goromba volt. Hát ilyen egy őrült ez a György… Szidi nagyon gyenge hangon beszélt és szégyenlősnek, szórakozottnak látszott, de amikor ő Györgyöt szóba hozta és elmondott mindent, amit Krámertől tudnak, szemtelen lett és hallatlanul hencegett. Azt mondta, hogy hogyan is lehet ilyen ostobaságot beszélni, György még csak egy fiatal diák, majd akkor lehetnek komoly szándékai, ha már poziciója lesz és tisztességesen el tud tartani egy nőt. Hallatlan szemtelenség, majdnem pofonütötte azt az undok teremtést. És akkor már ő is dühös lett és nem fékezte magát, azt mondta, hogy György úgy látszik, nagyon siet azzal a pozicióval, tegnapelőtt tette le az egyik vizsgát és már tanul a másikra. Ekkor Szidi gőgösen nevetett és arcátlanul dicsekedett vele, hogy azt ők jól tudják, hogy levizsgázott, mert a vizsga után először is hozzájuk szaladt elmondani, hogy letette sikerrel. Hát ilyen szemtelen az a György!
Malvin a Rákóczi-úton, azután a Csömöri úton ment hazafelé, befordult a Nefelejts-utcába, itt szembekerült Györgygyel.
– Szervusz – mondta György s némi örömmel, de mégis erőltetett mosollyal nézett a hugára.
Malvin rögtön észrevette, hogy valami már történt otthon, mert a György szemein az látszik, hogy sírt és vihardult, szomoru az arca. A hangja is tompa és fájdalmas. Ahogy így a fivérét nézte, egy kicsit elszorult a szíve. György azt kérdezte:
– Hol voltál, Vinka?
– É-én? Levélpapirt vettem.
E pillanatban jutott csak eszébe Malvinnak, amire eddig balga módon nem gondolt, hogy György most majd megtudja, hogy ő mit tett, hogy ő Szidiéknál járt és emiatt heves szégyenérzet lepte meg.
– Szervusz, – mondta Györgynek és menni akart, gyorsan elválni a fiútól, sietni haza. De György még beszélt:
– Malvinka!… Tudod… otthon nagy jelenet volt és majd most rólam beszélnek, de te ne állj velük szóba, tudod… Ne kérdezz semmit, ne is felelj, egyáltalában ne hallgass rájuk. Most szidnak engem és azt akarják, hogy te is szidjál és igazat adj nekik. Azért te ne szólj semmit, tudod?
– Szervusz, – dadogta még egyszer a leány és szinte erőszakosan elsietett, zavaros bűntudat marta már s alig várta, hogy hazaérjen, mert úgy érezte, hogy még az utcán elkezd sírni.
Rohant, a sírás fojtogatta a torkát, hogy ő nagyon szégyenli magát és úgy sajnálja a szegény Gyurit, a ki most majd róla is azt hiszi, hogy nem szereti őt, hogy az ellensége.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages