Tóth Árpád: Ady költészetének viszonya elődeihez és a francia modernekhez
Tóth Árpád: Ady költészetének viszonya elődeihez és a francia modernekhez
Nem hiú bombaszt keresés és frázis koptatás, ha Ady Endre első jelentős köteteinek megjelenését valamely hirtelen fényű, vakító és szokatlan pompájú égi tünemény sistergő, rakétázó felragyogásához hasonlítjuk. A századvégi magyar élet és irodalom áporodott, sötétes légkörében valóban a meteor-hullás kápráztató váratlanságával zuhogtak a lelkekre ezek a különös költemények, zengve, gyújtva és ütve. Nemzeti műveltségünk őrtornyaiban ijedten neszeltek fel a hivatalos, öregedő csillagnézők, akiknek nyugalmas élete abban telt, hogy az Arany és Petőfi kettős napja körül monoton lassúsággal és halvány viszfényléssel keringő költő-bolygócskák szabályos pályáját figyeljék és méregessék. A gondos matematikával összerótt, megbízható, régi tételek nem illettek az új költő verseire, szokatlan fényük eddig csaknem teljesen ismeretlen költői elemek spektrál képeit mutatta a magyar esztétika nemzeti-színű csíkozású fényszalagján: erotika vörösét, átkok feketéjét, különös lelki rezgések violáit. A riadt hivatalos kritika gyorsan elkészült az ítélettel: Ady költészete nem magyar költészet, a zuhogó, félelmes meteorok romlásnak indult idegen világok roncsai, a külföldi “dekadens” költészet dobta légkörünkbe beteg villózású, mérgező szilánkjait.
A vád, a maga tetszetős és felületes fogalmazásával, végig kísérte Adyt egész költői pályáján. Aki csak megtámadta az új költőt, ráolvasta a dekadenciát, főleg Baudelaire és Verlaine hatását emlegetve. Utóbb az egész új magyar költészet részesült a vádban, minden új “titán” “borzas” fejét a bevált francia szappannal mosta meg a konzervatív kritika. Komor akadémiai szemlék, pattogó újságcikkek, sőt kenetes főpapi szónoklatok koptatták agyon az egyszer megtalált érvet, sajátságos csak az volt, hogy részletesebb elemzést egyik vádaskodó sem nyújtott, hanem megelégedett a “destruktív” és “dekadens” jelző egyszerű használatával, valamint a Baudelaire és Verlaine nevének nagyképű, tromfszerű odavetésével. A különös tünet magyarázata abban rejlett, hogy a vád alkalmazói nyilván nem is ismerték sem a modern francia költészetet, sem Baudelaire-t és Verlaine-t különösen.
A gyönyörű csillaghullás immár kialudt, a szenvedelmes vádaskodások elcsitultak. Az itt következő rövid kísérlet hadd próbálkozzék meg egy-két meteor-darab némi elemzésével: eredeti, nemes fémtartalmakon kívül van-e bennük baudelaire-i vas, verlaine-i csillámok, szorult-e pórusaik közé valami a külföldi “dekadens” költészet illó, fanyar gázaiból?
A XIX. Század második felében Európa-szerte érdekes válságon megy át a lírai költészet. A hetvenes évekig tartott történelmi hullámzások elülnek, a népek lelkét valami józan nyugalom lepi meg, a nagy “eszmék” lázasító, feszítő ereje elernyedt. Egész Európát mintha állandóan egy végtelen őszi délután bágyadt napsütése hatná át, egy néma aranyú ragyogás, melyben egyre több, nehézkes, komoly formájú gyártömb emelkedik az égnek, mint óriási, csöndes zsibajú hangyabolyok, hol a jövőt építő higgadt munka nyüzsög. A tömegek lelke szorgalmas hangyalélek, mely nem érti többé a bizarr tücskök, a költők furcsa énekeit. Munka és materializmus: a kor jelszavai. Az irodalomban próza és vers fejlődése szinte minden eddiginél élesebb hajlással fordul el egymástól. A próza – főleg a nagyregény és a dráma – egyre nagyobb erőfeszítésekkel és lelkiismeretességgel olvasztja magába a tömegek életének, a szociális egyensúlyozódásnak problémáit (németek és franciák), s még ott is, ahol az egyéniség harcairól szól, a fősúlyt az indivídum és társadalmi közösség szembehelyezkedéseire veti (skandinávok). A versirodalom ki van tagadva ebből a közösségből, a lírai költészet egyszerűen nem szükséglete a kornak, igazi vers-publikum nincs. Akiket sorsuk arra a különös hivatásra rendelt, hogy költemények strófáiba testesítsék az egyéni szétfolyó életérzést, valóban a felesleges és henye tücsökciripelés lenézettségével sírtak a józan, közönyös boly-világban.
Mily fejlődés fokozatain megy át az így válságba jutott lírai költés? A kiindulást valami nagy keserűség adja, a meg nem értettség fájó magányérzése. De az első fejlődési fok nagy tanácstalanságot mutat, a költők nem tudnak mit kezdeni a rájuk szakadt új, furcsa bánat-érzésekkel, nem tudják egyéni témává, új művészet anyagává formálni. “Eszmei-tartalmak”-hoz szokott költési módjuk nem tud gyorsan megváltozni, hisz ez volt a kapocs, mely őket eddig valamennyire a közönséghez fűzte. Nem csoda hát, ha az első fejlődési fok eszmei tartalmakat keres? A fájdalmakra kitett, csupasz egyedülségben maradt költői lélek az új német filozofémák zengő akusztikájú gondolat-barlangjában talál kínálkozó menedéket. A lírában szerte a schopenhauer-i pesszimizmus feltétlen elfogadását látjuk, melyet olykor a másik egyetemes német importnak, a nietzschei übermensch érzésnek úri gőgje színez. A magyar Reviczky rezignált jambusaira nyugatról a Jules Laforgue ritmusainak germános szélzúgása felel: “Toutes les Walkyries du vent sont revenues beugler par les fentes de ma porte: vae soli!”, Vajda János “Montblanc” ragyogású és komorságú magaslatait a csillagtüzes Nietzsche-vers testvéri gőgje köszönti: “Der fernsten Welt gehört dein Schein, Mitleid soll Sünde für dich sein!”
Íme, az új lírai fejlődés kiindulásai megvoltak a magyar költészetben is, már jóval Ady fellépése előtt. Az Ady-versek meteor-szerű váratlanságát az okozta, hogy nálunk a kiindulást nem követte közvetlen fejlődés.
Az Ady-előző évtizedek magyar lírája erős hanyatlást mutat. Jelentős költői egyéniség alig van, számbavehető alkotás alig vált műveltségünk maradandó kincsévé. Hódoló tiszteletünk és elismerésünk illeti Kiss József nemes költői pályafutását, azonban nem tagadható, hogy az ő kitűnő értékekkel teljes oeuvre-je inkább az aranyjánosi korszak szelíd harmóniájú, temperált mozgalmasságú lezáródását jelenti, semmint új kezdetek útmutatását. A nála fiatalabbak közül pedig éppen az értékesek osztoztak az ősz mesterrel abban, hogy meglehetősen keveset és ritkán írtak s így, ha munkásságuk jelezte is, hogy az új líra fejlődésének nálunk is vannak kezdetei, ezek inkább szórványos tünetek módjára jelentkeztek, semmint egy összefüggő, nagyobb mozgalom erejével. Főleg Ignotus ideges nyugtalanságú verseire gondolunk, melyek érzékeny szeizmográf-finomsággal adtak hírt a nyugati irodalom-rengésekről.
Ebbe az időszakba esik Ady Endre zsenge-kora. Érdekes, hogy Ady legelső verskötete, melyet még csaknem gyermekfővel adott ki Debrecenben, teljesen az akkor epigon-líra színvonalát mutatja. Még érdekesebb azonban, hogy a későbbi kötetek nem egy versében is ráismer a figyelő szem e régibb módú költés némely emlékeire, bizonyságául annak, hogy a meteor-szerű megjelenés mellett is, Ady fejlődése szerves fejlődés volt, s nemcsak az önmaga által is szívesen hangoztatott régi Csokonai-rokonság fűzi őt költészetünk tradícióihoz, hanem újabb keletű szálak is. Kísértsük meg itt néhány “meteor” anyagából kiolvasztani ezeket az elemeket.
Az Ady előtti lírának egyik jellemző téma-formáló módja az volt, hogy az érzések közvetlen kifejezése helyett egész kis kikerekített lelki helyzetképeket adott, a költeményt szellemes pointe-ben csúcsosodó hasonlatépítménnyé tette. Már Petőfi is szerette ezt a megoldást, az epigonok pedig túlzásba vitték (Heine hatása?) s egy új limonádé-ízű műfajt fejlesztettek belőle. Az új műfajban teljesen megszűnik a primér líra s a helyzetkép úgy alakul, hogy hasonlat helyett egy egész külön kis történetet, a költőn kívül álló személyek fellépését látjuk, akiknek azonban nincs konkrét körvonaluk, önálló balladai létük, hanem csak a költő érzékenykedő lírájának és pointe-hegyező kedvének vehikulumává lesznek. Arra a műfajra gondolok, melynek Farkas Imre verseiben látjuk legszentimentálisabb kezelését.
Olvassuk most el Ady Endre költeményét “A vár fehér asszonyá”-ról. Íme a csinos, szellemes téma: a költő lelkében úgy elevenedik meg a szerelmes emléke, mint ódon, babonás várban a kísértet, a fehér asszony. És íme a pointe: “Néha, titkos éji órán” úgy gyúlnak ki a költő bús szemei, mint az ódon vár ablakai, mikor a fehér asszony kinevet mögülük.
A líra-hordozó külön kis ballada-félére jó példa a “Vér és arany”-kötetből a “Szent Margit legendája”. Csak a költemény kezdő sora pedzi a maga elsőszemélyes igéjével, hogy az elmondandókhoz a költőnek lírai köze is van, a többi sorok már egy önálló történetet regélnek Margitról, a királyleányról, ki klastromba vetettek, mivel a vad, mokány magyar urak helyett inkább valamely finom, nyugati királyfira várt. E mögött az érzékeny beállítású történet mögött már az új, nyugati szépségekbe szerelmes, magyar-ostromló Ady lírája zeng, de a szentimentális, romantikus keret, valamint az új, erőteljes Ady-jelzők közé kevert, fátylasabb zenéjű fordulatok: “regék halk éje”, “álom-leány”, “asszonyos, kósza, könnyes trubadúr”, az Ady fiatal korában divatos versekre emlékeztetnek. “Szent Margit legendája” egyébként így is egyike Ady remekeinek s gyönyörű példa arra, hogyan magasztosul fel a zseni isteni lantján még a divatos zsúrköltészet is!
Fejlődése későbbi fokain még többször is előveszi ezt a lírai sémát Ady, hogy újabb tartalommal töltse meg. Csak a “Dál-kisasszonyok nászá”-t említem föl a “Szeretném, ha szeretnének” kötetből. Itt már vegyítetlen tisztasággal és teliséggel zeng Ady nagyszerű merészségű nyelve, férfias, mély búgású erotikája már elfelejtett minden szentimentális nyögdécselést (mily tökéletes érettségű például a sátorozó agg katonák odavetett rajza, amint a lányrabló fiatalokat várják s “vén szívük vére meg-megbuggyan csendesen”). De az a tény, hogy a vers felépítése itt is és más Ady-költeményekben is megtartja az említett műfaj kereteit, mutatja a nagy költőnek, valamint az őt megelőző kicsinyeknek időbeli és szerves összetartozását. Erre vall Ady első jelentős köteteiben több hagyományos apró verskezelési mozzanat is, például hajlama a refrén alkalmazására (“Egy ócska konflisban” és “Este a Boisban”, egyébként is régibb szövésű két szép vers), a “mese” szó használata a nagy és elérhetetlen vágytartalmak jelzésére. (“A mese meghalt”), a “valahol”, “valaki”, stb. szavakkal való verskezdések és sok más törmeléke az epigonkorszak lírájának.
Az új lírai költészet felé induló tétova utak a 80-as és 90-es években végre összetorkollanak egy erős irodalmi mozgalom fennsíkján. A magányos költőlélek külön-külön küzdelmű próbálgatásaiból kialakul egy közös, új program-féle. Ez a program az egyéniségnek, a költői indivídumnak az eddiginél gazdagabb változatú, sokszínűbb és leplezetlenebb kifejeződése. A magára utalt költőlélek önmagába mélyedve, felfedezi, hogy sokkal több, hogy végtelenül több oly élménye, rezdülése, reagálása van az emberi érzésvilágnak, mint amelyeket eddig “költőinek” ismertek el a poétikák. Megérezték, hogy az eddigi, már-már sablonná merevült közlési módok sok közvetlen lírai meleget dermesztettek magukba, akárcsak a jéggé fagyott víz a fizikából ismert “kötött” hőt. A francia fiatal költőgárdából kialakul a “szimbolista”-iskola, mely tartalmi és formai tekintetben levonja a konzekvenciákat. A lelki élet egyívűsége, a nagy lendület, a pátosz helyett millió apró szilánkra tört, finom rezdületre “differenciálódott” lélekdarab vagy akár lélekroncs szikrázik, reszket, sajog a versek soraiban. A formanyelv főeleme pedig a szimbólum, mely alatt csak ritkán, inkább kezdetben értenek valamely tényleges, világos érthetőségű, akár allegóriává is tágítható szimbólumot, hanem inkább és főleg azt a közlési módot, mely a maga titokzatos erejénél fogva a kifejezett konkrét fogalom mögött nemcsak egy bizonyos logikus megfelelésű érzésre utal, hanem végtelenbe zengő egész nagy komplexumok gazdagságára. Maeterlinek egy nyilatkozatában az emerson-i ácspéldával világítja meg azt a felfogást, amint az ács, mikor gerendát farag, nem a fejére teszi ezt a fadarabot, hanem a földre, hogy munkájában ne csak a saját elenyésző fontosságú izomereje érvényesüljön, hanem segítségére legyen a földnek s így az egész univerzumnak gravitációs ereje; így jár el a költő is: “il doit se mettre dans la position oú l’Éternité appuie ses par la force de gravitation de la pensée unique et éternelle!”
Az új költőket megelőző korszak jelesei között volt egy lenyűgöző nagyságú költő, akinek hatása alól sokáig nem szabadulhatott az új iskola. Ez a hatalmas tanítómester Baudelaire. Ebben a formai tekintetben még “impeccable” módon parnasszista költőben már meg vannak a szimbolista kezdetek. “Correspondences” című szonettjében a természetet szimbólum-rengetegnek mondja (csaknem azonos szavakkal, mint később Albert Samain a maga nevezete infánsnő-versében), s a színek, illatok és hangok titokzatos egymásnak felelgetéséről beszél, akárcsak az Arthur Rimbaud hírhedt magánhangzós szonettje. De nem ez a szimbólum-látás fontos Baudelaire hatásának vizsgálatánál, hanem a verseiben megnyilatkozó egyéniség gőgös és szuggesztív bátorsága, sőt keresett vakmerősége, mellyel az érzések életének sötétebb mozzanatait, hogy úgy mondjuk: a lélek ösztönérzékiségét, az ópium- és bormámor vad, fájó és elzsongító gyönyörei, az úri, gőgös spleen-érzések világlenéző fintorai találnak különös, ingerlő varázsú kifejezést a baudelaire-i lírában s első sorban ezen kapnak az új lehetőségek vágyától remegő költőutódok. Innen van a szimbolista líra kezdeteinek erős érzéki színe, még az olyan szelíd és finom fátyolozottságú költők zsengéiben is, aminő például Albert Samain volt. Nem utolsó sorban ezért nevezik “dekadens” íróknak az új generáció fiataljait a polgári józanságú esztétika kritikusai, holott itt erős, diadalmas, új forrongásról, új lírai területek eddig nem látott szépségű megműveléséről van szó. És ezért beszél magának az új iskolának egyik jeles kritikus tagja is Baudelaire hatásáról, mint “de l’emprise méfaste du grand mais mauvais instituteur de notre génération” (Léon Bocquet).
Hogyan hat a fiatal Adyra a francia modernek mozgalma s mily közösségei vannak Baudelaire-rel?
A fődolog, melyre jelen kísérletünkben nyomatékosan rámutatni kívánunk az, hogy amennyiben Ady költészete külföldi, különösebben francia hatásokat mutat, elsősorban az a hatás volt fejlődésére igazán mély és egyúttal kedvező is, amelyet Baudelaire-től kapott. Nagyon érdekes és különös jelenségről van itt szó: arról, hogy míg a baudelaire-i költészet – mint láttuk – valósággal káros befolyású volt a francia szimbolisták indulására, úgy hogy ebből a Baudelaire-izmusból előbb ki kellett gyógyulniuk, mint valami furcsa izgalmú tavasz-okozta betegségből, addig Adynál fordítva érvényesül a hatás: eddig színtelen és epigon-szerű lírája erőre, színre kap, megizmosodik.
Ady az első Baudelaire-féle impulzusokat magyar Baudelaire-követőktől kapta. Nálunk az elmúlt évtizedekben Szász Zoltán és Szilágyi Géza írtak úgynevezett “dekadens” verseket, melyekben rikító erotika szólalt meg gondos formai tökéletességű sorokban. Marad Adynak egy ifjúkori, 1900-ból való verse (az “Esztendő” e februári számában fog megjelenni), melyben érdekesen vegyül Zarathustra nevének és a Nirvánának (tehát a tanulmányok elején érintett Reviczky-Vajda-féle Schopenhauer-Nietzsche korszak elemeinek) említése a Baudelaire-izmus kritikájával. Ezt a költeményt Ady egyenesen Szilágyi Géza “Tristia”-jával vitázva írta, ennek a könyvnek egy példányába: “Miért az önvesszőzés, a hóhér vágyat miért kell istenítened? Hát küldetés, hogy te egy rongy rimáról s timsós testéről mondj nekünk regét?” A fiatal Adyt visszariasztja a nagyon is túlbuzgó Baudelaire-követők éles, programos érzékisége. Aztán megismerkedik magának a mesternek műveivel, s ekkor már ő sem vonhatja ki magát a lenyűgöző hatás alól.
Ady rendkívüli egyéniségének hallatlan vitalitása az érzelmi kilengések roppan skáláját tette lehetővé, bontakozóban lévő fiatal tehetsége azonban csak akkor eszmél rá erre a nagy gazdagságra, mikor a francia költő műveiben egy kész, kitárult rokongazdagság kincseit fedezi föl. A baudelaire-i hatás tehát elsősorban elindító, öntudatra ébresztő erejű hullámokká rengeti a nyugodt víztükröt, ellenállhatatlan, mint a nap heve, mely fölrepeszti a kemény bimbót s ez ébredve tárja ki a szirmok titkosan egymásra zárt sűrű rétegét. Ady nem úgy ment át a Baudelaire-hatáson, hogy egyszerűen csak az érzékiség, vagy a bor-mámor kultuszának tetszetős vagy bourgeois-riasztó külsőségeit asszimilálta volna verseibe, hanem ellenkezőleg, nála végzetes élettartalom-szerű elmélyülést mutatnak ezek az elemek, a kéj csak fájóbbá, sötétebbé, reménytelenebbé teszi a szerelem harcát, s az ital-mámor ködén át bús élettitkok tragikus ormai intenek.
Ha egyenként elemző vizsgálat alá vesszük Ady verseit, meglepődve érezzük mennyire egyszersmind Adysak a baudelaire-inek ítélhető szavak és sorok. Az “Új versek”-ben még, némely régibb szövésű strófában, idegenszerűen és erőszakoltan hatnak az ily részletek, a kezdő túlzásaiként, mikor például “véres húskapcsok”-at vagy “kékes, reszkető ajkak”-at emleget, itt még nem egyszer régi, szokványos kopottságú metaforák berzenkednek a nagyon is új és merész tartalom ellen (“én tépem durván bársony-testedet”, vagy: “fehér nyakad vasujjaim közt fesse kékre vér”), de később egyre tökéletesebben alakul ki Ady lírájának az a félelmetes, vizionárius komorsága, mely a maga fekete-piros koloritjával (az Ady-versek kedvenc, állandó színezése ez még az elégikus szelídségű helyeken is, mint például a “Csolnak a holt tengeren” című versben) pompás megfelelője Baudelaire híres “sötét izzás”-ának. Még Ady legutolsó kötetében is vannak ilyen csodálatos Ady-Baudelaire homogénségű sorok, “a Halál szent parfüme terjeng forró, zaklatott ülünk körül.” Baudelaire-nek egész költői habitusa valahogyan mélyen rokon az Adyéval, azért keletkeznek az effajta sorok, melyek kétségtelen közösség bélyegét hordják magukon, anélkül, hogy pontosabb, filológiai egyezéseket találnak. Ennek Ady, mikor verseiben a költői hivatást, vagy sorsot idézi, önkénytelenül is a fölényes, hideg agyú s egyben vergődő szívű Baudelaire-típus komor fenségű víziója jelenik eléje:
Szívük izzik, agyuk jégcsapos,
A Föld reájuk fölkacag
S a jég-útjukat szánva szórja be
Hideg gyémántporral a Nap.
A Föld reájuk fölkacag
S a jég-útjukat szánva szórja be
Hideg gyémántporral a Nap.
Nem beszélhetünk tehát Adynál kölcsönvételekről, vagy utánzásról, az ő Baudelaire-szerű helyeinél inkább két végzetes sorsú nagy lélek titokzatos találkozását érezzük, kiket külön-külön ősök setét törzsökű családfája hajtott ki utolsó csodavirágul, melyben az egész fa minden drága életnedve remeg és fáj át még egyszer feledhetetlen illattá és színné, “dekadens” költészetté. S e hasonlóságokon túl Ady magyar különvalóságát nagyszerűen mutatja az a nevezetes jellemvonása, hogy költészetében a fajiság problémája a legdöntőbb fontosságú, tehát egy oly lírai tartalom, mely Baudelaire-től s az egész modern “dekadens” költészettől merőben idegen.
Volt-e Ady költészetének köze a szimbolizmushoz? Kétségkívül, bár igen óvatosnak kell lennünk eme befolyás értékelésénél. Itt is elsősorban a tartalmi, mélyebb közösségek kétségtelenek, melyek viszont nem annyira a külföldi áramlatok befogadásának következményei, mint inkább arra vezethetők vissza, hogy Ady, a huszadik század elejének gyermeke, szervesen fejlesztette ki a régebbi, Reviczky- s különösen az ő lelkének oly kedves Vajda János-féle kezdetekből azokat az új lírai közlés-módokat, melyek aztán összeesnek a hasonló indulásokból fejlődő francia szimbolizmus eredményeivel. Mindenesetre kétségtelen, hogy eme új költői eljárások tudatosabb használatában, a bennük való gyors tökéletesedésben kezére jártak Adynak a francia költőtestvérek, de azt is megfigyelhetjük, hogy a mi nagy lírikusunk akkor alkot igazán hibátlan remeket, mikor az önmaga, elsősorban magyar eredetű módján szólal meg, vagy az ő költői alkatához közelebb álló baudelaire-i keretek közé illeszkedik.
A francia iskola a fejlődésnek gazdag iskoláját futotta végig. A szimbólum-elmélet meglazította a versköltés szigorú, iskolás formáit, s lassanként az impresszionizmus véletlenségeihez jutott a verskompozíció szabályosságaitól. Mivel minden konkrét szó mögött egész érzéstömegek tartalmának felzengését érezték, lassanként két véglet furcsaságaihoz sodródtak: vagy egészen túlhajtott keresettségű kifejezések barokk cikornyáit zsúfolták össze, vagy teljesen ötletszerű szavak primitív odavetésével kívántak elérni valamely üde naivságú vershangulatot. A költemények homályos szótömegek lettek, mint Mallarménál vagy egész oldalakon átfolydogáló egyszerű főnév- és igehalmozások, mint Francis Jammes némely versében. Ezek a formai problémák nem igen érdekelték Adyt, s ha itt-ott van is nyomuk a költészetében, például a “Minden titkok versei”-nek egy-két túlhalmozott misztikumú strófájában vagy egyik igen érdekes versének, az “Ágyam hívogat” címűnek (a “Szeretném, ha szeretnének” kötetből) infinitivus-zuhatagában, mindvégig szórványosak és nem igazi lényéhez tartozók. Az efféle verskezelés inkább az Adynál ifjabb magyar költőgárda egy-két jelesénél vált a költői véna igazi vérévé, Szép Ernőnél és Kosztolányi Dezsőnél. Ady a formai megoldásokat inkább régi magyar tradíciók szerint keresi. Érdekes például, hogy míg a nála fiatalabb magyar költőknél megvan a francia “alexandrin libéré”-nek pendant-problémája, s a nyers, zsíros hatású magyar Sándor-verset, melyet már a “dekadens” költészethez oly megható módon közelítő öreg Arany János is modernizálni próbált, jambikussá teszik s túlpontos ceruzájának nyugalmát pótlábak alkalmazásával mesterkedik idegesebbé, addig Ady a régi, keménykötésű alexandrinok férfiasabb, de merevebb zengéséhez marad hű, noha néhány Baudelaire-fordításban eleinte ő is a modernebb “tizenkettes”-sel kísérletezik. Másik formai érdekessége, hogy nyilván az általa rajongva imádott Csokonai hatása alatt (hiszen “Vitéz Mihály ébresztése” című versében is ilyen metrumot használ) sokszor Alkaios-méretű sorok tömör zenéjét szólaltatja meg, mikor az ünnepélyes pátoszra törekszik. Ez az alkaiosi sor rendszerint csak bevezető sora egy-egy teljesen szabad ritmusú, négysoros strófának s alighanem teljesen önkénytelenül buggyan ki a Csokonai-ódák antik mézével terhes agysejtekből. Hatásuk azonban oly elemi erejű és méltóságú, hogy átrekeszti, klasszikus lejtésűvé teszi az utánuk következő szabad mértékű sorokat is. Példa:
“Óh, csókolt csókok, lengeteg asszonyok,
Bűnök kerítette, pamlagos életem,
Egy szép, friss testű lyányról
Álmodnom szabad-e még?”
Bűnök kerítette, pamlagos életem,
Egy szép, friss testű lyányról
Álmodnom szabad-e még?”
Ady Endre mindazonáltal eléggé sűrűn használta a szimbolista formanyelvet is. Gyakoriak nála a nagybetűs szavak (tehetségtelen utánzói éppen ezt a külsőséget vitték túlzásba a legesztelenebb módon), s gyakoriak a homályos érzéstartalmakat felszabadító szimbólum-konkrétumok. De mikor ezekkel az eszközökkel él, akkor is jellemző különbségeket mutat a francia modernekkel szemben. Az ő szimbólumverseinek legtöbbje és legjava inkább emlékeztet a régibb, allegóriává szélesült baudelaire-i vagy akár Tompa Mihályi jelkép-beszédre, mert érthetőbb tagoltságú, biztosabb konstrukciójú. Ha például az “Ős Kaján”-t vagy a “Szivárvány halálá”-t olvassuk, a költemények egésze félreérthetetlenül szuggerálja a főtémát, az egyik az ősök nagy mámor-csatáinak költészetté dicsőülését a késő unoka zengő és összeomló tivornyáin, a másik pedig a költői nagyság isteni tragikumú és fönségű felragyogását a durva és közönyös tömegek fölött. A főtéma bevilágítja a részletek, a jelzők sötét varázsú homályát még az olyan merészebb szimbolikájú versekben is, amilyen a “Fekete zongora”, melyet csak a rosszhiszeműség vagy a felületesség kiálthatott ki “érthetetlen”-nek. Hiszen aki igazán ma élő ember, aki igazán idegeivel vesz részt az ezer új fájdalmú élet válságaiban, azonnal felismerhette e keserű gúnyolódású versben, hogy itt is egy igen jól kiépített, szinte már allegória-szerű szimbolika jajdul felénk és ezt jajgatja: úgy szenvedünk árván és gyönyörűségekre áhítozva itt ebben a zűrös zajú, fájó világban, mintha egy sötét, rossz lebujban ülnénk, a vak, rossz zongorásnak, a Sorsnak, bomlott melódiáját figyelve. Így aztán mindent megértünk, sorról-sorra, megértjük, hogy csakugyan bolond hangszer ez, csakugyan össze-vissza sír, nyerít és búg, s bizony fusson innen, akinek nincs bora, akit valami kis földi jó, valami szerény mámor nem tud itt tartani. Így már megértjük, hogy miért jelenti ez a zongora fejünk zúgását, szemünk könnyét, tornázó vágyaink torát, és mindent! A Mallarme-k és Rimbaud-k kusza és szeszélyes szimbólum-tömegeihez mérten Ady valóban magyar mérséklettel tartja kordában a maga jelképes beszédét.
Van azonban Ady költészetének egy olyan nevezetes fontosságú vonása, mely döntően különválasztja őt a franciáktól s a nála fiatalabb magyar költőgenerációtól is. A külföldi és hazánk szimbolista-impresszionista jeleseinek közös tulajdonságuk bizonyos feminin lágyság, az érzékenységnek, a halkságnak nőiesen filigrán, már csakugyan a betegességig finom és finomkodó túlzottsága. Az a vonás ez, melynek legtökéletesebb jelentkezését a legnagyobb dekadensben, Verlaine-ben látjuk. Csupa sóhaj, csupa remegés költészet ez, mely új meg új költői fogások raffinement-javaival teszi bánatos és halvány parfümmé, ingerlő szeszű fanyar itallá, vagy halk zenével lelkünkre kopogó őszi esővé az emberi könnyet. Ady, különösen pályája elején, megérzi ennek a költészetnek a hatását, maga is ír rövid-strófás, fiminin-bánatú verseket, az egyiknek a címe is “Három őszi könnycsepp”, de már első köteteiben elhagyja ezt a nem neki való “larmoyant” költési módot. A Halál-hívogató és sírás-emlegető hang megmarad költészetében, de már férfias dacú és keserűségű a csengése. Ady, bár zseni-voltának végtelen gazdagságánál fogva a legéteribb finomságú érzésárnyalatok visszaadására is hivatott volt, mégis döntően férfias komorságú és kevélységű költő, az ő sírása az “Életfa alatt” nem a verlaine-i fajból való, érdekesen mutatja egy-egy Verlaine- és Ady-strófa egymás mellé állítása. Mindkettő őszi esős bánathangulatot rajzol. Verlaine:
O bruit doux de la pluie
Par terre et sur les titss!
Pour un coeur qui s’ ennuie,
O le chant de la pluie!
Par terre et sur les titss!
Pour un coeur qui s’ ennuie,
O le chant de la pluie!
Csupa egymásba folyó lágy hang, könnyes olvadozás! Adynál:
Valami dobban,
Valaki minden jajt összelopott,
Valaki korhadt, vén deszkákon kopog.
Valaki minden jajt összelopott,
Valaki korhadt, vén deszkákon kopog.
Csupa kemény, komor nyersességű hang, fojtott, dacos dohogás! Itt említjük meg Ady híressé lett versét, a “Halál rokoná”-t, mely véleményünk szerint minden jelességei mellett sem sorolható a nagy költő legszebb művei közé, mivel ez a költemény az, melyben legrikítóbban beteges és finomkodó az Ady hangja, eltévesztett, csinált “dekadencia” van benne, melyet Ady hamar túlhaladott. Nem lehet legnagyobb lírai mesterünk remekévé bélyegezni ezeket a strófákat, melyek bármily érdekesen mutatják, hogy a lángelme a tőle idegen költői módszert is bravúrral kezeli, mégis csak egy gyengébb színvonalra hanyatlanak alá, amelyet, mint ismeretes, az affektált német dekadensnek, Felix Dörmann-nak egy hasonló struktúrájú verse is majdnem elért. Ady, noha nem egyszer kacérkodott femininségének emlegetésével, amennyire a férfiszépségnek nemes fönségű megjelenése volt, éppúgy a költészetben is gyönyörű, komor deliséggel halad a halhatatlanság ormai felé. Örök dicsőségű alakját akként idézhetjük fel méltó módon, ha úgy képzeljük el, mint egy istent, aki fényes hollófürtjeit megrázza, s rá megrendül a magyar Olympus...
*
A régi igazság, mely szerint a legnagyobb írói egyéniségek sem állnak elszigetelten, hanem fejlődésükön elődeik és koruk hatása is megmutatkozik, Ady esetében is érvényesül. Ízléstelen és tudatlan volt azonban támadóinak csökönyös kitartása, mellyel egy csodálatos költői nagyság kivirágzásában nem akartak egyebet látni külföldi divatok kétes értékű, szolgai átvételénél. Adynak a franciákkal való közösségei éppen azt mutatják, hogy a valódi nagyság pályáján az idegen hatások is csak egy bámulatos eredetiség ezerszínű megnyilvánulásának önkéntelen és diadalmas eszközei.
