SCHÖPFLIN ALADÁR: JÉKEY ALADÁR
SCHÖPFLIN ALADÁR: JÉKEY ALADÁR
Mikor tavaly tavasszal a Nyugat írói közül néhányan felolvasó-estet tartani Kolozsvárra érkeztünk, a vasútnál többbek között egy magas, erőteljes termetű, szép öreg úr várt bennünket nagy szívességgel, azon a hangon szólva hozzánk, amely az új ismeretséget azonnal meleg barátsággá teszi. Este aztán sok kérdésünkre velünk együtt kilépett a pódiumra is és fellolvasta néhány szép versét.
Jékey Aladár volt, régi kedves költőnk, aki valamikor igen kedvelt a közönség, megbecsült az irodalom, akit azután meglehetősen elfeledtek, ahogy minálunk igen hamar elfelejtenek mindenkit, aki félreáll a szereplés teréről. Jékey Aladár a hetvenes-nyolcvanas években virágzott mint költő. Csöndes, finom, bensőséggel teljes költészetében tiszta és nemes művészi és emberi kultúra volt, hangos pátosz és erőltetett gesztusok nélkül, mindenekfelett pedig nem más, mint a művész fentartás és fitogtatás nélküli őszintesége. Nem újító, nem feltűnő erejű szellem, azoknak a kisebb költőknek egyike, akik úgy állnak a genie és a közönség között, mint a két partot összekötő, finoman ívelt híd. Annak idején Vadnai lapjának, a "Fővárosi Lapok"-nak volt a kedvelt költője, s összegyűjtött verseinek 1891-ben kiadott kötete (Jékey Aladár költeményei címmel) nagy benyomást tett a közönségre. Előhangjának két verse sokáig muzsikált fülemben:
Egy szomorú réten szomorún arattam,
Aratás után is szomorú maradtam.
Aratás után is szomorú maradtam.
Aztán elhallgatott. Kolozsvárott hivatalának élt (telekkönyvi hivatalnok volt, legutóbb telekkönyvi igazgató), csak nagy néha olvasott fel egy-egy verset az Erdélyi Irodalmi Társaságban, Budapesten nem is igen tudtak már róla. Ő azonban lelkileg benne élt az irodalomban s figyelte jelenségeit. Elfogulatlanúl, a művész reagálni tudásával figyelte s ennek kell tulajdonítani, hogy mikor Ady feltünt, ő az elsők közt volt, akik felismerték jelentőségét. Az öreg poéta (Jékey 1846-ban született) és fiatal társa között előbb levelezés, később személyes érintkezés útján meleg baráti viszony keletkezett, az öreg úr teljesen felismerte és megértette Ady nagyságát, meghódolt neki s hódolatát, szeretetét egy-két szép, nemes zengésű versben is megírta. Adynak jól esett a régi generációk emberének ez a hódolota, annyival is inkább, mert kevés alkalma volt hozzászokni az öregebbek megértéséhez és jóakaratához. Jékey egy-két versét örömmel olvastuk a Nyugatban is: megtartotta a maga régi hangját és formáit s ezekkel üdvözölte más hangon s új formákban megszólaló ifjú pályatársait.
Az öreg Jékeynek alighanem a mi kolozsvári estélyünkön volt utolsó szereplése a nyilvánosság előtt. Csakhamar rá is rájött a szenvedések ideje: kedves Kolozsvárát megszállották ellenséges, durva idegenek, megkezdődött a magyarok kinzatása. Szenvedett-e és mennyit közvetlenül a románoktól, azt nem tudjuk, de hogy lelkileg nagyon megszenvedte Erdély katasztrófáját, az bizonyos, mert igaz magyar ember volt és igaz fia Erdélynek. Nem lehetetlen, hogy halálát is ez a szörnyűség siettette, amelyet át kellett élnie.
Még augusztusban halt meg, de halála híre csak hónapok múlva jutott Budapestre. Ha késve is, de le kell tennünk a kedves emlékezés egy szál virágát sírjára.
