F. Kernach Ilona: Az ötödik gyerek • Falusi történet
F. Kernach Ilona: Az ötödik gyerek •
Falusi történet
Falusi történet
Az Igaz lányoknak egy napon volt az esküvőjük. Rozit Molnár Mátyás vette el Zimándról, Örzsit pedig egy fakerti gazda-legény, Búvár Mihály. Szokás ellenére nem a menyasszonyok mentek a vőlegény falujába lakni, hanem a férfiak maradtak itt, Rozi az öreg Gergely házát kapta, Örzsinek pedig a szomszéd házat vették meg, az öreg Sinkóét. Ez tekintélyesebb épület volt, zsindely tetejű, száraz bejárással, széles ambitussal, de kisebb kert tartozott hozzá.
Itt telepedtek le a testvérek egymás mellett, és megkezdődött a munka s a titkos versengés köztük az első hold földekért. Buvár Mihály jobb módú volt Molnár Mátyásnál, de Rozi viszont szorgalmasabb asszony volt testvérénél.
Molnár Mátyás árva fiú volt, magas növésű, szikár, barna hajjal, álmodó szemekkel, kicsit eresztett vállú, lassú mozdulatú, de biztos kezű, kitartó és kevés beszédű, akinek szavában meg lehetett bízni. Talán azért nem tudott azokhoz se bizalmatlan lenni akikkel együtt élt és akiket szeretett. Buvár Mihály valamivel alacsonyabb termetű volt, egyenes vállal, hirtelen mozdulatú. Meredek homloka, búzavirágszínű szeme volt, kemény tekintete, akaratos álla, szőke bajusza és szép piros szája. A sógorok egyformán idegenek voltak itt, senkivel se barátkoztak, egészen magukba vonultak, hallgatagok lettek, csak a munkának éltek, ez az öntudatlan fojtottság lassan közös vonássá, szinte természetté vált bennük, s évről évre észrevétlenül lélekben is közelebb hozta őket egymáshoz. Az asszonyok megtartották természetüket változatlanul.
Az első években, úgy látszott, hogy Buvárék haladnak jobban. Örzsi magtalan asszony volt, szabadon mozoghatott, Rozit pedig lehúzták a gyerekek. Az egyiket még el se választotta, mikor a másikat már megérezte a szíve alatt. Az ötödik év végén már négy kis apróság sírt és nevetett körülötte. Hol az egyiket altatta, hol a másikat paskolta meg, hogy egy kis nyugta legyen dolgozni tőlük. Mert ha a háza tája nem is volt olyan takaros és tiszta mint Örzsié, de a nagyobb munkában nem engedte magát elhagyni tőle. Híre is volt az Igaz Rozi két dolgos kezének most is, amivel kimagaslott a többiek felett. Mikor más már alig vonszolta magát a tehertől, ő akkor is fürgén jött, ment, s már szülési fájdalmakat érzett, amikor még vizet merített a kútról, tüzet rakott a katlan alá a gyerekfürösztéshez, oda készítette a teknőt is, s csak aztán küldte el Mátyást a bábáért.
Könnyű szülése volt mindig. Legutóbb is, harmadnap már talpon volt újra, a mosóteknő elé állt, aztán bedagasztott, s mire Mátyás estefelé haza jött a földekről, a tarka pelenkákat tisztán lengette a szél, s már az udvarról megérezte a frissen sült kenyerek jóleső szagát.
Nagy akarat, örökös nyugtalanság, folytonos törekvés volt ebben az asszonyban, ez adott neki erőt és lankadatlan kedvet a munkához. Neki sohasem volt elég amit végzett, csak úgy hemzsegett és bugyborékolt a sok tennivaló körülötte és benne, s minél fáradtabb volt, annál jobban biztatta magát. A jó Isten tudja milyen rejtett vágyak éghettek ott legbelül, mélyen, a szív fenekén titkon, amik így kergették, s számot sem adhatva magának róluk, öntudatlanul munkába törte fiatalsága erejét és életkedvét.
Az első gyermekét Mátyásnak hívták, a másodikat Istvánnak, a harmadikat Klárinak, a negyediket Katicának.
– Már elválaszthatnád Katicát – mondta neki az anyja, miután kipanaszkodta magát az urára.
– Én is gondoltam arra – felelte Rozi. – Elvihetné anyám. Jön a kukoricatörés, legalább nyugodtan dolgozhatnék tőle.
– Elvihetem.
– Akkor még egyszer megszoptatom – szólt Rozi csendesen, abbahagyta a munkát, felvette a bölcsőből a síró kis lányt, hogy megszoptassa. S most, ahogy ott ült a padkán, mögötte a kemence fehér hátterével, a gyermek mohón szívta mellét, ő pedig kicsit mereven nézett maga elé. Szép formájú feje sötét kendővel volt bekötve, fiatal arca sápadt volt, barna szemeiben nedves tűz csillogott, s keskenyre szorított ajka körül bágyadt szomorúság ömlött el. Mikor az egyik melléből kifogyott a tej, a másik karjára fektette a kisleányt, hogy a másik melléből is megkínálja. A gyermek egész belepirult a nagy ivásba, s mikor jóllakott, magától is eleresztette és ránevetett.
Rozi gyengén mosolygott, és megcsókolta:
– Elég volt? Jóllaktál? Te, kis malac. Most pedig eredj nagymamához Katica. Ott vár a kis cica… játszani.
A gyermek mosolygott, alkonyat közeledett, álmos is volt. Öreganyja hívta:
– Gyere Katica. Kapsz cukrot meg kávét.
Karjára vette a kis lányt, az pedig öreganyja vállára hajtotta a fejét, aki lassan indult vele a házból.
– Majd leragad a szeme, olyan álmos – mondta Rozi miközben keresztül kísérte őket az udvaron.
Kiléptek a kiskapun. Igazné az égre nézett, s gyakorlott szemekkel vizsgálta:
– Vizet húz a nap. Stráfos az ég. Eső lesz. Pedig mosni akarok holnap.
– Még addig eshet is, meg ki is tisztulhat.
– Azért menj csak át Örzsihez és szólj neki lányom – nem akarom vele kiverni a gyerek szeméből az álmot – hogy hozza el a ruhaszárító kötelet. Ha talán esni talál mégis, akkor a padlásra kell teríteni a ruhát.
– Szólhatok.
– Jojcakát.
– Jojcakát édes anyám – köszönt utána Rozi, s egy pillantásra visszanézett az udvarra:
– Mátyás… – kereste tekintetével nagyobbik fiát, aki a két kisebbel a homokban játszott. – Vigyázz a Klárikára fiacskám. Mindjárt jövök. – Behúzta maga után az ajtót, s átsietett Örzsihez. Friss meszelés és mázolás szaga ütötte meg az orrát. Kicsit elszorult a szíve a nagy tisztaság láttára. Neki erre már nem jut érkezése, csak lopva. Belépett a házba.
Örzsi a tűzhely előtt állt, hagymát vágott, s a forró zsírba lökte. Telt mellei, lassú mozdulatai, omló csípői voltak. Húsos arca piros lett a tűztől, de kicsit apró szemeiből lusta közöny kéklett ki hűvösen. Mint aki, ha rákerülne a sor, ezt a lábast se tenné odébb egy férfiért. Kérdezőn nézett Rozira.
– Anyánk üzeni, hogy vidd át neki a szárító kötelet holnapra.
– Holnap nem érek rá – felelte Örzsi kedvetlenül.
– Akkor ha kéznél van még utol is érheted vele most.
– Vigyázz addig a hagymára, hogy meg ne égjen – szólt Örzsi, a kamrából kihozta a kötelet és kisietett vele.
Rozi kavarta a hagymát, szórakozottan nézte és hallgatta, hogy serceg a zsírban. Észre se vette, hogy Örzsi ura jött fel a kertből, csak mikor előtte állt és köszönt.
– Jóestét!
– Jóestét…
A férfi egy ideig csak nézte a karcsú asszonyt. Mosolygott:
– Csakugyan csere történt? ha jól álmodtam az éjszaka… mondta tréfás komolyan Mihály, szeme felcsillant, piros szája mosoly közben felhasadt, s fehér fogaival Rozira villant.
– Rosszul álmodta sógor. Csak Örzsit várom míg visszajön, hogy aztán mehessek. De sógor is vigyázhatna az ételre addig.
– Persze. Ha nagyon sietős a dolog, mért ne. Bár tőlem ugyan oda is éghet. Amilyen éhes vagyok rá most – felelte hirtelen kedvetlenre válva, s szorított szájjal elfordult a tűzhelytől.
– Akkor inkább félre húzom, minthogy odaégjen.
– Mátyás haza jött?
– Nem. Azért sietek. A gyerekek maguk vannak – mentegetődzött Rozi furcsa zavarában.
– Félsz hogy kútba esnek…
Rozi nem felelt, csak félre húzta a lábast és otthagyta az embert. Sietve indult, s egyre lassabban ment tovább mégis. A két házat alacsony kerítés kötötte össze, tövében papsajt vert tanyát, balról az árkot egészen beborította az árvacsalán. A kavicsok egymáshoz dörgölődztek és halkan zörögtek a léptei alatt. Maga se tudta mért fordítja most figyelmét erre. Másszor ezt észre se vette.
– Félre húztad a lábost? szólt reá Örzsi, amint jött vissza a keskeny úton vele szemközt.
– Félre, felelte csendesen, és elkerülte a tekintetét.
Mátyás jött a kocsiúton. A lovak lassan poroszkáltak a szürke porban, s gazdájuk maga is kicsit görnyedten ült a kocsioldalon. Esteledett. Rozi gondolatai hirtelen helyre billentek újra, kinyitotta a kaput, tekintetével megkereste a gyermekeket, megvárta amíg Mátyás a kocsival befordul az udvarra, betette a kaput és segített neki kifogni a lovakat.
A saroglyában burgundilevél volt a tehénnek, a kocsiderék pedig tele volt tökkel.
A fiúk apjuk és a lovak felé szaladtak.
Mátyás föltette a nagyobbikat a kocsira:
– Adogasd le anyádnak a tököt Mátyás.
Istvánt pedig a ló hátára ültette, miközben lassan bevezette őket az istállóba. A gyerek a ló sörényébe kapaszkodott és szeretett volna még a hátán maradni, de apja levette róla.
Rozi már kihordta a trágyát, és meg is aljazott a lovaknak. A tehénnek is oda volt készítve a széna. A lovaknak az abrak is ott volt a vederben. Beöntötte nekik a jászolba.
Mátyáska előbb a kis tököket adogatta le anyjának, aztán mindig nagyobbakat keresett ki.
– De erős vagy – tréfálkozott vele apja, felszállt mellé a kocsiba ő is s együtt adogatták le az asszonynak. Szótlanul ment a munka. Mikor ezzel is készen voltak, Rozi bement, Mátyás pedig baltával felaprított pár tököt, moslék közé keverte s odaadta a disznóknak. A süldők egymást harapdálva éhesen sivalkodtak az ólban, a koca csak mérgesen röfögött rájuk.
– Kuss – szólt rájuk Mátyás, s vályúba öntötte eledelüket. A konyhából is ételszag áradt ki.
A gyermekek pedig felmásztak a tökrakásra és együtt gurultak velük széjjel a földön. Fejük koppant, lábuk égnek állt, egyik sírt, a másik nevetett hozzá, s mikor Rozi kijött a házból és enni hívta őket, úgy szaladtak felé, egymást taszigálva mint a kis farkasok.
Mátyás csendesen követte őket.
*
A felhők nehezek lettek, alacsonyan szálltak, de alig hogy elkezdett esni, hirtelen szél kerekedett a felhőkre és elhajtotta őket. Éppen csak a port verte le az eső, délfelé már kisütött a nap és ragyogva ömlött el a házak és kertek felett. Az eperfák levelei sárgán csillogtak egymás tetején a földön. A gyümölcsfák lombjai is megritkultak a kertben, s meztelenkedő ágai karcsún nyúltak és ölelkeztek egymásba. Csak a birsalma és téli körte állt még levelesen, nagy kemény körték és sárguló birsalmák húzták gallyaikat a föld felé. A szilvafák alá ágon felejtett, hamvaskék, finoman ráncos szilvák hulltak a levelekkel.
Rozi előbb a krumplit szedte ki a földből, de a feje szédült a sok hajtástól, abba kellett hagyni a munkát. Furcsán érezte magát. Mellében meggyűlt a tej, kemény lett mint a kő, s alig bírta jaj nélkül tűrni a fájást, ha munkaközben véletlenül hozzáért a kapanyéllel vagy a saját karjaival. Feszültséget érzett, hirtelen melegség szökött a fejébe, ajkai szárazak voltak és egész nap szomjazott. De még semmise volt a szájában aznap, nem akart enni se inni, ne hogy még jobban fölgyűljön mellében a tej. A nap sütött. Szemét bántotta a fény, s a fák, levelek, a nedves föld fűszeres őszi szaga is jobban fejébe szállt most. Lankadtan ment ki a kertből, megfőzte az ebédet, hogy kivigye Mátyásnak, de előbb megetette a gyerekeket, Klárit lefektette s Mátyáska Istvánnal a homokban játszott.
Mikor Örzsi ablaka alatt elhaladt, megállt egy pillanatra, bekopogott hozzá és kérte nézzen át a kerítésen a gyermekekhez egyszer. Aztán tovább sietett, mert delet harangoztak.
Örzsi az ebédet tálalta ki s kiszólt urának, hogy jöhet már enni.
Mihály ma nem ment ki szántani, reggel esőre állt az idő, valami nagy kedvet sem érzett magában hozzá, s csak úgy piszmogott, babrált ide oda egész délelőtt. Előbb a krumplit akarta kiszedni ő is, de ezt mielőtt hozzáfogott volna, unta, aztán a méhesen talált valami kis igazítani valót. A tetőt javította. Kitapasztotta az üres kasokat, s csodálkozott mikor hallotta, hogy delet harangoznak. Örzsi ebédelni hívta már másodszor is, nem volt éhes, kelletlenül ment.
– De instáltatja magát – szólt reá Örzsi.
– Nem vagyok éhes.
– Mert nem is dolgozott.
– Hát mit csináltam?
– Láttam. Csak úgy lézengett, erre arra, mint a kenetlen kerekű talyiga. Már az este se ízlett kendnek az étel.
– Inkább azt hiszem nagyon is megfeküdte a gyomromat az a paprikás. Pedig oda se égett – tette hozzá magának inkább, kicsit keserű mosollyal.
Örzsi megérezte a keserűséget hangjában, de nem tudta hova tenni. Magára vette.
– Nem sok kozmás ételt evett kend még itten.
– Ottan se – vágott vissza Mihály.
– Tudom, tudom, tudom. Nagyon is jó szakácsné volt a kend anyja.
Ez kényes pont volt náluk. Mihály anyja büszke anya és szótartó asszony volt. Nem tetszett neki hogy a fia elhagyta faluját meg őtet. Az esküvőjén, mikor elbúcsúztak meg is mondta neki: – Ti jöhettek hozzám, az én házam nyitva lesz, de én csak a keresztelőre jövök el újra. – Mért csak akkor anyám? – Mert én öreg vagyok, nem igen szeretek már faluról-falura mászkálni. Te eljöttél tőlem a menyasszonyodhoz, én meg majd eljövök az unokámhoz. De máshoz nem addig.
– A fakertiek zsírosan főznek ha van miből.
– Úgy ahogy kell – utasította rendre keményebben Mihály.
– Persze hogy úgy is kell – nevetett hidegen Örzsi.
Mihály a tál felé tolta tányérját, hogy beleütődött.
– Úgy mi. Törje el.
– Hát aztán? Majd lesz másik – vont vállat Mihály kicsit csendesebben.
– De könnyen beszél.
– Könnyen úgy-e – s most Mihály nevette el magát halkan.
– Jó kedve van?
– Nagyon is jó kedvem van.
– Azért is nem ment ki szántani.
– Nem is azért, hanem mert nem akartam.
– Akkor legalább egyék hát.
– Eszek is!
S elkezdték szótlanul kanalazni az ételt.
Bableves volt füstölt kolbásszal meg mákos csík.
Kicsit elhúzták az evés idejét a sok hallgatással.
– Jó ebédet főztél – mondta a vége felé Mihály engesztelőn.
– Hogyne. Mikor jókedvem van – felelte Örzsi s ingerkedve nézett az ura szemébe.
Mihály tekintete hirtelen elborult.
Felállt. Örzsi kifigyelt:
– Hallja, hogy bőgnek a gyerekek odaát versest. Mintha nyúznák egymást.
– Kicsit verekszenek. Majd én átnézek hozzájuk – felelt Mihály enyhén és indult kifelé.
Örzsi utána kiáltott.
– Vigyázzon, el ne tapossa megint a mázlásomat. Most igazítottam ki tegnapról kend után.
– Vigyázzon az ördög erre a büdös meszelés-mázlásra mindig. Már megint sok tehénganajt kevertél bele.
– Attól lesz ilyen szép sárga.
– De büdös!
– Kendnek már a tisztaság is büdös. Akkor csak menjen át Rozihoz és nézzen körül nála. Ott nem kell mázolni a földet, bemázolják azt a gyerekek maguk is, még ki is lagirozzák. Az jobb szagú. A kéne kendnek, meg a kend finnyás anyjának. Aki mint a tehén, minden évben kipotyogtatja borját.
– Ha úgy is rossz, így se jó – mormogta a foga közt Mihály.
Örzsi csörömpölve szedte le az edényeket.
– Persze hogy sehogy se jó. Mért kellene az okosabbnak segítni a bajon. Úgy ahogy lehet. Csakhogy én ahhoz buta vagyok. Pedig azt mondja a példabeszéd, hogy ilyenkor az okos tyúk kakast cserél!
Mihály arcát elöntötte a vér.
Még te beszélsz?! – szólt reá villámló szemekkel, de a másik pillanatban lenyelte mérgét, elfordult tőle és kiment. Igyekezett úgy tenni mintha nem törődne az egésszel. Asszony-lotyogás.
A gyerekek még jobban sivalkodtak odaát, aztán hirtelen elhallgattak. Mihály a kerítéshez ment, átnézett a hasadékon, de nem látta őket. Kiment az utcára, s hogy ott sem látta őket, elindult a ház felé. Menés közben csak nézett maga elé és nem gondolt semmire.
Csak amikor a kaput kinyitotta, riadt fel, mert az egyik gyereket meglökte vele, s hallotta amint végig esett a földön.
Kalári volt, arcra bukott és keservesen sírt. Mihály lehajolt hozzá és gyöngéden talpra segítette.
– Ejnye de sajnálom. Ügyetlen voltam. Nem akartam. Nagyon megütöttelek? – motyogta zavartan s a gyerek kis ubbonyával megtörölte földes arcát, taknyos orrocskáját és bőven ömlő könnyeit. – Ne sírjál kedves, gyere hozzám.
Karjára vette a gyermeket és magához szorította. A kislány hozzá simult, átölelte nyakát, lassan elhallgatott, csak kicsi szíve kalapált még aprókat gyorsabban. A gyenge test melege, a lágy karok ölelése, nedves szuszogása amivel nyakára lehelt, az a kis kalimpáló szív ott a kék ubbonyka alatt, s a gyermek simuló rászorultsága, mindez megsejtett, nehéz jót, meleg ellágyulást, s egyszerre fojtó fájdalmat váltott ki belőle. Ez hiányzott életéből neki, erre vágyik titkon, ha nem is gondol rá. Ami betöltené az ürességet benne. Ez az elevenség ijedtség, játék, simulás, mosolyok és könnyek. Ez az egész mindenség itt. Ami a gyerek. Ha neki egy ilyen kis gyereke volna. Mint ez a kis lucskos, taknyos, melegen szuszogó eleven kis jószág. Mindjárt jobban tudná és tisztábban érezné, hogy miért dolgozik, miért kezdődik a reggel, végződik a nappal, mire való az éccaka, a házasélet, hogy miért is élnek.
Mátyás és István előbújtak valahonnan és bámuló szemekkel közeledtek hozzá. Mihály eddig még nem igen figyelt rájuk. Most is csak véletlenül adódott ez is hogy karjára vette a kicsit:
– Gyerünk a kertbe. Török nektek diót.
Mátyás és István szótlan örömmel ugráltak körülötte, s vigyázni kellett, hogy naptól barnult, piszkos kis lábukra ne lépjen. Kinyitották neki a kertajtót, egymást bökdösve mind a ketten, aztán előre szaladtak és egyik se akarta betenni utána. Ő maga ment vissza, hogy behajtsa. A fiúk azalatt belökték egymást a szénába, nevettek és jókedvűen gázoltak benne.
A széna zizegő hangot adott s jó illat szállt fel belőle.
Mellette állt a diófa. Érett diók hulltak ki burkaikból s ott hevertek még nedvesen és illatosan a földön.
Mihály Rozikával a szénába ült.
– Hozzátok ide azokat a diókat – szólt a fiúknak.
A kis szolgák szaladtak szót fogadni s most kezdődött csak az igazi lökdösés, nevetés, játék és versengés köztük a diókért. Mindig egy dióra vetették magukat. Aztán szétszaladtak s újra összeütődtek. Egymásra vágtak és elnevették magukat. Hol az egyik győzött, hol a másik. Mihály Kalárit a két térde közé ültette, s az ő zubbonyába szórták a diókat a fiúk. Aztán ők is köré ültek. Mihály az ujjai közt feltörte nekik, ettek, ő is evett, s úgy belejöttek a lakmározásba, hogy mikor az első szedés fogytán volt, újra rászólt a fiúkra:
– Szedjetek még fiúk.
Gyenge tejes diók voltak, s már szinte belefáradt a szájuk az evésbe.
Mihály végigheveredett a szénán s az eget nézte. Tiszta, hűvös kékséggel nézett az rá vissza. A nap már kicsit oldalt hajlott rajta. Mátyás és István fogócskát játszottak, Kalári is felkelt mellőle és közéjük vegyült. Az üde hangok, hol közelebbről, hol messzebbről, de jól esőn verődtek füléhez.
Lehunyta a szemét és nemsokára mélyen elaludt.
*
Már alkonyodott mikor ébredezni kezdett. A szeme már nyitva volt, de még nem tudta hol van. Álmára gondolt. Egy idegen kertben járt, melyhez hasonlót még nem látott ébren. Óriás fák álltak benne, nagy sokaságban, s tele lombjuk körül nagy sötétzöld körték, s fényes kis almák piroslottak felé. A fák alatt gyümölcsök hevertek amiket levert a szél vagy maguktól hullottak le. Egy ilyen kis almában gyerek harapást látott. Apró fogacskák nyomát. Aztán tovább ment, ki a kertből nagy ismerős pusztaságba…
– Gyerekes álom – gondolta magában, s fel akart kelni, de hirtelen úgy érezte, jobb így feküdni még egy kicsikét.
A széna jó illatos volt, a levegő enyhe, az ég kékje oly szelíd. Nem gondolt semmire a világon, egészen belefeledkezett jó érzéseibe, s elfogult lett tőle. A gyermekek az udvaron játszottak, később kiszaladtak az utcára. Nagy csend volt az üres kertben. Aztán lépteket hallott, utána szénazizegést. Felnézett és Rozit látta, kezében favilla volt, szénáért jött, maga elé nézett, s nem láthatta Mihályt. Mihály szeme az asszony karcsú lábszárára tapadt, s úgy síklott fel rajta, keskeny csípőit nézte, hajló derekának gyengéd vonalait, lányos vállait s edzett mozdulatait, ahogy biztos kezekkel gyűjti villa alá a szénát. Sápadt volt. Csak telt melle állott ki a szokottnál kicsit erősebben. Mint a lappangó láng csapódott rá most és fonta körül tekintete, hirtelen fellobbanó vágyak melegével. Amellett ingerelte is, hogy az asszony nem vette észre.
– Úgy, úgy, csak szúrd belém a villát – szólt rá tréfás keserűn.
Rozi megijedt tőle és csodálkozva nézett rá:
– Hát kend mit keres itt?
Mihály jólesőn mosolygott az asszony zavarán. Lassan felült, vágyva nyújtózkodtak felé a karjai, meg vissza.
– Semmit. Csak úgy ide tévedtem. Diót ettünk a gyerekekkel, aztán elaludtam. Törjek neked is Rozi…
– Nekem nem kell. Nem vagyok éhes.
– Nem vagy éhes? – vetette fel fejét Mihály, már talpon is volt, s úgy nézett az asszony szemébe, minden takargatás nélkül, nyíltan és bátran.
– Nem igaz. Hazudsz! De hiába tetteted magad, én megérzem úgy is az igazat. Hogy azért szaladtál el tegnap is tőlem, mert félsz tőlem, és szeretsz! De most én vagyok itt és nem eresztlek.
Kitépte az asszony kezéből a villát, messzire dobta, őt pedig magához rántotta és mereven a szeme közé nézett.
– Megbolondult kend? Mit akar tőlem… – védekezett Rozi.
– Téged – suttogta, s édes melegség hullámzott át rajta az asszony remegő testének közelségétől.
– Ne bántson…
– Szeretlek, és nem bánom ha bántlak is!
Még szorosabban magához vonta, átölelte és megcsókolta. Az asszony mozdulni se tudott a karjai közt, mint akit kalodába zártak, s ha akarta, ha nem, tűrni kellett az ölelést, csókjait, amíg ő maga is bele nem szédült a férfi bódultságába. Éles fájdalom nyilallt át a mellén, utána le kellett hunyni a szemét, s ebben a percben mintha az egész világ kivilágosodott és más oldalára fordult volna vele. Úgy érezte, mintha ez az ember most kitépné őtet innen, mindenből, ami eddig volt, ami van, egész eddigi életéből, hogy két erős karjával maga fölé emelje az élet nyomorúságából, a munka igájából, ha csak percekre is, a boldog, édes gondolkodás és megbánás nélküli igaz szeretésbe és odaadásba. Mintha kemény kérgek törtek, nehéz súlyok estek, feszültségek engedtek volna belsejében, könnyűséget érzett, nagy emelkedést s tiszta feloldódást, a beteljesedésben. Boldogságot! Amilyet még soha. S minek is védekezett volna ellene. Mosolygott, a könnyei hulltak s összeforrtak a férfi csókjaival, s így forrt egybe s ömlött egymásba lelkük is e percben elválaszthatatlanul.
Az ég sötét kékjén halvány csillagok ragyogtak ki, lázas szeme előtt megsokasodva rajzottak felette s ő maga is, mint egy égő világ sugárzott feléjük, mert szeretett, élt, s mit bánja ő, hogy már bukik is le, utána, zuhanva, a sötétségbe, a mélységbe, mint egy kút fenekére vissza. Mosolygott rajta. Ó de furcsa is így hullani vissza, lassan ébredezve a nyomorúságba, az igába újra.
Hideg lehelet érintette homlokát.
Ismerős hangok verődtek füléhez, ijedten rezzent fel, erőt vett magán és talpra állt. Az urára gondolt, a gyerekekre, s a sok munkára, ami még reá vár.
– Eresszen – suttogta észbe kapva, kihűlten.
– De ígérd meg, hogy eljössz még hozzám, – könyörgött Mihály vágyó hangja felé.
– Talán, egyszer… mihelyt lehet, – suttogta az asszony, de legbelül úgy érezte, hogy így mint most, sohase lehet többé az övé. Éles fájdalom szakadt fel benne, s kiégett szemeivel élettelenül meredt kedvesére. Mintha a valósággal nagy mélység nyílt volna köztük, hullámok csapódtak össze felette, s sziklák záródtak össze benne. Fáradtan mosolygott, s lankadt karokkal ment ki a kertből a ház felé. A fekete földre nézett. Kicsit bizonytalanul, nehezen vitték lábai, de lépésről-lépésre erősebb lett, s mire kiért a kertből, már nem érzett semmit… Mereven ment végig az udvaron.
Kint az utcán a tehén bőgött. Kaput nyitott és beeresztette. A fiúk átugrálták az árkot. Kalári a fa mellett állt és nézte őket.
Egy szava se volt a gyermekekhez. Az egész világ itt idegen lett neki, mintha minden, ami még meleg és érző volt, még feneketlenebb mélységbe süllyedt volna, s a szíve olyan hideg és kemény lett benne, mint a kő.
Bement a tehén után az istállóba, burgundit aprított neki, megmosta tőgyét, leült elé a fejőszékbe s a sajtárt két térde közé fogva, hozzáfogott a fejéshez. Míg gépiesen dolgozó ujjai alatt bő sugarakban ömlött a párolgó tej az edénybe, s fehéren habzott, addig ő homlokát az állat oldalának támasztva, lehunyta a szemét s a sötétségbe nézett. Mihály kék szemei világítottak felé a feketeségből, s csak most, hogy az övé volt, érezte, hogy mit vesztett vele. Mély zokogás tört fel szívéből, halk, de szívet tépő, görcsös viharzás, ami forró könnyekben enyhült el később, s utána halálos csend lett benne újra.
A gyerekek jöttek be az istállóba hozzá, szokás szerint, kis köcsögökkel, habos friss tejért.
*
Örzsi ezalatt egész délután babot fejtett. Ponyvát terített az ambitusra, letelepedett a száraz hüvelyek közé, s kövér, puha ujjai játszva fejtették ki belőlük a szemeket. A nap pedig besütött, a simára meszelt falak, tetőtartó oszlopok vakítóan fehérlettek, s ő maga is hidegen és tisztán ült a reá ömlő fényben. Megszokta és szeretett is egyedül lenni. Sohase kívánt gyermeket magának, irtózattal gondolt a vele járó nehézségekre, terhekre és fájdalmakra, amiket az asszonyoknak el kell viselni és átszenvedni érte.
Neki így jobb volt. Az is elég volt neki, ha Rozi gyerekei néha átjöttek hozzá, mert mindig csináltak valami kárt, munkát vagy vesződséget. Ráültek az uborkás fazékra, letépték a ház előtt a virágait vagy odapiszkoltak. Ilyenkor mindig örült, ha Rozi átjött értük, elvitte őket, s hogy nem az ő gyerekei voltak. Magának élő volt, s még kutyát vagy macskát sem tűrt meg a háznál, neki ne ugasson és ne nyávogjon a fülébe az se. Csak a virágokat szerette, s az volt is neki sok. Lassan az egész udvart virágoskertté alakította, csak éppen annyi helyet hagyott szabadon, hogy Mihály a kocsival behajtson és meg tudjon fordulni benne.
Ablakai tele voltak muskátlival, s a jégvirág a cserépben tükrös leveleivel és csillagos fejecskéivel évről-évre magasabbra kúszott a kis falétrán. Szerette a színes üveget, cifra porcelánok voltak az almáriumán kirakva, fehér slingelt terítő takarta az ágyát, s ő magára is kényes volt, kezeire, nyakára, hajában cifra fésűt hordott és sohase lehetett rajta érezni az asszonyszagot. Kicsit pávatermészet volt, aki egész nap el tudott így lenni magával, és nem is kívánt mást.
Már egészen beesteledett, amikor hirtelen eszébe jutott Mihály. Hogy hol lehet? Nem látta és nem is hallotta se kalapálni, se fűrészelni, se az udvaron járni.
Már a lábai is egész elzsibbadtak a sok ülésben, felállt és lerázta kötőjéről a port. Lassan ment át a virágos udvaron egyenesen a kertbe. A méhes csendes volt, aludtak a méhek. A kertben sem látott senkit. Pár szem ráncos szilvát vett észre egy ágon, leszedte magának és ette. Közbe a palánk felé figyelt. Mihály vetette át magát rajta, s épp egy saláta-fejbe lépett.
– De jól tud hágni, – volt kész a felelettel Örzsi.
Mihály zavartan nézett rá. Szemei fátyolosak voltak, haja kuszáltan csapódott homlokába. Örzsi egy percig kutatva nézett rá, s nem sok magyarázatra volt szüksége, hogy eltalálja az igazat.
– Hát ott volt kend azóta…
– Ott – vágott vissza dacosan Mihály, mint mindig, ha valamiért találva érezte magát. Szembe nézett vele. Örzsi elsápadt s gyengén félrevonta ajkát.
– Dicsérem az eszit. Adj' isten egészségire. Máskor is! – mondta hideg mosolyával metszőn.
Mihály szeme vérbeborult tőle.
– Fogd be a szád, mert betapasztom – rivallt rá zavart alázatosságában durván.
Örzsi összeszorította a száját, s úgy nézett rá tetőtől talpig meg vissza, be, a férfi szembogarába, hidegen:
– Ne féljen. Kend sohase fogja elérni tőlem, hogy ezért kezet emelhessen reám.
A megmaradt szilvát visszadobta a fához, s anélkül, hogy különösebb felindulást mutatott volna, visszament a házba.
Csak másnap, mikor Rozi gyerekei átjöttek hozzá, s a virágágyak közt szaladgáltak, jött ki sodrából, elöntötte a harag, vonásai kemények lettek és kikergette őket.
– Takarodjatok ki innen, ti fattyúivadék!
A gyermekek bámész arccal, értetlenül meredtek rá és nem mozdultak.
– Nem hallottátok, amit mondtam? Ki innen! – kiáltotta rekedten, felkapta a vesszőseprőt s azzal zavarta őket.
István előre futott, Mátyás apja álmodozó szemével Kalárira nézett, megfogta kezét és úgy szaladt vele keresztül a virágágyakon. Kalári nem tudta mire vélni, ami itt történik, s futás közben eleven, barna szemeivel kíváncsian tekintgetett vissza, de elbotlott és elesett. Mátyás nem eresztette el testvére karját, s úgy szaladt vele tovább, és vonszolta a kislányt maga után a földön. István a kiskapuban megvárta és előre eresztette őket, s úgy menekültek ki az utcára együtt, s még be is tették maguk után az ajtót.
Ez a kép kicsit magától is megdöbbentette. Megzavarta. Haragja lehűlt, s már maga se tudta, hogy tulajdonképpen mi is fáj neki jobban. Csak vad keserűség és elégedetlenség torlódott fel benne, a virágok közé dobta a seprőt, s lehajtott fejjel ment át a csendes udvaron a ház felé. Oly üres lett előtte most minden. Miért? Miért hát minden? Az egész élet, és ez a sok vacak benne… – Hogy az isten verje meg az egész mindenséget, úgy ahogy van!
*
– Mi baja Kalárinak? Véres a térde. Mátyáska. Beszélj hát. Miért sírtok?
– Örzse néni kikergetett bennünket.
– Kikergetett, benneteket? Miért?
– Semmiért.
– Istvánka! Mondd meg te nekem, szépen, az igazat.
– Azt mondta, hogy takarodjunk ki innen, fattyúivadék.
Rozi elsápadt és meredten szegezte tekintetét a földre.
– Úgy… Azt mondta nektek. Azért kergetett ki benneteket. Na jól van. Nem baj. Gyere Kalári.
Kúthoz vitte a kislányt, tiszta vízzel lemosta a földet és a vért a horzsolásról és bekötötte fehér ruhával. Aztán tovább folytatta a munkát. Megköpülte a vajat, vízbe tette, megitatta a gyerekeket iróval, mindegyiknek egy nagy darab vajas kenyeret adott a kezébe és leküldte őket a kertbe, a diófa alá.
A gyerekek szót fogadtak, s ő egyedül maradt.
Nehéz őszi nap volt. A tegnapi gazdag ragyogást ólmos szürkeség váltotta fel. A ház előtt magas topolyafák álltak, s egyenesen nyúltak fel a tető fölé, levelei halkan susogtak a szélben és szárazon zörögtek a földön. Lehunyta a szemét s szorított szájjal hallgatta a zenét. Mintha nagy víz zúgna felette. Már öt éve hallgatja így, és hallani fogja, amíg él. Mert itt nincs mit változtatni a sorson. Ezt választotta, és ezen az úton kell menni tovább, a mélység fenekén a sírig. Úgy le volt verve és össze volt törve. Igen, ha ilyen erősen meglehetne az embernek állani helyén, mint itt e fák… Alázatosan mosolygott az ember nyomorúságán és kötöttségén és elhatározta, hogy erőt vesz magán és megköveti testvérét, aki ma ki tudta kergetni az ő gyermekeit azért, amiért ő nem tudta kikergetni az ő urát tegnap. Mert ő azt szerette. Ő pedig nem szeret senkit.
Ez a különbség köztük.
Lassan ment át az udvaron, a kerítés mellett, a kavicsos úton. Örzsi ablaka alatt egy pillanatra megállt, de tovább ment újra. Mikor a kapuhoz közeledett, belülről siető lépteket hallott a kapu felé közeledni szintén. Megismerte a testvére lépteit, de mielőtt a kilincsre tette volna kezét, Örzsi megelőzte és rátolta a reteszt. Nem hitt a füleinek és megnyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt előtte.
– Te vagy az, Örzsi? – szólt be hozzá halkan, de nem felelt senki, csak a léptei távolodtak tőle egyre messzebb. Már alig hallotta őket, mintha elnyelte volna a föld.
Megfordult és visszafelé ment. Útközben ott látta magát mint kis leányka Örzsi betegágya mellett. Egész tisztán emlékezett az előző napra is. Tél volt. Vízkereszt napja. A pap járt kíséretével, hozzájuk is bejött, megszentelte a házat, imádkozott s krétával betűket rajzolt az ajtófára. A három királyok betűit. Örzsi másnap nem tudott fölkelni, egész teste tele volt hólyagokkal, elhomályosították a szemeit is, s nem lehetett ráismerni igazi arcára a csúnyaságtól, ami egészen elborította. Lekötözték a kezeit, hogy ne tudja felvakarni a viszkető, véresen gennyes sebeket arcán és testén. Ő ott ült ágya mellett akkor is folyton, és el nem tudott volna mozdulni mellőle. Nem undorodott tőle, mert szerette testvérét akkor is úgy ahogy ő volt, és szeretni fogja ezután is úgy ahogy ő van, ameddig csak él. Mert ez az egy az, amit, ha közbe akárhogy veri is az isten az embert, csak elhomályosítani, de egészen kitörölni nem lehet a szívből: ha valakit igazán és szívből szerettünk egyszer.
Testvéréről Mihályra gondolt, miközben csendesen ment tovább útján, a könnyei hulltak, végigfolytak arcán, s már nem is volt rossz neki semmi abból, amit most legbelül érzett. Mintha a legnagyobb, amit legbelül kívánt, már beteljesedett volna, s ami még ezután jöhet rá, nehéz és rossz, elfogja viselni, és nem fog zúgolódni soha.
Mielőtt bement a kapun, megállt a néptelen utcán s az üres telken át a szülei háza felé nézett. Az Örzsivel együtt töltött évek és életre gondolt. El lehet-e azt mind felejteni egyszer? Indulatos, apját látta, keményen is lesújthatatlanul, s anyját mellette engedelmességbe törve. Régi képek vonultak el a szeme előtt. Mikor éjjel a perzekutorok jöttek, szuronyt szegeztek apja mellének, s úgy akarták vallomásra bírni, hogy rabolt és gyilkolt… S ők ketten kitágult szemekkel, összebújva nézték a nagy erős embert, aki meg se mozdult, csak nézte őket, szemrebbenés és félelem nélkül, amíg lankadt karokkal le nem eresztették róla maguktól is a szurony hegyét. Aztán ő emelte fel kezét, hogy utat mutasson nekik s mikor elmentek, gőgösen nevetett utánuk és bort ivott… De attól fogva, ha egyikük felébredt éjszaka kutyaugatásra vagy valami kis neszre, a másikat is felköltötte. A perzekutorokat látták a sötétségben közeledni feléjük, apjukra gondoltak, féltették és féltek tőle, összebújtak, sírni se mertek, mozdulni sem, lélegezni is alig, s csak várták, hogy mi lesz, amíg újra el nem nyomta őket az álom.
És a többi is. Minden, úgy ahogy volt, ezer láthatatlan szállal összeköti őket, amit nem lehet a legélesebb késsel se kettévágni.
Bement a házba s hozzáfogott az ebédfőzéshez, hogy mire delet harangoznak kész legyen és kivihesse Mátyásnak. Magával vitte a gyerekeket is, mert kint akart dolgozni ma, a földeken ő is.
*
Kettőzött szorgalommal kellett dolgozni ezután. Az idő a szokottnál rövidebb őszt ígért, s a nagy országos esőzések úgy látszott, hogy küszöbön vannak. Sietni kellett a kukorica-töréssel, a burgundit is haza hordani, hogy fagy előtt verembe kerüljön az is.
Mátyás a szántást befejezte, a vetéssel is készen lett idejében, úgy hogy a saját földjén kívül bérletet is válthatott a városi földekből, tavaszi vetés alá pár holdat rozsnak. Sovány földek voltak, de jó helyen feküdtek, az övével határosan az országút mellett.
Az ő földje a kis ótemető oldalába esett, s csak egy kis lapály volt benne, ami nem volt eke alá való, de azért ez is meghozta a maga hasznát, mert egy kis füzes volt rajta, pár darab nyírfa, vesszőiből télen kasokat fontak, kocsioldalbetétet, vagy vesszőseprőket egész évre valót. A füvet pedig időnként lekaszálta róla. Ha Rozi elhozta az ételt, ide mentek a lapályba, mert ide melegebben sütött a nap, ha hűvös volt, s a szél sem érte úgy őket. Ha a gyerekeket is elhozta, itt a fűben játszottak, heverésztek, vagy ha eszükbe jutott felszaladtak a partra és legurították magukat, s ezt nem unták volna meg százszor is megismételni.
Ezen az őszön kapta Mátyáska az első nadrágot, s az apja megtanította a gyeplőt tartani. Ötödik évibe volt, s markos keze volt korához.
– Tavasszal hámba fogjuk a fekete csikót, utána te is kijöhetsz velem Mátyás, lovat hajtani a szántáshoz – mondta neki apja.
Az őszi esőzések valóban korán leszakadtak, hideg szelek fújtak, s hírmondónak is alig hagytak levelet a fákon. Halottak napjára már olyan kegyetlen hideg lett, hogy az emberek keze meg lába majd megfagyott a temetőben, markukba leheltek, s egyik lábukról a másikra lépegettek, topogtak a sírok égő gyertyácskái előtt, mintha versenyt táncolnának. Az asszonyok még sírni se nagyon mertek kedvükre hozzá, mert a szél arcukra dermesztette a könnyeket.
Rozi egy reggel hirtelen fájdalomra ébredt, erős görcs húzta össze a lábinait. Elsápadt, Mihályra gondolt, s hirtelen láng öntötte el arcát. Tudta már hogy mit jelent ez: másállapotban volt.
Ettől fogva még csendesebb lett, s ha nem akart is, sokat gondolt Mihályra. Ha lehunyta a szemét s a sötétségbe nézett, az ő meleg, kék szemei világítottak felé most is és hiába akarta kitörölni a lelkéből, ott legbelül, mélyen, gondolataiban vele élt ő azóta, most is. Ezt maga előtt is hiába szerette volna titkolni és eltagadni. Nem lehetett. Szerette, s újból meg újra azon kapta magát rajta, hogy rágondol és sír, anélkül, hogy még gondolatban is változtatni kívánt volna sorsán. Nem. Csak maradjon minden úgy ahogy van, és úgy folytatódjon tovább, ahogy azt az élet láthatatlan erői, a maguk rendje szerint irányítják úgy is. Mi beleszólása lehet az embernek a saját sorsába? Még annyi se, mint a szélnek, mely átzúg felette, ráhullatja a legutolsó leveleket, és tovább megy.
Hetek múltak így, látszólag távol egymástól, de gondolatban folyton vele mégis. Őszből a fekete télbe léptek, egy reggelre pedig fehér hó takart mindent. Mátyás és Mihály a havat lapátolták a házuk előtt, s mikor a kerítés végén összeértek, megálltak és beszélgettek.
Rozi se Örzsivel, se Mihállyal nem találkozott azóta. Csak lépteik ropogását hallotta a hóban, vagy hangjukat néha, amint házuk előtt elmenet Mátyással pár jó szót váltottak. Ő maga csak ritkán mozdult ki a házból, egészen beletemetkezett a munkába. Mosott, főzött, ellátta a gyerekeket, urát, foltozott, varrt rájuk, a jószágok után nézett, takarított, s mire már olyan fáradt lett hogy tagjai bágyadtan húzták le, s nem bírta volna tovább, szerencsére már este volt…
De nemcsak őt, Mátyást is egész nap elfoglalta a munka. Fúrt, faragott, szerszámokat javított, új ásó-, kapanyeleket csinált, kipótolta a hiányzó fogakat a boronában, bedeszkázta a kukorica-górét, megigazította az ólat, kireszelte a fűrészt, szecskát vágott, fát aprított, búzát vitt a malomba, kisajtoltatta a tökmagolajat, kukoricát morzsolt, szóval télen sem unhatta magát, annál kevésbé, mert szerette a munkát. Higgadt vérű, csendes ember volt, akiről nem igen lehetett leolvasni, hogy mit érez vagy gondol. Talán ő magában se kutatott ez után. Dolgozott, s az, hogy munkájának megvan a látszatja és eredménye, betöltötte életét s nem igen hagyott az érzésekre időt. Megbecsülte Rozit, nem kedveskedett neki, de goromba se volt hozzá, s békében élt vele. Ha nem volt jobb dolga, akkor leült a gyermekek közé, és kasokat fontak vagy vesszőseprőt csinált. Ebben Rozi is segíthetett neki. Gyerekeivel ritkán játszott, de szerette őket, s különösen a két fiút észrevétlenül is egészen magához szoktatta. Ott játszottak körülötte télen is a színben, s éppúgy megszokták a hideget mint ő. Játszottak, de közben segítettek is neki. Összeszedték a forgácsot, szögeket adogattak neki, elhozták a fúrót, megkeresték a harapófogót, helyre tették az ásót vagy kapát, behordták vele a fát amit aprított, vagy a csutkát amit lemorzsolt. Nem szóval nevelte, hisz kevés beszédű volt, hanem foglalkoztatta őket.
– Add csak ide azt a vesszőollót Mátyás – mondta fiának most, s türelmesen várt amíg a gyerek a vesszők közül előkotorta a szerszámot. A szobában jó meleg volt, s hogy mindnyájan együtt voltak, az egész szoba barátságosabbnak látszott. Mátyás csirkeborító kast csinált, a gyerekek a földre szórt vesszők közt játszottak, Rozi pedig válogatta hozzá a szükséges vesszőket.
Ilyen borítókast rendesen minden télen hármat csinált Mátyás. Egyet Rozi anyjának, a másikat Örzsinek, a harmadikat Rozinak.
Az első már készen is volt és kint állt a konyhában, a másodikon is már csak kevés munka volt.
– Te asszony, eddig nem akartam tőled kérdezni, de mondd csak, volt köztetek valami Örzsivel?
– Ő nem bántott engem, csak megharagudott rám, és azért nem jön – felelte Rozi halkan. – Lehet, hogy egyedül én vagyok a hibás, de éppen azért neki kellene közeledni hozzám, vagy a gyerekekhez legalább.
A fiúk felfigyeltek, de nem szóltak.
Mátyás sem kérdezősködött tovább. Csak mikor a kas készen volt, kicsit tanácstalanul állt.
– Belekezdjek a harmadikba is? – fordult Rozi felé.
– Ahogy gondolja.
Egy ideig hallgattak. Mátyás még habozott. Rozi magába mélyedt:
– Akármi volt is köztünk, én az vagyok neki most is, aki azelőtt voltam – fejezte be gondolatait hangosan.
– Majd eljön. Ha jobb belátásra jut – felelte Mátyás és helyet keresett a kész kasnak. Tekintete Kalárira tévedt, aki Katicával játszott a padka mellett, gyengén mosolygott, s rájuk borította a kosarat.
A gyermekek örültek és boldogan nevettek ki a ritka hézagokon, Rozi is mosolygott, Mátyás pedig belefogott a harmadik kosárba is.
Már alkonyodott, mikor hirtelen mindketten felfigyeltek. Furcsa hangok jöttek be kintről. Rozi ijedten nézett az urára:
– Hallotta kend?
– A tehén köhögött.
– Mitől kaphatta ezt?
– Nem volt fagyos a burgundi talán, amit evett? Az árthatott meg neki.
– Az látja, meglehet, – nézett rá szomorúan Rozi. – Mert mikor aprítottam, volt közte fagyos is. De én erre nem is gondoltam…
A tehén újra köhögött, s hallani lehetett, hogy mélyről és nehezen törnek fel a hangok.
– Pedig az ilyesmiről nem szabadna elfeledkezni. Mert így jön aztán a baj. Ha az ember nem gondol rá.
– Mit csináljak?
– Hát mit csinálhatsz? Semmit. Várni kell, talán kiheveri. Ha pedig nem, akkor el kell adni a mészárosnak.
– Ne mondja ezt. Adja Isten hogy kiheverje. Mert ilyen tehenünk nem volt és nem is lesz több az életben. Csak úgy önti a tejet és majd fele tejfel. Borja is milyen volt? Mint az élet! Olyan szép virgonc, meg erős kis bika. Majd fellökött a fejőszékkel, mert nem engedtem szopni. És ez elpusztuljon…
– Az ember se él soká… – akarta megnyugtatni az asszonyt Mátyás, de a jó hangulatnak már vége volt. A furcsa hangok eloszlatták, s új gondolatokat vertek fel Roziban. Vizet öntött a sajtárba, kendőt vett magára és kiment.
Hó takart mindent s kékesen világított felé. A kert ajtaja nyitva volt. A hólombú fák közé nézett. Oly magányosan álltak ott a csendben. Hirtelen lökést érzett az ölében. A gyermeket. A szeme könnyes volt, s a testvére háza felé nézett. Oly csendes volt az, mintha téli álmát aludná, a ház, a kert, a fák s a virágok a hó alatt.
Benyitott az istállóba. A lovak az almon pihentek. A tehén a jászol előtt állt és lassan felé fordította fejét.
– Lóri… szólt feléje halkan és fájón. Kicsit síró hangja volt, gyermekesen csengett, de olyan mélyről jött mégis, mintha az egész világ megérzett szomorúsága remegne a szíve alatt s áradna ki belőle. Mintha maga se tudná hogy miért is, de bocsánatot akarna kérni vele mindenért amit tett, hogy lélegzett, szeretett, boldog álomban élt tőle, s el mert feledkezni magáról és másokról. Sorsáról. Az egész világról, ahogy itten áll, hideg leheletével, deres fejével, fehéren és némán, mint a vágytalan öregség a szív előtt… Megborzongott tőle s a halálra gondolt. Miért nem jött el érte akkor, abban a percben, amikor igazán boldog volt, először életében.
*
Nehezen telt a tél. Rozi, mint rendesen, most is elvégezte dolgát, de ahogy erősödött ölben, úgy soványodott arcban, szemei beestek, s finommetszésű orra egyre élesebben vált ki keskeny arcából. Sokszor nagy gyengeség fogta el, s csak az akarat adott neki erőt, hogy tovább vitte terhét és győzte a munkát. Mátyás is észrevette, hogy rossz állapotban van, sokszor rá is szólt, hogy hagyja már abba a munkát, de ez nem használt, inkább olyan volt, mintha olajat öntött volna vele a tűzre neki. Néha fejét csóválta, egyszer pedig már majdnem kijött a türelemből:
– Hallod asszony. Hát csakugyan megbolondultál? Mire való ez? Agyon akarod magad kínozni? Jó, hogy már szöges korbáccsal is nem vereted magadat hozzá.
Rozi ijedten nézett urára, s azontúl kissé alábbhagyott a túlzással. Nem kínozta úgy magát. De alig ült le kicsit, nehéz gondolatok jöttek rá, nem hagyták pihenni, s még jobb volt ha testi fáradtságot érzett, mint ezt.
Anyjától is rossz híreket hallott. Folyton panaszkodott ha átjött, sokat veszekedtek, s hol Örzsiről, hol Mihályról ejtett el egy-egy szót, amivel szíven vágta. Úgy hogy már előre félt most is, mikor a kaput nyílni hallotta és anyja jött be rajta.
Az öregasszony sápadt volt és nem panaszkodott. Hallgatott. Rozi szivét aggodalom fogta el:
– Hazulról jött édes anyám?
– Nem, Örzsiéktől. Mihályra már megint rájött a bolond óra. Még tegnap délután elment és még most se jött haza.
– Hol van?
– Azt mondják ott ül a kocsmában, egy sarokban, csak ül és hallgat, senkinek se felel, csak nagyokat iszik hozzá mint egy ökör, és az istennek se jönne ki onnan, amíg majd el nem múlik a bolond órája. Én azt mondom neked is lányom, amit Örzsinek, hogy ez a hirtelen változás nem jöhetett másképp, minthogy ezt az embert valaki megbabonázta. Az Isten verje meg érte.
– Ugyan édes anyám ne higgyen ilyeneket és ne átkozzon senkit. Eléggé meg van verve az ember anélkül is a sorstól.
– De az olyat sohase verheti eléggé, aki a jót is rosszra fordítja.
– Majd jóra változik ő magától is.
– Ha nem lesz már késő. Mert az ilyesmi olyan, mint mikor valaki szalad le a meredekről.
– És mit szól hozzá Örzsi?
– A Krisztus se ismerné ki magát azon se. Úgy tesz, mint aki nem sokat törődik az egésszel. Vállat von. Hogy meg van bolondulva Mihály. Majd kiheveri. Ha pedig nem tud segíteni magán és parancsolni a természetének, akkor ott egye meg a fene ahol van. Igyon. Henteregjen az árokban és dögöljön meg mint a kutya, ő akkor se sajnálja, és nem megy utána. Ilyeneket beszél. Egy lépést nem tenne érte egy isten-világért.
– Úgy. Hát Örzsi ezt mondta. Az urára. Így beszél. Látja anyám, ez a legnagyobb baj náluk.
– Bizony baj. Mert ha az ember gondolhatná, hogy ő is meg van bolondulva és csak truccol vele. De nem. Örzsi ilyen. Apja-fajta. Komisz természet. Hideg szívű, kegyetlenül kemény tud lenni. Mindenkihez.
Rozi sóhajtott.
– Na, nem baj anyám. Hagyjuk őtet. Mindenki tegyen úgy, ahogy ő jobbnak látja. Jó, hogy bejött kend. Vigyázzon egy kicsit a gyerekekre, mindjárt itt leszek, van kint egy kis dolgom.
– Köhög még a tehén, Rozi?
– Köhög – felelte szórakozottan Rozi.
– Ezt már bajosan heveri ki. Én is jártam már így – mondta Igazné magának inkább, mert Rozi már kiment. Úgy ahogy volt, elhagyta a házat, és sietett, amilyen gyorsan csak tudott, végig a csendes utcán, a saroknál befordult, gondolkodás nélkül benyitott a kocsmába és egyenesen Mihály felé ment.
Ott ült az a sarokban, előtte a pohár és az üveg. Nem volt bent senki. Még nem gyújtottak lámpát, az ivószoba homályos volt, vastag füst úszott a levegőben, és egészen leereszkedett a földig.
Rozi ott állt Mihály előtt, összeszorította a száját és egy szót sem mert szólni, mert félt hogy sírni fog.
Mihály nagy, csodálkozó szemekkel nézett rá vissza.
– Mit akarsz? – kérdezte megdöbbenve.
– Semmit se akarok. Csak azt, hogy jöjjön haza kend.
Mihály kicsit rekedten nevetett:
– Ne úgy mond hogy haza. Hanem úgy, hogy egy házzal odébb.
Rozi beesett, szomorú fényű szemeit szelíden emelte rá.
– Más se panaszkodik, Mihály.
Mihály ellágyult e hangtól, szeme nedves lett, s zavart tekintete kitisztult tőle. Félre tolta a poharat és felállt.
– Igazad van Rozi. Menj csak előre. Majd utolérlek. Csak fizetek és megyek.
Rozi égő arccal, zavartan ment ki az ivóból, vissza az úton, amelyiken jött.
A házak csendesek voltak, az utca felé sötéten néztek ablakaik, csak a hátulsó ablakokból csillant fel gyenge világosság fénye. A levegő kristálytiszta volt. Még hó fedett mindent s a kékes fehér fényben álmodó csend úszott. A saját lépteinek zaja is elveszett a puha hóban. Mihály mögötte jött már, hamar utolérte és mellé lépett. Rozi meggyorsította a lépteit. Mihály észrevette:
– Ne félj éntőlem. Nem akarok én teutánad járni, sem pedig inni. Tudom én jól, hogy nem vagy te olyan, aki ezt bárkitől is megérdemelnéd…
Rozi melle remegve emelkedett, ajkát összeszorította, s forró könnyek folytak le arcán.
Így mentek most egymás mellett szótlanul, a házak egymásután elmaradtak mögöttük. Messziről élő fának égő szaga terjengett, valahol nyers gallyakkal tüzeltek. Hirtelen köd ereszkedett és szürkén gomolygott a fák közt s az utca végéről ki lehetett látni a nagy hómezőkre.
Roziék háza elé értek.
– Isten áldja meg – köszönt az asszony halkan és befordult a kapun.
– Isten áldjon meg téged is – szólt utána Mihály is mélyről, és lecsendesült szívvel ment tovább egy házzal.
*
Amilyen nehezen akart elmúlni a tél, olyan hirtelen kitavaszodott. Alig, hogy elolvadt a hó, déli szelek jöttek és kizöldült minden. A vadgesztenyefák levelei egyik napról a másikra kipattantak, tenyeresen álltak, az őszi vetéseken már kezdett hullámokat ringatni a szél, a mandulafák kivirágoztak s a barackot is kezdték már félteni, hogy mi lesz ha a meleg nap idő előtt kicsalja, s egy hideg éjszaka meg lefagyasztja.
Örzsi örült a rózsafáinak. Újfajta tulipán-hagymákat szerzett, fehér jácintokkal ültette be a középső virágágyat, szegélynek árvácskát és százszorszépeket tett körül. Odébb a széleken istenfa, kenyérmorzsavirág, oroszlánszáj, georgina és mályvákat helyezett el. Ezeket különösen szerette, a nagy sötét mályvákat meg fehéreket együtt. Volt egy ruhája is, mályvaszín selyemből és sötétzöld rojtos kendő hozzá ó-aranyszín levelekkel a sarkaiban. Szerette a szépet, s ha felvette, nem a férfiak tetszését kereste vele, hanem a maga kedvteléséért hordta.
Vasárnap délelőtt volt, Mihály a templomba ment, ő pedig tyúkhús-levest főzött, a töltött káposzta is készen volt, csak a fánkot kellett még kisütni ha megkelt. Épp be akart menni, hogy utána nézzen, amikor anyját látta jönni nagy méreggel. Úgy volt piszkosan, ahogy dolgozni szokott, a vizikli ujja még feltűrve, keze csupa tészta. Kidolgozott, száraz-vörös karjaival idegesen hadonászott. Örzsi kelletlenül nézett rá:
– Hát kendet mi leli már megint?
– Juj, hogy az isten verje meg azt a büdös cigányt. Én azt meglesem, leteperem és kitaposom a bélit.
– Melyik cigányt?
– Azt a rohadt mellűt. Azt a cifra özvegyet a szentet, a cigány Pistánét.
– Bán Istvánnét? Mi baja avval is anyámnak. Nem elég nyomorúság volt neki tíz gyereket szülni a világra, utána meg özvegyen maradni.
– Ki tudja hol szedte össze azokat is. Ahány annyiféle. Te meg még pártolod, előre…
– Pártolja az ördög. Hát mi volt?
– Mi? Az hogy mintha éreztem volna, kimegyek a malomsarokra, hogy átnézzek a búzaföldekre. Hát csakugyan látom, hogy egy egész falka liba legel a vetésben. Ez senki másé, mint azé a komisz cigányé, gondoltam. Már úgyis régen a bögyömben van, most aztán megfogtam. Ha ő nekem így jóllakatja a libáit, én majd megkoplaltatom neki őket. Bemegyek a búzába és hajtom haza a libákat. De alig hogy bezárom az ólba, jön cigány Pistáné nagy garral, és elkezd kiabálni:
– Add ki a libáimat!
– Kuss te cigány!
– Ha én cigány vagyok, te meg vén piszok vagy. Add ki a libáim, amíg tőled kérem – szemtelenkedi tovább.
– Csak lessed.
Erre a lármára jön ki az a gyalázatos ember. Ránéz arra a drágalátosra és elkezdi hájjal kenegetni:
– Na mi az rózsám? – Erre, csak láttad volna, mint a szélvitorla egész más oldalára fordult és mézes-mázos lett:
– Édes Pista bácsi az Isten áldja meg kendet, adja ki libáim, úgy legyek boldog, hogy csak az útszélin legeltek.
– De az nem úgy van! – kiáltok én közbe.
– Biz az nem úgy van – bólintott rá apád is. – Mert annak ára van galambom. Nem hiába hajtotta azt haza nekem az én kedves szolgám. Mit fizetsz érte Julika?
– Adok egy csókot – duplázott rá az orcátlan.
– De ide is vele akkor mindjárt – kapott rajta az a vén dög is, odaugrik, mint a kakas, megfogja és meg-csó-kol-ta… Na mit szólsz hozzá? A szemem láttára. Hogy azt hittem ott üt meg a guta. Hogy süllyedt volna el velük a föld. De nem. Még csak nem is szégyellték magukat. Röhögtek. Még azt is megkérdezte, hogy jó volt-e?
– Jó, kóstolónak nagyon jó volt, csakhogy kevés volt – mondta rá az az utálatos ember.
Örzsi furcsán nevetett:
– Kellett ez kendnek? Mit csinált erre?
– Hát mit csinálhattam volna mást? Oda mentem és leköptem őket. Mind a kettőt. – Pfuj, pfuj, disznók. – De ők azon is csak röhögtek. – Látod, te esztelen asszony – mondta ezután – hát akkor hogyne szeretném én jobban Julikát mint téged, mikor ő ilyen szép fiatal és meg is csókol engem, te meg ilyen vén zörgő csont vagy, azt még le is köpsz engem. Add ki a libáit! – De ezt már úgy ordította, hogy az egész udvar zengett és ki kellett adni a libáit, hogy a dög essen bele, libástól, pereputtyostól, mindenestől. Mert én a fejemet merem rá tenni hogy holnap már ott lesz nála az a vén bűnös. De én se leszek rest, kilesem, utána megyek és ottfogom.
– Ugyan, anyám, nem szégyellené magát idős asszony létére a férfi után lesni. Kend se különb akkor mint az a cigány. Még rosszabb. Mert az fiatal is, özvegy is, szegény is, mindenképpen jobban rá van szorulva. De kend… Hagyja a fenébe őket. Menjen, ha olyan nagy kedve van szerelmeskedni. Kend meg inkább azon törné a fejét, hogy végre már megesküdne kenddel. Ne csak dolgozzon meg veszekedjen, de próbáljon már okos lenni egyszer. Ha már fattyúkat hozott a világra tőle, legalább öreg napjaira becsültetné meg magát vele, hogy a gyerekei is jobban becsülhessék érte. De kendnek most is inkább azon jár az esze, hogy ő kihez mászkál. Pedig inkább magára meg a gyerekeire gondolna. Fontosabb volna az, hogyha egyszer mégis meg találja ütni a guta valamelyik condránál, hogy akkor ne legyünk kisemmizve. Mert ha nem esküszik meg kenddel, akkor minden az Igaz Gyurka pereputtya ölébe pottyan, kend meg azért dolgozott, hogy idegenek élvezzék, kend majd nézheti szépen a csillagos eget…
– Mit csináljak?
– Azt, amit a józan ész diktál. Én sokkal büszkébb lennék, haza mennék, megfőzném az ebédet, és úgy tennék, mintha semmise történt volna.
– Te könnyen beszélsz.
– Miért?
– Mert jó urad van.
– Minden férfi utálatos.
– Magadnak élő vagy…
– Mert az asszony még utálatosabb előttem, ha csak azért nem tud a férfi nélkül élni, mert férfi kell neki. Még ki se köpnék az olyanra.
Kicsit türelmetlenül nézett maga elé. Már szeretett volna felmenni a házba. Terhére volt anyja örökös panaszaival és tehetetlenségével, le is nézte érte. Igazné pedig úgy állt ott, mint akit leforráztak. Észre se vették Mihályt, hogy közbe haza jött, távolabb áll és szorított szájjal hallja a beszédet. Megsajnálta az öreg asszonyt és közelebb lépett.
– Miért búsul kend. Ne hallgasson Örzsire. Ha valaki panaszkodni mer neki, ő mindjárt bunkós bottal megy neki annak.
– Mert rájuk olvassa az igazat – szólt vissza Örzsi.
– Neki semmise baj… – szólt vejéhez Igazné egészen lecsendesülve. Most hogy haragja lelohadt, hirtelen eszébe jutott bánata, és egész súlyával ránehezedett. Feje, mellére csüggedt.
– Dehogy nem baj. Ha soká feltart anyám, elkel a tésztám, és megég a zsír. Inkább jöjjön be velem, ha ráér – mondta Örzsi és indult fel a lépcsőn.
– Nekem is menni kell. De, hallod-e, Örzsi, várjál csak. Másért is jöttem… Nagyobbért…
– Mi az? – kérdezte Örzsi, megállt a lépcsőn és visszanézett.
– Rozi betegen fekszik.
– Majd meggyógyul – felelte tompán.
– Darás zsákot emelt, tán az ártott meg neki. A jövő hónapra várta a gyereket, de az éjjel olyan fájdalmak jöttek rá, a hideg rázta és olyan forróság utána, hogy félre beszélt tőle. Azt mondja Mátyás, szünet nélkül titeket emlegetett.
Mihály arcát elborította a vér. Örzsi úgy tett, mintha nem látná.
– Nem baj az, ha emlegetett is, majd jobban lesz azért.
– Nem jönnél át hozzá?
– Most nem érek rá.
– És ha meg találna halni?
– Nem olyan könnyen hal meg az ember – szólt és bement a házba…
Mihály kísérte ki a kapuig anyósát. Aztán lassan fölment ő is a házba. Igen sápadt volt.
Örzsi kiszaggatta a fánkot, forró zsírba vetette, kanállal öntözte tetejét, megforgatta, és mikor pirosra sült, kirakta egy tálra. Az asztalra tiszta abroszt terített, virágos tányérokat tett rá, kanalat, kést, a vizes korsót, s mialatt Mihály kenyeret szegett, kitálalta a levest.
Szótlanul ültek asztalhoz. A nap beragyogott a muskátlis ablakon, s kanalazni kezdték a szép sárga levest, ami olyan átlátszón csillogott a tányérukban mint az olvadt kristály.
Lépteket hallottak, és Mátyás állt meg a nyitott ajtóban.
Mihály ijedten állt fel.
Örzsi ülve maradt, letette a kanalat és kérdezőn nézett sógorára. Mátyás arca hamuszín volt, szemei kitágultak és segítséget keresve néztek rá:
– Baj van, sógorasszony. Mit csináljunk?
Örzsi a két férfira nézett. Ahogy ott álltak, távolabb tőle, egymás közelében, és valahogy őrá szorulva, mégis. Ijedtségükben oly szelídek voltak és tehetetlenek, mint a megfenyített gyermekek. Ő maga is megdöbbent ettől. Mi lehet ez? gondolta, s az emberekről a nap fényes sávjába nézett, mely keresztül világított a levegőn, s megmutatta az apró porszemeket benne. Még ezek a parányi porszemek is hogy mozogtak, ragyogtak éltek, mint külön kis világok, egymás körül kerengve gyorsan. Tekintete lassan tovább siklott a fényes sáv után. A muskátlikat nézte, bársonyos levelei, piros virágai mellett a jégvirág kúszó ágain a fényes leveleket, a keményen csillogó csillagokat köztük, s az ablakon túl a beláthatatlan ég hűvösen mosolygó kékjét, mely alatt olyan más, és hogy összetartozik mégis, minden e percben, a nap, a levegő, virágok, emberek, együtt, ahogy ragyognak, élnek, szeretnek és szenvednek folyton. Csak ő áll itt köztük megmerevedve? Egyedül. Ha most hirtelen megrázkódna az ég felé, felindulna a föld, megnyílna, és mint egy nagy hullám maga alá temetne mindent… Mosolygott. Mátyás hű szemeibe nézett.
– Nem kell megijedni – mondta halkan, felállott, káposztát szedett ki egy tálba, az asztalra tette és mellé a másik tálat a fánkkal.
– Kend csak egyék tovább ha jól esik, majd folytatom én is ha visszajöttem – szólt Mihály felé és magára hagyta.
Mihály a nyitott ajtóra meredt, tekintetét lassan a küszöbre eresztve, melyet most átléptek. Hallotta távolodó lépteiket, s mint az árnyékok vonultak el a virágos ablak mögött.
A megrakott asztalra nézett s az éhséget felváltó étvágytalanság undora menekülni kényszerítette a zsíros bőség fűszeres illata elől.
Az ágy fejéhez ült le egy székbe és sokáig nem mozdult. A halál gondolata nehezedett rá, s nem érzett mást mint feszültséget a csontjaiban, velejében, mintha egy láthatatlan rémmel viaskodna ott bent, fel akarná tartani, útjába állani a halálnak az ő nagy életerejével és akaratával. S ő a református, levette a radnai Mária-búcsúsok keresztjét a falról, görcsös kezekkel szorította szívéhez, ajka fájdalmában megnyílt, hangosan énekelt és fohászkodott, úgy ahogy azt régen, gyermekkorában anyjától tanulta:
Uram kegyelmezz nekünk!
Uram segíts mi rajtunk,
Bocsáss meg, és irgalmazz nekünk!
Uram segíts mi rajtunk,
Bocsáss meg, és irgalmazz nekünk!
Hangosan, belső zokogástól szakadozottan énekelt és fohászkodott így a fájdalom kábulatában, amíg lassan meg nem nyugodott. Szívébe rég nem érzett béke költözött tőle, nyugalom és alázat, utána nagy bágyadtságot érzett, feje mellére csüggedt és türelmesen várta, hogy múljanak a percek és órák a hunyó világosság csendjében. Mert a nap már rég tovább ment, s egyre szürkébb lett egy árnyalattal a szobában minden. Már alkonyodott mikor Örzsi visszajött.
– Meghalt? – kérdezte tőle tompán.
– Nem halt meg. Csak nagyon nehéz szülése volt. És még sokára lesz jobban. Azért hoztam el a gyereket. Úgy se szoptathatja, és itt ellehet addig – mondta gépiesen, felvetette az ágyterítőt, s a tarka párnába burkolt alvó újszülöttet az ágylábához fektette és betakarta.
A kis gyermek ott lélegzett a virágok közelében és Mihály nem mert feléje nézni. Szorongást érzett. S újabb feszültségéből Örzsi szavai szakították ki:
– Búzavirágszín szeme van. És az arca is szakasztott olyan mintha kendből vágták volna ki.
Mihály arccal a szék karjára borult, s életében most sírt először igazi férfikönnyeket.
Örzsi pedig vette a korsót és kiment. Mire visszajött Mihály már erőt vett magán. Örzsire nézett. Az asszony sápadt volt, himlőhelyei gödrösebbek lettek arcán, mintha éveket öregedett volna velük ő is e pár óra alatt, amit Rozi vajúdó ágya mellett töltött.
– Kend sem evett – mondta, s az asztalra nézett.
– Nem voltam éhes – felelte Mihály.
– Egy tányér meleg leves azért mindnyájunknak jó lesz.
Volt valami enyheség a hangjukban, ami öntudatlanul is közelebb hozta őket egymáshoz. Örzsi felelevenítette a tüzet, felmelegítette a levest, felét a tálba öntötte, felét a fazékban hagyta:
– Ezt átviszem előbb Mátyásnak.
*
Rozi hetekig feküdt, legtöbbnyire gondolat nélkül, a lesötétített, hűvös szobában.
Ha kinyitották az ablakot, az akácok nehéz, mézes illata ömlött be, mellére feküdt és nehéz érzések szorították szívét.
Anyja és Örzsi felváltva átjöttek hozzá, elláták őtet és a gyerekeket, fellocsolták a szoba földjét és friss akácágat tettek az ablakába, a nap és a legyek ellen.
Testben, lélekben teljesen legyengülve, részvétlenül minden iránt, hallgatva és csukott szemekkel teltek az éjjelek, nappalok, s még mozdulni sem kívánt. A gyermek felől egy szóval sem kérdezősködött, még akkor sem amikor már állapota láthatólag javult.
Egy vasárnap délelőtt Mátyás a templomból jött haza, ott állt ágya előtt, a prédikációról beszélt, azután az aratásra terelődött a szó, amely már küszöbön állt… Rozi nagy szemekkel nézett rá, és nem akart hinni a füleinek. Az udvarról a gyermekek hangja verődött be, amint vidáman játszottak a napon. Lassan felült az ágyban és kikívánkozott.
Mátyás oda hozta neki ruháit és segített az öltözködésben. Még nem tudott a lábain egyedül megállni, s úgy vezette Mátyás, lépésről-lépésre, mint egy gyermeket. Keresztül mentek a konyhán, az udvarra léptek és megálltak a fák alatt. Egymásra néztek és kicsit bágyadtan mosolyogtak.
Mátyást is megviselték a kiállott aggodalmak, a kettőzött munka itt is, a földeken is, s a száraz koszt hozzá, mert csak ritkán evett főtt ételt, többnyire szalonnát sütött magának nyárson, este pedig aludttejet ettek. A gyerekekkel is szokatlan volt a vesződség, este lefektetni őket, igazságot tenni köztük, ha kellett, megfenyíteni őket. Ez mind nagyrészt őreá hárult.
Körülöttük most oly gazdag volt a nyár, a nap erősen és melegen sütött, a kert fái roskadásig megvoltak rakva zöld gyümölccsel, a kajszin már érni is kezdett.
– Mennyi kajszin lett az idén – mondta Rozi és gyengén mosolygott.
– Alá kellett támasztani az ágakat – felelt Mátyás.
A gyermekek a homokban játszottak, oda hívta őket és leültek a fák alá.
– Csak most veszem észre hogy megnőttél Mátyáska. Oly soká feküdtem? kérdezte csodálkozva. – Te is Istvánka, Kalári is, Katica is. Mind a négyen. Istenem.
Szemei könnyekkel teltek meg. Úgy érezte, mintha nagyon régen, talán egy év óta nem látta volna őket.
Tejfölös aludttejet ettek, s az egész napot kint töltötte köztük, hol a napon, hol az árnyékban később, mikor melegebb lett, hallgatta, hogy zümmögnek a méhek, az aprójószágok az udvaron szaladgáltak, a galambok a dúc körül repdestek, a gyerekek játszottak. Nézte e rég nem látott képeket, s hallgatta hogy susognak a fák új levelei felette, mintha víz zúgna messziről… Szeme elfáradt a nézésbe, füle a hallgatásba s mélyen elaludt.
Mikor felébredt, egyedül volt. Mátyás a kaszákat élesítette a színben, a gyerekek a kertben szaladgáltak. Lassan felállt és menni próbált. Nehezen ment, ingadozva előbb, szédülve és meg-megbotolva, de lépésről-lépésre biztosabban később. De azért még most is olyan gyenge volt, hogy a széket sem tudta volna odébb tolni. Fáradt volt és korán lefeküdt.
Másnap reggel korán felébredt, felkelt és kiült a fák alá. Üdítő eső volt éjjel, a nap felszívta a csillogó cseppeket a virágokról, fákról, levelekről, a nedves föld gyengén gőzölgött, s a levegő tele lett illatos párával. Rozi mély lélegzeteket vett. Ő maga is úgy érezte magát, mintha hasonló volna ő is e fákhoz, s langyos jó eső hullna rá csendesen, amitől lassan feléled…
Délfelé már a gyerekek segítségével meg tudta főzni az ebédet, paprikás-krumplit füstölt kolbásszal és túrós gombócot. A fiúkkal kiküldte Mátyásnak a földekre.
Mikor ezzel készen volt, bement a kertbe, s a nagy muskátlit, az egyetlent amit Örzsi azelőtt irigyelt tőle, vigyázva kiemelte a földből, kis ládába ültette. Nehezen emelte fel, mert súlyosabb volt mint egy kis gyerek, de lassan átért vele Örzsihez.
Örzsi az udvaron ült és varrt, mellette a fűben egy ruháskasban a kis pólyás feküdt. Mikor meglátta testvérét, elébe sietett, elvette tőle a muskátlit, és szó nélkül megcsókolták egymást. Rozi szemei könnyesen tapadtak gyermekére, Örzsi pedig halkan, mintha belülről zokogna, nevetett.
– Tudom én mért jöttél. A gyermekért.
– Érte.
– Pedig itt hagyhatnád nekünk.
– Senki se kívánhatja azt egy anyától Örzsi – felelt Rozi mentegetődzve.
Örzsi bólintott.
– Elhiszem. Mert rossz nekem is hogy elviszed.
A gyermek szőke volt, szép tiszta arcú és eleven. Rozi hosszan nézte, aztán magához szorította.
Mihály az élősövényt nyeste, mikor meglátta Rozit, s karján a gyermeket, elsápadt és előbbre jött.
– Jó napot sógor – szólt eléje Rozi, s bágyadt hangjából megalkuvás és béke csengett felé.
– Jó napot – köszönt vissza Mihály is tompán, és nagy, kék szemeivel kérdően nézett a gyermekről reá. Az asszony kiégett szemeivel szomorúan nézett rá vissza.
