Móricz Zsigmond: Ady Endre a ravatalon
Móricz Zsigmond: Ady Endre a ravatalon
A betegszoba mély csönddel csap rám, sötétből a világosba lépek, mégis megdöbbenés.
Emberek állanak, megdöbbenve néznek, fakó emberek, hosszú sovány arc hajlik felém, szólalni nem mer. Fehér hölgy rajzol az ablakban, odanézek, ahova ő néz, s a szívembe ült a valóság, hiszen tudtam, de mégis, ez iszonyú, Ady hullája.
Egy merev test a puszta ágyon, mélyen a vaságyon, fekete szegény tetem, egy lepedővel betakarva, a fekete, kendővel felkötött arc, odavetve az ágyra, hidegen, a haja a barna párnán.
Borzasztó, tényleg halott.
Nem merek visszanézni, hogy ő is látja, takarnám, akarnám meghazudtolni a halottat előtte, ki mögöttem áll, Mona Lisám, Ady halott.
Leveszik a kendőt, már eléggé fagyott, jobbról nézem, halott, balról nézem, halott, rémüldözve lélekben járom körbe, halott, halott.
Halott.
Halott, s lassan új objektummá lesz. Amint felismerem az idegen tömegben a múltat, egyre közelebb ér hozzám, lassan már él.
Döbbenetes.
Új test, új ember, soha nem láttam, ő biztos, de ez egy más, egy új s szép.
Egész új s merész.
A halál kiváltotta belőle a költő szilaj dacát.
Hátravetett feje a barna rideg kőpárnát megnyomja, s haja, mint viharban csapzik homlokára.
A nyaka az áll alatt, a nyaka, mély árnyék kiül a nyak nyelő.
Elszánt búsmagyar, soha egész életében ilyen vizionárius, ilyen sas képet nem mutatott.
Csak a szája fájdalmas.
A homloka kemény, minta sárga márvány, orra éles és fénylő, arca kékesen árnyalt, tegnap borotvált.
Fülei hátra repülnek, kékülő, szálló, halló, de nem hallgató fülek.
Csoda ez a lény, mely itt sugárzik, jelent valamit, valami nagyot.
Egy új érzést, nagy tudatot, nagy kijelentést.
Valami hallatlan biztosat jelent, mintha a felhők fölött állna súlytalanul s örök szilárdan ez a fej.
Jelent, nem tudja mit!
Nem esett el ez a fej, nem hullott szét a tetem, együtt van és egyben jelent.
Merev, mint egy szobor, merev, egy kőből faragva, a lepedő felgyűrve a mellén, görög ráncok, a görög márvány művészete s a test vonala egy merész ránc a lábak merev csúcsáig, titkos, titokzatos és monumentális!
Hatalmasabb, mint életében volt.
S folyton változik.
Itt, a szem láttára ugyanúgy átalakul, mint az élő arc.
Most kezdi veszíteni érckeménységét.
Emberibb lesz.
Ajka lágyabb, arcán puhább színek.
S mégis milyen zárkózott, hogy magában maradt.
Nem tudja? Most sem?
Mintha az volna a keménységben: “nem tudtam meg” hogy: nem is tudhatom meg, nem mondhatom meg.
Fáj, fájdalmas tragikus lemondás: küzdöttem érte, rászántam magam s nem kaptam meg.
Mért haltam meg, mért haltam akkor meg!
……..
……..
Megint más, profil.
Római arc, nyomott fénylő orra, hátradőlt sárga homloka.
Klasszikai nyugalom az örök nyugtalanság e kínos mezején.
Biztos egyenesség, a kifeszített nyak, a leplekből kinő a nyak, a fej, kiemeli a hatalmas nyak a fejet, s a végtelenség lebeg körülötte.
Itt van az élet minden apró tárgya, a csengő zsinór, a lámpa, a telefon huzalok zavarják a vonalakat, de ez a fej fényes nyugalom, mindennek fölötte való.
Valami fenséges van benne, rajta, felség ül e vonásokon: a végtelenség, a véghetetlenség, lehetőségek, lehetetlenségek ember fölöttisége lengi körül.
Sugárzik fölötte a teremtés minden távolsága.
Minduntalan felébresztve magam, hogy az életre eszméljek, hogy megtömött arcokat, kezeket, vibráló és mozgó életeket, s ha visszaszáll a szem az arcára, megdöbbent szédülettel repülök a csillagok útjain: ez az arc ott száll.
Hol van már mögötte a mi lármánk, a villanyos csengése, a gyerekek hangja, a kopogtató szolga udvariassága, alázatos, megtört emberi szolgasága élőknek egymástóli distanciája, ő fönt száll, sas arca a repülő, a riasztó morajon túl, a szférák zenéje ül az arcon, e lila fülek a létfölötti muzsikát isszák.
A gyöngyvirág ugyanilyen mereven áll, testvére, igen, megértem a legnagyobb csodát.
A testvérek a virág, a sápadt levelű, halvány gyöngyű virág.
Hogy hasonlítanak.
Ím az ember akkor lesz naggyá, méltóvá, mikor virág lesz, ez az arc él, ez a lélek él. Ez a test előbb, mint az élet élete.
E tárgy egy nagy és csoda és virág és egy új jelenség az életemben.
Ember, a halál megvált. Ember, a halál megad. Ember, a halál jól rendbe rakja, amit az élet szétrontott.
Elrontott: a halál feltámaszt.
A szél a gyöngyvirágot megrázza, a halhatatlan csilingelés: élet.
Ez az élet: ennyi.
A jelentés, a lényeg, az örök: a halál.
A hazugság, az élők ostoba kicsisége, az szakít el a haláltól, meghamisították a legfőbb jót, eltörölték a legfőbb szépséget: a halál felé haladjatok!
Ha a halál vezet, megtaláljátok az igaz utat.
Annyi az élet minden értéke, ami a halál halhatatlan vonalába van bekapcsolva.
Az Ady költészete, jobban, mint emberé valaha: a halál fénylő jelentősége az életen át.
Ady élve holtan élt: ezért lett örök érc a halál nehéz anyagában.
