Boda József: Sötétség
Földhöz bakolt a csupa-jaj, szánom-bánom,
ki lendűlni, repűlni termettem.
Fülem süketre sírja mély-szavú bánat.
Nagy horgadásom kétség csépeli beteg szavakká.
fájdalmak, sebek, vérhullások,
tettre izgatónak, nagy kiáltó szónak.
Teremtő hittel élő Istent semmiből kivájni
lendültem, de valaki elibém vágott.
az új zsoltár átokká veteműlt a számon.
(Siket ég, siket föld, siket emberek, ki ért meg?)
Látom vonúlni népsorok enyésző útján a fajtám.
Ki érzi: élni nem puszta szeszély-é?
Ki tesz, művel jövőbe – nevető szemmel?
Ki fúr, ki farag, ki vet, ki arat?
csalogatni, hívni, elesett, eltiport népet?
– Vagy a céltalan fény a mécsnek is elég?
meddő álmú méhe esett magyarságnak?
Keményre duzzad-é a tejtelen emlő?
Apát-é az asszony az ölelgetőben,
kétség és kín között százszor is termően?
Tetté vált akarat pezsdűl-e a kézben?
Nem aszik-e vénné már a polyásféreg?
lopva tovacsúszni, sarokkal tiporni
forrongó lelket közönnyel takarni?
nem meddő hullás-e; hasztalan pazarlás?
Tán kész az ítélet? A nagy pörnek vége?
Szennyben, gyűlölségben, véres ököl láttán
ki tébolyodott, ki egyre latolgat?
---------------------------------------------------------
Éj van – és csönd – és rémület a csöndben…
– …Várjunk az első kakasszóra?