Gellért Oszkár: Ignotus novellái és versei+
Gellért Oszkár: Ignotus novellái és versei+
“Ignotus verseiből”. “Ignotus novelláiból”. Mindkettő a Nyugat folyóirat kiadása.
A dada éjféli misére megy, az apa egyedül marad ébren éhes, szopós gyerekével. Sorra megkóstoltatja vele milligrammig leaprózott mennyiségben a vacsora maradványait: nyulat, kalácsot, az áldott barna kenyeret, a szőlőt, még bizony, erősen megvizezve, kanál hegyéről szájába csöppentve, a szilvapálinkát is. “Mind ízlik neki, mindre tartja a jussát, mindben egynek érzi magát: állatul is, aki éhes, emberül is, aki válogat: apjával, ükeivel, bátyáival, kik mind ezen a kenyéren nevelkedtek, ezt a gyümölcsöt szedték, ezt a pálinkát itták, ebből a kalácsból törtek hozzá – ha nem ebből, hát ilyen fajtából, lenn, a rónaságon, a futóhomok országában, a Duna mellett éppúgy, mint a Don körül.”
S bölcső előtt az anya már dúdolja rózsabimbójának az altatódalt, apjáról, aki benne él tovább, aki a szerelemben is egynek érzi magát őseivel: állatul is, aki éhes – az ő ősei mind szerettek, mindig szerettek és sokat szerettek – és emberül is, aki válogat: – asszonya lelkét szadista kedvteléssel marja, hogy csak egy a hosszú sorban s hogy másokkal kell osztozkodnia. Az asszony türelemre született. Martaléknak. Megcsalódva is arra, hogy reméljen. S a férfi még csak meg sem szégyenülhet előtte.
Az én apáim… mind szerettek
S mindig szerettek és sokat szerettek
Lármátlan, halk, némán követelő,
Ellenkezésen elcsodálkozó
Szelídségében önző s léha tán
És játékos, de véresen komolynak
Érzett és megszenvedett szerelemmel…
S mindig szerettek és sokat szerettek
Lármátlan, halk, némán követelő,
Ellenkezésen elcsodálkozó
Szelídségében önző s léha tán
És játékos, de véresen komolynak
Érzett és megszenvedett szerelemmel…
A fiúból a fájdalmas szerelem, a szenvedő gyönyör költője lett. Némán követelő: csak éppen eszébe jut, amit a kedves felejtett, csak éppen fölemeli, amit elejtett s megőrzi, amit eltapos, csak éppen vigasztalja, ha bánatos s nem búsítja, mikor nevet, hozzá még azt említi, akit szeret, csak éppen rásegíti a kiskabátját, nem szenvedéllyel, oly szelíden, hogy hozzá csak ujjheggyel sem ér, és sose kér szerelmet tőle és nem is vall sohasem: ó, milyen forrón szereti!… Vagy legfeljebb a kicsi szalagnak mond vallomást, a kék szalagnak, mellyel hajának aranya egybefolyt. Vele üzeni, mondja meg asszonyának: szereti. De hát:
Szóltam-e egy szót szerelemről,
Némán is vallott-é ez arc?
Némán is vallott-é ez arc?
Csupa néma követelés. Csupa szem-beszéd idegen fejeken át. Tikkadt, összeszorított ajkú követelés. Megalázástól rettegő. Szelíd? De ez a szelídség az ugrásra kész tigrisé. Ebből vihar lesz, véresen komoly, gyötrelmes szerelem.
Tudd meg leány, szeretőm volt anyád…
Gyere mellém. Úgyis minden hiába.
Gyere mellém. Úgyis minden hiába.
Előbb azonban még “elcsodálkozik az ellenkezésen”. Hogyan? hiszen:
Hogy én szeretlek-é, azt ne keresd,
Itt van urad s parancsolód: szeresd!
Itt van urad s parancsolód: szeresd!
A kedvestől csak azt követeli, hogy neki éljen, veszejtse el eszét s holtában haljon utána. S ha egyszer akaratlan el is árulja: mennyire benne él minden porcikájában a szeretett nő, hamar lerontja a részeg vallomást, csak el ne bízza magát:
Mégse félek, hogy eszem elhagy –
Hát te se félj.
Hát te se félj.
S még a részvétet is ellöki magától férfi-gőgje:
Nekem baj az, ami bajom van,
Engem ront csak meg, ami bánt –
Mi lesz velem? magam se bánom,
Hát te se bánd.
Engem ront csak meg, ami bánt –
Mi lesz velem? magam se bánom,
Hát te se bánd.
Pillanatokra, mintha ágaskodna benne a lelkiismeret. Letorkolja. A nő szereti, boldog, hogy szenvedhet érte, miatta:
S leszek neki, ha csalom, ha elmék,
A vad csalódás, a kegyetlen emlék…
Minden, mitől fél, minden, mit keres,
Minden, miért születni érdemes.
A vad csalódás, a kegyetlen emlék…
Minden, mitől fél, minden, mit keres,
Minden, miért születni érdemes.
Lelkiismeret? Egyik novellájában – mindenik novellája tiszta líra – a tisztásról ír, ahol az őz riadtan kerül a bokorban leselkedő vadász csöve elé. Ő is leskődött az imént egy kerítésnél valakire. Most öreg barátja leckézteti: “Én fiam, én, akit itt lát: én már öltem: rám már emelte szemét, könnyes, halódó, szemrehányó szemét akárhány megsebzett őz, kire férfias mulatságból állottam lesbe s mészárosnak éreztem magamat, mikor előttem vonaglott.” Előbb keserűen fogadja a leckéztetést, aztán elérzékenyül öreg barátja jó tanácsán. S egyszerre csak meglátja a lányt: más vadász karjai közt. S már el is múlik a pillanatnyi furdalás. Hát nem mindegy? Megint ő van fölényben. Megtömi cinikusan kis pipáját s bodros füstöt ereget a tikkasztó levegőbe.
Vesztére jött a kedvesnek, aki szép és szelíd és letörni való. Akit féltése fátyolával befed, hogy bája üszköt ne vessen más férfi szemébe, szívébe, akit zsákruhába öltöztet, csakhogy más ne lássa szépnek s akinek, mint a sárkány, oly bús haraggal áll őrt a háza mellett.
A márciusi sör elbódítja egy percre s akkor tükörben látja magát. A novella kezdetén rájön, hogy más férfi is van a világon, nemcsak ő. Két drága szemcsillagot látott a szeme láttára szemszöglettől szemszögletig utánaúszni valakinek, aki nem ő. És a novella vége: sörkocsmába megy, ott a szomszéd asztal felől egy szép teremtés önkéntelen elmosolyodik, visszakoccint s visszanéz rá egy szempillantásra, s ettől a mellette ülő fiúnak torkán akad a szó, leesik az álla s a képe elvörösödik. “Én mosolyogva néztem, mint a gyereket nézi a meglett ember. Éreztem, hogy a világon vagyok s igen-igen természetesnek találtam. S furcsa volt ez a csinos fiú, ki elképedt s mint valami újságon esett azon kétségbe, hogy más férfi is van a világon, nemcsak ő.” A költő látja magát a tükörben, látja szerelemféltése komikus fonákját, restelli is magát önmaga előtt, de ettől ugyan még nem tud fölibe is kerekedni önmagának. Ahhoz nagyon is tudatos ez a szerelemféltés, antul jobban éget.
A nő szoruljon rá, sírjon utána, ne gondoljon másra, adja meg magát kegyelemre vagy pusztulásra. Hogy magához ránthassa, összezúzhassa, eltaposhassa. Ő lehet léha, csapodár. De a nő? “Kit csalsz meg, mikor észreveszel engem?” – kérdi a féltékeny hímnem szolidaritásával a vadidegen hölgytől, aki a hangversenyteremben rápillantott. És:
Ha csak ez kell: isten veled babám,
Ki mást csak néz is, engem nem szeret…
Ki mást csak néz is, engem nem szeret…
Szent Pálra kell gondolni: a nő már azzal is megcsalta férfiját, ha idegen férfira vetette szemét. De Szent Pál egyformán méri az igazságot.
Ignotusnál a nő rabszolgája a teremtés koronájának. Fel kell olvadnia benne. Számára csak egy üdvösség adatott: “a kész, az engedelmes megsemmisülés, annak karján s melle fölött, aki urának született, mert férfinak!”
Egyik novellájában – “Ki maga?” – így sóhajt és hördül: “De hogy maga lesz és él, s e mostani perctől fogva mind ameddig él és van: mindig és minden pillanatban él és lesz, és él és lesz az alatt is, mialatt az én számomra nem él és nincs, s én nem látom s nem vagyok közelében, s nem az én kigondolásom, nem az én legbelsőbb gyönyörködésemnek s meghatottságomnak kitükröződése, és más is tudja magát, nemcsak én: az, higgye meg: természetellenes és elviselhetetlen…” És: “Sok mindent lehet, belátom. De együtt lenni is jó s néha jobb volna hegy tetején lenni együtt, hol csak kettőnek van hely, s az is csak úgy, ha összetapadnak álltukban, s egymásra szorulnak s nincs más a világon, mint lábtól szikla, fejtől ég, köröskörül tejköd s az orrunk cimpájában forróság. Ez a legjobb.”
Ignotus, aki mint szociológus a nő egyenjogúsításának egyik legbátrabb előharcosa régóta, Ignotus – s ez könnyen megmagyarázható ellenmondás, de már nem tartozik szorosan vett esztétikai vizsgálódásunk körébe –: a familiáris szerelem költője. A nő nála még nem érte el az egyéniség emberfokát. Hűséget követel tőle, féltésével marcangolja s cserébe mindebből mit sem ád, ami annál igaztalanabb, mert a nőben is megköveteli az intellektualitást: attól fogva, hogy vele megismerkedik, más képe legyen a világról.
Ahhoz, hogy a nőről neki legyen más képe, az kellett, hogy egy estén megérezze: öregebb lett. Az este – hangversenyest – még a régi konokság jegyében indul. Az idegen lányt, aki zúgó zenénél, fény káprázatában, pajzán, gondolattalan kacérkodással rápillantott, régi férfigőgjével inti: hogyan tudhatja, hogy nem fizet-e még csókkal s könnyel e pár perces nyugodt incselkedésért s hogyan tudhatja, nem szövődik-e sorsa e helyt s nem épp azzal az eggyel játszik-e most, kinek neve az ő számára: végzet?! “Nem tudhatod, semmit se tudsz, mert lány vagy”, de a finále-ban a kétkedés, “a vénség szikkadt krétaszigetének” hirtelen felmerülése képzetvilágában már fordítva láttat vele mindent. Most már azt kérdi aggódva, nem az ő sorsa szövődött-e e helyt? S nem ő játszott-e zúgó zenénél, fény káprázatában épp azzal az eggyel, kinek neve az ő számára végzet?
“Nem tudhatom, mert csak férfi vagyok,
Vesztétől mindig félő, ám e vesztét
Még idejében fel nem ismerő.”
Vesztétől mindig félő, ám e vesztét
Még idejében fel nem ismerő.”
S már tűnődik: nem ez a lány volt-e az utolsó a sorban, akit a végzet még neki szánt, vagy nem ő volt-e az első azok sorában, akikhez neki már nem lesz köze? S mikor válik: “Isten veled, leány” – könnyes szemmel toldja meg: “S talán, ki tudja, isten veletek!”
A nő végre életjogához jut. Hatalma van már neki is: a költő egy pillanatra elbágyadt, mert érezte magában a közelgő öregséget – ma még kacérkodás az egész, de az is kacérkodás, mikor az üldözött bogár holtnak tetteti magát. S az öregséggel való kacérkodás egyetlen pillanata elég rá, hogy fehér szálakat lopjon az ember hajába, hogy végig cikáztassa a költő addigi egész szerelmi élete véres komoly, de mégis csak léha, játékos, úr- és rabszolga-voltát. A “Változatok szemjátékra” Ignotus költészetének új fejlődési foka, talán zenitje. Igazabb, emberibb és kulturáltabb, mert ezen a fokon már a nő is individummá lett. Rezignáltabb. A férfi elvesztette a csatát, a költő most nyerte meg igazán.
