Július 14.
Július 14.
Sancta simplicitas! Ez jutott eszembe, az előbbi kis pemete-ódát most újra elolvasva. Milyen együgyűségeket gondolok s elég együgyű vagyok le is írni őket. De nem! A simplicitas csakugyan szent, mert nem tervez, nem árt, nem áll bosszút, csak él, mint a mezők füve. S én itt sem tudok magamnak, csak magamért élni. A szálló vendégei közt van, akit első látásra megkedveltem s van, akit talán gyűlölök is. Ártani szeretnék neki, megalázni, elkergetni, s miért? Mert a lelkembe még nem költözött be a szent együgyűség.
Ma erős a szél. Északról rohan elé, a Paradicsom-hegy nagy fakeresztje mellől s a fenyők suhogása zúgássá zajlik tőle, panasztalan, komoly, erős hangú zúgássá, amely nem könyörög, nem fenyeget. Impassibilis, mint Leconte de Lisle. A fenyőfák tetején itt szembe velem öt vén varjú hintázik, meg-megingadozva, szárnyat emelintve. Melodikus, lágy, mély hangjuk föl-fölkárog a levegőbe, ahol karcsú vércse áll szárny-lebegtetve egy helyben. A finom formájú madár aztán fölfekteti drappszínű testét egy hatalmas szél-hullámra szemközt s messze-magasra fölemelkedik. Fejjel zuhan onnan alá a fenyők sudaráig, egy vén varjút lelök egy lengő csúcsról, maga ül helyébe s a lomha betyár panaszost krákogva lendül odább. Messze íveléssel egy másik vércse közelget, sír, mint a gyermek s könnyű-simán szeli a levegőt, mint a jacht. A varjak nagy lármában fölkerekednek s versenyt kóvályognak a közéjük sikamló két vércsével. Előre nyújtják nagy fejüket, nehéz hadi hajókként úsznak biztos erővel s a két drappszínű torpedó naszád fürge fölénnyel suhan közöttük keresztül-kasul. A vércsék és varjak zajos, komoly, rendszeres csatáját indulatlan nézik a fenyők és derülten borul rá az égbolt.
Mi hát az a mondhatatlan fáradt bú, amely most észrevétlenül szétterült szívemen, mint ni, amott, Kisiblye fölött a felhő árnyéka az erdőn? A tollam megáll, szemem elmerül s gúzsba kötődő lélekkel tétlenkedem. Mondd, ó, mondd hát, édes öregem, ide is eljött velem, amit örökre otthagyni véltem?
Itt állnak a fenyők, szemre-színre mindegyik erős hatalmas, délceg. De ez az egyik tövében, mindjárt a föld felett, tágas odút mutat s benne a fa drága kemény dereka fűrészporrá őrölten omlik a legkisebb érintésre már. Beteg! De beteg vagyok-e én, mert unom az embert rút apró bajaival s még rútabb kicsinyke örömeivel? Beteg vagyok-e én, mert a testem szinte elomlott lelkem erőszakos vergődése alatt?
Ne, ne hagyd, hogy így beszéljek, öregem! Tiltsd el tőlem a kételyt, a problémát, ne hagyd, hogy éles vércse-karmom saját szívembe vágjon, mikor az agg, lomha varjak szétszaggatására teremtődött nyilván!
Hiába, az egyensúly még gyönge, néha egy-egy kar lebillen… Nem is lett volna szabad tollat fogni a kezembe, míg belém költözve állandó gyökeret nem ver bennem a szent együgyűség.
Megyek az irtásra málnát szedegetni, mint egy öreg lompos nyalánk medve.
