BABITS MIHÁLY: ROSTAND
BABITS MIHÁLY: ROSTAND
A francia ízlés előttem külön probléma és paradoxon. Gondoljuk el például, hogy a merev, retorikus és józan szellemességre hajló francia irodalomnak legfőbb törekvése a XIX. század eleje óta, hogy a merev franciaságból engedjen, hogy a német és angol ízlés felé közeledjen – a Hugo Victorék romantikus forradalma például eredetileg szintén egy lépés volt ebben az irányban. És mégis minden ilyen lépés után nem közelebb, hanem távolabb jutottak az európai ízlés egységétől: Hugo Victor idegenebb a mai európai irodalomfejlődés irányától, mint Corneille vagy Racin. Ma kétségtelenül azokat a francia írókat tudjuk legjobban méltányolni, akik legkevésbé tipikus franciák s az európai irodalom irányának több köze van Romain Rolandhoz, mint Rostandhoz. Lehet ennek oka az, hogy az európai ízlés lassanként mindjobban emancipálódik a francia ízléstől, mely sokáig mintája és mestere volt, – de másrészről oka a francia irodalom konzervatív nacionalizmusba való mind nagyobb befogódása, a francia szellem sajátságos zárkózottsága és egyoldalúsága, mely – néha szinte úgy tűnik föl – az egész francia kultúrát a nagy európai kultúrából való kikapcsolódással és elsekélyedéssel fenyegeti.
Rostand halála alkalmából mondjuk el ezeket, akit hazájában kora legnagyobb költőjeként ünnepeltek és akiben külföld irodalma – a mienk is – mindig hajlandó volt divatnagyságot látni és semmi mást. Nem mintha nem élveztük volna Rostand-t, hisz lehetetlen volt őt nem élvezni. A Musardises bájos diákromantikája, a Cyrano hősromantikája, a pattogó verseket, a kifogyhatatlan ötleteket, a Chanteclair dús allegóriáját, páratlan szóbőségét, eleven és konkrét színeit... Hisz igen, Cyrano nálunk is legnépszerűbb versek közé tartozott az Ábrányi gazdag átültetésében. (Az Aiglont készakarva nem említem: ahol Rostand a pátoszig akar emelkedni.) Mindezeket azonban úgy élveztük, mint egy könnyebbfajta irodalmat, és nem mint a legmagasabbat. Mindez a szellemhez szólott, nem a szívhez, retorika volt számunkra, nem líra, a nyelvet élveztük, nem azt, ami a nyelv mögött van.
Az európai irodalom mindjobban a líra felé fejlődik: a francia megmarad retorikus hagyományainál. A francia irodalom ma is őrzi a latin retorika szellemét, s a lényeges irodalmi képesség ott ma is a facundia: nyelvkészség. Alig tudnék szavat találni, mely a francia Rostand-t oly lényegében és mélyéig jellemezné, mint ez a latin szó: facundia. Rostand kétségkívül Hugo Victor egyenes utódja. És ez mutatja éppen az európai irodalom sodrának (a miénknek is) a franciától való nagy eltávolodását, hogy, míg Hugo Victor az egész európai irodalmon (a magyaron is, legjobbjainkon, Vörösmartytól Jókaiig) oly mély nyomott hagyott: Rostand hatását Franciaországon kívül hiába keresnénk. Mily mohón olvastuk gyermekkorunkban – legfogékonyabb korunkban – mindannyian, s írásainkon ez soha meg se látszott!
