Babits Mihály: RÉGI FRISS REGGELEIM…
még néha villan elém bús napjaim sorábul
egy nap mely mint aranyos kapú, vakítva tárul
s jövők nyílt csarnokait igérgeti nekem,
a célt, és emeli, hogy ne érjem el, de lássam,
s életem vonata áll veszteg unt állomáson:
egyszerre felsüt a nap, s megindul életem.
melyben benéz a napfény, és lánggá csurran a jég!
Jön egy nemes tanítvány és hozza ifjú szívét, -
jön messze szeretetről levél, izenet, -
jön Lánykó, nagy szemében hoz huncut örömöket
- mily öröm énnekem hogy öröm vagyok én neked,
s elindítád a lankadt órát, szívemet!
mint dobon a diadal! és életem vonatja
zúg boldog völgyeken át, mert mámor gőze hajtja
és izzó drága szívek fűtik, és fut merészen,
nem is tátongana mély se balrul ott, se jobbrul,
amelybe belezuhan talán egyszer, ha fordul...
Régi friss reggeleim nem fogytak el egészen.