Hajdu Henrik: Gabler Hedda (A Nemzeti Színház repríze)
Hajdu Henrik: Gabler Hedda
(A Nemzeti Színház repríze)
(A Nemzeti Színház repríze)
A XIX. század második felének roppant gazdasági fejlődése a legegyszerűbb társadalmakat is széttagolta s a „tömör többség” egyes rétegeit régi életszínvonalukról lesodorta. E rétegek sorsa aztán így is alakulhatott: kénytelenségből behódolnak az új körülményeknek, de álmaikban örökké az elveszett Paradicsom emléke kísért. A valóság elől a szép látszatok világába menekülnek, amelynek fénye egy inas-libéria rézgombjaiból sugárzik feléjük. Kétlakiságuk azonban sokkal betegesebb, semhogy termékeny lehetne: a Pusztítás szerencsétlen szellemei ők.
Ezeket a lesodort rétegeket testesíti meg Gabler Hedda. Leánya egy norvég tábornoknak, egy lovarda-hősnek, akiben, magától értetődik, a szent konvenciók hűséges szolgáját tisztelhetjük. Özvegyember lévén, Heddáját egészen a maga képére formálhatta, – s a leány kitűnő tanítvány volt. Nemcsak a gátugratást és céllövést tanulta meg; azt is megtanulta, hogy az ember annyit ér, amennyit mutat. Vígan és előkelően élt s báljai közben a „szép halálról” faragott elméleteket. A lepke vágya ez, akit a gyertya arany lángja vonz.
De ezeket a fényéhes idegeket a legdurvább ösztönök fűtötték. A tábornok leánya már gyermekkorában se tűrhette, hogy bárki is szebb legyen nálánál; valóságos réme lett hát a „szokatlanul dús- és hullámos hajú” Rysing Teának, a későbbi Elvstednének. (Nem is maradt el a visszatorlás, – mondhatnák a Nemezis hitvallói.) Eladósorba kerülvén, bizalmas barátságot kötött Lővborggal, egy zseniális, de züllőfélben lévő fiatal tudóssal, akinek Hedda érdeklődése sokáig a megszabadulás reménységét jelentette. Hedda azonban nem vágyott az életmentő babéraira. Délutánonként, mikor a tapintatosan okos tábornok háta mögött összebújtak, egy félszűz szürcsölte Lővborg tivornyás emlékű gyónásait. Egy korrekt félszűz, akit csak az izgatott, hogy „bekandikálhasson abba a világba, amelyről semmi bizonyosat sem szabad tudnia.” Természetesen hát, hogy a föloldozást sem adta meg neki. S amikor a fiatalember erőszakoskodni kezdett, ráfogta az apja revolverét.
A szakítás után Lővborg egészen lecsúszott. Örökségének rövidesen nyakára hágott s üres zsebbel és üres lélekkel elhagyta azt a fővárost, ahol a morál bölcseinek otthonaiból „olyan fényesen világítottak ki az ablakok.”
És Hedda, mintha semmi se történt volna, tovább bálkirálynősködött. Már-már úgy látszott, hogy örökké tart ez a vigasság, mikor a tábornok, elkövetve életének egyetlen figyelmetlenségét, egész közönségesen meghalt. Hedda tehát támasz nélkül maradt. Szorultságában aztán – huszonkilenc éves volt már s a táncba is belefáradt – férjhez ment egy pedáns mulyához, Tesman Jörgenhez.
Ilyen előzményekből csak tragikomédia származhatik. Persze, a tragikomédia ebben az esetben nemcsak irodalmi műfajt, de Ibsen társadalomkritikai szemléletének kifejezési formáját is jelenti. Ő maga így nyilatkozott erről a darabjáról: „Bizonyos társadalmi viszonyokon és szemléleteken keresztül elsősorban embereket, hangulatokat és sorsokat akartam ábrázolni.” Ne feledjük el, hogy Ibsen költészetének egyik főmotívuma a mindentleálcázás szenvedélye. Ez a költő a társadalmak leghangosabban tisztelt ideáljainak örökkévalóságában se hitt, sőt Brandes Györgynek 1882. január 3-án, Rómából írt levelében – melyet nem azért közlök, mintha Ibsent vissza akarnám pörölni a „hosszú hajú fiatalok” számára a Dolovai nábob leányának szerzőjétől – ilyesmiket sem átallt leírni:
„Ha elgondolom, milyen lomha és nehéz és eltompult otthon a felfogás; ha meggondolom, mily sekély az egész ítélkezés, mélységes elkedvetlenedés fog el és sokszor azt hiszem, hogy irodalmi működésemet akár rögtön beszüntethetném. Otthon tulajdonképpen nincs szükségük az embereknek költői művekre; megelégszenek a „Storting-tudósítóval” és a „Lutheránus Hetilappal”. Meg a pártlapjaikkal. Nincs talentumom ahhoz, hogy állampolgár, sem ahhoz, hogy ortodox legyek, amihez pedig nincs talentumom, azzal nem is foglalkozom. Számomra a szabadság az élet első és legfontosabb föltétele. Otthon sem igen törődnek a szabadsággal, hanem csupán a szabadságoddal, valamivel többel vagy kevesebbel, mindig a párt álláspontja szerint”.
Természetes, Ibsen a házasság intézményét is kipellengérezte. Már a Szerelem komédiájában hazugnak bélegezte s fölfogása a Gabler Heddáig vivő úton csak elmélyült és szigorúbb lett. Ezt bizonyítják a drámához készült jegyzetek is. Axel (így hívták az első fogalmazványban a férjet) még jóval férfiasabb Jörgennél; a költő kriticizmusa azonban a darab formálása közben a bohózat színvonalára süllyesztette ezt az alakot. És ez az aggszűzek-nevelte könyvmoly lett Gabler Hedda férje! Ez a könyvmoly, akinek nászútján se volt jobb dolga, minthogy a brabanti háziiparról elmélkedjék. Tesman úr butasága egyébként annyira kifejlett, hogy Brack asszesszor szinte a füle hallatára fejtegethette „háromszögelméletének” előnyeit, nem is szólva arról, hogy sokszor magunk se tudjuk, hogy nénjei nem felejtették-e el nemileg fölvilágosítani.
De Hedda szerencsétlenségére Tesman mégse volt oly együgyű, aminőnek látszott. A tábornok leánya – mert Tesmanné házasságában is elsősorban a tábornok leánya maradt – hamarosan teherbe jutott s ezzel olyan idegállapotba került, melyben a pusztítás kéje állandó kívánsággá vált.
Ez magyarázza meg Elvstednéhez és Lővborghoz való viszonyát is.
A főbíró felesége öt hosszú év alatt újra embert (és tudóst) faragott Lővborgból. A köztük fejlődött barátságnak most egy nagy sikert aratott könyv s egy még nagyobb reményekre jogosító kézirat az eredménye, – egy kézirat, melynek szelleme Elvstedné bátor és tiszta lelkéből lelkezett. Lővborgot, a tivornyahőst, rehabilitálja a siker. Dicsőségének tetőpontján visszatér hát a fővárosba s Elvstedné – a férfiért is, a maga szép életéért is aggódva – utána jön.
A szegény asszony sejtelmei beteljesültek; Lővborg újra az alkoholizmus piszkába merült. (Mondanunk se kell, hogy az irigy és féltékeny Hedda merítette le.) Részegségében, Brack dáridójáról jövet, kéziratát is elveszti – Hedda ezt is megsemmisíti. Ezek után Tesmanné őnagysága joggal hihette, hogy a boldogtalan Lővborgból kipréselheti a „szép halál” szenzációját. Sajnos, tévedett. A finoman megdolgozott áldozat meglehetős csúnyán, egy kétes hírű nő házában halt meg.
És most következik a visszatorlás.
A gyilkos revolverben Brack úr Hedda tulajdonára ismert, ami – ennek az annyira esztétikus hajlandóságú bestiának botránytól való félelmét ismerve – azt jelenti, hogy a halacska horogra került. Sajnos, Brack is tévedett. Hedda asszony ugyanis, ráeszmélve, hogy szépségkeresésében sikerült mindent bemocskolnia, maga váltotta tettre elméletét, halántékon lőtte magát, szépen, előkelően.
Ez a vázlatos ismertetés természetesen egyáltalán nem adhat pontos képet a darabról, amely igen sokszálú és igen bonyolult. A cselekmény szövésébe egyébként néhány föltűnő – és Ibsennél teljesen szokatlan – hiba csúszott; a végső, tragédiás kirobbanások pl. deus ex machinák eredményei.
Az előadás? Becsületes és jóakaratú. (Csak egyszer már ne mondanánk a norvég neveket magyarul!) A fordítás? Lehet, hogy a fordítás is az, bár nekem úgy tetszik, hogy ennek a nyilván németből mázolt szóáradatnak meglehetősen kevés köze van Ibsen zengő prózájához.
