Gyulai Márta: A tehetetlenségben
Gyulai Márta: A tehetetlenségben
Minden elveszett!
A százados harcnak ez persze csak egy fázisa volt, egy arca csak, amit felöltött a sokszerű, de – minden elveszett! – ez mégis történt. A szűkre szabott tudatok és szűkre szabott életekben; egyszer.
Akkor nagy esőzések jártak éppen. Meleg bőséggel eláradtak a háztetőkön, a kéményeken, zuhogva öblögették a kövezetet, mosogatták a színteret, az elmúltakra rádőltek széles felejtéssel, összekeverték – a város nagyon mélyeket lélegzett. De hamar, …lépések hamar belevesztek pincék ónsötét odúiba, hangok elfulladtak az elvégzett csöndben, (vajon milyen volt…)
És most a nagy testvéri közösség, a már csaknem megtalált megint szétszakadt ezernyi külön tragédiára.
Becsukták az ablakokat, lélekszakadva ketten (házanként most válnak széjjel a sorsok) – kinn mintha nehéz égés hamuja szállna és a szobai elhatároltságban – mintha meredek fekete sziklák szakadéka volna – kicsike szobai fénybe belekáprázott a szemük és összeijedtek.
Fénytől rózsaszín mennyezetre rárajzolódik odaát egy tejfehér hőmérő… mihez fogni… mihez fogni… az apró, félős szobai fény, ami meglebegteti a szempillákat – bizsergés az erekben, halódó remegés, mi lesz…
Csönd. – Olyan hosszú volt, hogy már elviselhetetlen.
– Testvér! – Az egyik megszólalt, de túl hangosan, mintha másnak mondaná, vagy a sötétben élesztgetne valamit.
Miért ez a szó most, ezen a másik töpreng és feszengve ülnek, gyanakodón kutatnak egymás szemében – testvér??
Kinn dörög, vagy zaj hallatszik – jó volna tenni valamit!
Akkor a másikból kitör hirtelen:
– Tudod te mi vagy? Jószág! A jószágom, kincs, ajándék, amivel megvesztegettek, menedék – amibe becsuktak, menedék, amibe becsuktak! Jóleső, szúrós fáradtság a tagjaimban.
Akkor a másik is lerázza a csöndet.
– Hát ha fáradt vagy, akkor pihenj, kint is éjszaka van!
– Pihenni? Békén várva pihenni?! Árulás! Nem tudok…
– Árulás? – A másik félig értőn meghökken. – Holnap fölébredsz új erővel. – Árulás? holnap tovább,… holnap előre nézünk.
– Ó, aki megoszlani tud! De ki tud? Én ma elverném a jobbik erőmet, elaludnám a várakozásomat, a hitemet is elaludnám!
– Elaludnád a hitedet! Elvernéd a jobbik erődet!
– Te is! Te is!!
És az éjszakáig így.
Kinn egyre zeng még az eső. – Szabad-e hát?!!
*
A próféta fönnlakott a toronyszobában.
Ilyenkor reggelenként elnézegetett a kikötő felé, integetett a világítótoronynak vagy az eget kémlelte és a fénnyel beszélgetett, hogy az eléjetükrözte a várost és messzi páfrányok színével terhesen eljött a múltból hogy többet öleljen.
Prófétatestvér! – A két ember megállt az ajtóban. – Minden elveszett, testvér! – És vártak.
A próféta mintha nehéz álomból ocsúdott volna.
– Te vagy az testvér! Mit hoztál, testvér?
– Minden elveszett, Ezekiél!
A próféta akkor megtorpant. De – csodálatos – pirosság lepte meg, hadonászott a keze, mi lelte?
– Akkor eljött az én időm! Akkor hazatérnek az elszórt erőim!
– Legdrágább éveink, testvér, értsd meg, minden ráfordított energiánk – !
– Hát elveszett?! Hát nehéz?!
A két ember lerogyott a lába elé.
– Odalenn a szakadékban most már a torkunkra forr az étel, a csönd, a pihenés, rossz, álnok öröm settenkedik. Segíts, testvér, múlnak az órák, nem lehet megállni, – adjál tenni valamit!
– Tenni akarsz? – a próféta mohón – igen, igen, kiálts, kiálts. Mondd azt, hogy Isten! Vagy azt mondd, hogy Ember! vagy akármit, ami átnyilallik a fejeden, csak kiálts, nagyon kiálts, hogy rámenjen minden erőd Testvér!! hogy megszakadjon a tüdőd, óráról órára, szakadatlan egyre erősen Testvér! És a tizenkettedik órában…
– Nem változott semmi!
– Ne törődj! Kiálts! És ha senki se hallja, föl se vedd, kiálts! És nem érzed az éhséget és nem fáj a fáradság és nem csábít az öröm és egy vagy: Egy, amilyen nem voltál, amikor dúskáltál az útszéli sikerben, Szabadság! Nem hiszel a csodában? Nem tudod, hogy megváltás a nagy Akarat?
– Csodában nem hiszek, testvér! A nincstől nem válthat meg a nincs! Az elviselhetetlenbe bele kell pusztulni. Ilyen a tiszta akarat! Ez a természetes, ez az egyszerű valóság!
– Én pedig hadd kiáltom a Mesterséges dicséretét! Hadd melegedjek a szikránál, amit puszta magából csiholt az erőm! Az együgyű pocsék esőben színeket tobzódok, viháncoló fényt, egyetlen intenzitást és csöndes feketét, egyhangú egyformát, amit az idegrendszer nem bír, de kíván, kíván… Örüljek a vak, az önként vak szememnek, ami már-már azt lát, amit akar –
– Hát te csak fél kézzel harcolsz?! Kijátszod a mindnyájunk sorsát?! Menekülsz?! Elkábítod magad?!
– És te – a próféta szemei kitágultak – elmerülsz a veszteségben? Pedig holnap meghalsz és addig mindennek teljesülnie kell!
Mindennek teljesülnie kell… A két ember egymásra nézett, az odú a fekete szakadékban, hosszú, félbehagyott oktalan gyötrődések fölrémlettek előttük –
– Hát gyerünk akkor örülni, pihenni!
Az ember most utolsó erőfeszítéssel
– Hiszen ez belenyugvás, – megalkuvás – Testvér!!
És akkor történt, hogy a két ember elszabadult, megtalált dühhel fordult a másik ellen.
– Idegen! Idegen!
