Kovács Sándor: “A nagy mesterekhez méltón élni…” • (Részlet Kovács Sándor hátrahagyott munkájából)

Teljes szövegű keresés

Kovács Sándor: “A nagy mesterekhez méltón élni…”
(Részlet Kovács Sándor hátrahagyott munkájából)
Az élmények egy csoportjáról nem lehet kétséges, hogy a mesterek színvonalán van: a nagy mesterek művei ezek. Ezeket teszi lelki élete magvává az előadó művész.
Mert az élményeknek nemcsak tartalma, de formája is megmarad és hat a lélekben: miként az illendőség, úgy a gondolkozás, a képzelet formáit is meg lehet tanulni, meg lehet szokni. Ha igaz, hogy jogi művek jogi észjárásra szoktatnak, mely új esetekben is érvényesül, a matematika – elvontan az egyes anyagtól – matematikai gondolkodásra neveli az elmét, gót oltárok előtt gót, rokokó palotában rokokó zene hangzik: aki életét nagy művek közt és nagy művekbe tölti, annak kell, hogy – tudattalanul vagy félig eszmélten bár – fogalma s ítélete támadjon arról, ami nagyságuk gerince, az kell, hogy hozzászínüljön, kell, hogy gondolkozásban, érzésben és akarásban észrevétlenül hozzáidomuljon a lelki szabáshoz, arányokhoz és irányzatokhoz, melyeknek kifejezései e művek, a mesterek lelkével annyira egybe kell hogy olvadjon műveik átélése közben, hogy az, mi nagyságuk benső valója, akaratlanul is húsává, csontjává szilárdul s minden mást, alacsonyabbat végül kiszorít lelkéből.
Régi ismerőseinknek, kiket szeretünk és kiknek társaságában gyakran vagyunk, megmondjuk előre szavait, tetteit: vagy tudjuk legalább is azt, hogy mit nem tehetnének, mi az a színvonal, mely alá lelkük megnyilvánulásai nem kerülhetnek. E meghitt viszonyba kerül az előadó művész a nagy mesterekkel, hogy szellemükkel szüntelen közlekedésben van. Oly bensővé és elevenné válik ismeretsége velük, hogy képes bármikor személyüket fantáziája elé idézni, minden testi s lelki vonásukkal, úgy, ahogy műveikből következik, annyira tisztában lesz érzületükkel, hogy párbeszédre kelhet vélük: műveikben énjüket úgy vele élte, hogy nincs kétsége végre abban, miként viselkednének az élet ilyen vagy amolyan helyzetében.
Ez élményeinek és tetteinek újabb, tudottabb és határozottabb mértéke s kormányzója lesz és nem csupán művészi dolgokban: úgy fog élni, hogy ha Bach vagy Beethoven személyesen megjelennék számon kérni tetteit, ne legyen oka szemét lesütni. Nem fog rosszabbul, kevésbé nemesen cselekedni, mint ahogy a Máté-passió, az ötödik szimfónia szerzője tenne az ő helyében. Szüntelenül megkérdi magát: Bach tenne-e így? Beethoven vajon mit szólna hozzá? ugyan beengedné-e lelkébe Mozart? meghallgathatná-e, megnézhetné-, elolvashatná-e Liszt?
Mert – ismét és ismét –: egység a lélek. Ami egyszer belé került, az benne is marad és átterjed minden más lelki tartalomra, mivel nincs felejtés és nincs elszigetelt élmény. Ami együtt van a muzsikával a lélekben, az hozzá is tapad, beléhatol, miként a nagy mesterek műveitől, úgy az élet alacsonyságaitól és köznapiságaitól is lehet formákat átvenni, csak ezek könnyebben ragadnak belénk, mert nagy számuk segíti őket s szövetségükre siet a kényelmesség… S ha figyelemreméltó e veszély már akkor is, ha nyíltan fenyeget, még komolyabb, ha titokban készül elő. Mert a művész zenélése mindkét végén felfűzött láncszeme a lélek folytonosságának: zenei képzetei és érzelmei nem tűnnek el valami alagútban a zenélés befejeztével, hogy majd csak a legközelebbi zenei élményhez csatlakozni bukkanjanak ismét elő, hanem anélkül, hogy gyanítaná, részt vesznek az élet minden fordulatában és mássá alakulnak hatásuk alatt. Ezért nem lehet közömbös néki, milyen ez az élet, minők e hatások, hiszen összeroncsolhatnak mindent, mit fáradsággal felépített már.
Nem viselheti el hát, hogy piszok s alacsonyság rútíthassa be lelkét: a legnagyobbaknak ad e lélekben tanyát. Elejét veszi annak, hogy apró, egynapi, nem valódi dolgok háborítsák hangulatát átszellemültségében, megbillenthessék derűs egyensúlyában: örökre szóló mű lesz születendő ebből a hangulatból. Hangszer lelke, melyen a legnagyobb zenészek muzsikálnak: tisztára hangoltan tartja e hangszert. Mint ahogy őrzi magát a mocsoktól a valódi pap, mert isten megszállt és még meg fog szállni benne, azonképp tart távol magától minden rútat s csekélyt a valódi művész, mert Bach már egyszer megszólalt őrajta keresztül s ő nem lehet méltatlan e látogatáshoz, s mert ismét meg fog talán szólalni s kell, hogy erre méltónak találtassék majd. Edény a művész lelke, amelybe betölti, s melyből kiárasztja a legnagyobbak szellemét: tisztán tartja, hogy piszok ne tapadjon e szellemhez, miközben benne tartózkodik, hogy épp oly sugárzóan hagyja el, mint ahogy belé került.
Éber őröket állít ezért lelke kapujához, kutassanak át minden jövevényt s a küszöbön át csak akkor bocsássák, ha nem csekélyebb rangú a társaságnál, melyet vendégül lát magánál. Jól kell vigyázniuk: a művésznél (különösen) tágra tárt e kapu. Ismeri e fokozott érzékenységét a művész: tudja, hogy oly hatások, melyek nyomtalanul siklanak tova más lelkek felületén, az övébe mélyen benyomulnak, hogy helyrehozhatatlan eltorzulást, soha be nem gyógyuló sebet marnak benne oly élmények, melyeket észbe sem vesz, egykönnyen kihever a köznapi szellem. Kerüli tehát az olyan környezetet, melytől mást, mint a saját s a mesterek színvonalához méltatlan hatásokat nem várhat. Inkább egy emberrel sem, inkább csak állatokkal, élettelen tárgyakkal érintkezik, mint lapos, lelkesedni képtelen, mételyező lelkekkel. Inkább egy könyvet sem olvas, semmint olyat, mely Beethovennel egy lélekben meg nem férhet. Inkább egyáltalán nem szórakozik, hogysem elmerültsége, emelkedettsége rovására.
Saját játéka felett is e törvény szerint ítél. Lelki hatás ez is, csak úgy, mint bármi egyéb: a lélek alakulásában következménytelen nem lehet: játékát formálja a művész, de az is formálja őt. Ezért, ha helyesnek tartja az előadó, hogy csak valódi művész társait hallgassa meg, hogy a műveknek s a mestereknek ne torzképét alakítsák ki fantáziájában, úgy mennyivel inkább gondja lesz az, hogy tulajdon játéka se ronthasson e képen: gyakrabban és közelebbről érinti ez. Ha kötelességének tartja, hogy a nyilvánosság előtt jól, a legjobban játsszék, mert ez társadalmi hivatása, kötelességének kell éreznie azt is, hogy jól, a legjobban játsszék tanuk nélkül, önmagának is, hogy művészete színvonalát le ne nyomja, meg ne károsítsa lelke drága anyagát.
Így védi magát a világ szennyétől a művész. Csakhogy az élet csúnya és méltóságtalan: minden ismeretlen több alacsonnyal fenyeget, mint amennyi emelkedettet ígér. Annyit ér a művész, mint fantáziája, de a világ nem fantasztikus: hideg ujja megfagyasztja hevét, szürke tükre megfakítja fényét, zajos szava elzavarja sűrű csendjét a képzeletnek, ha csak hozzáférhet. Védő burokkal veszi hát körül magát a művész. Inkább óvatos lesz a világgal szemben, mint túlontúl bizakodó: inkább elzárkózó, mint nagyon is társulékony, inkább elvonuló, mint mindenben résztvevő, inkább viseli a barátságtalanság szemrehányását, hogysem az előkelőségből engedés vádjával kelljen illetnie magát.
Ami a lélek körül van, az benne is van: aki önmagát akarja formálni, annak formálnia kell környezetét is. Legalább azt a kis kört tehát, melybe a világ elől menekül, s melynek hatásai nap nap után érik, olyanná alakítja a művész, hogy lelki tisztasága veszélye nélkül mozoghasson benne, a benyomásokat, melyeket a környezet ad, úgy válogatja ki, hogy gyanútlanul tehesse ki nékik lelkét. Oly műtárgyakra esik szeme itt, melyekből nagy művészek szelleme sugárzik, olyan könyvek esnek keze ügyébe, melyekből a hatalmas elmék, a gazdag szívek kelnek életre. Laka komoly, derült és elmélyedt munkára hangol, a természet, amely övezi, felemel s megillet, a barátok, kiket maga köré von, célra, képességre, ügyszeretetre, méltók hozzá és küldetéséhez. Itt gyógyul, ha bántotta az élet, a világ sarától itt lesz újra tiszta.
Azáltal, hogy így őrzi és selejtezi lelki élete minden mozzanatát, célját kell, hogy elérje végre a művész: átalakulni lelke szövetében: a lélek is, miként a test, azokból az anyagokból építi magát szakadatlanul újjá, amelyekből táplálkozik. Tartós hő válik a fel-fel lobbanó lángból. Az akarat egyes megfeszítéseiből, a meg-megfontolásokból, a mérlegre tevésekből állandó tartás szervezkedik, ebből most már ösztönösen fakadnak a méltó tettek, az egykor szórványos állásfoglalások kivételtelen szokássá kovácsolódnak össze, mely ellen tenni, mely nélkül élni többé nem lehet. A formába, melyet kényszerítve vett fel, szervesen belé nő végre a lélek, míg valója első jellemzéke, léte legfőbb feltétele nem lett, úgy hogy más nyilvánulásra nem is képes már, mint amely egyezik ezzel az alkattal, miként – a műtörténelemben van példa erre elég – konstrukcióvá lesz a díszítés a házon, a zeneművön. A komoly, emelkedett, tiszta és előkelő hangulatokból mindenkori érzület épül, az érzület gyökeret ver s természetté válik és e természetből végre más érzület, más hangulat, más tett, érzés, vágy és gondolat már nem is eredhet, mint komoly, emelkedett, tiszta és előkelő.
Ebből a távlatból egy újabb és emelkedettebb szempontja adódik az élmények és tettek kiválasztásának. Ez: előmozdíthatja-e célomat – a nagy mesterekhez méltóvá alakulást – ez az élmény, ez a tett, ha szokásommá, természetemmé válik? Azaz: “A lélekben csak annak adj helyet, amiről kívánhatod, hogy lelked állandó tulajdonságává vagy birtokává váljék, ha a nagy mesterekhez méltóvá akarsz alakulni.”
 
Két, sőt három értelemben művész tehát a művész. Művész, miközben művészete külső anyagát, a szót, a hangot, a színt, a vonalat, teste mozdulatát műalkotássá formálja. Művész, miközben önmagát olyanná formálja, hogy képes legyen e külső anyagot méltóan formálni. Művész, miközben környezetét formálja, hogy általa önmaga formáltassék.
Mert önalakítása nem különbözik a művészi munkától igazi természetében. A művész képzeletében – ez az ismertetőjele minden művészi alkotásnak és minden művészi alkotás, amennyiben e jegyet viseli – feltűnik és kialakul a mű eszményi képe s most anyagot keres, megvalósítani és közölni ez eszmét. Ám az anyag közömbös az eszményhez, sőt barátságtalan, mert már más alakkal kötött frigyet. Idomítani kell hát: ki kell irtani azokat a tulajdonságait, melyek nem illenek majd a művészi tervhez, napfényre kell vonni s működésbe hozni azokat, melyek szolgálhatják e tervet. Míg végül nem maradt belőle más, mint annyi s az, mi a cél megvalósítására való, de ez teljesen megmaradt s egészében a célt szolgálja.
Így áll szemben nyersanyagával a művész, így áll szemben önmagával is. A válogatásnak, rostálásnak, kidomborításnak, rögzítésnek ugyanazt a munkáját kell elvégeznie saját lelkével is, azzal a különbséggel, hogy anyaga itt: ösztönök, hajlamok, képességek, művészi célja: oly egyéniség, mely méltó a legnagyobb mesterekhez. Hogy művész lehessen, műremekké kell válnia előbb. Ha kész e munka, úgy ő is, – mint minden műalkotás, – a megtisztultság, a célhoz alkalmazkodottság egy olyan állapotába ért el, hogy nincs már benne kivetni való, mert minden, mi művészi eszményéhez illetlen, kivettetett belőle. Szervvé vált, mely végre csak egy működést végez: átvevését és továbbadását a nagy mesterek szellemének, de ezt az egyet felülmúlhatatlanul végzi, éppen, mert minden más működésről lemondott, szervvé, mely minden ízében a célhoz alkalmazkodott, de ugyanakkor: minden más célra alkalmatlanná lett.
És valamint az anyag, mely ellenszegült eleinte a formálásnak, egyre rokonabbá válik céljában az alakítás folyamán, ellenfélből oly alázatos hódoló lesz, hogy – úgy tetszik – más célnak ilyen jól szolgálni képes sem volna, hogy a forma, mely ráparancsolt volt a munka kezdetén, most természete legrövidebb úti folyományának tűnik fel, úgy a művész személyiségének alapvonásai is mindinkább megközelítik a legnagyobbakhoz felért lélek körvonalait és végül kibonthatatlanul beleolvadnak: eszménye szokásává, szokása énjévé válik. Az a munka is, melyet önmagának művésszé idomítása közben végez a művész, mint minden valódi művészi munka, végre az eszközöknek a célba való teljes beleforradásához, az anyagnak a szellemhez való benső odasimulásához vezet: miként a dalba tudományos kifejezés, az ódába paraszti szó, a hexameterbe jambus, a román boltív alá barokk kapu nem kerülhet, hanem minden szavuk, verslábuk, kövük annyira összefügg a művészi céllal és egésszel, mintha e cél és egész éppen csak most teremtette volna ezeket az elemeket a saját szolgálatára, úgy hogyha a cél nem volna, nem volna az anyag sem, vagy nem volna szükséges vagy jogos és ha szabadon rendelkezhetnék maga felett, sem tudna más, mint a művész adta alakba belefutamodni: úgy az igazi művész végül egészben és mindenben, akaratlanul is, álmában is művész, más, mint művész, nem is tudna lenni, mert nem művészi nem is maradt benne: minden apró és ellenőrizetlen megnyilatkozása kényszerűen és magától értetődően a művészé, mert egész valója, minden porcikája: művész.
De még tovább: valamint a regény- vagy drámaíró minden tulajdonságot, mely valamely jellem, sors, eszme sajátos jegye, egy alakra sűrít össze, melynek minden lelki mutatkozása egyedül azért van, hogy kifejezze s képviselje e jellemet, sorsot, eszmét, úgy alakítja magát a művész önmagának drámai hősévé, e hős neve: “a” művész. Hogy művész lehessen a művész, “a” művésznek is kell lennie: a művész típusának, mintájának, példaképének. Jellemző művésznek.
Mert – így találtuk – a nagy mű értéke és örök élete onnan van, hogy minden kör és minden kor megtalálja benne a magáét és magát: általános emberi. Minden elképzelhető műveltségi korszak követelésének s ítéletének eleget tesz, a legkényesebbnek is. De ily általános értékű megnyilvánulások csak általános értékű lélekből fakadhatnak, oly lélekből, melyet minden időkben emberi értéknek ismernének el. Miként tehát művének igyekszik megadni ezt az egyetemes érvényt a művész, minden esetlegest, egynapost, divatost, felületest, át nem éltet, langyost kivetve belőle, míg csak az marad meg benne, mi általános érték, azonképp önmagát is egyetemes értékké nemesíti azáltal, hogy kiirt magából minden oly tulajdonságot, mely miatt esetleges, egynapos, divatos, felületes, át nem élt, langyos kerülhetne s nőhetne belé művébe s csak azt rögzíti meg magában, mi minden kor színe előtt megállhatna, mint emberi és művészi érték. Mert művével együtt ő maga is az örökkévalóság törvényszéke elé van idézve, de akit minden lehetséges felfogás művésznek ítél, az tipikus művész. A nagy mesterekhez méltónak lenni tehát más szóval annyi, mint: a művész típusának lenni. A nagy mesterek legkidomborítottabb típusai a művésznek, mert – összetéveszthetetlenül eredetiek bár – egyesítve, összesűrítve és végleges fokon mutatják azokat a tulajdonságokat, melyek a művészt művésszé teszik, az előadó művész – láttuk – csak azt utánozhatja, mi tipikus, közös bennük, ha pedig tettei válogatása közben bíráknak őket hívja fel, ismét csak az általánossághoz, “az” emberhez fordul, mert gazdagságuk és mélységük magában foglalja és képviseli az egész emberiség lelkivilágát.
Innen ezek a parancsok folynak: “Légy olyanná, hogy természetedből oly megnyilvánulások következzenek, melyek minden kultúraszak számára a művészet mintái lehetnének!” Vagy: “Játékod legyen “a” művészet, magad légy “a” művész!
A művész, ha művész már önmagát formálva is, egy lélektani követelésnek tesz eleget a művészetre nézve és egy művészinek a lélektanra nézve. Mert – meggyőződtünk – nem állhat be egy egyes tárggyal szemben másképp a lélek, mint aminő megrögzött szokása és gyökeres természete, az a parancs, hogy egész lényében alakuljon méltóvá a nagy mesterekhez az előadó, ebből a belátásból folyt. Épp így következik belőle az is, hogy egyes műveivel szemben a művész magatartását csak akkor találhatja meg igazán, biztosan rá csak akkor számíthat, következetesen csak úgy érvényesítheti, ha a művészi magatartás lelke általános és egyetlen állásfoglalása, mely mindennel szemben megnyilvánul, így önmagával szemben is. És másfelől: a valódi műalkotás egység és egész, a valódi tehetség egységre és egészre szomjas. Nem csak műveiben, de énje minden megnyilatkozásában: az egységébe nem illőt kiküszöbölné lelkéből már csak esztétikai ösztöne folytán is. A műalkotások egységét viszi keresztül az élet minden viszonylatában, míg ő maga is műalkotássá nem válik.
 
Ha már az egyes műnek a mester szelleméhez valóban méltó eljátszását csak kitűzhető, de el alig érhető célnak kellett mondanunk, úgy mennyivel inkább még e másik, magasabb munkáját a művésznek: önmagának a nagyokhoz nevelését. Mert nemcsak az itt a feladat, nagyságra a legnagyobbakkal egyenlővé válni, de egyenlővé válni azzal a megtisztult és összesürített jelentkezésükkel, ahogy műveikben mutatkoznak és egyenlővé válni velük nemcsak egyes megnyilatkozásokban, de állandóan s legbensőbb lényegben. Ha már első célját megközelíteni is erői teljes összemarkolására volt szükség, egy nagy erőfeszítéssé kell válnia, ha csak egy kis részét is el akarja végezni e második, ezerszer súlyosabb feladatának.
Fukar lesz hát önmagával a művész. Fukar lesz idejével, érezve szüntelenül, hogy ekkora munkához mily szánalmasan rövid egy élet: nem lesz pillanat, amelyben ne volna célján munkás. Fukar lesz energiájával, tudva, hogy meg van szabva az erőmennyiség, melyet a természet rendelkezésére bocsátott: amit kiadott belőle, kiadta, akár aprópénzben, akár vagyonokban, akár csekély, akár magasztos élményekre: nem fecsérli részletekben el magát, céljának takarítja meg egészét tetterejének. Fukar lesz még érzelmeivel is: lesz elszántsága elzárkózni ellágyulásuk elől, ha hátráltatnák, nem fogja kis lelkendezésekben eltüzelni a nagy lelkesedést.
S így, ha élményei megválasztásánál mértéke eddig az volt: méltó-e arra az élmény, hogy lelke maradandó alkatrészévé váljék, úgy hozzájárul most e másik mérték: hasznára van-e vagy kárára az élmény abban a munkájában, mellyel az élményeket, melyek erre méltók, lelke maradandó alkatrészévé akarja tenni.
Lemondást jelent ez. Lemondást az élet elfogulatlan és felelősségtelen élvezéséről, mert latra kell vetnie minden élményt: céljára méltó-e, hasznos-e. Lemondást ezer kényelemről s szórakozásról, mert nem feledheti, hogy ereje szűkre mért, ideje arasznyi, munkája óriás. Lemondást arról a számtalan jóról, mellyel egymás hajlandóságát, kedvességeit viszonozzák az emberek, mert embernek lennie addig szabad csak, amíg művész voltával összefér, nem: amíg művészetét előmozdítja. Lemondást az elismerésről is, mert nem értik, meggyűlölik azt, ki – kortársai feje fölött – magasabb látomásra néz.
De le kell mondania minderről és le is mond, mert elébe áll munkája minden mozzanatában, hogy egész embert kíván, az egész embert kívánja vállalkozása. Hogy mellékfoglalkozás a művészet nem lehet, az élet, mint főfoglalkozás mellett, sőt: nem tűr meg mellékfoglalkozást maga mellett, hívják bár életnek azt. Hogy nem azért van a világon, hogy jól érezze magát, hanem hogy hivatását teljesítse, ha kell, áldozatok, ha kell, boldogsága, ha kell, élete árán is. Lesz ereje megszokni azt, hogy önmagában ne különös vágyaktól és szükségletektől háborgatott ént, hanem valami személytelen, testetlen, időtlen gondolatot lásson, melynek sorsát és élete jogát nem léte külső fordulása, de egyedül belső becse szabja meg, mely semmi másért nincs azonkívül, hogy hasson, ahogy hatnia adatott. Elég erősnek ismerve fel magát, visszaadni a legnagyobbak szellemét, megbecsüli annyira ezt a szerencsét, tiszteli annyira ezt a célt, hogy ne lássa magát egyébnek, mint az e célra alkalmas feltételek összetalálkozásának s nem fog kifáradni e feltételek még kedvezőbbé alakításában, oly tárgyilagosan, annyira érzelgés nélkül, mint a tudós, ki egy készüléken javít. Tudja jól hogy mint munkája, ő is a közé s van benne önfeláldozás éppúgy kihasználni magát az utolsó csepp vérig a köz érdekében, mint ahogy kihasználja gépét a gyáros, állatát a gazda. Mert élni nem szükséges, de a művészet szükséges!
A művész – tudjuk már – önmaga művésze is. Ezért ama sajátos, gyengéd s egyben rideg viszonyba jut saját személyével, mint amelyben a művész és anyaga áll. Anyaga bizonnyal fontos, pótolhatatlan neki, de nem önmagáért, hanem azért, mert műve belőle készül. És éppen a lélek a legbecsesebb, mert csak egyszer lett és mindennél érzékenyebb anyag, aki egyszer elrontotta, mást helyébe nem kap, helyre talán sohasem hozhatja: nem lehet tehát elég féltékeny a gond, amellyel őrködik felette a művész. De mennyire más ez, mint a közönséges ember önszeretete: ez személyének önmagáért kedvez, mert léte kimerül önmagával s céljai sem növik túl személyét, az közömbös önmagának, akárcsak a szobrásznak az agyag vagy a márvány, de ápolja s tökéletesíti lelkét, mert hivatásának csak így jó szerszáma.
Meghaladja az ember erőit – úgy lehetne hinni – ekkora önzetlenség: egy lemondással ennyire teljes, örömtől ily üres életet végigélni – úgy tűnhetik fel – elég hősnek nem termett senki. Nincs így: a nagy cél nagy erőket is ad: annál ellenállhatatlanabbul vonz, minél inkább megközelítette az, ki feléje tart. Nem oly emberfeletti ez a lemondás: annak, ki a végtelenbe tekint, nem esnek látókörébe a közel apró tárgyai, nem bántják és nem csábítják: aki megszokta, hogy az örökkévalósággal mérjen, hogy venné sokba az élet baját, a földi jókat: (elszenvedi őket, érzéketlen irántuk.) Miként a mártírnak nem áldozat halála, mert lelkesedése mellett az élet legnagyobb keserve is csekély s ha elhagyná hitét, élete rosszabb volna minden halálnál, úgy nem áldozat az igazi művésznek észre sem venni azt, mi a közönséges embernek mindennél drágább. Hiszen célja végtelenségével szemben törpe minden és a – szokott nézet szerint – legboldogabb életet sem bírná elviselni, ha tudnia kellene, hogy megöli vele a művészt magában. De mindenekfölött: minden alkotásért a természet a gyönyör bérével fizet. Ezzel jutalmazza a művészt midőn művét teremti, ezzel akkor is, midőn önmagát teremti újjá. Ez felér a világ minden más gyönyörével: kárpótol ez a világ minden gyötrelméért.
 
Ha a szerző szellemének teljesen hű életre keltése nem lehetséges is, mert egészen egyformák az emberek sohasem lehetnek, a határokon belül, melyet a lelkek soha meg nem ismétlődése szab neki, kisebb vagy nagyobb távolban lehet a tökéletes hűségtől, mert viszont sohasem különbözhetnek egészen az emberi természetek.
Vannak lelkek, melyek össze vannak hangolva, mint két vonós hangszer, melyek húrjai ugyanazon hangokat adják: a dallam, melyet az egyiken játszanak, visszacseng a másikon is. Kép nélkül: e lelkek különösen fogékonyak egymás lelki megnyilatkozásai iránt, ezek hatása alatt bennük hasonló lelkiállapotok keletkeznek, amit az egyik érez, gondol, tesz, sajátjának érzi a másik, ugyanolyan érzésekre, gondolatokra, tettekre egész különösen képes és hajlamos, ugyanoly életkörülmények közt hasonló életet élne.
De ott is, hol nem ennyire szembetűnő az együttrezgés, lehetséges azért. Mert a lélekbe – tudjuk már – számtalan ős számtalan tulajdonsága van elültetve, közöttük sok olyan is, mely általános emberi, mindenkivel közös. Ezek nagy része, ha hatalmassá s folyton hatóvá nem fejlődik is, megmarad azért s csak az alkalomra vár, hogy kibukkanjon s nagyra nőjön. Ezt az alkalmat megadhatja az, ha egy rokon tulajdonsággal jut érintkezésbe, ez kipattantja lappangó erőit s pályát nyit nekik. S így gyakran csak a lélek nyitva állására, beigazítására, gyakorlására van szükség, hogy vele zengjen egy más lélekkel, talán csak néhány rezgéssel mélyebb vagy magasabb az egyik húr a másik hangszeréhez képest s csak egy kis feszítés vagy lazítás szükséges, hogy hangolásuk egészen egyező legyen.
Nem kell lemondania tehát az előadó művésznek arról, hogy új életre keltse az alkotó művész személyiségét. E célhoz – emberi lehetőség szerint – közeledik, ha kinyomozza, gyakorolja s működésbe hozza lelke azon tulajdonságait, melyek az alkotó művész tulajdonságaihoz hasonlók, jellemzők reá. Úgy kell játszania, mintha játéka a szerző lelkének közvetlen megnyilatkozása volna: ezt követeli, láttuk, hivatása, ám csak úgy lehetséges ez, ha, legalább is, míg művét játssza, lelke ugyanaz mint a szerzőé.
Eggyé igyekszik lenni hát vele. Művét olyannyira magáévá tulajdonítja, vérévé változtatja, hogy végül legsajátabb s minden mást kizáró élményének érzi. Visszaidézi a lelkiállapotot, melyben, érzése szerint, a szerzőnek lennie kellett, midőn alkotta művét s e lelkiállapotba helyezkedik játéka közben, oly erővel, hogy szinte megkomponálhatná belőle a művet, ha megkomponálva még nem volna, nem: valóban meg is komponálja. Hipnotizáltatja magát mintegy a szerzőtől, és annak szuggesztív parancsai szerint, helyette adja művét elő.
Ezt elérni, külsőbb eszközöket sem vet meg: megismerkedik a szerző élete folyásával s módjával, megjegyzi szokásait, jelleme apró vonásait, érdeklődik a benyomásról, melyet kortársaira tett, beleéli magát keze írásába, tisztába jön nézeteivel, elolvassa leveleit, el a könyveket, melyeket olvasott műve alkotásakor, megismerkedik talán a vidékkel, melyen akkoriban lakott, felidézi képzeletében az embereket, kik környezték és hatottak reá, sőt elmegy odáig, hogy egykorú képeket utánozva, testtartásban, arckifejezésben hasonlóvá teszi magát hozzájuk: de mindez végül egy folyamatba torkollik belé: ez a teljes és benső egyesülés a szerző személyével, (az extázishoz hasonlóan, melyben istenével egyesül a hívő.) Maradéktalan felolvasás benne. Felfüggesztése, megtagadása egyéni életének, hogy az alkotó művész életének adjon benne egy időre helyet. A történetíróhoz hasonló így az előadó művész: mint az, ő is műveiből s külső adatokból visszaszerkeszti egy személyiségnek képét, de messzebb megy annál: valódi életet ad e személyiségnek, saját életét.
Azaz: “Játsszál minden művet úgy, ahogyan szerzője játszaná.”
Az előadásnak a mű színvonalán kell lennie: ez következett a lelkek meg nem egyezéséből, a mű szellemében is kell lennie: ez következik a lelkek megegyezéséből. Az élő anyag, mellyel az előadó művész kitölti a jelrendszer fogyatékos vázát, nem elég hanem rosszabb, mint eredetileg volt: más se legyen. Ne csak hasonlóan emelkedett, de ugyanannak a léleknek kifejezése legyen a mű és az előadás. Valamint a századokon át készülő székesegyházon a díszítéseket és szobrokat saját kezdeményezéséből, saját képzelete szerint faragta bár a mesterember, de sohasem úgy, hogy munkája összeütközhessék az egykori tervező gondolatával, hanem akként, hogy végrehajtsa azt, kitűzött, de életében még el nem ért céljához közelítse, olyannyira, hogy ha feltámadna alkotója, helybenhagyna, saját művének fogadna minden részletet: vagy valamint a hősi ének rapszódosza meg-megtoldotta, fel-felékesítette a hagyomány követelte verseket, de nem úgy, hogy azt hihesse hallgatója: nem Homeros műve ez: az előadó művész is, – a mester végső kisugárzásának érezve magát – vele nemcsak magasságban, de tervben, irányban, szellemben is egy: művéhez olyasmit hozzá nem illeszt, mit a mester másnak, mint gondolata méltó és egységes kiteljesítésének, személye való kiáramlásának érezhetne: amire nem mondhatná: beleegyezem, magam is így csinálnám.
 
Az előadó művész velerezgése a szerző személyével ismét nem lehet elszigetelt, véletlen, gyökértelen, tünemény. Ki kell választani a szerzőket, kikkel különösen harmonizál. Azonkívül nem csupán egy szerző műveit játssza, képesnek kell tehát lennie arra, hogy sok s különböző egyéniség nyilvánulásaira zengjen vissza, ám ez csak úgy lehetséges, ha minél több húrt húz fel lelkében s hoz rezgésre kész állapotba, (mint ahogy többet s hívebben ábrázolhat a festő, ha sok színe van.) Bírnia kell vele élni minden élményt, együttérezni minden érzéssel. Semmi emberinek nem szabad idegennek lenni tőle, kivéve az alacsonyt. Művész csak gazdag lélek lehet.
Ezt a gazdagságot elő kell teremteni, fel kell fokozni, fenn kell tartani. A lélek végtelen sok erőjének hajtásait fel kell fedezni, akadályaikat el kell távolítani, terebélyesre kell táplálni, ki kell virágoztatni, elhervadni nem engedi őket. Azaz: legyen bátorsága élni annak, ki művész akar lenni, élni szinesen és erősen, nyomatékosan, korláttól s köteléktől szabadon, egynapos tekintetektől, rozsdás hagyománytól meg nem béklyózva. Merjen a művész szeretni és gyűlölni, felemelkedni és összezúzódni, elérzékenyülni és megkeményedni, amely fokban és árnyalattal, amily izzón és amily hidegen csak megadatott neki. Legyen erélye kiinni a boldogságot az utolsó cseppig s elébe menni a fájdalomnak, mely már felemelte lábát, hogy reágázoljon. Feltárva kell állnia a világ előtt, hogy felihassa minden szinét. Tudnia kell viasznak lenni a befogadásban, gránitnak a megtartásban. Tágnak, befogadni az eszméket, melyek a végtelent ölelik magukba, borotvaélesnek, belétalálni a fogalmak hajszálfinom határvonalába. Súlyosnak, a mélybe szállni a kutatás mérőónjával, könnyűnek, felröppenni a szellemesség léghajóján. Biztosan haladni a megfontolás feszes kötelén, nem megijedni, midőn a zsilipjeszakadt képzelet elönt szokást, teret, időt, okságot. A lélek megvilágított előterébe idézni a sötét alakokat, melyek mélyén gomolyognak: farkasszemet nézni a szörnyekkel, szövetkezni a nemesekkel. Vagyonát minden rejtett kamrából összekeresni, ami lehetőség bennük lappang, valósággá, ami tehetség tetté, ami ösztön, élménnyé tenni. Egésznek, teljesnek, embernek lenni.
A hajlamok csírái csak úgy fejlődnek ki, ha a világ levegője éri őket. Az ösztönök tápot akarnak, a hajlamoknak alkalom kell, a képességek élményeken nőnek magasra. Felméri hát az életet széltében-hosszában a művész. Többet ennél: nem is egy, sok ember életét éli végig. Megismer mindent, mit csak kitalált s alakított a természet s az ember. Ragyog s komor, kivirul és megfagy a festő szineivel, lebeg, hajol, lezuhan, feliramodik az épület, a szobor vonalával, előretör, vonszolja testét, sikoltva ujjong, zokog elcsukló lélegzettel, világhódítóan tetterős, holtra bágyadt a muzsikával, kitárul a tavasszal, fonnyad az ősszel, nevet a réttel, tolong az erdővel, égbe száll a heggyel, békésre lazul a sima tengerrel, összeszorítja öklét a viharral, karcsú a szivárvánnyal, nehéz és tompa az utca kövével, elbizakodott az arannyal, repül a madárral, kúszik a gyíkkal, hajlékony a párduccal, súlyos és goromba a bölénnyel. Felkutatja az embert minden változatában, részt vesz sorsában, vele érez, engedi hatni magára lelke ezerféle képét, irtózik tőle, szereti, megveti, lelkesedik érte. Elkíséri nemességében a jót, gazságában a gonoszt, erejében a hőst, elvonulásában a gyengét, hevében a gyorsat, nyugalmában a körültekintőt, hódításában a szépet, vigasztalanságában az idétlent. Hű társa a történelem s a képzelet alakjainak diadalukban s vereségükben, nagyságukban és összeroppanásukban, furfangjukban és önzetlenségükben, szövevényességükben és naivitásukban, fényükben és igénytelenségükben, boldogságukban és halálra szánt keserűségükben. Utazik: hagyja rárajzolódni lelke lemezére a természet képét, ott, hol sötét s ott, hol barátságos, ahol sivár s ahol ragyogó, ahol dús és ahol koldus, ahol művelt és ahol vad, ahol méltóságos és ahol könnyed. Megborzong a titkok előtt, melyeket felfedett a tudomány és a még nagyobbak előtt, melyeket felfedni sohasem fog, ámultan mered a lelki mélybe, melyet feltárt a művészet s ama még nagyobb-ba, melyet feltárni nem fog soha.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages