Augusztus 16.
Augusztus 16.
„Un seul étre manque et tout est dépeuplé!” – járja már napok óta fejem Lamartine bánatos sora.
A tücsök még egyre fújja komikus, kedves, együgyű nótáját: cücüccü-cücürű, eltévedt madárfiók is úgy megcsiripel itt az ágon, vörös kis ördög mókusok kergetőznek a fákon… Mi haszna?
Egy valaki hiányzik és minden néptelen!
Régen az erdő komoly baritonban szonátákat zúgott, kacagó-dalt énekelt a szél, a messze tavak titkos, enyhítő, mély-zöld hívással ragyogtak a völgyek alján, a lomha Szitnya úgy feküdt meg amott, mint szerelmes asszony, bájait nem takarva, a táncoló levegő alatt zölden-tarkán, szerelmesen várt rád a rét, a Tanád buksi csúcsa bizalmasan bámészkodott eléd…
S most, mert valaki elment, minden üres, kihalt!
