Augusztus 14.
Augusztus 14.
Mint síron két virág összeborul, úgy fonódott össze szerelmes testünk-lelkünk. Küzdelmes múltunk, mert küzdelmes volt az övé is bizonnyal, bánatos emlékei néma, fakult írású sírkövekként álltak körül. A végzet szomorú fűzfája sírva csüngött ölelkezésünk fölött. Temető-illat, temetők csöndje borongott rajtunk.
Míg életem jelenvaló része volt, nem hittem benne teljes hittel, most, hogy az emlékek, álmok méla vidékére röppent, vágyva imádkozom vissza szép időnk minden elvesztegetett percét.
Nyomorultnak érzem magam, édes öregem, mint az elűzött király idegen hotel-szobában. Ragyogó uralkodásom büszke idejéből koronám tündöklő homlokgyémántja maradt csak birtokomban: a vágy.
Most ezer lapja szomorú-hideg, csak mélyén sziporkázik meleg szivárványban a hajdani tűz.
A vágy!
Vágytam, hogy rám tekintsen az emberek között, keze érintésére vágytam, ha szembe jött velem, csókjára, ha mellém ült, haja illatára, ha ölembe roskadt. Ha sóhajban elhajlott tőlem feje, akartam, hogy enyém legyen. Vágytam, vágytam, ha távozott, hogy intsen, ha jött, mosolyára. Boldog uralkodásom mámor-koronája ragyogóbbnál ragyogóbb gyémántokkal, smaragdokkal, türkizzel gazdagult s ott lángolt homlokom fölött, zománcos háromszögű aranylap csúcsán a nagy „magános” gyémánt: a vágy.
A vágy!
Kitárom tenyerem, szép gyémántom reáhelyezem, nézem tudós fortéllyal csiszolt ezer lapját, forgatom, játszom vele, mint egy szomorú gyerek. Nap iránt hajlítva lesem tüze lobbanását: vörösbe hajló sárga villámot pattant, beteg zöld fényben ég egy percig, szétömlő sötét-lilában lobog gazdagon, sorvadó kéket vet az élen, bíbor máglya aztán.
Nyomoru játék és epesztő.
