Déry Tibor: Az utolsó nemzeti költő
Déry Tibor: Az utolsó nemzeti költő
A zseni lelke magába foglalja az összes emberi tulajdonságokat, faji eredete szimmetrikus rendbe fogja a lélek káoszát, s színezi, harmonikussá teszi művészi megnyilvánulásait. Ady tiszta magyar fajisága alig szorul bizonyításra. Erős csillogással fénylenek ki belőle a sűrített faji tulajdonságok, szinte rovására az egyetemleges emberi értékeknek. Magyarul gondolkodik s érez s ez nála több, mint magyar nyelven gondolkodni s érezni. Túl fajisága tudatos megnyilvánulásain, a magyar kenyér s bor szaga illatosodik ki művéből.
A magyarság ma dekadens korát éli. Faji tulajdonságai révén, “Napkelet fia”, mint általában a keleti népek, nem tudott szerves részévé válni a mai – most már szerencsére hanyatlófélben lévő – kapitalisztikus társadalmi rendnek. Fajának struktúrája a “közvetlen” munkát, a kenyérkeresetet, az emberiség primer, ösztöni képességeinek megfelelő munkát kívánja meg, s nem bírt alkalmazkodni ahhoz a társadalmi rendhez, melynek éltetője az emberi szellem legsilányabb képessége: a spekulatív képesség. Pedig alkalmazkodnia kellett, mert elenyésző kisebbségben volt. S ahol ez megtörtént, ott a faj elromlott, megbetegedett. Budapest a nagyvárosok tipikus dekadenciáján felül is dekadens, az “elmaradt” vidéki városok viszont, melyek ugyan még nem alkalmazkodtak, de a körülöttük lévő világrend irtózatos nyomását sínylik, tragikusan nevetséges fél életet élnek. S társadalmi rendünk antikultúrája sehol sem burjánzik vadabbul, mint épp Budapesten. “E csak kultúrálatlanságában egységes, magyarul betyár, zsidóul frech, még nemes felbuzdulásaiban is hazug Budapesten” (Magyar Pimodan.)
A keleti népek közös sorsa ez, s a legemberibb keleti nép, az orosz érezte ezt meg először s mert számra is a leghatalmasabb, elsőnek ő fordított egyet e beteg rendeken.
A magyarságnak Adyban megnyilvánuló, a “fajmagyarok” által annyit hánytorgatott “idegen, beteges” dekadenciája épp legtipikusabban magyar megnyilvánulása a költőnek. Tárgyban s formában hasonlít ugyan bizonyos mértékben a nyugati művészet dekadenciájához – hasonlatossága a kongeniális szellemi alkotásoknak a faji különbözőségeken is átható hasonlatossága – de eredete s struktúrája más lévén, végeredményben, etikai kicsengésében is különbözik tőle. Mert a nyugati dekadens művészet egy beteljesült s már életképtelen társadalmi rend kultúrájának fájdalmas magára ismerése. A társadalom, elérve rendje végső határait, megáll s terméketlen tehetetlenséggel önmagába fordul vissza. Művészete – anyagi táplálék hiányában – az anyagtalan szépség önmagával való kacérkodása, a tipikus l’art pour l’art művészet.
De Ady dekadenciája más vidékről való. A magyarság nem helyezkedett még el a nyugat társadalmi rendjébe, e rend kultúrája sem önönmagából nem alakult még ki – nem alakulhatott ki –, sem nem szívódott át még a nyugatról földünkbe, művészetünk sem azonosítható tehát a nyugat művészetével. Ady művészete legkevésbé, hisz ő tán legtipikusabban magyar művészünk. Nem annyit jelent ez, hogy Ady kizárólag a magyarság, a magyar világ költője – a fajokat egymástól csak színezeti, erősebb vagy gyengébb színezeti különbségek választják el, a primer emberi tulajdonságok egyetemlegesek –, annyit jelent csak, hogy magyar színezetű világban élve énekli az emberi világot. Jelenti tehát azt is, hogy bizonyos ponton s bizonyos mértékben dekadenciája ugyanabból a forrásból fakad, mint a nyugati művészeté, hiszen épp a zseni kritériuma, hogy minden egyetemleges emberi érték hordozója, tehát internacionális. De Ady tipikusan, erős színezetű magyar zseni, s a magyarságban, a magyar miljőben gyökerezve, művészetének közvetlen talaja a magyarság. A hanyatló magyar sors s azontúl korunk társadalmi rendjének tragikuma: ezek forrásai Ady dekadenciájának.
A magyar faj s a nyugati népek dekadenciája közti eredendő különbség választja el külsőleg a kétféle művészetet. A nyugati népek a fennálló társadalmi rend keretén belül elérték e rend kultúrájának etikai lehetőségeit, művészetük új anyagi (eszmei) táplálék hiányában, holtpontra jutva, önmaga körül forog. Szemlélődővé válik, a nyugvó, az örökké egy helyen nyugvó állapot utolsó, már nem fokozható lehetőségivel foglalkozva. Az élet: változás, mozgás, e mozgástól megfosztva, társadalmi s etikai mozdulatlanságban: morbiddá válik, mint maga a társadalom, az élet agitatív ereje hiányzik belőle. A halál gondolatával való foglalkozása szemléltető képe a társadalom halálszerű állapotának.
A magyarság (Ady) dekadenciája nem a társadalmi rend kultúrájának, hanem a faji tulajdonságok dekadenciája. Mint mikor a tropikus vidékről származó állat, ha északra viszi, megbetegedik, elpusztul, a hatalmas nyugat áramlatába verődött kis magyar faj úgy romlik e szervezetének idegen s ezért ártalmas életben. “Ördögbe is, a kapitalista civilizáció nem a non-plus ultra, s egy társadalmat nem az tesz lelkessé és megállapodottá, hogy például a mai Franciaország vagy Németország nyomában jár-e... A mai Magyarország egy bátortalan, nagyobb arányú, de össze-vissza valami, egy káosz. A Petőfi Magyarországában volt lélek, alap és szilárdság, hagyománya, rendje volt a Petőfi Magyarországnak.”
De a gyógyulás lehetőséget önmagában hordja. A faji tulajdonságok – tehát nem primer emberi értékek – romlása emberi életerejét még nem támadta meg végzetes módon. Nem egy kultúra tetőfokán holtpontra jutva, virágzott ki a magyarságból Ady művészete, hanem egy fejletlen, beteg, de élnivágyó s viaskodó szervezet jajgató szava szól belőle. Mert Ady dekadens művészete nemcsak az önmagában való szépség erejével agitatív hatású, hanem etikai elemekkel teljes s ezért valójában szuggesztíven életre serkentő.
Halál a síneken
Fáradt karokkal s kesergőn
Hideg síneken szorítok
S várom alkonyában a halált
Bábel alatt rőt, őszi erdőn.
Hideg síneken szorítok
S várom alkonyában a halált
Bábel alatt rőt, őszi erdőn.
Nem ölelek többé vissza, elég volt,
Nem ölelt vissza, eldobott
Az Élet: én szerelmesem
S dért sírt reám mindig az égbolt.
Nem ölelt vissza, eldobott
Az Élet: én szerelmesem
S dért sírt reám mindig az égbolt.
Élet, Élet: utcák leánya,
Elfonnyadt árván a karom,
Vége. Síneket ölelek
S jön a Halálgép muzsikálva.
Elfonnyadt árván a karom,
Vége. Síneket ölelek
S jön a Halálgép muzsikálva.
Már szállnak rám a tüzes pernyék,
Dübörög Bábel szekere,
S ifjúltan reszket a karom:
Már ölelnék, újra ölelnék.
Dübörög Bábel szekere,
S ifjúltan reszket a karom:
Már ölelnék, újra ölelnék.
Élet, Élet. S jön rám zúdultan
Magtalan álmok bús raja,
Jönnek a nagy vágykeselyűk,
Jön, jön fekete szárnyú multam.
Magtalan álmok bús raja,
Jönnek a nagy vágykeselyűk,
Jön, jön fekete szárnyú multam.
S megölellek még egyszer, Élet,
Utolsót lendül a karom,
S úgy fonódik be görcsösen
Küllőibe a szent keréknek.
Utolsót lendül a karom,
S úgy fonódik be görcsösen
Küllőibe a szent keréknek.
Ez nem a halálnak önmagáért való szeretete, hanem panasz, fullasztó fájdalom, átok az életre, amiért a halált kényszerül választani. S dacára annak, hogy a halál szépségének megokolása következtében agitatív fájdalomban, életre serkentő fájdalomban csendül ki a vers.
Ady ösztönösen érezte a magyarság tragikumát, művészetének egyik érzelmi alapmotívuma a beteg faj iránt érzett ösztöni, fiúi szeretet. Tipikusan faji zseni, költői megnyilvánulásaiban ezért jut elsőrendűen fontos szerep a faji egybetartozás etikai tényezőinek.
Magyarsága szinte túlzott tárgyi szereplésének azonban, úgy tetszik nekem, nem ez az egyedüli oka. A zseni lelke az emberi világot hordozza, s e világon belül a fajiságnak jóval kisebb a hatóereje, semmint hogy a lélek megnyilvánulásaiban ily döntő tényező szerepére juthatna. Hogy Ady művészetében a fajiság látszólag mégis szinte elsődleges fontosságú, annak egyik, mesterséges oka az az irodalompolitikai harc, melyet ellene folytattak, s melynek legfőbb fegyvere a “magyartalanság” vádja volt.
Mert Ady művészetében, dacára erős faji bélyegének, végeredményben mégis diadalmasan ütközik ki a zseni, a semmiféle lokális bilinccsel le nem köthető, egyetemleges, internacionális lélek. Ady maga is érezte túlerős fajiságának nyűgét s az ellene folytatott belső harc tüneteit meg találjuk művészetébe. A nyugat (Párizs) felé való kívánkozása nemcsak a külsőleg megváltoztatható élet vágyát rejti s a magyarságot, a magyarság bűneit ostorozó verseinek forrása nemcsak a korholó, a prédikációs szeretet szigorúsága. Ady bizonyos mértékben mindig nyűgnek, koloncnak érezte súlyos magyarságát s menekült e faj tragikuma elől, mint ahogy az egészséges ember igyekszik szabadulni beteg környezetétől. Élete bizonyos periódusaiban – különösen a “Vér és arany”, “Szeretném, ha szeretnének” idejében, a külső irodalompolitikai harcoktól is megkínozva – mélyről fakadó, fájdalmas s haragos gyűlöletet érzett a magyarság és saját magyar volta ellen.
Mert Ady hatalmas, közvetlen ösztönnel érezte fajtája s azontúl az idők tragikumát, s áthatolhatatlan sötétsége elől menekülve, vált élete is tragikussá. Érzése tudatossá vált, e tudott tragikum megoldása: forradalmi versei.
“Húsz-harminc év óta még tréfás tapsokat is hiába áhítunk már a világtól, a kultúrás nemzetektől, s Magyarország ma utolsóbb talán, mint akár Montenegró. Petőfije megvan, megmaradt, mert a Petőfik nem múlnak el egy korszak históriájával s egy ország keserű dekadenciájával. Ám, aki e könyvet összeállította, úgy veszi észre, hogy visszafejlődött, koraöreg s még ma is buta mágnások, papok, csak kicsit elváltozott táblabírák s rosszindulatú jövevények és éhes csalók kezén levő Magyarország Petőfijét is kikezdi.”
“Hirdetjük és valljuk, hogy Petőfi nem azoké, akik belőle 1849 óta élnek, de a mienk, mindazoké, akik Magyarországon a változás, a megújulás, a forradalom (szociális forradalom) áhítozói és harcosai vagyunk” írta Ady 1910-ben “A forradalmár Petőfi” előszavában.
Mikor a fájdalom már elviselhetetlenné válik, inkább új fájdalommal tetézzük, de változásnak kell jönnie. A tűrhetetlen fájdalom szinte fizikailag kényszerít bennünket ösztönéletünk tudatos megismerésére, mert csak ily módon lehetünk orvoslásra. S Ady tudatosan is megtalálta fájdalmának egyetlen megoldását: a forradalmat.
A tragikumba zárt világban, a minden oldalról, égről, földről zuhanó fájdalomnak e megoldása: a mindenség forradalma, az anarchikus forradalom. Ady dekadenciája részben ez általános anarchia elől való csüggeteg, fáradt menekülés. De dekadens megnyilatkozásaival egyidőben a forradalomnak is ösztönös s hellyel-közzel tudatos énekese. A szó mindennapi értelmében vett forradalmisága anyagtalan s a szociális, a fizikailag is lehetséges forradalom csak töredékes része az általános, anyagtalan anarchiának. De túl “szocialista” versein, művészi megnyilvánulásainak túlnyomó része leglényében formai s tárgyi hirdetője a mindenség revolúciójának.
Etikai szempontból ez legértékesebb eleme Ady művészetének. Eredete, mélyen a fajiság forrása alatt, s csak ezen keresztül folyva az egyetemleges emberi erő. A zseni kritériuma ez: a minden faji határt, emberek közti falat lánggal elemésztő világszellem kritériuma.
Mert a faji különbözőségek, a fajiság nem abszolút fontosságú az emberiség jövő fejlődésére, mint ahogy a művészetre nézve sohasem is volt az. A fajok közti különbség csak színezeti különbség, az emberi tulajdonságok különböző színű megjelenési formája, nem egyéb, mint a faj keretein belül az egyes családok s végül az egyedek egymásközti történetében ugyan tagadhatatlanul pozitív s fontos szerepet játszott. Az egy fajjal, tehát az emberiségnek csak egy részével való egybetartozás érzését az emberi lélek szűk korlátai könnyebben fogadták be, mint az internacionális, a teljes emberiség testvériségének méreteiben végtelen gondolatát. A vallás sem tudta kitágítani a lélek ez adott s örökös korlátait. Pedig az emberiségnek szüksége van az egybetartozás érzésének etikai erejére, s ha másképp nem volt rá mód, részletekben, a fajiság szűk korlátai között kellett fejleszteni.
E fejlődéshez, az emberiség korlátlan szolidaritása felé való fejlődés útjában új stációhoz érkeztünk. A szocializmus stációjára, hol ezúttal már tágabb rétegekbe, az “osztály” rétegeibe sorakozik az emberisség, új rendekben innét igyekezvén végső céljai felé. Valószínű azonban, hogy amit a szocializmus csak átmeneti állapotnak szánt, hosszú idők, tán századok lassan fejlődő társadalmi rendjévé válik. A hazaszeretetet az osztályöntudat, a nemzeti harcokat az osztályharcok váltják fel s a fajok etikai határai lassanként elmosódnak majd a múltak ködében.
Kétségtelen, hogy ez új rend, melynek gyökerei mélyen belenyúlnak az emberiség múltjába, megtermi majd szerves kultúráját s e kultúra külön színű virágát: a művészetet. Amit ma még csak mesterségesen tenyésztenek: a “szocialista”, “proletár”, “kommunista”, aktivista”, stb. irodalom, akkor, a való élet áramlatában, a szükségszerű, szerves harcok kultúrájának termőföldjéből természetes erővel fog kihajtani.
De addig is, e társadalmi rendbe való átmenet idejére is, búcsúzunk el a nemzeti eszme költészetétől. Búcsúzzunk el a világ e nagy halottját megillető komoly tisztelettel s készüljünk az új, a nekünk mindenkinél inkább megváltást hozó időre. Búcsúzzunk el különösen a magyarság nevében, melynek romló faji ereje tán épp Adyban teremette utolsó nemzeti megnyilvánulását.
“Ha nem szégyelleném, azt mondanám, valami csodából megmaradtam az utolsó magyarnak.”
