3.
3.
Az éjszakát nyugtalanul töltötte. Sokáig nem tudott elaludni és a sötétben képzelődő nyitott szeme előtt, mint egy fénylő, összecsavarodott kígyó kínlódott a kérdés.
– Mit akarhat tőlem?
Végre mégis elbódult a fáradságtól, de felizgatott agya akkor is folytatta a harcot a megoldatlan kérdéssel. A lába idegesen mozgott, hol felhúzódott egész a hasához, majd kifeszült haragos rúgással, a hátán feküdt, csak néha dobta egy-egy erősebb rúgás a bal vagy a jobb oldalára, a szája szomjasan csámcsogott, amint kiszáradt gégéjét igyekezett átnedvesíteni. Reggel felé kellemetlen álom kínozta. Az udvarban járkált, mikor egy nagy fekete kutya ugrott át az alacsony kerítésen s dühös ugatással iparkodott a lábába harapni. Vaszil megfordult és irtózattal látta, hogy a kutya lompos testén a pópa szakállas arca vicsorgatja rá a fogát. Próbált védekezni ellene, de nem volt a közelben semmi, amit segítségül vehetett volna, el akart szaladni, de mintha combja béna lenne, hiába erőlködött, nem bírta az alsó lábszárát megmozdítani. Bár szinte érezte a kutyapópa fogait a húsában, mikor végső erőfeszítéssel sikerült felébrednie.
A reggel ennek az álomnak a hatása alatt telt el. A lompos farkú – négylábú, fogát vicsorgató pópa ijesztő komikus képe kísérgette, néha el is kapta a lábát s ijedten hátranézett, hogy nincs-e ott tényleg valaki. Az étel sem ízlett neki, pedig Vaszil kedvenc falatját, hússal bélelt rétest sütött az asszony, csak a víz dőlt belé óriási mennyiségben, egyik kancsó a másik után.
Mikor az elsőt harangozták, elindult a templom felé. Minden olyan idegennek, távolállónak tetszett, mintha tíz év óta nem járt volna erre. Az út kiszélesedett, a házak eltávolodtak egymástól, még a levegőnek is valami új, titokzatos szaga volt. A feje a föld felé konyult, meg-megállt lopva, hogy nem látja-e valaki, ránézett a paplak leeresztett zöld zsalugátereire s onnét is a folyton fejében tanyázó kérdést olvasta le.
– Mit akarhat tőlem?
Választ nem próbált, de nem is tudott adni a kérdésre. Mióta az eszét tudta az iskolán kívül, ahol a hittanról egyszer-kétszer kikérdezte, közelebbi érintkezésbe nem jutott a pópával. Ha az utcán találkoztak, kötelességtudóan köszöntötte, a templomban minden vasárnap végighallgatta a prédikációt, – igaz, hogy néha morgott rá, ha nem értett egyet vele, de az olyan csendesen, hangtalanul történt, hogy senki meg nem hallhatta.
Máskor megállt a templom előtt, hogy míg a mise kezdődik, egy kicsit elbeszélgessen a többiekkel, de most azonnal bement. Leült a padba s bámulta a képeket. A hívek lassan gyülekeztek, olyan sorrendben, ahogy szükségét érezték az imádkozásnak. Először jöttek a vénasszonyok, utána az öregebb férfiak, később a fiatal menyecskék, lányok, legények, akiknek akkor is inkább a gyarló testin járt az eszük, mint az ájtatosságon.
Díszes, aranyos ruhában bejött a pópa, az orgona felbúgott hosszú, ünnepélyes templomi hangokkal s megkezdődött a mise.
– Mit akarhat tőlem? – vetette a keresztet a térdelő Vaszil.
Felhangzott az ének, könyörgő hangok szálltak a magasba, mint egy-egy megkönnyebbülés a bűnös lélek terhén, a pópa a gyülekezet felé fordult, felemelte a kezét s áldólag vetette a keresztet a hívők feje fölé. Mindenki magába tért, istenéhez fordította szívét, csak Vaszil tépelődött a helyén.
– Mit akarhat tőlem? – tört ki belőle az ima helyett.
Nem is emlékezett rá, hogy volt-e prédikáció, csak arra eszmélt, hogy a misének vége. Nem akarta elhinni. Kétkedően nézett az induló emberekre, máskor alig tudta kivárni a végét, most meg úgy érezte, hogy csak az előbb jött be a templomba. Nagyot sóhajtott s felállt a padról. A mellében, a hasában, a fején, a templom falán, az előtte haladó emberek hátán kis kalapácsok verték a kérdést:
– Mit akarhat tőlem?
