Schöpflin Aladár: Cholnoky László novellái • Bertalan éjszakája
Schöpflin Aladár: Cholnoky László novellái •
Bertalan éjszakája
Bertalan éjszakája
A középtermetűnél magasabb, sovány, enyhén hajlott termetű, mintegy harmincöt éves ember, széles, szögletes homloka fölött már egészen ősz a haj, hosszúkás arcára sok mindenfélét ráírt már az élet, világoskék szeme révedezve és nyugtalanul néz a világba, a járása feszes még, csak ha jobban megnézi az ember, veszi észre, hogy nem olyan biztos és határozott már, mint valaha volt. Különös ember, rejtelmes és idegenszerű a beszéde, keresett szavaival amelyek közé szívesen helyezgeti el apró élcek tüskéit, meglepő dolgokat mond, a polgári észjárású ember meghökken a tartalmuktól és fogalmazásuktól, egyaránt és nehezen tudja elképzelni azt a gondolatrendszert, amelybe az ilyen mondások elhelyezkedhetnek. Mindig ilyen volt, vagy tizenöt éve ismertem meg, mikor még szokatlanul jó külsejű, egészen fiatal ember volt s úgy emlékszem, már akkor is ugyanazok voltak az alapvonásai, mint ma, csak azóta természetesen erősebben hangsúlyozottakká váltak nála a karakterisztikumok. Különös, rejtelmes életet él, évek óta sohasem láttam mással, mindig csak egyedül, nem jár semmi olyan társaságba, ahol írók szoktak találkozni. Néha hosszú időkre eltűnik, nem látom sehol, nem tud róla senki, akinél kérdezősködöm s bár ismeretségünk sohasem szakadt meg, nem tudok jóformán semmit magánkörülményeiről. Régebben gyakrabban láttam írói kísérleteit, erősen egyéni ízű, talanetumos, de nem mindig egészen meggyőző novellákat, különös észjárású cikkeket, leginkább kevésbé olvasott lapokban, majd a Nyugat kezdő korában ebbe a folyóiratba is írt néhány figyelemre méltó novellát. Akkoriban gyakran megtisztelt bizalmával és megmutatta még kéziratban írói kísérleteit. Aztán éveken át nem találtam sehol nyomtatott dolgát, pedig figyeltem és kerestem, ritkán is találkoztam vele s kezdtem azt hinni, elszakadt az irodalomtól. Sajnáltam, mert tehetséges embernek tartottam: ha jól emlékszem, egyszer, nem sokkal testvérbátyjának, Cholnoky Viktornak halála után meg is szidtam hallgatásáért. A múlt évben aztán újra feltűnt, a Nyugatba írt egy-két hosszabb novellát, egy fantasztikusan érdekes cikket Viktor bátyjáról, melynek kísérteties penetrációját csak a testvéri és ezenfelül még másféleképpen is kongeniális együttérzéssel lehet megmagyarázni. Írók, akik olvasták ezeket az írásokat, összenéztek, mintha kísértet jelent volna meg köztünk, a Cholnoky Viktor kísértete, de megváltozva, kapacitásban megszűkülve, de a szűkebb határok között mintegy töményebben. Ugyanaz a fantasztikum, ugyanaz a szarkasztikus élc, ugyanaz a becézése az élet elesettjeinek, a szédülteknek és belül sebesülteknek, ugyanaz a megértés az alkohol rabjai iránt, a külvárosi zúg-utcák és kurtakocsmák képeinek ugyanaz a kedvelése. Míg azonban Viktor energikusabb, szélesebbre lendülő és frissebb mesélő volt, László lágyabb, elomlóbb, többet skrupulizáló és szimbolizmusra hajló. Nincs benne semmi a Viktor zsurnaliszta vervejéből és modorosság nélküli közvetlenségéből, inkább keresve válogatja a szavakat és mondásokat, mondanivalóját szándékosan manírba illeszti, aprólékosabban, – bármi furcsán hangzik ilyen embernél, mégis azt kell mondani – pedánsan dolgozik, látszik, minden mondata át meg át van formálva gondolatban, mielőtt papírra kerül és minden szó okkal és céllal van a maga helyére illesztve. Másfelől teljesebben benne van írásában, nem oly töredékes, elhagyott és rögtönzésszerű a munkája, mint Viktoré. Külsejével is úgy vagyok, hogy mását látom benne Cholnoky Viktornak, megdöbbentően hasonlít hozzá és mégis egészen más ember.
Most kötetben gyűjtötte össze novelláit Cholnoky László Bertalan éjszakája címmel. (A könyv a Táltos-vállalat kiadásában jelent meg.) A kötet végén van néhány egészen rövid történet, szimbolisztikus mese-félék, sok finomsággal megírva, de nem ezekért érdemes a könyvet a legnagyobb figyelemmel olvasni, hanem a három első, hosszabb novelláért. Bertalan éjszakája, Prikk mennyei útja és Ritter von Toggenburg a címük. Kivált az első kettő közöttük olyan irodalmi különlegesség, amely teljesen magában áll, nincs előzménye, sem analógiája sehol. Csak olyan agyból és olyan életből fakadhattak, amely egészen magányos, saját utakon jár és olyan homályos mélységek fölött, amelyekbe még bele nem tekintett látó szemmel senki. Az az érzésünk van, mintha valaki arról a határpontról tért volna vissza, híven és félelmetes pontossággal őrizve meg emlékezetében, amit látott, ahol a normális emberi élet már végződik s a delírium vagy az őrültség kezdődik s erről beszélne meggyőzően aprólékos részletességgel, az elmondott homályos és csupán logikával meg sem érthető dolgokat teljességükben, tartalmukban és színükben egyaránt megvilágítva valami ismeretlen anyagból való, különös fényű világító eszközzel. Fantasztikus alakok, történetek és gondolatok rajzanak ki azokból a rejtelmes mélységekből, de csak nekem fantasztikusak, aki nagyjából normális észjárással és érzésmóddal, hozzájuk való élettapasztalatok teljes hiányával olvasom őket. Az író számára bizonyosan lélekkel látott, reális dolgok, mert annyira pontosan, tömören, megfoghatóan és logikailag zártan ábrázolja őket, ahogyan csak reálisnak tudott dolgokat lehet.
Az alkoholizmus, nemkülönben némely idegbaj megöli az embernek az akaratát és cserében túlfokozza, folytonos túlizgatott munkára kényszeríti elmélkedő, okoskodó és képzelődő képességét. Az ilyen ember belül él a gondolataiban ezek a gondolatok válnak számára mindennek a lényegévé, a cselekvéstől vagy teljesen elmenekül valami rejtett zugba, vagy szédülten, akarat, terv, cél nélkül cselekszik, maga sem tudja mit. Az alkoholista egy reggel elindul azzal hogy megjavul, rendes, derék ember lesz, mint a többiek, hiszen most már megvan az új élet megkezdéséhez szükséges pénze s ebből a szándékból, ebből a szép elhatározásból egész gondolatrendszert csinál magának, amelyben módfeletti gyönyörűséget talál, kiélvezi, mint valami finom italt, cseppenként, minden ilyen gondolatának gyönyörét, forgatja, dédelgeti magában túlhevült agyának színes, szép buborékjait, nézegeti magát tükörből, kívülről, büszke önmagára, saját magának tapsoló közönsége. Ebben a gyönyörteljes állapotban egymásra zsúfolódnak a folytonosan támadó új gondolatok, mindenhez, ami hozzáér, fűz valami ötletet, ebbe megint más fűződik bele s az egész játék valami önmaga fölé emelkedést, felmagasztosulást ad az alkohol emberének, aki ezalatt mind az ellenkezőjét csinálja annak, amit elgondolt, iszik tovább, belemerül a mámorba, elveszt minden egyensúlyt, cselekvése teljesen függetlenné válik lényétől. Az alkoholizmus különleges psychologiája, az a teljesen más, irreális és a szó etimológiai értelmében imaginárius világ, amelybe az állandó alkoholmérgezés viszi az embert, csodálatos pontossággal van megírva ezekben a novellákban. Az alkoholista – mint az egyik novella hőse mondja magáról – mindig rekonstruálja magát, gondolatban mindig helyreállítja, nagy erőfeszítéssel azt a rendszert, amelyet felépített a maga számára s amelyet akarattalan cselekedeteivel mindig újra és újra szétrúg, rekonstruálja azt az erkölcsi egyensúlyt, amelyre az embernek okvetlen szüksége van, mint a levegőre, hogy élni tudjon: nyomorult, szégyenletes, undorító és becsület-vesztett életét meg kell szépíteni furcsa, érdekes, gyönyörködtető gondolatokkal és elképzelésekkel, ami persze mindig nagy értelmi erőfeszítéssel jár és fölemészti azt a kevés élet-energiát is, amit az alkohol meghagyott.
Az a különös ezekben a furcsa történetekben, hogy végigviszik alakjaikat undok pálinkaméréseken, szennyes kurtakocsmákon, üres telkek bokrai alatt részeg álomban töltött éjszakákon, más mindenféle förtelmes helyeken, – még sincs bennük semmi undorító, félelmes, de még csak nyomasztó sem. A környezet, amelyben lejátszódnak az események, melyek keretbe foglalják az egészet, annyira mellékesek, hogy egészen megfeledkezünk róluk, csak a lelki mozgásokra, az alkoholos agyban rajzó gondolatokra figyelünk és ezeknek furcsa, beteg szépségében lehetetlen nem gyönyörködnünk. Azaz nem is annyira a gondolatokban, hanem az elgondolásuk módjában, ahogy egymáshoz sorakoznak, rendszerbe illeszkednek: ahogy egy-egy szomorú, pusztulásnak szánt, önmagát csaló és önmagától rettegő veszendő emberi lélek piheg bennük remegve, tehetetlenül, lassan-lassan belecsúszva a pusztulásba. Mint egy halálra szánt, reszkető madárfiókát látjuk azt a szépségre, jóságra, tisztaságra sóvárgó emberi lelket, szeretnők a tenyerünkben melengetni, rokonérző részvéttel, gyöngéden rátenni ujjunkat dobogó szívére. Itt ismerjük fel a züllött cimborában, a snapszbutik piszkos napszámosában az embert, aki nem lehet el szépség nélkül, ha ez meg van tagadva tőle a valóságban, megteremti magának elképzelésben és gondolatban, hitvány, rothadt realitásait beülteti az együgyű illúziók tarka virágaival. Az ember, aki művészetet teremt magának, beülteti a sivatag homokot virágos kerttel, aki megédesíti az életét szépséggel, hogy a keserű kelyhet ki tudja üríteni s ne legyen kénytelen undorodva eldobni magától, – végső alkoholos elzüllöttsége állapotában dadogó gondolataival takarja el saját szeme előtt szennyes rongyait, mert kell, hogy valami legyen az életében, amit szépnek érezhet, amivel kiemelkedhetik önmagából. Az író pedig, aki ezt megmutatja nekünk, szomorú humorral, mély szeretettel és megértéssel s valami egészen különösen gyöngéd jósággal a hangjában beszél minderről, a krisztusi szellem egy csöppje illatosítja meg szavait.
Milyen szép mondásokat ad ajkára ez a szellem! “A sok édes bocsánat – mondja egyik hőséről – az évtizedek óta összehalmozódott rezignáció erjedési terméke volt, amit azután az eltitkolt könnyek sója romolhatatlanná preparált.” “A régi, szép gondolataid pedig, amelyekhez menekülni szoktál, elkallódnak, elkopnak, nincsen már egyiknek sem éle, amivel felsérthetné szívedet, hogy azután minden figyelmeddel a szíved vérének hullásában gyönyörködhessél”… “A vénleány lelkének csendjét a meg nem született gyermekek panaszos, lélekszaggató zokogása veri fel, csak mi nem halljuk… később, nagyon későn, már úgy a negyvenesekben, azért szigorodik el, azért merevül meg a vénleány arca, mert akkor már a vénleány lelke valóban sírbolt, amelyben meghalt kisdedek álmodoznak a születés gyönyörű szenzációjáról.” Minden lapon találhatni ilyen fantasztikumba hajló szirmú szép virágot, amelynek gyökere az író szomorúságában van.
Cholnoky László novellái a szépségnek egy eddig ismeretlen, új világát tárják fel. Különös, nem könnyen megközelíthető s alighanem szűk terjedelmű és hamar kimeríthető világ ez, – de mégis új világ, amelyet előtte így nem látott még senki.
