Tóth Árpád: Szép Ernő: Emlék | Nyugat 1908-1941

Tóth Árpád: Szép Ernő: Emlék

Szép Ernő költészetéről szólva, csaknem mindegyik kritikusa e költészet impresszionista méltatását választotta, a költemények által keltett hangulatnak kereste színes, a Szép Ernő poézisével többé-kevésbé azonos fajtájú lejegyzését. Finom hasonlataikkal, tévetegen csapongó, pasztell-puhaságú vonalaikkal néha meglepő módon idézték fel újra e költészet kedves varázsát, de az általuk nyújtott rajz nem annyira pontos körvonalú költői arckép volt, mint inkább valamely elfolyó tónusú, szubtilis bizonytalanságú lelki tájkép. Egyetlen konkrétumot ragadtak meg újra és újra: a gyermekélet motívumainak erős jelentkezését hangsúlyozták Szép Ernő költészetében, de nem igen vették figyelembe, hogy e motívumok megszólaltatása meglehetősen tipikus jelensége újabb költészetünknek s egymagában véve nem alkalmas egy költői pálya jellemzésére, még kevésbé e költői pályafutás jelentőségének a méltatására. Pedig Szép Ernő költészete kétségkívül egyik legjelentősebb eredménye új líránk fejlődésének s rászolgál a részletesebb elemzésre.

Szép Ernő költészetét az új magyar líra más főbb képviselőivel szemben valamely feminin lágyság jellemzi. Ady és Babits lírai munkásságát mérlegelve ugyanis, mindkettőjük oeuvre-je oly tulajdonságokat tüntet föl, melyekhez csaknem kivétel nélkül igen jól illik a „férfias” jelző. Gondoljunk csak az Adynál fellépő rendkívüli lírai hőfokra, az új lehetőségek merész és egyre felfrissülő keresésére, az élettel és művészettel szemben való szüntelen aktivitásra, vagy Babits nagy komolyságú forma-művészetére, mely szigorúan konzervatív alapokon építve, a hagyományból csodálatosan új értékeket tudott fejleszteni s egy férfias szemérmű líraiság föl-föl buzgó kitöréseivel a letartottságából felszabaduló rugó kilendüléseire emlékeztetett. Bár e költőinket szívesen tüntetik föl úgy, mint a modern, úgynevezett „dekadens” irányzatok képviselőit, – véleményünk szerint az, amit dekadenciának szokás nevezni s aminek nem utolsó sorban valamely feminin megnyilatkozás a fő kitevője, Ady és Babits költészetéből csaknem teljesen hiányzik. Pályájuk elején, nyilván külföldi mestereik hatása alatt, kétségkívül tüntettek föl „dekadens” vonásokat, – gondoljunk Ady gyönyörű versére, a „Halál rokoná”-ra, vagy akár Babits „Vérivó leányai”-ra, de későbbi fejlődésük eltért ebből az irányból. A magyar „dekadens” költészetnek inkább Szép Ernő a képviselője, még pedig egészen egyéni, külföldi mintaképekkel vonatkozásba alig hozható, sajátos magyar értékeket mutató reprezentánsa.

Megkísértjük először is a dekadens jelzés értelmezését. A szó maga, jelentésénél fogva hanyatlást fejezne ki s így terminus technicusnak meglehetősen pontatlan. A „dekadens” szóval, esztétikai értelmezésben, inkább a túlérettséget, a bizonyos irányú fejlődés legszélső határát jelöljük. A „dekadens” költő, a korában elért összes költői vívmányok virtuóza, aki azonban már érzi, hogy lehetőségeit nem feszítheti tovább s ennek jellemző módokon kifejezést is ád. Amint a túlérett gyümölcsnek szinte elviselhetetlen édességében már benne érzed a közeli rothadás fanyarságát, a”dekadens” költő legédesebb szavai is unalmat közölnek veled. Kacérkodik primitív kifejezési formákkal, Szép Ernő egyik versének szavai szerint: „egy újjal sétál a billentyűkön” s így szerez „végtelen zenéket”. Rímeit hol csodálatosan csengeti, hol meg hanyagul veti oda. Valamely, még egy költőnél is túlzottnak ható érzékenységet találsz nála, egy szó, egyetlen magános fogalom is felkavarja (a dekadens érzékenységig is eljutott Goethe az „Itália” szó említésére sírva fakadt, Szép Ernő, – verseiből úgy érzed – elájul, ha a „felhő” szót kiejted előtte), ám a másik pillanatban fásultan és fölénnyel mosolyog s valami egészen köznapi porosságú, csaknem „jassz”-ízű szóval üti el asszonyos ellágyulását.

Az új magyar költészet legtökéletesebb dekadense Szép Ernő. Verseit olvasva szinte tetten érjük ily irányú kifejlődését. Valósággal két külön réteg választható el költészetében. A régebbi réteg, melyet jórészt az „Énekeskönyv” versei alkotnak, a későbbi dekadens fejlődésnek csak csiráit, lehetőségeit tartalmazza. E verseken még az élmény nagy frissessége látszik, szinte konkrét víziót adnak a költőről. Szép Ernő ugyan nem tartozik azok közé a poéták közé, kiknek műveiből nagyszámú életrajzi adat állítható össze, mégis, egy-egy mozdulatának, egy-egy, – az élettel szemben megnyilatkozó, viselkedés-módjának frappáns kifejezését kapjuk régibb verseiben. Ahogy Villont, a sötét akasztófa-virágot az az olvasója is szinte víziószerű közvetlenséggel láthatja, aki nem is ismeri életrajzát, csupán egy-egy oly friss hasonlata révén, mint amely az akasztott emberekről szólva eljajgatja, hogy szegényeknek a bőrét gyűszű módjára lyuggatja tele a varjak csőre, vagy ahogy von der Vogelweidét, a kóbor, tűnődő lovagot századok múltán is szemünk elé igézi egyetlen verse, melyben leírja magát, amint az országúti határkövön megpihenve keresztbevetett lábakkal s tenyerébe hajló állal borong a világ összevissza dolgain, – Szép Ernőt is, modern korunk fájdalmas költőjét, a tovamúló évek során át újra meg újra revelálni fogja egy-egy ilyen strófa:

Mikor ruhástul heverek az ágyon
S a mennyezetet bámulom tunyán,
Hajó vagyok a távol óceánon,
Ki megrekedt a partok zátonyán.

E versekben, melyeknek legreprezentánsabb darabja a reggeli ágyban-heverésről szóló remek, hosszú költemény, egy csüggedt, mindnyájunkkal rokon ifjú embert látunk, aki vég nélkül tudja variálni ezt a tétlen, hanyatt fekvő tűnődést. Egyszer, lámpáját „megfojtva” „lecsüngő karral” hever, a „halál kopogását lesve gyáván”, máskor a „zuhogó” sötétben „halált játszik” „katonásan” kinyúlva, két gyertyát képzelve feje mellé. Ezeknek a konkrét vonalú verseknek nagy közvetlenségét emelik legszebben a sűrűn idézett gyermekkori emlékek, a költő visszamenekül a zsenge derű paradicsomába,

Visszafelé futnék erővel,
Acsarkodva hajadon fővel,
Vissza, de vissza, szembe az idővel.

Erre a rétegre, az ifjúi vágyódás és ifjúi csüggedés verseinek rétegére, rakódik lassan-lassan az a másik, mely már a dekadencia mesteri kifejeződése. Már az első réteg sok „oktalan” bánata előkészít az új hangulatra s a kifejezések hangfogós halksága is ide vezet, mint pl. ezekben a sorokban:

Mint bús zene emelkedett fel
Vágyam, mint vízesés hullt halkan
A holt falakról.

Melyek a Szép Ernő-féle dekadencia jegyei, amint azok az „Emlék” című kötet újabb keletkezésű darabjaiban megmutatkoznak? Egyik: az a már-már túlzottan ható érzékenység, melyről előbb is szóltunk. E túlságos érzékenységnek a reakciója egy túlságos bágyadtságú idegállapot lesz, egy – hogy úgy mondjuk –vég nélküli ájultság. A költő folyvást valamely félálom ködén át szemléli a világ dolgait s amint ocsúdik, minden régi jelenség új, soha nem látott szenzáció éles fájdalmát okozza. Mint ahogy az ájulatból ébredőknek stereotip első kérdése a „Hol vagyok?” – Szép Ernő lírájának állandó hangulata is valamely bágyadt csodálkozás:

Járás közben megálltam utcán, úton, kertben,
Ébredve néztem szét: a világon vagyok, élek…

Már egy régebbi versben is:

A tunyaság ravatalán
Felülök mint a tetszhalottak…

E hangulat kifejezésére igen finom képeket talál, a szavak és színek csodálatos bravúrú lefokozását:

Bennem a világ, mint az üveg alatt
Némán keringő bágyadott színű halak.

Egy pár soros versében a fecske árnyékát látja az ér vizében:

Mintha a part alá szállna
Halovány, hangtalan árnya.
Utána néztem az égre
És elnéztem a vidékre,
A szívem nehéz, nehéz lett,
Nem tudom mi volt az élet.

Másutt az ocsúdás éles fájdalmát érzi s pompás túlzású képpel mondja, hogy a sarkvidékre szeretne futni, lerogyni a hűsítő, tiszta jégre.

Általában nagy kedvelője annak az eljárásnak, hogy a reális jelenségeket a végsőkig elfinomítsa, csaknem immaterializálja, csakhogy a jellegzetes bágyadtság és ájulat minél leheletszerűbben fejeződjék ki. Megírja a ráncot egy leány homlokán s a hajszál árnyékához hasonlítja, később még finomkodóbban mondja, hogy olyan „mint egy sóhaj hűlt akkordja.” Mint egy selyemszalagot szeretné visszavonni a sóhajok ah- hangjait.

Dekadenciájának másik érdekes jellegzetessége általában a mosolynak, a sóhajnak, a könnynek s más ily halk és gyöngéd jelenségeknek végletes áhítatú kultusza. Ahogyan a renaissance-kor dekadenciájának, a „barokk”-nak egészen a visszaélésig menő kedvtöltése volt a mythologikus nevek lépten-nyomon való halmozása, úgy csinál magának Szép Ernő valóságos rekvizitum-tárat ezekből a jelenségekből. Vég nélkül emlegeti a fellegeket, a gyertyák fényét, a hajnalt a havon, estét a tó vizén és újra meg újra a sóhajt és a könnyet és a mosolyt. Egész kis allegóriákat szerkeszt össze, melyekben ezek mind bennfoglaltassanak. Egy tájképet ír le, ahol a könnyekből gyöngyszínű tó lesz, rajta a sóhajokból barna hattyú, a jajokból egy fúvó szél stb. Másutt a könnyek gyöngyét a sóhajok fonalára kívánja felfűzni. Egész barokk monográfiákat ír csupa gyöngéd túlzású hasonlatokkal a mosolyról, meg a csókról. Gyönyörű kifejezései vannak, például mikor a mosolygó szem fényéről ezt mondja:

Oly anda fény járt a szemekben,
Mintha hold sütné valahonnan,

– mégis, ha Szép Ernő költészetéről szólva fogyatkozásokról is szó lehet, első sorban ilyenfajta költeményeinek meglehetős egyhangúságát és túlzásait kell megemlítenünk.

Költészetének egy másik jellemző tulajdonsága éppen az, hogy a versek bágyadt tónusának élénkítésére, a túlságosan édes íz felfrissítésére primitív, olykor népies, olykor régies formákhoz nyúl, néha pedig szinte „argot”-szerűen köznapias fordulatokat használ.

Lépten-nyomon alkalmazza például az „amely” vonatkozó névmás helyett a népies-régies „aki”-t: „kibukik a kancsi hold, ki a fellegekbe volt”, – „egy aranyat kerestem, kit senki el nem vesztett” stb. – Népies formájú szavai vannak: „tanálni”, – „megyen messzi fődre”, – „gyertek lányok”, – „csunyán néznek rád, oszt kitérnek”, – „eldúrja” magát az ágyban” stb. – Régies konstrukciója is sok van. Jézus Krisztusról írt verse emlékeztet Szent Bernát himnuszaira, középkori zamatú kitételeivel: „Vakoknak gyertyája, poklosok barátja, halálnak doktora”. Egy másik dala végig régies szólamokkal telt: „Serkenj fel lantos, pendítsd citerádat”, – arrább: „Nem a halálnak jöttél tanújának” stb.

Más költeményeiben stilizálja még a mozdulatokat is: „A bal kezével szívét tartja, jobb kezébe homlokát hajtja.” Szereti az infinitivusos szerkezeteket, mint: „Reménye meghalni”.

Friss hatású köznapi szólamai például: „Sóhajom zónázik előre”, – „semleges voltam én, mint a hold”, – „mint kezdő nap, mosollyal sütni”, – „szép játék ez kéremalásan”, – „téged tudósítlak” s mások.

Olykor teljes primitívséggel illeszt egymáshoz egyszerű mondatokat. „Ősszel gondoltam: óh tél, boldog leszek a télen. S télen: hogy a tavasszal. S nyáron: hogy majd az ősszel”. Néha kihagyásos szerkezetet is használ: „Szép megnézni festett képet, aki hátrább-hátrább lépett”. – Nagyon kedveli a csodálkozás, meg a sóhaj hangutánzását: „c, francia lány volt”, – „halk h-val mindegyre lélegzettem”, – „álmos á-val ásító mama”.

Versformái keresetten pongyolák. Többnyire páros sorok, hanyag rímekkel, csak itt-ott érezteti, mily bravúros verselő s hogy pongyolasága inkább „finesse”, ötletes fogás, csiklandó ravaszság. Néha a sort úgy töri meg, hogy a következő sorra csak egy szó jut:

A falevél bokáig
Ér…

Olykor a szellemeskedésig keresi a barokkosan ható kifejezéseket:

„Rózsabalaton, rózsa, hervadt levélből Tátra”.

Általában a Szép Ernő-versek múzsája csak tetteti a pongyolaságot. Kacér szépasszony módjára ül szembe az olvasóval, mintha észre se venné, de a hanyagul felvett mozdulatot bájos mesterkedés diktálja s az igénytelennek látszó ruha a divat minden raffinement-jával készült.

Több régi versét át is írta Szép Ernő, ízlésének újabb fejlődése értelmében. Érdekes, hogy ezek a változtatások csaknem egytől-egyig rontottak a régi fogalmazáson.

A régi, közvetlenebb közlékenységű, nyersebb megírású versek gixert kaptak a dekadens hangfogó alatt. A reggeli felkelés versében például, mikor arról szól a költő, hogy Párizsban egy leányt akart megszólítani ezt olvassuk a régi kötetben:

Egyszer megálltam tétovázva…
S elmentem este egy nyilvános házba.

Az új kötetben így halványult el ez a kedves, friss nyíltságú vallomás:

Egyszer megálltam tétovázva,
Mi lelt akkor? Szívem mi tette gyászba?

Egy másik ily feltűnően balul sikerült változtatás a Créme d'Yvette végső során esett. A végtelen vágyódás exaltált sorai után így tör ki a régi Szép Ernő:

Két szemem megvakulhat, sose lelhetem meg,
Két karom leszakadhat, nem ölelhetem meg,
Én rongy koldús, megdöglök itt!

A dekadens finomságú költőt bántja régi, nyers, de pompás sora s a „megdöglök” helyett ezt a színtelen kifejezést illeszti verse végére:

Én rongy koldús, én itt veszek.

Mindent összefoglalva: Szép Ernő dekadens költészete igen jelentős tartalmi és formai finomságokhoz jutott el s az új magyar líra egyik legsajátosabb és legérdekesebb jelensége. E költészet, fejlődése közben, sokat veszített eredeti közvetlenségéből, leginkább a szerelmi versekben, melyek az első kötetben megkapó erejűek voltak, különösen a sóvárgó, epedő szerelem hangjainak megszólaltatásában, míg az újabb kötetben túlságosan stilizáltak, barokkosan szellemeskedők lettek:

Szerelem, pillangóból felleg, trillából orkán,
Szerelem, gőze méznek, gázlángok csodatortán…

– mégis, e költészet, a sok kellemeskedő bravúron túl, a bensőségnek egy oly különös hangját is hozta, mely új líránk egyik legszebb értéke. E bensőség fél a teljes közvetlenségű intimitástól, valahogy úgy fordul az érdeklődés felé, mint ahogy a szerelemről írja a költő:

Csak melegedni tartottam két kezem
Hozzá, mint szegény vándorló a csapszékben
A kályha mellé megy,…

– de bármily stilizált cifraságok közé rejtve és bármily finomkodó tartózkodás mögé vonulva, mégis csak közlésre vágyó, embertársakhoz szóló könnyes és reszkető bensőség.

Szép Ernő költészetének külföldi pendant-ját keresve, Francis Jammes-ot szokás emlegetni. Kétségtelen, hogy a két költő közt több rokonvonás is lelhető. A külső formák primitív hanyagsága, a bukolikus és gyermeki élmények gyakori szerepeltetése, a kedves tűnődés, a naiv szemlélet, az apró indítékokból keletkező nagy megindulások, mind a két költőnél megtalálhatók. Mégis, inkább jelentősek különbségeik. Jammes semmiképp sem dekadens jelenség, az ő primitív furcsaságai tényleges primitívségek, igazi naivságok kivetítései, bukolikus hajlamai áradóbbak és többszínűek. Szép Ernő viszont művészibb jelenség, komplikáltabb és raffináltabb s egyúttal sötétebb és boldogtalanabb.

Jammes a boldog „együgyűek” közül való, akiké a mezők és a mennyek országa s a kedves beteljesülések, – Szép Ernő a modern „okos”-ak szektájából való, akiké a nagyvárosok pokla, a szerelmek és művészetek raffinementjai s a soha be nem telő vágyódások.

Egy utolsó szót még Szép Ernő háborús verseiről. Ezek megkapóan szépek, az egyébként nagyon silány magyar háborús verstermés legkiemelkedőbb kivételei közül valók. Különösen kettőt kell méltatnunk, az „Imádság”-ot és a „Világtalan katonák”-nak szólót. Az „Imádság”-nak főleg kompozíciója igen érdekes: Szép Ernő hangja nem éppen alkalmas himnuszi lendületekre s így a felszárnyaló szólamok nála hamar lebágyadnak. Ám ilyenkor, mintegy visszaesve a földre, – a konkrétumok talajára, mindig friss erőt merít az ellankadt invenció. Három ilyen nekilendülés tagolja a költeményt. „Ki ülsz az égben a vihar felett” – így kezdődik az első, mely istent aposztrofálja s a magyarok védelmére szólítja. Pár erős strófa után már közhelyek fenyegetnek: „Szeresd, vigyázz rá istenem, atyám, el ne vesszen veszejtő éjszakán.” De a következő strófák új lendületet hoznak a magyar nép és milieu bukolikus bájú és erejű körülírását. Mikor itt is lankadozni kezd a lendület szárnya, s már Kölcsey-reminiszcenciát is hallunk: „… víg esztendőt várunk mindenér,” – ismét új és most már ragyogó magasságba pattanó pátosz röpíti fel a verset: a költő a Naphoz, a Holdhoz s a csillagokhoz, isten cselédeihez szól, hogy keljenek a magyarok védelmére. E belső ritmikájú hármas tagolódás, valamint a nekilendülő részek remek plasztikája, magyaros pompája s friss ereje az „Imádság”-ot igen magas színvonalra emeli.

A másik háborús vers, mely a vak katonákhoz szól, a Szép Ernő gyöngéd költészetének leggyöngédebb virágai közül való. „Angyal szeretnék lenni,” – mondja, hogy vigasztalhassa a megvakultakat:

Szárnyammal, szárnyammal
Szellőt hajtanék rátok
S odaadnám lágy szárnyaim,
Tapogassátok,
Simogassátok.

Szólanék hozzátok
Boldog álomhangon,
Úgy mondanám néktek:
Te lelkem, galambom,
Bárányom, galambom.

Itt elhallgat minden akadékoskodás. Elbűvölve érezzük a meleg, telin buggyanó költészet csodáját, mely mindazt, ami másutt gyakran csak finomkodó rekvizitumként hatott, most egy csapásra a legmeghatóbb érzésközlés eszközeivé tudja tenni.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem