Boross László: Ady Endre és kora
Boross László: Ady Endre és kora
Nem tartom gyászos kornak a jelent, sőt nem is reméltem soha ily szerencsés kor hajnalának a megélését. Gyászosak csak az áldozatok, amiket érte öntudatlanul hozni kell: áldozatok, melyekben nincs más az áldozatból, csak a veszteség, a szenvedés, a kín. És minő szenvedések! E szenvedések közepette, melyeket siratunk, és az összeomlások fölött, melyeket ünneplünk, oktalanul érezzük egy óriási tragédia benyomását. De valóban tragédia – volt Ady Endre élete, mert ő tudatosan élte le azt a kort, mely tudattalanul ringatózott a végzete felé, ő minden erejével küzdött azért, hogy ez a végzet ne legyen ily szenvedésekkel teljes, küzdött ellenséggel és közönnyel, küzdött űzve az ellenségtől és meg nem értve azoktól, akikért harcba szállt; küzdött a harcos balsorsában vigasztalás nélkül, s ő látta minden küzdelmét kárbaveszni. Ő mindent tudott. Ő már látta özönleni a viharfelhőket “veszett népének veszett földjére”, s írta, hogy “határszélen botot vágok”, mikor még dáridóztak mások “Késmárk hegyén s Majtény síkján”. Ő régóta mindent tudott, de csak a végzet költője lehetett, s már nem a feltámadásé, mert a végzet előtt járt és a feltámadásból már csak a szülés fájdalmait érte meg.
Soha egy költőnk se volt, kiben az egész magyar történelem úgy élt volna, mint Ady Endrében. Mintha csak az ő lelkébe szorult volna bele a magyar történelem rejtett patakként, mikor a föld felszínéről eltűnt belőle minden, csak élettelen partok, omlatag emlékkövek és kongó visszhangok maradtak. De olyan költőnk se volt sose, ki Ady Endréhez hasonlóan érezni tudta volna modern korának minden keservét és vágyát és hozott volna rá vigaszt a legmesszebbről, hol még nem járt a történelem, de hová törnie kell, utat kell törnie a múlt konok bástyáin át a “disznófejű nagy urak” és más martalócok közül. Nem volt a nagyvilágnak egyetlen zuga sem Párizstól a Gangesz partjáig, a magyar kisvároson és pernyés tarlón át, melyet betöltött volna, melyen bújhatott volna tőle idegen lélek. Az őstörténettől a prédikátorok zarándokútján és a kuruc táborokon át a nemzetközi testvérülés kertjéig, test és lélek egyesüléséig – minden utat megjárt.
A legsötétebb korban élt Ady Endre velünk. Dózsa György hóhérai eladták agyonhajszolt népük vérét, verejtékét és földjét pedig megint felosztották maguk között. Pusztaszer, nemzeti zászlók alatt őrködve az üzleten, elátkozott minden új dalt, mert ragaszkodva henye zsiványlakmározáshoz és feszítve ősi pajzzsal, nem tudott szállni új dalokkal, nem tudta olvasni értelmüket és félt, hogy rávilágíthatnak az igazságra, mely tömte a pusztaszeri urak zsebeit. Mint a zsoldadóik, ők is harcot szítottak az ország népei között, nehogy összefoghassanak az ősi ellenség ellen. Övék volt minden, ami az országban termett és aki termelte, s ők szolgálták velük a zsoldadójukat: a disznófejű nagyúr – a kétsasfejű nagyurat. Nem jutott az országnak egyéb, csak zsold, minél kisebbnek, annál kurtábban kimérve, s akinek belőle nem jutott egyáltalán, az kivándorolt a hazából, vagy nyomorgott a hazában. A mezőkre nem tudott sütni elég nap, hogy kárpótolja ennyi dézsmálásért a robotoló népet. Városaink temetőkké lettek, hol csak üres cafrang és eszméletlen duhajság tudta eltakarni a szomorú valóságot. Akik csak megélni akartak, örülni az időnek és a szívnek, megélni a családjukkal együtt, azok közé is lesújtott az átok minduntalan. Akihez pedig elhatolt, elvetődött egy-egy új fénysugár az élet bölcsességéből, az nem talált társakat, kik örülnének az ő szerencséjének, a maguk szerencséjének tartanák ezt és elvezetnék őt a szellem népesedő templomaiba, ő csak sanda gyanúra és botor gúnyra talált.
Így volt ez nagyjában és amiben nem így volt, abban csak kivétel volt, mely a szabályt megerősíti. Ahol kivétel volt, annál jobban érezhették, érezték és panaszolták ott az ország nyomorúságát. De érezte az egész ország, csak nem tudta okát és segítségét, nem tudta, mely istenhez fohászkodjék, s mely ördögöt űzze. Ady Endrét se ismerte meg. S még akik meghajoltak is előtte, azok közül is sokat csak az ő hatalmas géniuszának sajátos foszforeszkálása hajtott meg. De hívői azért még nem voltak.
Nem csoda, hogy ezalatt el lehetett vinni az országot népével oda, hol a végzet készült. Nem csoda, hogy aztán bennünket nemzeti zászlókkal “nagy csatába vittek”, melyhez semmi közünk se volt. Olyan csata volt ez, melyben “minket még ha győzünk, úgyis kisemmiznek”. Rámondatja Ady erre a vén kuruccal: “Nem való ez nekünk, csupán csak nagyúrnak.”
Ady nem látta volna oly látnoki szemmel népe sorsát, ha nem lett volna oly lángésze, kinek sajátja minden lélek és minden érzelem, minden eszme és minden gondolat, minden titok. A világháborút megelőző kornak ugyan nagyon sok lelke és érzelme, eszméje, gondolata, titka volt, melyek annál idegenebbül jártak keresztül-kasul egymás között, minél kevésbé tudta ez a kor megtalálni az ő egységüket. A hitetlen kornak nem is lehetett volna ilyet megmagyarázni, mert szóval, szavakkal – a megmagyarázás vagy túl bonyolult dolog lett volna, vagy hamis. Az emberek egyébként is különbözők, különböző gondokban, vágyakban élnek, különböző nyelvet beszélnek, különböznek nemzeti-, osztály és kultrúrhatások, milieu, testdiszpozíciók irányítása, szellemük kapacitása és élettörténetük szerint. A lánglélek és főleg próféták vagy remeték, aszerint, hogy a mozgalom vagy a csen vonzza-e őket jobban, a segítés, tanítás vagy az elmerülés-e. Adyban inkább a próféta elevenült meg. Ő maga mondta egy versében, hogy két szenvedélye “a politika és szerelem”. De minden emberrel minden emberi hajlam megszületik, ha nem is hajt ki benne mind. Az Adyéhoz hasonló géniuszban pedig mind ki is hajt, egynek a kibontakozása se korcs vagy ferde, s a vatesi szava meg tudja szólaltatni mind. És miként minden emberi diszpozíció, úgy korának differenciált lelkei is összeolvadtak benne. Ő tudta az egységüket és prédikálta is a hitet, mely a lelkek találkozásához és az igaz akaráshoz szükséges, a hitet a haladásban az üdvözülés felé. Mindig kereste is a hívőket és legjobban a hívők hiányát, kigúnyolását fájlalta. Az ember nem képes a hit kigúnyolására öngúny nélkül s az öngúny nem lehetséges a hit megingása nélkül. Adynál lehetetlen is volt.
Ady azok közé az emberek közé tartozott, kik holtukig tudnak élni, s ezért is lesznek halhatatlanok. Kevés az ilyen ember, kevés ember tud élni a holtáig. A költők közül is sokan egy bizonyos időponton túl nem tudnak egyebet, mint ismételni, variálni azokat az eszméket, ötleteket, melyek valamikor éltek bennük, s melyekkel valamikor ők is éltek, de melyek már csak mint egy gépezet alkatrészei funkcionálnak bennük, míg az ő testi gépezetük lejár. Amit ők addig lerónak, az már nem élet; élet fejlődés nélkül és anélkül a belső erő nélkül, mely fejlődésre hajt: nincs. Ady ellenben a holtáig fejlődött és élete alkonyán írta meg a legszebb verseit. El kell mélyedni e versekbe, mint a Sibillák könyvébe, mert különben megtéveszti az embert az, hogy a legnyilvánvalóbb tartalmuk is teljes harmonikus egész és nem hatolnak bele a mélységeik közé. Lehetséges-e, hogy Ady Endrének ez a halálra képtelen lelke a testi gépet éppen úgy követte volna a katasztrófájába, mint a gépezeti alkatrészek?
De most elfordítom az arcomat Ady Endre utolsó verseitől és velük attól a révedező gondolattól, hogy mit jelentett volna, ha még tovább él közöttünk Ady. Elfordítom az arcomat e szenzációk emlékeitől, nehogy elmerüljek a gyászban és láthassak sötéten mindent. Ezt nem akarom, mert hiszek a jövőben, hisz a jövőért még tenni lehet, de a hit gyönge még mindenfelé. Ady Endre szelleme az erősítésüket követeli. Csak az özvegy előtt hajtom meg a fejemet gyásszal, mert hisz olvastam Ady Endre verseit. A nemzet pedig, kinek ilyen halottja van, boldogulni fog.
