TÓTH ÁRPÁD: BÚS, DÉLELŐTTI VERS
Nyilát a nap dobálja,
Friss fény forog az utcán,
Szivem! örülni tudsz tán?
Közétek sirva lépek,
A szívetekbe látok,
Oh miért is titkoljátok?
Az ízes szél gagyoghat,
Az orcánk színes lárva,
De sötét agyunk árva.
Az ajkak gyenge pírja,
De benn a mellkas váza
A nyomorúság háza.
S kezembe felvehetnék
Minden szivet, szegények,
Kihúnynának a fények.
Egy nagy fekete heggyé,
Emelnék, rakva jajszót,
Egy bánat-csimborasszót.
Az Isten lássa végre,
Pokol-fenékre döntse,
Az óceán elöntse!
Szelid szív, ne a régi,
Ne tudjon kínt meg lázat,
Ne érje több gyalázat.
Ne gyülöljön, ne sértsen,
Szeressen, csak szeressen,
Forrón, ezerszeressen.
Melyet dobogni váltott
Anyáink szentelt kínja,
A szülő vér rubinja.
Az élet halk virága,
Annak kéne örűlni,
Szennyektől megtörűlni.
Rejtett titkát keressék,
Hisz minden bölcs szó talmi,
Amíg meg is kell halni.
Jó vón vidulni véled,
Ne lenne más igazság,
Csak az örök vigasság.
Könnyet az is törűljön,
Ki sír a Végzet balján
A bús Kárpátok alján.
Ne űlj az égbe resten,
Ma langy a lég opálja,
Nyilát a nap dobálja.
Még könyörűlni tudsz tán,
Nézd, orcánk színes lárva,
De setét agyunk árva…