I.
az ablakod, az ablakod vasát,
Kedvesem, hallod? gyönge szárnnyal
verdesi szívem ablakod vasát.
semerre, messze, szabadba el,
a börtönablak el nem ereszti
a rácson ül és nem megy el.
jaj átkozott vas, gyilkosan kemény,
szóra nem indúl, rozsda se fogja, –
de rózsát futtat föl rá a remény.
pirosló vágy s szivemnek bíbor vére
hullatja szirmát csendesen
a börtönöd kövére.