SÁRKÖZI GYÖRGY: FÖLFELÉ
Az almafa s ágai rogynak a sárga gyümölcsök terhe alatt,
Pelyhes tavasszal itt szédültünk tejes virágok lágy özönében
És most a sörényes nyár ringatja elénk kincseinek buja árját.
Az alma. De a tudós agyában szörnyű dübörgést vert a csekély nesz
Régi időben. Gátak szakadtak és a gondolat vad rohanással
Keresett törvényt s diadallal akadt azután a titokra.
Kemény szabályát fontolgatjuk eszünknek biztos serpenyőjén.
Okosságunk sötét ágyában szundikál most, szemeit lezárván,
S engedi, hogy szökött gyermekként, bizonytalan utakon csavarogjunk.
Más nehézkedésnek útját választja nehezülésünk:
Érzed? Felülről nyúl az erő értünk s rántana már magához,
Ezer fonál hálóz s ezer horognak érezzük kaparászó kapaszkodását.
Megsúlyosodtunk s mégis oly könnyen esünk, mint két levél,
Kiket a szél egymás mellett lebegtet, - tisztább levegő súrolását
Érezzük már, - tágult szemünkbe fehérebb fény világít.
Álmodban nem szálltál-e gyakran ily boldog eséssel?
Már nincs megállás, átfúrjuk a kék eget kigyúlt fejünkkel
És azon is túl, zúgó napok közt, zuhanunk örökké!