Ignotus: Halász Imre • 1841–1918
Ignotus: Halász Imre •
1841–1918
1841–1918
1900-ban volt, hogy Ambrus Zoltán s Blaskovich Sándor együtt szerkesztették az Új Magyar Szemlét, Osvát Ernő és én is munkatársaik voltunk. Arról került szó, hogy a valutarendezésnek akkor fontossá lett dolgáról volna jó tanulmányt íratnunk, s Osvát fölvetette a Halász Imre nevét. Előttem ez a név nem volt ismeretlen, – a kitűnő újságíró, aki viselte, apámnak kortársa volt, – sok évvel azelőtt, 1872 előtt, elődje a Pesten Lloyd főmunkatársi asztalánál, majd, évek múltán, mikor apám egy darabig a Neues Pester Journal főszerkesztője volt, Beksics Gusztávval együtt ez újságnak vezércikkezője. Személy szerint is ismertem Halász Imrét, ki akkor közel volt a hatvanhoz, – a régi képviselőház újságírói karzatán mutatott be ugyancsak édes apám a jó magyar táblabíró formájú őszbe csavarodott úri embernek, kinek zamatos túladunai magyar beszédjéhez furcsa volt hozzágondolnom, hogy az országnak egyik első német újságírója. Mert én ezt és így tudtam róla, – kora kezdetei, mikor még a kiegyezés előtt mint egészen ifjú ember a Kemény Zsigmond Pesti Naplójába kezdett írni, éppúgy ismeretlenek voltak az egy emberöltővel később kezdő újságíró előtt, mint a miniszterelnök Andrássy Gyula oldalán betöltött későbbi sajtófőnöki szerepe, – emlékeztem egypár kitűnő és eszes Journalbeli cikkére, melyben mint mindenhez, a fináncpolitikához is értesülten és saját ítélettel szólt hozzá, de hogy, mint Osvát figyelmeztetett bennünket: született tanulmányíró s a magyar írásnak tökéletes mestere, azt mi tájékozottabb olvasók s a neves publicistának személyes ismerősei sem tudtuk. A szerkesztők azonban felkérték Halász Imrét a tanulmány megírására, – az öreg úr, ki mindenképp annak tekintette magát s mint kenyérkeresetre már nem utalt dolgavégzett munkás, csöndben élt nyugalmának, nem utasította vissza a megbízatást, – s így lépett Halász Imre, miután már hite szerint végig megfutotta a pályát, ősz fővel új összeköttetésbe a magyar írással, és, mint ettől fogva nagyobb lélegzetű tanulmányok írója, a magyar tudományos, politikai és történeti irodalommal.
Bár tulajdonképp még ekkor sem. Tulajdonképp és igazán – s ekkor bámulatosan friss erővel, lendületes tudással s mesteri alakítóképességgel még nyolc esztendei latencia után, mikor már közelebb volt a hetvenhez, mint a hatvanhoz, s az akkor alakult Nyugat, felvéve az Új Magyar Szemle elejtett szálait, megkérte, hogy írná meg, vezérlő politikusai közé csoportosított tanulmánysorozatban, a kiegyezéssel megkezdődő új Magyarország belsőbb, meghittebb történetét. Az öreg úr erre minden egyéb hivatottságán kívül már azért is hivatott volt, mert, mint közben szerénységétől mégis ki tudtuk tudni: az újságírói összeköttetésnél sokkal szorosabb viszonyban állt volt ez időknek legelső embereivel, nevezetesen éppen Andrássy Gyulával s e korszak utolsó legnagyobb alakjával, Szilágyi Dezsővel. Ezúttal nem sokáig kellett kérni Halász Imrét. Kedve volt a dologhoz, örült neki, s ettől fogva hónapokon és éveken át olyan csoda ment végbe álmélkodva gyönyörködő fiatalabb szemünk előtt, mint mikor a vén hársfa véletlen kivirágzik. Egy hét évtizedes hosszú életen s pedig hangyaszorgalmú életen át meg nem talált, meg nem mutatkozott és be nem töltött hivatásnak egyszerre kitörő s teljesülés után dagadó ereje tört itt előre olyan hatalommal, mellyel igazán éppen csak a gazdája bírt, – az a vasfegyelem, melybe a kemény munkás közel két emberöltőn át beletörte volna magát. Adat adatra, arckép arcképre, gondolatmenet gondolatmenetre buzgott elő e kifogyhatatlan tintájú toll alól, s mind olyan véglegesen, olyan teljesen, olyan bölcsen és kristályosan elrendezve, a kristálynak minden átlátszó tisztaságával s természetes formaszépségével, hogy magától alakult belőle könyv s e könyvön a klasszicitás bélyege, s az ugyancsak hivatására eszmélő Magyar Tudományos Akadémia sietett köréje fonni a hivatalosság koszorúját. Nem sajnáltuk az Akadémiától ezt az alkalmat, – tudtuk, hogy ha volna nálunk igazi akadémikusság s ha volna nálunk a tudomány s kivált az irodalom hivatalos hatóságainak megértő közük a tudományhoz s az irodalomhoz, nem ő ellenükre s nem őellenük, hanem alattuk és velük kellett és lehetett volna a Nyugatnak a tudományos, az irodalmi s a művészeti szabadságért és egyenlőségért küzdő harcát megvívnia. Mi tudtuk s első sorban maga Halász Imre tudta, hogy természetes helyén ül közöttünk, kik közt a legidősebb is fia lehetne, a, mint ő nevezete, letűnt nemzedék fia, ki sem kortársai, sem új barátai kedvéért nem változtatott semmi nézetén és semmi szokásán, mikor patriárka fővel mint írói egyéniségének s művészi öntörvényűségének helyet követelő új író állt a róla addig alig tudott közönség elé. Egy ugrással emelkedett a hetven éves Halász Imre a magyar történettanulmánynak olyan fokára, hol magasan állna akkor is, ha essay-irodalmuk olyan gazdag volna, mint amily szegény. Szabadjon ide írnom mindezek felől néhányat a szavakból, melyekkel március 10-én nyitott sírjánál állva, a két újságíró egyesületnek, a Nyugat szerkesztőségének s Halász Imre nemcsak időre egyívású kor- és kartársának, Rákosi Jenőnek megbízásából búcsúztattam apai barátunkat. “Tolakodás volna, mondottam, ha e nyitott sír előtt felidézném a pört, mely éveken át folyt volt a Nyugat körül, de mikor itt fiúi gyásszal vonnám meg egy dúsgazdag élet mérlegét, e pontnál is levonhatom egy tanulságát. S ez az, hogy az igazi tehetség sohasem vénül. Csak azoknak tehetsége vénül, akiknek nincs egyéb tehetségük, mint a fiatalságuk. Az igaz tehetség a gazdája életkorával s élő idejével egyaránt halad s újul és fejlődik napról-napra, azon napoknak haladása és fejlődése szerint. Példa erre Halász Imrének egyik fő tehetsége: az ő ragyogó magyar nyelve és stílusa. Előbb évtizedeken át való német írása, majd hallgatásának tíz-húsz éves latenciája alján ez az egyéni nyelv és stílus végigment a magyar nyelvnek és prózának ezen időbeli egész fejlődésén, úgy hogy mikor Halász Imre már öreg kezébe újra tollat fogott, gyönyörűséggel hallgattuk nyelvének és mondatainak tiszta zengzetét, hézagtalan kicsengését, sokkal erősebbnek, frissebbnek, zamatosabbnak s kifejezőbbnek, mint volt a múlt század hatvanas éveibeli cikkeinek pedig ugyancsak zamatos és művészi nyelvezete.”
Ez persze csak egy példa – éppen csak a legérzékletesebb. Valójában Halász Imre mindenestül, egész politikai mentalitásában maradék nélkül tette meg az utat a tizenkilencedik századból a huszadikba. Aki erre vonatkozó külön figyelemmel olvassa a publicista történetíró két standard könyvét: az Egy letűnt nemzedéket s a Bismarck és Andrássy tanulmányt, hamar rájöhet ennek nyitjára. Mint kis búcsúztatómban koporsójánál elmondtam: Halász Imre, mikor kommentálta korunk történetét, valamelyest csinálta is, s mikor krónikát írt ez időkről, egy kicsit emlékiratait is megírta. S amily gyönyörűen igazságos és tárgyias úgy az emberek, mint az események megítélésében, lehetetlen észre nem venni, hogy, például, Deák Ferenc s kivált Tisza Kálmán iránt valamivel hűvösebb, mint Andrássy Gyula és Szilágyi Dezső iránt. Ez bizonyára nem azért van, mert Andrássyhoz s Szilágyihoz személy szerint közelebb állt volt, mint Deákhoz s Tisza Kálmánhoz. Nyilván azért állt is ezekhez közelebb, mert ezekkel jobban megértették egymást, – ezektől ő szívesebben vezettette magát s ezek szívesebben vették tanácsát és bírálatát. A különbség mindkét páresetben ugyanaz: Deák minden bölcsességében, Tisza Kálmán minden okosságában benne gyökeredzik, ha lehet így mondani: a vármegyében, – Andrássy az, ki a magyar külpolitikát, Szilágyi az, ki a magyar belpolitikát beállítja a nyugateurópai perspektívába. S Halász Imre, a tuladunai magyar köznemes, a szokásaiban egyszerű, társadalmi hajlandóságaiban polgári ember, ki azonban ír németül s olvas angolul és franciául: az ő magyar világnézetében ugyanúgy ehhez az európai beállítású magyar nemzeti politikákhoz húz, amint ahogy ugyancsak ő volt az, ki már évtizedekkel a valutarendezés előtt elsőrendű fináncpolitikai szakismerettel s átlátással mondta napról-napra az ilyesmikben csak dilettáló magyarnak fülébe a shakespearei szót: put money in your pocket, tégy pénzt a zsebedbe! Modern liberális, a mi nemesi világunkban kezdettől fogva polgári, tehát modern gondolkozású politikus volt Halász Imre, az az angolos mai szabadelvű, ki a polgáriság balszárnyáról ugyanúgy megtalálta az utat a szociálpolitika felé, mint a Beaconsfield s a Bismarck fajtájú konzervatizmus a tory vagy junker felfogás jobbszárnyáról. Az öreg Halász Imre nem volt idegen a már új Magyarországon, mert ha embereiben nem is, de eszméiben és törekvéseiben tulajdonképp inkább az ő országa volt, mint a fiatal korabeli, mikor ez ország igazában csak egypár nagy és előrelátó fiának óhajtásaiban élt. Ahogy hétről-hétre együtt ülhettünk Halász Imrével, kis társaságunkban, hol ha ő ott volt, a szót is ő vitte: nem volt az a manapi politikai téma vagy esemény, melyre tapasztalatai tárából s régi meggyőződéseinek világából úgy ne világíthatott volna rá, mint amik ezeket az ő tapasztalatait s nézeteit végre aktuálissá teszik. Nekem van egy kedves képem arról, hogy ma már az öreg ember nem taníthatja a fiatalt, mert (ezt a képet különben, az orosz forradalommal összefüggésben, H. H. Wellsnek egy minapi cikkében is megtaláltam) az öreg ember az ő több tapasztalatával éppúgy nem taníthatja a fiatalt, mint a tapasztalt öreg kocsis a fiatal chauffeurt. Halász Imrével nem így voltunk. Ő tulajdonképp chauffeur volt már akkor, mikor Deák Ferenc még omnibuszon járt ki a városligetbe.
Legjobban megláttuk azt, mikor a világháború kitört. Az elgondolási kör, melyet e rettentő veszedelem valóra váltott: éppen az orosz expanzió körül alakult bismarck-andrássyi gondolat volt. E gondolat származása, kifejlése, minden vonatkozása ki van fejtve a Halász Bismarck-Andrássy könyvében. Meglátni ottan, mint kellett, már tulajdonképp az 1866-i porosz-osztrák háború előtt a hazáját feltámasztani igyekvő magyar nemzeti politikának a, mai szóval mondva, mitteleurópás gondolatra áthelyezkednie, s éppen ez, a magyarnak e gondolatra való áthelyezkedése volt legalább is egyik alakítója az azóta végbement világtörténelmi folyamatoknak s azóta kiépült világtörténelmi alakulatoknak. Halász Imre abban a gondolatban élt, hogy Magyarország mindenkoron a németséggel való összefogásra van utalva, s a világháború ránkzúdulása csak megerősítette e felfogásában. Ő is azt vélte, amit a legfiatalabbak s legelfogulatlanabbak, hogy a magyar-német politikai szövetséget mintegy bele kell horgonyozni az anyagi, a gazdasági érdekközösségbe. Rémülten látta nemzete felé közeledni a világtörténelem legnagyobb ostromát, s megkönnyebbülten lélegzett fel, mikor az csodamód elvonult. De ez a könnyebbség nem ejtette ábrándba a jövő felől. Minden jelentőségében értékelte az orosz forradalmat, de abban is, hogy alapjában megőrzi az oroszság, sőt a moszkovitaság őserejét is, tehát a veszedelmet s, mit e keleti erőnek mihamarább újra magához térő expanziója tovább is jelenteni fog a nyugat számára. Halász Imre két hónappal halála előtt roskadt össze testben és lélekben, de mind ezen összeroskadó percéig a legmaibb politikusnak szemével figyelte és ítélte meg a legmaibb politikát. Megérdemelte volna, hogy még ezt is megadassék úgy kommentálhatnia, mint a letűnt nemzedékét kommentálta.
De semmi csoda nem tart örökké, s hetvenhat éves korában e páratlan munkás és nagyszerű író kezéből is kiesett a toll. Itt is, ahol kései gyönyörű munkásságának helyén kell elbúcsúztatnom, azt mondom, amit a temetőben mondtam, hogy őt siratván vigyázni kell az érzelgős szólamokkal, mert kemény ember volt ő, ki a maga érzéseiben sokkal biztosabb volt, semhogy le ne nézte volna az olyan érzést, melynek túl kell buzdulnia, hogy maradjon belőle. Pályája kezdetén megadatott volt neki, hogy fiatal fővel öregeket tanítson, ami tulajdonképp nem nehéz, mert a fiatalság bízik magában s az öregség alázatos. De megadatott e szerencsés férfiúnak az is, hogy öreg fővel fiatalokat vezethessen, s ez csak a legkiválasztottabbakat érő elégtétel. A magyar újságírásnak nem kell megfogadnia, hogy megőrzi emlékét, mert a mesterség során lesz kénytelen egyre visszatérni műveihez, úgy is, mint kútforrásokhoz, úgy is, mint ragyogó mintáihoz az írásművészetnek. Mi pedig, kik öregségében újon választott barátai voltunk, nem tehetünk egyebet, amint hogy hétről-hétre könnyes szemmel nézegetjük megüresedett helyét, s várjuk oda vissza, román fogságából, hová az atyának szíve után szakadt, fiát, barátunkat Halász Gyulát. Lesz elárvult szeretetünkkel kit körülvennünk, s lesz kitől szeretetet vennünk. S lesz kivel együtt dolgoznunk azon, hogy Halász Imrének egy kéziratban sajtóra készen megmaradt könyvét mielőbb nyilvánosságra juttassuk.
