Detlev von Liliencron: A «Poggfred» 8. énekéből
Éjjel hiéna, nappal keselyű,
A torka ásít, hogy mindjárt befal ma,
S én ásítok, mert minden keserű,
Nem is csodálnám, ha örvénybe csalna.
Mit énekelsz, Szirén, bús énekű,
Miért dalolod a halál danáit –
Ki nehezül vállamra, mint a gránit?
Megdermedek, állok, mint a cövek:
Bronz-színű kis zekét visel a dőre,
És rajta kék, boglár-csatos övet,
Gyémántos álom az övén a tőre,
A fénye hozzám surran és követ.
Lázálom? Honnan? Úgy beszél amint mi,
A szavait hűsen tagolva hinti:
Hogy kisleányod nyomban elvigyem,
Kit földi csókotok a bűnre unszol.
Enyém lesz ő, erővel, minden áron,
Mert megparancsolták nekem, igyen.»
Állj! S már is az ajtóhoz pattanok,
A rés előtt a karomat kitárom.
Én kikacaglak tégedet, te gyáva,
És az, akit megérintek, halott!»
S irtózatos! úgy rémlett, mintha két cső
Kigyózna hátra, mélyen az agyába.
Percem, de a térdemre leesem,
S hallom szavát, mely egyre árad és nő.
Mer folydogálni, a bibor, a bolygó,
S hallom szavát, dalolni csendesen:
Az égbe röppen. És te küzködöl?
Borzongsz? Figyelj hát a szavamra, golyhó:
Nehéz verejték, sár és trágya piszka.
Semmitse ér, csak kínoz és gyötör.
Hiszen tudjátok. Vágyatok el-el,
Innen, hol a száj könnyek nedvét issza.
És meztelen, bús karotok leverten
Nyújtjátok esdve az éterbe, fel.»
Bús sejtelem fuvallt át elhalón,
S arcába nézni most sehogyse mertem.
Egyenként estek rám, akár a csöppek,
És beledermedt az egész valóm:
Ti emberek! Rongyházi csőcselék!
A kapzsiság a szívetekbe töpped.
Aki szegény mint disznó él a sárba,
S a gazdagé a fény, a nőcseléd.
Lányod miénk! Mert ő a kincs, arany.
Engedj! megyek! szobácskájába vár ma!»
Acél-erőm, éreztem, letiporja,
Én, lenge árny, követtem hangtalan.
Adó szerelme szűzi templomán.
Csendesdeden folyt vérének biborja.
Csipkékbe látom lánykám pici testét,
Rózsás angyalka védi tétován.
Karját kitárja, vágyva, reszketeg.
A legpirinkóbb, édes, drága Fenség.
Nem, meg se lát: Őt nézi, boldog Isten,
A fényruhás és furcsa Herceget.
Utána kap s a férfi hidegen
Mellére fogja és egy szava sincsen.
Nyakára kulcsolódik rózsa-ujja
Nem – nem lehet – s elernyed idegem.
A győztes áll. Átfogni. Visszaránt.
Ráugrom – és lehullok róla újra.
Láncokba verve fekszem, haloványon,
Hiú a kérés, a harc egyaránt.
Gyilkos! Segítség! Ébredj Anitám!
Megmentem őt, bár jönne a halálom.
S nevet, hogy arcom fájó és haragvó,
Az anya alszik s álma lágy, vidám.
Ez éjszakán, majd lassan fölocsúdtam,
És kinyitottam tágra a szemem.
Mit is tegyek? Fönn csillaghímes ég,
És messze fény remeg a Sziriuszban.
Ha most repülni tudnék. Hol a tolvaj?
Tán megtalálom az erdőbe még.
Lélekzetem elful, itt egy gyepágy,
Két halvány márvány-szfinksz, befedve lombbal.
Távol keletről hozták ide, kedves
Haptákban áll mindkettő, égbe vágy.
Veszi körül, miként szilárd garád.
Hogy erre még a kósza szél se repdes.
E hely a rejtély és titok tanyája
És sok mulasztásért ér itt a vád.
A téli holdfény élesen dereng.
Mit enyhít a bokor s a cserje fájva.
A lábait keresztberakta szépen.
Ki vagy te? kérdem, mért e néma csend?
Sürgönyhordó vagyok, nemes uram,
A csillagok közt loholok a téren.»
Röpíts az égbe, vigy hamar magaddal
A Sziriuszba! Mint a szél suhan.
Oda csak holnap érek, édesem,
Sok dolgom addig, várj sorodra, halkal.
Előbb utamba, majd a Fecsegőkét,
S más csillagokat az éterbe fenn.
Veled teszem meg égi útamat,
S a Sziriuszra is kerül idő még.
Hogy az úton követsz majd csendbe, tűrve,
S nem orrolsz, hogyha csillapítalak.»
Vágyam s keményen állom ezt a szóm,
Nem sürgetem, ha száguldunk az ürbe.
Az Óvatos Csillagra felszökell ő,
Melynek körképét ím alább adom.
Gallyak hegyén a bűnös emberek,
S himbálta őket a langy, könnyű szellő.
Hallgatni kell, örökre, mindörökre,
Csupa farsangi tréfa e berek.
Bölcs hallgatás köti az óvatost,
Máskép elveszti a versenyt, letörve.
Nincs maradásom szótlan népe mellett,
És vágytam innen más világba most.
A Fecsegőknek Csillagára ring,
Hol a fogak közt locsi-fecsi nyelvek.
Ugy, hogy e percben már senki se nyelvel,
Hallgatnak hebehurgya társaink.
A szájukat most be kell fogniok,
És ajkukon egy árva szócska sem kel.
Most vezekelnek. Menjünk gyorsan innen.
S a szárnya indul, rebben és riog.
Szemünk elé egy nagy mező terül,
Hol házak állanak, egyforma stilben.
Majd mind öreg, a férfi és az asszony
S az arcukon közöny, kelletlenül.
Mely haldokolva lassan lehajolt,
Elégedettség ült mindegyik arcon,
Se gyülölet és szeretet se lobban,
Még egy kis ábránd szózata se volt.
S tiszafás kertbe értünk azután,
Mely hűs tavaszban fürdőzött nyugodtan.
Magas támlája felnyúlt, ült, szelíden
Sok, végtelen sok kedves, ifju lány.
Gyönyör remeg. Tizenhat évesek,
S egy elnyomott sóhajtás sír a szíven.
Boldog halottak, boldog altatója.
Csókon merengenek az édesek.
Mint kisdiák szerettem egykoron,
Koporsójába porladoz azóta.
Kis egyszerű és ártatlan ruhában,
Érette égtem hajdan, lázkohón.
Megcsókolom és tágra nyíl szeme,
S a karja átfog és karjába vágy van.
A karja visszacsuklott és sötét lőn
Élettelen volt, bús, mint eleve.
A könnyeimbe szólt az öntudat,
S továbbmegyünk az útunkon, sötétlőn.
Között repülve: Ó, már itt a földgömb,
Hiéna-csillag most felénk mutat.
A vadludak után: a bús ürön
Ez volt legelső testvéri köszöntőnk.
Sivár, kegyetlen, össze-vissza lárma,
S átok süvölt, alig-alig türöm.
És tompa fény sugára szálldogál,
Egy járda sok-sok apró utcalángja.
Csömörletes bűz, bosszantó tetemszag
Csap fel reánk kietlen és kopár.
Vadság, gyilkosság, távol és közel
A vérem elsápad, szegény szívem vak.
Nem, nem birom e fájdalom tüzét, nem,
El innen, el, e szörnyű völgyből, el!
Szállunk éjjel-sötét erdők fölött
Poggfred remeg fel csöndes pára-fényben.
Anita az ablaknál bús borúban,
Kezét tördelve sír és könyörög.
Az Istenhez leányunkért kiált,
Hallom a hangját, melybe szörnyű bú van.
És eltünik a sajgó, földi kínpad,
Szállunk, elhagyva a sebes sirályt.
Mint tüzijáték és sebes kerék,
Tűzzel sodorva kóbor útjainkat.
Iker csillag: ezen sok szűzi lélek
Remeg, ki jó volt, jámbor és derék.
Istenbe hittek, hivogatva «Őt»
Szivükbe tiszta, bölcs, nemes hit éledt.
És meghajolnak és bókol a pálma,
Akárcsak egy-egy drága nő előtt.
Új csillagon vagyunk, hol csönd honol,
És szürke eső hulldogál szitálva.
Vonásukon szelidség és lemondás,
Öröm, vidorság nincs sehol, sehol.
Nincs több csalódás, ábránd, őrület,
Elmult a jaj, a baj, a földi rontás.
E csillagon tanyáz a sok filiszter.
Ó, a sivár és podvás lelkűek.
E nép, ezek a semmiháziak,
S csupán a bárgyunak jut erre díszhely.
Ezek a földön mind, mind tönkrementek,
A bajvivások és tusák miatt.
S átlőtt homlokkal látok itt sokat.
Mert utjuk állták aljas regimentek.
Sosem értettek titeket a barmok,
S megölt a csürhe, mely komisz, rohadt.
Csak éljetek, itt zsandár nem kinoz,
És tiszta lángokat gyújt ez a csarnok.
A vad varangyok, a kontár művészek,
Járuljatok az ég kapuihoz!
Bolygó, a Sziriusz. Hamar oda.
Tán visszaadja lányom e szent fészek.
Tündéri fénnyel ékes itt a reggel,
Ilyet a földön nem láttam soha.
Jön a menet: egy orrszarvún elől,
Imádatos, nyájas mosoly-szemekkel
Kezéből a virág, amerre járdal.
Hogy fölnevelte e lágy anya-öl!
Kék-zöld szinekkel, cifra, mint a páva,
Beláthatatlanul sok-sok virággal.
S irtózatos! úgy rémlett, mintha két cső
Kigyózna vissza mélyen, az agyába.
Percem, de jaj megmentlek gyermekem,
A rém hiába acsarog fel és nő.
Várás! Tusa! Kacaj! Egy bús öröklét!
A tenger! A hercegnő! Jaj nekem –-
Érzem Poggfredben, künn a hó fehér,
S a szörnyű álmokat vadul ütöm szét.
A szél kopogtat, rázza künn az ajtót,
Bolond lázálom, egy batkát se ér.
Egyszerre a másik szobába termek,
Az anya alszik, bámulom az alvót: