Augusztus 1.
Augusztus 1.
Dühöngő déli szél zúgatja a fákat s a halálra pörzsölt mező sárgája szürke színbe fordul. A pemete lehullatta szőke kalászát, gyér fehér ernyőcskék, zöld fűzőből kikandikáló aranyos fejecskék himbálódznak szétszórt árvaságban a mezőn. Az árnyékban is izzadt hő piheg.
Számumos szélvészként röpköd, süvít lelkem a csók vágyában tikkadó lelke fölött. Lelke gyöngéd, enyhe felém fordulása egy hosszú napon át: mind megannyi szelíd, fehérernyős virág, aranyos virágfejecskékként bókol felém szívéből a sok el nem csókolt csók. Egyedüllétem hűvös árnyékában is perzselő szerelmem piheg utána.
Szeretem, öregem, és vágya…
éjjel 1 óra.
Nem, nem fejezem be az előbbi mondatot, hisz életem kis novellájában is új mondat kezdődött ma délután.
Ahogy a félbemaradt szó közepére értem, a szomszéd vadrózsabokor mögül jöhető valaki állt előttem mozdulatlanul.
– Alice, jöjjön! – szólok örömmel rá s nagy buzgalmasan csavarom össze a töltő-tollat, zsebembe gyúrom s a füzetet a rétre mellém fektetem.
– Most megzavartam, ugye? – kérdezte, míg kezével libegő kis bolond hajacskáit igazgatta füle körül.
– Á, ugyan! – legyintettem.
– Ki tudja, milyen szép gondolatoktól fosztom meg most a magyar irodalmat?
– Fene egye meg az irodalmat. No, üljön le, kérem. Ez az én dolgozószobám.
– Igen? Csakugyan, mennyi cigaretta-vég a földön s hogy ki van itt taposva, ülve a gyep.
– No, üljön le, Alice.
– Nem, nem ülhetek le. Megyek málnát szedni a gyerekeimnek.
– Üljön le egy kicsit, inkább aztán én elmegyek magával málnát szedni.
Leült s eltekintett túl a sárga mezőfoltokkal ragyás hegyoldalakra, mezőmet lent két oldalt szegő, derékszögben összefutó két fenyőfasorra, jobbra a gyér fák fölött messze emelkedő Szitnyára s daloló hangja végigbosztonozott a réten:
– Milyen szép dolgozószobája van.
– Ó, van nekem itt több is. A nyugalmas, szelíd, természettel ölelkező gondolatokra ez a legalkalmasabb. Amott hátul az árnyas irtás tönkjei, szederindái közt, fenyőszálkáktól csuszamlós füvében, a szürkés, vöröses törzsektől sávozott sötét erdőnek arccal, bánatom szokott játszani a szavakkal. Beljebb, a fényes gyantát cseppentő árnyékban komoly eszmékkel szomorkodom társtalanul.
Kedves, lányos érdeklődéssel tekintett rám s keze lejjebb csúszott ölében. Megfogtam, ráhajoltam és hosszú csókban tapasztottam ajkamhoz. Amint fölpillantottam aztán, láttam, hogy lelke ellágyulva óhajt ki révedező szemén, feje félrehajlott, dereka hátra hanyatlott kissé. Jobbommal átkaroltam, a másikkal jobb kezét vontam magamhoz egymásra kulcsolt lábain keresztül, félig nyílt ajka mint gyötrelmes, édes végzet nőtt, közeledett ajkam felé s eltapadt köztük hosszan, szelíden, kutató remegéssel az első csók.
Gyöngéden megszorítottam kezét és megértettem, hogy a szent szövetséget örökre megkötöttük.
– Mit ír? – kérdezte rögtön baráti, könnyű örömmel.
– Mindenféle apró bolondságot.
– Meg szabad nézni?
– Hát meg.
Kezébe vette füzetem, itt-ott egy mondatot kiszakított belőle, ahogy epret szokott böngészni az erdei út mentén:
– Le szabad ezt írnom?
– Nem adhatom oda. Majd ha kész lesz, akkor odaadom magának – kinyomatva.
– Megjelenik valahol?
– Tán. Az nem fontos.
– Hát mi a fontos?
– Maga, meg az, hogy írom.
Szerető tekintete incselkedve feledkezett belém, én szeme tükrében kicsiny magamat néztem s a lelkeinket összehangoló szél zúgását ittam gyönyörteljes alázattal. Ekkor esett meg második csókunk, de ennek a tüze már zavarba ejtett.
– Menjünk málnázni! – bontakozott ki Alice sietve a varázsból.
Én szomorkás-tréfás megadással csóváltam a fejem:
– Menjünk. Az is jó.
Átvágtunk a réten le az erdei útra, amely a napsütötte irtáshoz vezet. Két kis lánya az árnyékban játszott s a német kisasszony már kivörösödve szorgalmasan hajolgatott a málna-cserjék között.
– Gn'e Frau, bitte, kommen Sie rasch, so viele Himbeeren sind da! – kiáltott felénk a Fräulein Mizzi, egy málnával félig telt sörös korsót lóbálva meg a levegőben.
Én a gyerekek mellé ültem, Alice pedig egy üres korsót emelve fel a földről, megindult a cserjék közé taposott csapáson. Aztán csak feltűnt pirospozsgás arca egy suhanc fenyő mögött s míg keze a málnabokron babrált, tekintete mosolyogva nyilallt felém. Hol karja, hol a lassan, ó, nagyon lassan telő korsó, hol gyönyörű, telt hajlású dereka, hol pihegő melle, hol egyre rám mosolygó arca villant fel a bodros-foltos zöld közül.
– A munka nézése nemesít! – kiáltottam vígan.
– Maga lusta ember! – durcáskodott vissza s úgy emelt ajkához egy érett lila-piros szemet, mintha csókot szedett volna azokon az áldott bokrokon.
Holdas éjjel néha a sötét tó-tükrön ezüst seb fakad, ezüst ívecske villan a levegőbe, visszahull, szélesen elremegő ezüst fekély villódzik még soká nyomában, míg minden elsimul: így játszanak a halak a tóparti merengő előtt, így játszott alakja a málna-bokrok között szememmel-szívemmel.
Vacsora után még egyet-kettőt fordultak az emberek, aztán mindenki aludni tért. Épp akkor állt a teli hold útjának negyedén a fatörzsek között rézszínű darabokra szaggatottan. Az erdő előtte hosszú póznákra szeszélyesen szétaggatott fekete fátyolfoszlányoknak látszott. A sötétbe merült pados asztalok egyike mellett valami víg kiránduló csoport gubbasztott feketén. Egy-egy gyújtó lobbant, két cigaretta-fej tüze izzott, egy fehér kutya vizslatott körül s egy fehér kendős fekete női árny imbolygott hajladozva föl és alá. Valaki mély, borköszörűs hangon dalolt köztük magának:
…bányász kis lányt kíván szívem…
----------
Szerencse fel! Szerencse fel!…
----------
Szerencse fel! Szerencse fel!…
A hold közben vidáman nekiaranylott s már a koronák között bujkált pajzánul. Szívemre hideg, fájó, édes ezüst fátyol csapzott… Eh, lerázom! Gyerünk egy fordulóra!
A szálló mögött van egy széles, pár száz lépés hosszú gyepes sétány. Oda igyekeztem. Éreztem, amint fehér alakom lomhán úszik a sötétben. Tudtam, hogy megyek és menni nem akartam. Honnan e bénaság s mire? Mogorván vállat rándítottam s a bokrok közé ravasz csöndben leheveredtem.
Léptek.
Cigarettámat gyorsan eloltottam s valami állati, természetes feszültséggel vártam, rám talál-e ez a szokatlan éjjeli bagoly.
Fehér ruha. Nő. Az ágak halkan ropognak gondolt léptei alatt, szoknyája meg-megbuffanva suhog. Egyenesen felém. Megáll. Mintha körülnézne.
– Mit csinál itt egyedül a sötétben?
Az ő hangja!
Hangom már tompa, éhes remegéssel válaszol rekedten:
– Semmit. Ülök.
Közelebb lép. Kezét nyújtja:
– Jó estét!
Megfogom. Ajkam rákulcsolódik, már a csuklóján remeg, majd blúza ujján izzik tüzes párájában, néma erőben így vonom mind lejjebb-lejjebb magamhoz. Ahogy szél alatt vonaglik csöndesen a tó szine, úgy vonaglik teste bágyatagon s amint már rántanám erőszakosan ölembe, csöndesen mellém ereszkedik a földre. Arca rám fordul. Mozdulatlan. Megrezzen s félig fordulva mellemre bújik, mint védelemért vagy álmosan az ölbeli gyermek. Haját simítom. Feje előre bukik. Nyakán liheg a csókom. Fölemeli fejét, kerek arcát simogatom. Felém emelkedik. Lehajlok. A harmadik csók. Dereka rám ernyed, karom körülkígyózza. A föld felé von valami. Csókos ajkunkat szét se kapcsolva elfekszünk oldalt a zörrenő leveleken.
Hirtelen fölül. A haját igazítja. Sóhajt.
– Csak így szabad szeretnem? – kérdezem ravaszul.
Látom, hogy bólint.
– Másképp nem?
– Nem, Tamás, nem! – megfogja kezem és megszorítja.
Megkeresem kicsi lábát a fűben, kezem bokájára kapcsolódik, az övé ott terem s az enyémet erővel leszorítja:
– Ne bántson, Tamás.
– No, nem, nem, – vigasztalom gyöngéden – ne haragudjon.
– Nem haragszom. Hát lehet magára haragudni? – szól, rám omlik s most már az ő csókja követelő.
– Jönnek! – suttogom ijedten.
A sötét úton árnyékok mozognak a szállótól elfelé.
Magához szorít úgy, hogy eltakarjon. Nem mozdulunk.
– „…bányász kis lányt kíván szívem!” – hallszik az ének.
A léptek elpufognak, elrecsegnek. Amott a hold szelíden táncol az égen. A csönd sötét vize eláraszt mindent. Fülemben hallom szívem komoly, izgatott dobogását. Puha keble keményre telőn dagad mellemhez. Sóhajt és elhanyatlik. Karjával, látom, elfödi szemét, félre fordítja arcát s a könyörtelen Eros igája testünkre-lelkünkre kapcsolódik.
