Gyulai Márta: A nyíltszemű ember
Gyulai Márta: A nyíltszemű ember
Úgylehet megjárta ő is a hegyet és a völgyet.
– Éjjel a havas lépcsőkön – fahídon naphanyatláskor az őrház előtt. – Lámpás zugban a piszkos szobában, – reggel a délceg hajón…
De lehet, hogy sohase lépte át a küszöbét.
Belefúrta fejét az erdőbe és sokévi bolyongás után járta le a kiálló gyökereket, leste ki az állatok menedékeit, hogy az ijedség kikopott a vacogó állkapcsai mögül – tűnődve temetett és ünnepelt tompa örömben – (karbol és kongó koporsók lidércnyomása) – de lehet, hogy valaki mindig elszenvedte a szenvedései felét és beléje szűrte, hogy neki kamatoztak belátást a mások kínjai is. A nélkülözésben tanulta, vagy fondorul a tartózkodást csak rámérte magára, – de az Irtózatnak, annak a szemébe nézett, amikor rájatorlódott egyszer az éjszaka odvas semmije, a torkára csapódott, hogy kiabálva lelkendezett és darálva variálni kezdett valami mindig egyetlent benne: Vértet faragni a lázálma cikázásaiból, az agya kalimpáló reflexeiből… falat emelni, tornyot emelni!…
Vezér volt-e, aki süketeket vezérelt, asszony volt-e, aki az önös munkában ellökte a vinnyogó porontyát, vagy félember volt és a meddőségben kihamvadt, vagy valami tartotta, valami megtömte az érzékeit, ígérkező öröm, hogy lecsukódtak, mert kívülről már nem érheti semmi! Az események felszívódtak, a kényszerképzetek kergetőzése elült, a durva lökést felfogta valami, a meglepetés elsikkadt, szűzsikoly kiszáradt és a tízezer éves kínfolyam zajlani kezd, árad, hullámzik, a tagjai unott közösségét feszíti –
A hosszú vajúdásban tán megváltás dereng –
– Hunyd le a szemed!
Az ellentétek valahol egyesülnek! És a felfogott otromba lökés feloldódik tágterű, egyenletes mozgásba! Hunyd le a szemed –
– A sötétben botorkáltam az erdőn – a fenyegető erőszakos véletleneket vigyáztam – viaskodtam az ürességgel éjjel, hogy meg ne fojtson – nekem leváltak a szemhéjaim!
– Ereszd el a féket az indulaton! kiálts, bomolj, a fölzaklatott egyensúly egy percre helyre áll. És megszentelt órában a Hiábakeresett egyszer csak az öledbe hull!
– Tudom a jövőt – elkészültem a jövőre – az orv meglepetés, az első fájásom dühét valaki kitombolta – megzaboláztam az ellenséges elemet – az életnek nincs hatalma rajtam! – de a kezem ráfagyott a fékre, a keresés beleállott az ujjaimba, a dolog keserű magvai bolygattak: engem kikezdett az akarás!
– A megszállottak extázisában van a megoldás!
– Utálom a megszállott prófétát, mert idegen nekem és a kérdéseimre ő nem lehet felelet!
Kereshetetlen, mondod? Csak keresni akarok!
Várhatatlan, mondod? Lesni akarom!
és a nyirkos, hideg éjjelben (Irtózat újra, nincs menekvés, hiába, hiába) az ember fulladozva kiáltotta a Mindig Egyetlent:
Hol van a két kezem csodája: a hegy, amit felhánytam, az, ami tartott, hogy meg ne tántorodjam, a Messze, amit értem! –
és
verte konokul a földet.
