Schöpflin Aladár: A magyar állam
Schöpflin Aladár: A magyar állam
Az újabb magyar történetírásnak igen nagy mulasztásai vannak a magyar olvasóközönséggel szemben. Annyira elmerült az adatgyűjtés és közlés részletmunkájában, mely csak a szakemberek számára hozzáférhető, hogy nem maradt sem ideje, sem összefogó képessége legalább néha megállni egy-egy pillanatra, feldolgozni saját kutatásainak eredményeit úgy, hogy a laikus közönség körében is gyökeret verjenek, írói formába foglalni a nagy, egyelőre még formátlan anyagot. A művelt magyar ember, ha nincs kedve vagy ideje a monográfiák, részlettanulmányok tömkelegében elveszni, mondhatni teljesen iskolai emlékeire van utalva s ez az oka annak, hogy a művelt magyarság túlnyomó része a történelmi tudomásnak egy harminc év előtti álláspontján áll s fogalma is alig van azokról az eredményekről, amelyeket az azóta lefolyt nagy terjedelmű kutató munka elért. Különösen jellemző ebben a tekintetben, hogy nincs egyetlen olyan kisebb terjedelmű, jól megírott könyvünk, amely újabb történetkutatásunk eredményeit magasabb szempontból összefoglalva szemléltető képét tudná adni annak a históriai folyamatnak, amelynek a magyar nemzet a honalapítástól máig hordozója volt. Német kiadó iniciatívájának köszönhetjük, hogy most mégis kapunk egy ilyen könyvet, amely a hiányt legalább részben pótolni tudja.*
* * J. Szekfü: Der Staat Ungarn. Eine Geschichtstudie. Deutsche Verlag-Anstalt, Stuttgart und Berlin, 1918. A könyv úgy tudom, nemsokára magyarul is meg fog jelenni.
Szekfü Gyula könyve a német olvasót kívánja bevezetni a magyar történelem ismeretébe, e célra a históriai essay formáját választotta. Mint bevezetésében jelzi, lemond az adatok gazdagságáról, beéri azoknak a momentumoknak a kidomborításával, amelyek a fejlődés menetére befolyással voltak s amelyek összessége egy élő állami egyéniség egyéni képét adja. Célja szerint politikai történelmet akar adni, a magyar állam megalakulását és fejlődését tárgyalja s ennek a célnak rendeli alá egész anyagát. A kultúra, a társadalom, a gazdaság történetét csak annyiban veszi bele munkája keretébe, amennyiben az állami fejlődésben közvetlenül érezhető volt a hatásuk. Ebben a tekintetben talán merevebben is alkalmazza az állami szempontot a kelleténél. Nézetem szerint olyan fontos eseményeknek, mint pl. a renaissance hatása a magyarságra, erősebben kellene hangsúlyozva lenni, néhány szereplő alaknak profilja élesebben kellene hogy megrajzolva legyen, hogy különösen a külföldi olvasó fogalmat kapjon a magyar ember históriai típusának főbb vonásairól és változatairól. A magyar nép történetére is több figyelmet kellett volna fordítani s megmutatni a rendi életben a magyar parasztság képét is. A jobbágyság, a tulajdonképpeni nép viszonyairól a könyvből vajmi keveset tudunk meg s jellemző, hogy olyan fontos esemény, mint a Dózsa-lázadás, meg sincs említve.
Mindazáltal a könyv a maga nemében kiváló munka, komoly tájékozottságú, a kapcsolatok felismerésére élesszemű és világos előadó képességű historikust tár elénk. Oekonomikusan tudja kiválogatni az anyagot, amire szüksége van, az egyes részeket mindig helyes perspektívájú viszonyba tudja helyezni egymással s tudományos kultúrájával becsületet szerez történetírásunknak a külföldi olvasó előtt is. Aki német ember elolvassa a könyvet, megbízható képet kap belőle a magyar állam fejlődéséről és egyéniségéről.
Kettős alapgondolata van, amelyeken egész tárgyalása felépül. Az egyik az, hogy a magyar állam a nomád-állam állapotától fogva a modern alkotmányos államig egész élete folyásában egy nemzetnek, a magyarnak volt a produktuma s ebből adódik az állam és nemzet, a magyar nép államisága és nemzetisége közti kapcsolat szempontja. Másik pillére tárgyalásának az, hogy a magyarok állami élete a középkori keresztény-germán kultúrközösség talaján keletkezett. A magyar állam az idők folyamán különböző, az európai államrendszer általános fejlődésétől meghatározott formákat öltött s a keresztény-germán közösség is sokféleképpen változott: a két fejlődési sor, a magyar és a keresztény-germán mindenkor szakadatlan közeli kapcsolatban állott egymással. Amit erről mond bevezetésében, azt itt idézem, mert ebből mindenki fogalmat nyerhet arról a képről, amelyet a Szekfü a magyar történelem folyamatáról alkotott magának.
“A magyar és a keresztény-germán közösség közti kapcsolat történelmi következményei nemcsak gondolati vívmányok és gazdasági intézmények átvételében nyilvánultak. A két fejlődési sor szoros összeköttetése meghatározta a magyar történet általános, hol egyenletesen siettetett, hol lassú és késedelmes menetét is. A tizedik század végén, mikor a szomszéd német birodalom már keresztülment volt a karolingi monarchián, a magyar állam még nomád állapotban volt. Akkor jött a nemzeti királyság és arra vállalkozott, hogy a népet fölemelje a nomádságból a késői karolingi feudalitás színvonalára. A haladásnak az Árpádok hatalmas uralkodóházától megkezdett gyors tempóját a hagyományosnak, a históriailag keletkezettnek az ellenállása meglassította, az új állam kapott ugyan néhány feudális vonást, de egészben véve a patrimoniális királyság formáiban maradt, amelynek ideje Németországban akkor már régen elmúlt volt. Új ösztönzést kapott a fejlődés a tizenharmadik és tizennegyedik században, ugyancsak a középeurópai eseményekre támaszkodva, amennyiben itt is, mint ott, a rendiség küzdötte fel magát az állami élet hordozójává. A magyar rendi államban fejeződik ki az egész fejlődés két-arcúsága a német rendiséggel rokon szociális és gazdasági tagolásra támaszkodik, specifikusan magyar eredeténél fogva azonban lényegesen különbözik a késő középkor többi rendi államaitól. A lassú, némileg a germán Közép Európára támaszkodó haladás ideje a tizenhatodik századik tart. Az ekkor beállott török uralom, az állami élet részleges szétrombolása megállást idézett elő az előrehaladásban is. Az állam teste felosztódik, a tulajdonképpeni magyar királyság a középeurópai közösség barriére-je lesz az ozmánok offenzív katonai monarchiájával szemben. A habsburgi korszak a két fejlődési sor közötti kapcsolatot megerősítette a közös dinasztia kötelékeivel és a közös védelem parancsoló szükségességével. Két évszázadra terjedő szakadatlan élet-halál harc azonban az államot kulturálisan és gazdaságilag visszavetette s mikor a tizenhetedik század végén Magyarország megszabadult a török uralom alól, sok tekintetben ugyanolyan állapotban volt, mint a tizenhatodik század elején, a török idők kezdete előtt. Az állam továbbra is rendi alapokon nyugodott, holott sürgősen szükséges lett volna a tizennyolcadik század modern princípiumai szerinti átalakítása. Erre azonban nem került a sor és megint következett másfél század, melyek folyamán a fejlődés rendkívül lassan és súlyos válságokkal megszakítva ment végbe. Ennek oka az volt, hogy a török uralom alól felszabadult és újra egyesített rendi állam olyan kormánnyal találta magát szemben, amely az akkori idő abszolutisztikus princípiumai szerint kívülről, Bécsből akarta Magyarországot kormányozni és átalakítani. A nemzet kitartóan védte államát, olyanul, amilyen volt, védekezés közben ragaszkodott a meglevőhöz, még ha az elavult volt is. Míg tehát a nyugati népek abszolutisztikus nemzeti uralkodóik biztos vezetése alatt modern államokká értek, Magyarország a török idők után is visszamaradt fejlődésében. A nemzeti erők csak a tizenkilencedik században szedték össze magukat, s végre megteremtették a rendi államból a modern alkotmányos államot. De ekkor is csak súlyos harcok után sikerült az önálló magyar államiság és a középeurópai államrendszer követelményeit egymással kiengesztelni, ami az 1867-i kiegyezésben és utóbb a Bismarck–Andrássy-féle szövetségben valósult meg.”
*
Szent István király az általa behozott új rend ellen tiltakozó Kupa vezért és a többi lázadókat jórészt a hívására bejött német lovagok segítségével verte tönkre. Ebben a történelmi eseményben, amely végképp döntött a magyar nemzet sorsa felől s egyszersmindenkorra a keresztény germán kultúra sugárkörébe kényszerítette további fejlődését, mintegy szimbolizálódik a magyarság további fejlődése. Egy sajátságos és a történelemben talán példátlan meghasonlás ment akkor végbe a nemzet lelkén. A Nyugathoz csatlakozás kényszere, amelybe lassanként beletörődött a nemzet, meghatározója lett az egész fejlődésnek, de Kupa vezér szelleme is tovább élt a magyarok lelkében, mint a Nyugat beözönlő szellemével szemben való nemzeti ellenállás. A körülmények, a történelmi szükségszerűség a Nyugattal való együtthaladás felé szorították a nemzetet, amely csak ezzel menthette meg fennmaradását, de ez a szellem lelke mélyétől idegen maradt, ellentmondott természetének. A vele ellenkező erők, az ősihöz való konzervatív ragaszkodás adták a nemzeti érzés tartalmát, mellyel kongeniálisnak érezte magát a magyar lélek. Ettől fogva mindmáig minden, ami a Nyugat-Európával való együtthaladást jelentette, egyúttal idegent is jelentett s a meglévőben való megmaradás egyjelentésűvé vált a nemzetivel. A Keletről jött magyarság kényszerűségből akklimatizálódott a többi Európához, feláldozta kultúrájáért a maga ősi kultúrájának csíráit, de nem tudta feledni az ősi talajt s a szívével visszavágyódott hozzá. Ez a meghasonlás, a progresszív európaisodás és a nemzeti konzervatizmus ellentéte hol jobban megmutatkozott, hol kevésbé, néha ideig-óráig egyensúlyba jutott, de teljesen ki nem egyenlítődött soha. Ez volt oka annak, hogy a magyar sohasem tudott lépést tartani a többi Európa fejlődésének tempójával, több-kevesebb idővel, néha évtizedekkel, néha évszázadokkal elmaradt tőle, de viszont nem is vált soha teljesen az európai kultúra függvényévé, mindig megőrizte a maga egyéniségének különálló voltát.
A középkorban, amíg az Árpád-házi királyokban nemzeti dinasztiája volt a nemzetnek, ez a meghasonlás csak a magyar élet egyes területein hagyott látható nyomokat. Legszemléletesebben az irodalomban, ahol úgyszólván teljes kettéválást, két különböző, egymástól teljesen független irodalmat találunk: az európai minták szerinti, csaknem teljesen fordításokból álló s egyházi célokra szolgáló írott irodalmat, amelynek alig van valami irodalmi értéke s a nép tömegére hatása aligha volt s ezzel szemben a szájhagyomány útján, hegedősök és regősök ajkán tovább élő, ősi tartalmi és formai hagyományokból táplálkozó nemzeti irodalmat, melynek jóformán csak az emléke maradt ránk. A kettő nemcsak nem egyesült egy nemzeti irodalommá, hanem ellenséges viszonyban is voltak egymással s egyedüli jele összetartozásuknak a nyelv azonossága volt.
Az Árpádok utáni, nem magyar eredetű királyok új idegenségeket, európai kultúrhatásokat hoztak be magukkal s ezzel új érzelmi ellenhatást támasztottak a magyarság széles rétegeiben. Ezt az érzelmi ellenhatást alakította költői motívummá Arany János Toldi alakjában, akit úgy kell tekintenünk, mint szimbólumát a mindenkori magyar embernek. Toldi személyes érzelmeivel és hazafiságával, a politikai raison benne élő ösztönével ragaszkodik királyához, de minden mozdulatával beleütközik abba a nyugateurópai stílusú udvari életbe, lelkileg inkompatibilisnek érzi magát azzal a légkörrel, amelyet a király maga körül teremtett s amelybe beleszoktatni igyekszik darabos és nehezen hajló magyarjait. Toldi tragikuma ebből az inkompatibilitásból származik s az egyúttal az egész magyarság tragikuma, amelynél fogva gyümölcstelenné váltak a legszebb magyar kezdések s a magyar lélek nem tudott soha eljutni a nyugodt, egyenletes, egységes alkotás zavartalan öröméig.
A politikában hosszú ideig ez csak annyiban volt nyomós tényező, amennyiben mindig bizonyos ellenkezést támasztott a királyok és a nemzet egyes rétegei vagy elemei között, szította az egyenetlenség szellemét, bizonyos nemzeti színezetet adott a királyi hatalom elleni, tulajdonképp osztály-érdekekből származó törekvéseknek s viszont a királyokat arra kényszerítette, hogy a magyarságon kívüli elemekben (pl. a kunokban és a városi polgárokban) keressenek támasztékot. Döntő fontosságú tényezője a nemzeti fejlődésnek ez a meghasonlás csak akkor lett, mikor a magyarság a mohácsi vész után olyan idegen uralkodók alá került, akik nemcsak származásukra voltak idegenek, hanem mindenképpen azok is maradtak, nem éltek az országban, nem értették szellemét, nem azonosították magukat érdekeivel, Magyarországot csak úgy nézték, mint számos különböző nemzetiségű tartományaik egyikét. Bizonyos nemzetek feletti dinasztikus politikát űztek. Ezzel az állapottal a magyarság egész új helyzetbe került: kénytelen volt elviselni, hogy önálló államiságának egy része megcsorbult, az állami hatalom fontos területei idegenek kezébe kerültek. A török hódoltság miatt három részre szakadt nemzetnek nem volt ereje arra, hogy ezt megakadályozza, de meglévő szervezetei útján ellenállást mégis tanúsított ellene. S mivel a Habsburgok uralma az akkori európai, a középkori eredetű magyarnál magasabb kultúrájú állami rendet jelentett, az ellenhatás egyúttal ennek a magasabb kultúrának a meggyökerezését is akadályozta. Az ellenállás egyedüli módja az volt, hogy a magyarság behúzódott a maga ősi szervezeteibe, amelyek ezzel csakhamar a magyar gondolat viselőinek színében tűntek fel. Ezzel vált a magyar észjárás számára a rendiség a magyar államiság és önállóság hordozójává s a szintén a Német-birodalomból, de az uralkodóház ellenére bejutott reformáció nemzeti üggyé. A reformációkor a társadalmi és kulturális haladás irányvonala összeesett a nemzet önállósági törekvésével s talán ennek is tulajdonítható, hogy a magyarság nagy része oly teljesen beleolvadt a protestantizmus kálvini formájának gondolatkörébe, mint sem azelőtt, sem azután semmiféle más külföldről jött gondolatkörbe. De az önállóságért folytatott harcokból keletkezett a magyar érzésvilágnak egy oly eleme, amely aztán évszázadokon át napjainkig állandó tényezője maradt a magyar fejődésnek s amely mindig erős befolyással volt a magyar politikai törekvésekre és vágyakra: a németség, illetőleg annak velünk érintkezésben levő bécsi életformája elleni idegenkedő ellenszenv. Íme, itt ütközött ki újra és az eddiginél élesebb formában az ősi magyar meghasonlottság az állami raison és az ösztönszerű nemzeti érzés között. Bécshez hozzá volt csatolva a magyar legnagyobb érdekeinél fogva, mert csak innen várhatta – igaz, hogy majd kétszáz évig hasztalanul – a török uralom alá került országrészek visszahódítását s a históriai magyar állam restituálását s mert elszakadási kísérletei a habsburgi túlhatalommal szemben sikerteleneknek bizonyultak. Érzelmileg azonban nem tudott teljesen csatlakozni, mert ez a magyar állam különálló egyéniségének feláldozását jelentette volna. Az eredmény egy következményeiben végzetes lelki kettészakadása lett a nemzetnek. Az addig egy típusú magyarság két típusra szakadt, amelyek nem egyszer ellenségesen álltak szemben egymással. Az egyik a Habsburgokhoz ragaszkodó magyarokból állott, akik kitartottak az uralkodóházhoz fűzött reményeikben, békés meggyőzés s a rendi alkotmányban megadott eszközök segítségével igyekeztek megóvni, ami a magyar államiságból megóvható. A másik típus a Habsburg-ellenes típus volt, amely elvesztette hitét az uralkodóházban, az önálló Erdélyre támaszkodott, szükség esetén a törökre is, Bécs ellen s így igyekezett a magyar állam önállóságát megvalósítani. Végső gyökerében itt alighanem a magyar karakter és temperamentum két véglete nyilvánult meg, amely ott dereng már a középkor ködében is, Szent István és a pogánysághoz ragaszkodók közti harcokban s többé-kevésbé minden alkalommal, mikor a nemzet valamely erős nyugati hatásnak volt kitéve. Döntő tényezője azonban a magyar életnek a XVI. századtól fogva lett, attól fogva, hogy a nemzet egy része Szapolyai személyében magyar származású királyt választott, másik része pedig Habsburgi Ferdinánd köré csoportosult. Azóta a viszonyok kényszerűsége és a bécsi politika hibái miatt a magyarságnak ez a kettészakadása s a magyaroknak világnézet szerinti meghasonlása, mely később a kuruc és labanc jelszókban formulázódott, fontos, alighanem legállandóbb tényezője lett a magyar életnek egész máig. A hatvanhetes és negyvennyolcas jelszavak, melyek még ma is kiindulópontjai a magyar politikai gondolkodásnak, voltaképpen ennek a meghasonlásnak a modern politikai viszonyokra alkalmazott kifejeződései.
Ezt a gondolatmenetet pedzi Szekfü is. Igen érdekesen és meggyőzőn fejti ki ennek a kettéhasonlásnak az okait és a magyar politikai fejlődésre való hatását. Különösen világosan magyarázza meg az I. Lipót abszolutizmusa és a magyarság közötti viszonyt, amely a magyar nemzetnek a középeurópai hatalmi szférából való elkívánkozását és csaknem elszakadását eredményezte, annak az ellenhatásnak a folyományául, amelyet Lipót abszolutista politikusainak kísérletei keltettek, akik a terveiknek útjában álló magyar rendiséget úgy akarták az útból eltakarítani, hogy előbb megsemmisítik a magyar nemzetiséget. Mivel ez az abszolutizmus Bécsből, német emberektől és germanizáló szándékkal jött, ellenhatása a magyarok németellenes érzése lett. „Végzetes eredménye lett a nyíltan istápolt germanizáló törekvéseknek az az elidegenedés, amely a magyar népet a Bécsből képviselt német üggyel szemben eltöltötte. Az abszolutisták voltak öntudatlan és akaratlan bábái a magyarok tévesen úgynevezett német-gyűlöletének, amelynek azonban kevés köze van a gyűlölettel is, a németséggel is, hanem lényege szerinti politikai védekező érzés a bécsi abszolutisztikus germanizáló uralmi törekvések ellen. Hogy ez az ellenszenv Lipót idejétől a legközelebbi múltig szerepet játszott mint politikai tényező, ez talán legfontosabb és egész bizonyosan legszomorúbb eredménye a magyarországi abszolutisztikus politikának” – mondja Szekfü, félre nem érthető hangsúllyal fordulva német olvasói felé.
Ez az abszolutizmus Magyarországon egész mást jelentett, mint bárhol másutt. Franciaországban például csak a rendiség leküzdését jelentette s a nemzet állami önállóságát egyáltalán nem érintette, sőt a nemzeti erők nagy politikai célokra való koncentrációjának eszközévé vált s ezért a rendi szerkezet félretételében a nemzet zöme nem látott semmi sérelmet, még érdekében valónak is találhatta. Nálunk ellenben az abszolutizmus egyúttal idegen uralmat is jelentett, a magyar államiság feláldozását, sőt a nemzetiség megsemmisítését is. A rendi szerkezet, a nemzet egyedüli szervezete az önvédelemre, ezzel a függetlenség és nemzeti fennmaradás elszánt akaratának oltalma alá került, rövid idő múlva a magyar politikai gondolkodásban ezekkel azonosnak is vétetett. Ez pedig végzetes eredménnyel volt a magyar társadalmi fejlődésre, mert konzerválta a magyar társadalomnak egy elavult, a XVI. század elejének viszonyai szerint kodifikált szervezetét, ellenállott mindennemű gyökeres reformnak az alkotmány, a közigazgatás, a hadügy, a kultúra és a közgazdaság terén.
A XVIII. század folyamán aztán az abszolutisztikus bécsi hatalom és a magyar rendiség között bizonyos hallgatólagos megegyezés jött létre: az előbbi nem háborgatta a nemességnek a Verbőczi-féle alkotmányban körülírt jogait, a rendi országgyűlések – protestálással vagy anélkül – eltűrték, hogy a kormány magához ragadja a hatalomnak mindazokat a forrásait és eszközeit, melyeket a modern élet kívánalmai fejlesztettek ki s amelyekről a régmúlt állami és társadalmi viszonyokat megrögzítő alkotmányban nem volt gondoskodás. A kuruc ellenállás szelleme azonban mégsem szűnt meg teljesen, élt tovább az érzésekben, megnyilatkozott az országgyűlések szónoklataiban és felirataiban. A magyarság meghasonlása, két ellentétes irányra szakadása nem egyenlítődött ki olyan maradék nélkül a rendi alkotmány sérthetetlenségének imádásában, mint ahogy Szekfü beállítja. A II. József reformjai elleni ellenállást érzelmileg bizonyára ez fűtötte alá s ott lappangott azelőtt is, azután is a XVIII. századbeli magyar élet hamuja alatt, míg aztán a XIX. században a lelkekben kilobbant nemzetiségi eszme hatása alatt újra fellángolt. Az 1848/49-i szabadságharc alapjában ugyanazokból a lelki gyökerekből támadt és táplálkozott, mint a XVII. század nemzeti harcai.
Szekfünek bizonyára igaza van abban, mikor a magyarságnak a középeurópai politikai fejlődéshez való csatlakozását mint a magyar politikai fejlődés egyik alapját mutatja be. Szent István nagyszerű politikai ösztönnel ismerte fel a nyugathoz való csatlakozás szükségszerűségét s ennek végrehajtásával megmentette a magyart az előtte e földön járt nomád népek sorsától éppúgy, mint attól, hogy Bizánchoz csatlakozva belevesszen nemzeti egyéniségével a kelet-európai szláv tengerbe. Ettől fogva a magyarság együtt haladt Közép-Európával, mert nem is tehetett mást. Innen kapta politikai, kulturális és gazdasági intézményei túlnyomó részéhez a mintákat. A német kultur-hatás a magyarra minden egyébnél erősebb. De ez a csatlakozás Közép-Európához, illetőleg az e néven összefoglalt német államalakulatokhoz nem volt áldozatok nélküli, sőt ez vegyíti a legerősebben tragikai vonást a magyar lélekbe. A közép-európai hatás történetünk legtöbb fordulóján, kivált a Habsburgokkal való kapcsolatunk óta, veszedelemmel fenyegette a magyarságnak nemcsak önálló államiságát, hanem egyáltalán fennmaradását is és egyik fő akadálya volt politikai és kulturális intézményeink egészséges és egyenletes fejlődésének, zavarta a magyar élet alkalmazkodását a különböző korszakok változó követelményeihez. A XVIII. században, mikor a nyugati népek egy nagy lépésre készülődtek előre, a magyart beleszorította az elavult hagyományokhoz való makacs ragaszkodásba s lehetetlenné tette kulturális és gazdasági erejének kifejtését. Közép-Európa túlságosan hatalmas volt a sokkal gyöngébb magyarsághoz képest, semhogy kettejük között a viszony normális lehetett volna. S nemcsak politikai létünk önállóságát kellett féltenünk ettől a viszonytól, hanem kultúránk önállóságát is, melynek nem egy fontos területe ma is még annyira német hatás alatt áll, hogy bizonyos távlatból nézve alig látszik kultúránk másnak, mint a német kultúra egy magyarra lefordított változatának. Szövetkeztünk Közép-Európával, de folyton védekeztünk is ellene s ez az évszázados állapot nagyjában fennáll még ma is.
